Próbajárat

Nehéz hétvégém volt.
Kedvem a béka segge alatt, embert se akartam látni.
Nem sikerült.
Szombat délelőttre volt egy muszáj-program. Alig vártam, hogy szabaduljak.
Magányt akartam, nem társas életet.
Cé beállított este. Keféltünk időnként, közben ütős-verőst nézett a tévén. Aztán megint szex. Unottan, rutinból, katarzis nélkül.
Nyomot se hagyott.
Tegnap aztán gondolkodhattam.
Szétszedtem magam apróra, mint egy rossz biciklit.
Egyik cigi a másik után.
Ma délután a nikotin kivitt az utcára. Kellett a pótlás.
Szép idő volt, kerültem hát egyet. Veszek dinnyét talán valahol. Csak mentem, mint a gép. Árnyékból napra, aztán vissza megint. Boltról boltra, csak úgy. Módszeresen végiglapoztam egy turkászbolt összes pólóját, egy nyalábbal kihalászva. Leszek én még mutatós megint... szegtem meg fogadalmam, miszerint nem veszek pólót 2 évig. Kidobok helyettük ötöt, ha hazaérek, de tudtam, hogy úgyse teszem.
Kaptam dinnyét is. Hoztam két akkorát, hogy 3 napig ehetem.
Itthon felpróbáltam az összes saccra összeszedett cuccot. Mind tökéletesen passzolt. Vannak véletlenek.
Benyomtam a mosógépbe mind. Arbeit macht frei - jutott eszembe, s a színesek után összeszedtem egy valag fehér mosnivalót is.
Víz kell a virágoknak... 3 napja egy cseppet sem kaptak - ugrott be. Aztán letöröltem az ablakpárkányt, sok port besodort a szél a napokban. Majd nekiestem a polcoknak is. Leszedtem mindent, és visszaraktam, rendesen, akkurátusan. Van idő, tiszta udvar - rendes ház, ösztökéltem magam. Pár csepp ecet, pár csepp folyékony szappan, ez így kóser, a porszívó csak átfújná egyik helyről a másikra.
Teregettem, portalanítottam, szakácskönyvek hulltak rám soha meg nem sütött süteményekkel, emlékek hulltak ki a könyvek közül, tervek fogalmazódtak. Meglett a Szamártestamentum, meglett Petronius is, Lao Sö is előkerült, meg egy mesekönyv, hajtogatós, a lányom rágta hajdanán a lapjait. Nekiadom az unokámnak - határoztam el, és kívántam, hogy majd olvashassak neki. Ez meglepett. Hogy kívánom az unokázást. Amikor elmondta a lányom, hogy gyereket vár, csak elraktam az infót a többi közé, nem támadt bennem semmi örömteli. Úgyse most születik meg, hanem majd valamikor, a jövőben, hol van az még... A jövővel szemben nem volt bennem semmi várakozás.
Felkentem a parkettát is, ha már belelendültem. A paszta büdösétől hasogatni kezdett a fejem, de tojok rá. Majd kialszom reggelre... fő, hogy elégedett vagyok.

Only beer

Most világgá kell, hogy vándoroljak.
Batyu kell, meg pogácsa kéne, meg nagy ehatározás.
Messzire megyek, három utcán is túlra.
Nincs sírás-rívás, örökre elköszönés.
Csak egy medve néz, bugyután, még a kockás talpával is.
Elfogyott a cigim, kész tragédia.
Sajnos, nálam a gondolkodáshoz dohányzás társul.
Drága dolog a gondolkodás a mai világban.
Ennyi pénzért a moziban is rémisztgethetném magam.

Autoszex

A negatívoknak túl pozitív vagyok,
a pozitívoknak túl öreg,
a csapodároknak túl monogám,
a monogámoknak túl csapodár.
Sok a paradoxon, tudom.
Talán magam tartom kasztráltnak most, és ettől kevés a lendületem.

Jó az írás most.

Nem kell rohadt almákat szagolgatnom - mint Schillernek - hogy ihletem legyen.
Vannak helyzetek, amikor az ember rákap a maszturbációra.
Most az írás nálam ilyen.
Késleltetett orgazmus, elmaradt magömléssel.
Csak virtuálisan, persze, a valós eszembe sem jut.
Leszoktam róla, hosszú időn át mindig lógott valaki a farkamon.
Már nem is tudnám, hogy kezdenék hozzá.
Úgy, mozdulatsorilag tisztában vagyok vele persze. Csak az ötlet nem pattant ki a fejemből, hogy nekiálljak.
Azon úgy se enyhítene, aminek enyhülni kéne.

Népnevelés, cseten

Mr - Nehéz így társat találnod?
én - Nem nehezebb sokkal, mintha 55 éves, pocakos, ősz, kopaszodó, nős bi lennék.
Mr - Gúnyolódsz?? 50-es, pocakos, nős bi vagyok.
én - Dehogy... nem is ismerlek.
Mr - Hogy viszonyulsz ehhez? Én beleőrülnék, azt hiszem.
én - Amin nem lehet változtatni, azt el kell fogadni. Ha meg elfogadtam, választhatok, hogy jól, vagy szarul viselem.
Mr - Az nem biztos, hogy nem lehet ezen változtatni. ma már...
én - Nem lehet változtatni. HIV+ leszek életem végéig. Azt talán megúszom, hogy AIDS-é fejlődjön, arra vannak gyógyszerek. Valamiben úgy is meg kell halni. Nem élhet az ember mindörökké. Nem is akarnék 100 évig élni. Fölszedni se tudnék akkor már senkit.
Mr - Na jó, de fiatal vagy most még, nem? Előtted áll az élet.
én - Dehogy. 52 vagyok (Basszus, elfelejtettem lehazudni az ötöt. Nincs még rutinom).
Mr - Középkorú.
én - De előttem áll még az élet:) Akkor öregszik meg az ember, ha lemond már mindenről.
Mr - És megtudtad, kitől kaptad el? Nem védekeztél?
én - Akkor pont nem.
Mr - Ez könnyelműség volt. Ittál, vagy drogoztál, vagy miért nem?
én - Csak nagyon ihletett pillanat volt. Neked nem volt még natúr szexed?
Mr - Én mindig védekezek. Volt, ugyan, hogy nem, de az egészséges volt.
én - Szerinted. Leszűretted magad utána?
Mr - Én még sose voltam szűrésen.
én - Hát, nem ártana elmenned. Pláne, hogy nős vagy.
Mr - A nejemmel köztünk már alig van szex.
én - Az alig is több, mint nulla.
Mr - Én csak nappal mehetnék el tesztre. Reiszolni is kell?(Jé... ez tényleg nem volt még)
én - Dehogy... nyugi, csak vért vesznek. Persze, kiverheted, ha akarod... de csodálkozni fog a laboros néni, az tuti!

To be, or not to be

Takaríthatnék, de nincs hozzá kedvem.
Sétálhatnék, de minek?
Bicajozhatnék, de utána úgyis vissza kell jönni.
Kikapcsolhatnám a számítógépet, de utána úgyis bekapcsolom.
Ha bekapcsolom, az is tök fölösleges. Összesen két oldal van, ahol néha (!) szóbaáll velem valaki. Arra kár egész nap lesni.
Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok.
Koros, és hiv+.
Ha még roma is lennék, eláshatnám magam.
Az egyikből pár hete lehazudok ötöt, de a másikból csak az egészet lehetne.
Azt meg minek?
Legyek bátor? Írjam eztán azt: "kicsit HIV pozitív vagyok"?
Ez legalább szórakoztatna, akár a lehazudott 5 év. Más értelme annak sincs: már akkor öreg voltam buzi szemmel, amikor divat lett az internet.
Ha nem lógna rajtam egy túlméretezett fasz, a kutyának se kellettem volna.
Most meg épp ez az a testrész, amitől a legjobban kell fosni egy fosósnak.
Odalett a fasz-alapú öntudatom.
Csak stresszelem magam a buzi oldalakon.
Nem kellek.
Fölösleges vagyok.
És ártalmas is ráadásul.
De jó nekem, hogy tudom.
Néha röpke időre belemegyek a "hogy kaptad el", "meddig élsz most", "tényleg aidses vagy" kérdésekbe, de unom a sok egyformát, semmit sem ad, használnak, mint nyűtt cipőt a ganézáshoz.
Bemenekülök a magam hiv+ gettójába. Ők legalább épp úgy fölöslegesek, épp úgy nem kellenek senkinek, mint én.
Nem kell magyarázkodni.
Fél szavakból is megértjük egymást.
Oké, vanak értékeim, tudom. De ki a faszt érdekel ez egy buzi társkereső oldalon?

Kérdés

-----------------------------------------------
Már 2 napja
azon gondolkodom,
miért jó az nekem,
ha tudomásul veszem,
hogy szar?
-----------------------------------------------

Angyal szállt le Babilonba

A dög meleg új szokásokat diktál.
Csak a rácsot zártam be, ajtó - ablak sarkig nyitva, hadd járjon az éjszakai hűs, fokra talán egyforma kint és bent, de legalább mozog az ájer.
A klotyón ültem, elmélkedtem az élet folyásán. Elemi gyönyörűség, de jó, tudjon relaxálni az ember.
Hirtelen egy mozgó fehér valami hozta rám a frászt.
Itt csak én mozgok, senki más!
- Cicuka, az anyád...! Te nem itt laksz! - ismertem föl a ház macskáját.
Megnézett, megsértődött, és kibújt a rácson.
Odalett az éjszakai szellőztetős biztonságom.
Mert ez ide visszajön. Kíváncsi állat, felugrik mindenre, nem érdekli, érdekel-e. Csak jön, nyomul, ahogy máskor. Ahogy a lépcsőn is, vállamon a bringával, jönnék épp nagyon, de nem érdekli, ő csak köröz a lábam körül, égnek tartott farokkal, még dorombol is.
Amúgy szép állat. Hófehér, kecses.
Unatkozik szegény.
Nem látott más macskát évek óta, egyedüli a házban, a körfolyosó foglya. Azt hisszük, jó neki.
Tett egy kört, és visszajött negyedóra műlva.
Már nem fogadtam ellenségesen.
Megszagolt mindent, ábrándozott, kíváncsiskodott. Megnézett jól, aztán elment.
Becsuktam utána az ajtót. Így, elsőre, nem fekszem egy ágyba vele.

Színiiskola

Tegnap felhívott K. Éreztem, feldúlt, nem értettem, miért nem ért.
Úgy gondoltam, már mindent rendbe raktam vele, nem értettem, miért nyalogatjuk újra ugyanazt a sebet. Bosszús voltam: nőből van, háklis, miért nem fogadja el, hogyan reagálok? Miért kellene nem saját koreográfiával, másként éreztetnem, amit érzek?
Magyarázkodnom kellett, de azt mondta, ne magyarázkodjak.
Nem ezt várja.
De mit?
Sokáig gondolkodtam.
Hisz tudom, szeret.
Vajon tudja-e, hogy én is szeretem?
Mondtam már neki, hallhatta, de vajon éreztetni is tudtam-e?
Szeretem, érdekmentesen, hisz ő lány, én meg buzi.
Nem tudtam magamon eligazodni.
Keresgéltem múltamban, és találtam. Hogy mikor éltem át azt, amit most Ő, velem.
Volt egy ismerősöm, aki a világ összes problémáját át tudta fordítani úgy, hogy az róla szóló probléma legyen. Nagyon idegesített akkor, hisz félrevitt mindent. Mások félbevágott mondatait a saját elgondolása szerint fejezte be, mások feldobott kérdéseire rádobta a sajátját. Úgy éltem meg akkoriban, hogy ez agresszió. Engednem kell, mert megsértődik. Vagy elrohan. Vagy látványosan mártír lesz, az áldozatom, hogy rühellni tudjam magam.
Akkoriban bosszantott. Talán most is bosszantana, de már tudom, neki problémája volt, a problémamentesek között.
Talán ilyen lettem most magam is? Csak nem látom? Csak hiszem, hogy a kedvem hapy?
Lehet, hogy csak kapni akarok, és adni nem?
Volt már egyszer 7 hónap az életemben, amikor rágyógyultam a tévére. Megnéztem az összes időjárás jelentést. Az összes híradót. Aztán megint híradót. Vártam valamit, magam sem tudtam, mit, valami változást. De nem, nem voltam depressziós, semmi pénzért se, de nem tudtam felkelni a tévé elől, 7 hónapig, nem tudtam belevágni semmibe. Borzasztott a gondolat, hogy valamibe belekezdjek, értéktelen voltam és fölösleges, de nem, ez nem depresszió, az másmilyen, az csak másnak van, nem nekem.
Megint nem látom magam?
Úgy tudok hárítani, hogy magam is átverem?
Mi lehet az, amit nem akarok látni?
Hogy lúzer vagyok?
Hogy vesztettem?
Mitől van, hogy összefacsarodik a szívem, hogy S. csak 21 éves, alig élt, de már egy éve pozitív?
Mitől van, hogy megrendülök Zén? Végzett az egyetemen, tehetséges, szeretik, 24 éves, reményteli pályakezdő, s az állásával együtt kapta meg a pozitív tesztet?
Miért látom tragédiának másban, amit magamban nem látok annak?
Mitől van, hogy megrendülök máson, magamon meg nem?
Mikor tanultam színészetet?
Most én lettem a problémás?
A problémátlanok között?
Most én vagyok épp úgy bosszantó, erőszakos, önző, sértődős, mint egykori párhuzamom?
Nem akarom.
De megrendülni sem akarok magamon.
Veszélyes.
Talán átszakad valami, amit nem akarok.
Amióta pozitív lettem, szeretem a magányt. Ez tény. Kulcsra zárom magam, hogy biztosabb legyen. Lehetek egykedvű, itt nem muszáj a hapy. Máshol se, de valamitől azt hiszem.
Amikor hazafelé tekerek, éjféltájt, üres utakon, eszembe jut a Mester és Margaríta. Pontosabban az a jelenete, amikor elhagyja Moszkvát Woland, és a kísérete. Lehámlik róluk minden földi, halott arccal suhannak a csillagok közt, nem tudni, hova, nem tudni, miért, a suhanás maga az értelem. Nem szerettem ezt a részt, fájt, szorított, csínyeket akartam, életet, nem a fegyelmezett semmit.
Hazafele jövet, egyedül, pont ilyen semmi-arcom van. Maradni sem akarok, hazaérni se.
Mert minek?
Az egyetlen vonzás a magamra zárt ajtó.
Bocs, K., megértettelek.
De nem tudok javítani most.
Kétes, hogy tudok-e valamin is javítani még.
Most nincs hozzá hitem.

Evolúció

A szerelem evolúciós termék, arra való, hogy az össze nem illőket összeillessze. Eddig mindenkihez passzoltam, most meg a HIV miatt senkihez.
Veszélyben vagyok.
Nem vagyok most szerelmes senkibe. Tök jó így, kényelmes, semmi fakszni, nem tör rám a magány, ha nincs velem, szerelemféltés sincs, meg a liftezés a mennyből a pokolba, kétpercenként, nem kell belehalni, hogy vége.
Lehetek rigolyás, a kutyát se érdekli, azt veszek fel, amit akarok.
Persze, unalmas így, az ember folyton a vesztét keresi, hátha belezúghat megint valakibe.
Hogy valaki jobban érdekeljen, mint épp ésszel belátható lenne.
Ez az evolúció műve. Hogy ne maradjunk veszteg a valagunkon, ármánykodjunk, önzősködjünk, játsszunk öldöklősdit.
Ha nem lenne szerelem, meg csalódás, meg hoppon maradás, kitörne a mennyei béke, odalenne a természetes szelekció.
Annak idején a volt két szerelmemmel képzeltem el az életem. Nem egyszerre persze, 15 év volt a két esemény között. Ők nyilván nem velem képzelték el az életet, vagy meggondolták maguk menet közben.
Az a szemét a szerelemben, hogyha az érzelem egy párnál 100%-nyi, akkor minél jobban szereti az egyik a másikat, a másik annál kevésbé az egyiket.
Ezt nyilván az evolúció intézte így, hogy ne legyen unalmas az életünk.
Legyünk elfogadóak, akár az evolúció iránt is.

Itt, a periférián

Érdekes, milyen apró dolog is elég ahhoz, hogy az ember komfortérzete elszálljon.
Vagy 2 hónapja történt, hogy levelezésbe keveredtem egy fickóval. Épp nagyon maga alatt volt: megcsalta a barátját, kefélt egy nagyot valakivel, és persze natúr, az már magától értetődik, hogy teleélvezték a valagát. Így szokott az lenni, megcsalásoknál.
A dugás heve elillant, csak a rémület maradt. Mi van, ha fertőzött lett, mi van, ha megfertőzi a barátját? Hirtelen nagyon szerette, hirtelen aggódni kezdett érte, kinőtte testét az önvád.
Kurva lett, egy aljas geci, szemét tetű, a legalja, meg se érdemli azt a csodálatos embert. Akit csak kéthetente lát, mert nem élhet vele, mert idős szülei mellett takargatja saját homoszexualitását.
Nem lehet neki megmondani, hogy mi van, mert akkor kidobja, nem lehet hirtelen kotont húzatni rá, mert miért, ha két évig nem volt divat, akkor miért kell hirtelen?
Rémült volt, és kétségbeesett. Holnap jön a barátja, mit tehet most?
Rám bukkant a romeon, látta, hogy pozitív vagyok, gondolta, talán ő is az.
A perifériák vonzzák egymást, a margó szélén könnyű összecsapódni.
Levelezni kezdtünk, tartottam benne a lelket. Igaz, én pozitív, ő meg csak hiszi - de akkor épp bennem volt több erő.
Túlélte a hétvégét a barátjával - fájt a feje, meg aranyere lett, meg gondok a munkahelyén, meg bulizzunk inkább, mert csak szex, és sose megyünk sehová - így kapott 2 hét haladékot a következő találkozásig. Az akkor pont elég volt neki, belefért egy kéthetes szűrés, bízhatott újra, hogy addig sem kell szembesülni a számára szembesülhetetlennel.
Még képet is cseréltünk. Izmos kis fickó, guszta test, de nem keltett bennem emlékeket. Az arcom benne sem, de amikor meglátta a farkam, ismerőssé váltam. (Pfffffff)Írta: szexeltünk már, vagy 4 éve, amikor csapongott még. Erőltettem az agyam, beugrott: tüchtig kis pasas, hibátlan test, jó segg, és kisebbségi komplexus, farka előtt tartott törölközővel/pólóval/tenyérrel palástolva. Gogózott akkoriban. Azóta nem alkalmizik, szereti a pasasát, csak hát nehéz kétheteket kibírni. Fotózik, ez a hobbija, ebben próbálja kiélni magát.
Felajánlotta, hogy szívesen készít rólam is. Hogy legyen friss, hogy ne kelljen a negatív múltbéliket. Megértette, hogy fotóilag is kell az új időszámítás.
Aztán kész lett a tesztje.
Megúszta, negatív.
De azért a fotókat megcsinálja.
A héten nem ér már rá, de a jövő héten valamikor.
Aztán nem láttam 2 hétig.
Írt, hogy nem felejtett el, de olyan zsúfolt lett hirtelen, egy szabad perce sincs. A héten nem tudjuk már összehozni, de a jövő héten feltétlenül.
Aztán megint nyoma veszett.
Ma újra előkerült.
Nem felejtett el, naná, persze.
Megnyugtattam: roppant veszélyes vagyok. Belátom, veszélyes velem egy légtérben. Jobb velem nem mutatkozni.
Ez így helyes.
Kerítésen kívülről nézek, mint szegény a gazdagok kivagyiságát.
Jobb a saját gettómban. Ott nem kell gyászolnom az elillant empátiát.

Kussban vagyok

Új titkom is lett mostanság. Cé és eL.
Összetartoznak, szeretik egymást, tesztoszteron szabályozta nyitott kapcsolat. Úgy látszik, pont belefértem. Örülök neki, jó így. Cé, mint Mephisto, vagy Plútó, szinte csak a szarvacskák hiányoznak a jelmezhez. Áldott jó szíve van, a franc se gondolta volna. eL töprengő, csendes, átmelegedik az ember szíve, ha nézi. Mondhatnám, kész Faust, de akkor én már csak Margit lehetnék. Gyalázásilag rendben is lenne,de még gondolatban is hárítanék bármi nőit.
Szépek, tetszenek, pont nekem valók. Megeszik, amit sütök, látom, ízlik is, könnyű nálam bevágódni így. Egy kákabélű vegával örök küzdelem lenne, ide étvágy kell, a konyhába meg az ágyba is.
Vannak apró titkaik, az az övék, és van egy nagy közös is. Egymás előtt szóba se hozzák, pont ettől nőtt meg akkorára. Külön-külön aztán kibukik, hisz a nagy titkok nehezen férnek egy embernyi zsákba, akárhogy letaposták is. Velem tudnak erről beszélni, de csak külön-külön.
És pont ez az, ami rám akasztott én-titkommá vált. A külön-külön. Mert ha együtt jönnek, az legális, bármi szabad a másik szeme előtt. Ha külön-külön, az titok. Mert biztos zokon venné a másik. Ő nem akarja megbántani vele. Én meg bolond lennék azt mondani, hogy akkor ne gyere - tisztábbak, átláthatóbbak a helyzetek kettesben. Csak rá ne fázzak. Bevont vagyok a titkolózásba. Tegnap tudtam meg, hogy titok Cé pénteki látogatása - majdnem kikottyantottam másnap azt hívén, hogy legális - és titok eL mai itt léte. Most így nem is netezhetek... Ha meglátna Cé, át akarna jönni, magyarázkodhatnék, hogy mitől puha, mitől van, hogy az ágyról csak az alvás jut eszembe, vagy belebonyolódnék, vagy a tököm tudja... De jó is annak, akinek dögunalom az élete!

Titok

Ezer titkom van, vagy tán attól is több.
Ezek jó réssze nem az enyém, mások rámakasztott titkai, hétpecsétesek, csak vigyázok rájuk. Nem kunszt megtartani, nem nyomasztanak.
A saját titkaimmal már szar a viszonyom. Nem szeretem őket, nem kellenek, ha vannak, körülöttük meggörbül a tér, szabadulok tőlük, amint lehet.
De nem mindtől lehet.
Itt van pl. a HIV. Elmondtam már a barátaimnak, az ex és jelenlegi pasasaimnak, fűnek-fának arctalanul, de hát az nem kunszt. Tudok róla beszélni, nem kap el a gyomorgörcs, nem tartom magam ettől se szarabbnak, se némábbnak.
De anyám előtt titok marad. 77 éves, púp lenne a hátán, nem is értené, mi az, nem is tudná beilleszteni a macskaeteések rendjébe sehogy. Amíg ő él, az én életembe alig hinném, hogy jelentősebben benyomulna a HIV-ből akármi is. A náthán túl eddig se mondtam meg neki semmit, mert minek? 10 éve, amikor a torkom operálták, tilos volt elárulni neki, hogy kórházban vagyok, mert ott gyászolt volna, talán el is temet, ha hagyom.
Titok a fiam előtt is, most, még. A jövő héten nősül, nem gondolom, hogy ez lenne a jó nászajándék. Elnapolva, elhetelve, ráér még, egy év múlva pont olyan pozitív leszek, mint most.
A lányom volt a kiválasztott, tudtam, hogy neki mondom el elsőnek. Eljött köszönteni, de nem egyedül. Boldog szülnapot kívántak, 3 nappal a HIV megtudása után, de nekem fapofától több akkoriban nem futotta. Feszített pedig nagyon, de túl friss volt, nem találtam ki, hogy fogjak bele, pedig nagyon lekötött, szétszórta minden figyelmem. Akkor nem volt rá módom, telefonban meg nem akartam, összetalálkoznunk kettesben pedig sehogyan sem sikerült.
Akiknek addig elmondtam, megrendültek mind, jobban, mint én, s ez nagyon elgondolkoztatott. Mi lesz, ha gyászolni kezd ő is? Várnom kell, amíg jobban kész leszek rá, kell az idő, hogy hozzátegyem majd: x ideje pozitív vagyok, és ugyanolyan kelekótya, mint máskor. Ne aggódj, nem halok meg 2 percen belül, nézd, tejből is tartósat vettem.
Megtehetném, hogy titok lenne örökké, de ne utólag szembesüljön, hogy écces papa dajkálta az unokáját. Legyen a döntés a kezében, nem tartok tőle, hogyan dönt.
2 hete otthon jártam, akkor akartam elmondani. Azzal fogadott: " - Képzeld, betegállományban vagyok. Tudod, miért? Mert 2 hónapos terhes vagyok, pihennem kell, feküdnöm, tilos az ugrálás, meg a stressz."
Hát, elhalasztva itt is... Nem volt lelkem elmondani. A szülést se akarom majd elindítani, se a tejét elapasztani... Elkéstem, basszus.

Kímélő program

Tök aranyos volt ma B.
Pénteken kifogta a szar kedvemet, és ez nem hagyta békén. Telefonált is, hogy na, hogy vagyok..? Ehhez hétvégén neki minimum a kutyát kell sétáltatnia, mert nagy buktának tartaná egy buzit hívni a családi idillből.
Ma meg felugrott, ebédet hozott, meg leszopott gumiban - szóval csupa kímélő program, ami egy betegnek jár.
Ez az ápolósdi amúgy is kedvére van. Amikor leterítette a hír, hogy poz. vagyok - és így talán ő is - esküdözött, hogy ápol majd, ha beteg leszek, meg ellát. Hogy mivel is, az nem körvonalazódott akkoriban, de sokfélével próbálkozott. Felugrott egy csomó DVD-vel, hogy nézzem meg a kedvenc ütős-verős-jócsávós filmjeit (brrr). De muszáj, mert nekem most el kell terelnem a gondolataimat. A filmproject kudarca se lombozta le, mert heteken át felugrott, csak úgy, csak azért, hogy honfoglalózzunk, de játsszunk még, aztán namég egy partit, na meg ezt az utolsót, mert ez elterel, hogy ne kelljen rosszra gondolnom.
Mondtam, nekem semmi bajom a gondolataimmal, dugjunk inkább, azon is jól elbogárzik az ember, de nem, neki most hideglelése van a szextől.
Nem is érti, miért csinálta, mert ő tiszta heteró, abszolút nem érdeklik a férfiak, én se érdeklem, csak velem olyan jól el tud beszélgetni, és maga se érti, hogy miért szop le mindig, és miért dugom meg, amikor az neki nem is jó, nem is élvezi, meghal a pinákért, én meg 4 éve beleélvezek folyton.
De most ne is ezt beszéljük, hanem még egy honfoglalót, mert legyőzhetetlen páros vagyunk, nézzem meg, szarrá verjük a bandát, már 3200 pontunk van, lesöprünk mindenkit. A játék hevétől csillogott a szeme, csapkodta a tenyerem, egész összemelegedtünk 4 év után.
Ma nem honfoglalózott. Kiterjedt levelezésbe csapott, már megint egy rakás nőnek elküldte kontroll V-vel ugyanazt a csábi levelet. Ez is jó játék lehetett, mert ettől is csillogott a szeme, élvezte, közben be-bekapta a farkam... A sok reménykedő nő, ha ezt látná... A kávét már meg se itta, mert nem tudta kimosni a gumiízt a szájából. Aztán rohant... majd kiköpködi magát valahol.

Alternatíva

A tegnapi szar kedélyem elsöpörte a Lehel piac. A barack ára kijózanítóan hatott: ennyiért a hülyének is megéri, tört ki belőlem a paraszt realitás. Lekvárt most lehet főzni, a kesergés ráér később is, az nem szezonális.
Aztán szexbe torkollt az este. Nem is bántam: sok volt a stressz, kellett a leeresztés, bár marha meleg volt hozzá.
Most itt púposodik 5 kiló sárgabarack.
Engem vár.
Muszáj várnia, mert bekapcsoltam a számítógépet a kávé mellé, és rám akadt egy srác.
"hello kepzeld en is HIV+ lettem......öngyilkos akarok lenni..." - írta.
A barack nem suicid jellem.
Kitart.
Most ő ér jobban rá.

Júli 17.

Ma 16 éve, hogy meghalt a bátyám.

Nem is tudom, mi mást várhattam volna ettől a naptól.

Nem vagyok happy

Szerdán átestem a 3. vérvételen. Mára füttyentettek be a Lászlóba - ettől úgy éreztem magam, mintha egy szar kártyapartin ülnék... bizonytalan esélyekkel, várva, hogy na, vajon mit osztanak le máma.
A Gyáli úton tekerve azon kaptam magam, hogy valami szorongásféle van bennem.
Nafene.
Néztem, kik néznek.
Szart rám mindenki az úton, tudtam, de valami lista körvonalazódott bennem, kikkel nem szeretnék most találkozni.
BD. szűkszavú volt. A papírjaiba temetkezett, onnan lökte ki, rám se nézve:
- Hogy van?
Szöszölt kicsit, aztán elém állt.
- Vetkőzzön! Sohajt... sohajt... megint sohajt... most ne sohajtson.
Jólesett a hideg fém érintése a melegben, amint a hátamon hallgatőzott, engedelmesen sóhajtoztam, zavart az izzadt bőröm, amint a nyirokcsomóim tapogatta.
- Rendben van... akkor... 3 hónap múlva látom - de akkor már Ági nővérrel kommunikált, felém se nézve. Végzett velem, mehetek akár?
Tegnapi vendégem mesélte, milyen kedves volt vele BD. Nagyon rosszak lettek az eredményei már az első vérvételen is, most meg még rosszabbak. El kell kezdenie a gyógyszerszedést, és aprólékosan elmagyarázott neki mindent a doki. Velem nem beszél annyit, ergo ez jó - ezen tűnődtem, amíg Ági nővér a vérnyomásom mérte.
- Mennyi most a CD4-em? - kérdeztem tőle, és zavart, hogy erőszakoskodnom kell a kérdezéssel. Vártam volna az adatokat, spontán, mint egy szolgáltatást.
- Kérdezze meg a főorvos urat, nála vannak a papírok.
BD. megvárta, míg tényleg megkérdezem. Maga elé szedte akkurátusan a dossziém, lapozgatott benne.
- Jók lettek. A CD4 630 valamennyi - nem is értettem -, a százalék 31 és fél.
- Hát... ez majdnem fele csak a múltkorinak - vetettem ellen.
- Ez van most - zárt rövidre.
Csalódtam.
Ez szar.
Hiába mondja: jó - nekem nem jó.
A legelső 861 volt, a második 1080. Nem ezt vártam. Szétomlott a tervem, hogy évekig ezer felett leszek. A százalék is romlott: 32 volt, aztán 38, most meg 6 és felet romlott. Belém költözött a bizonytalanság.
Március óta még egyszer sem éreztem ennyire hiv pozitívnak magam.
Magány kellett, meg csönd. Hazafelé még útba ejtettem a postát. Türelmetlen voltam, idegesített a sor, közben agresszíven rezgett zsebemben a telefon.
Biztos B.
A hátam közepére se kívántam. Kinyomtam, de nem adta fel. SMS: "Felugorhatok most?"
A faszt mondjak neki.
Amikor hazaértem, láttam, tervei vannak velem, épp kimosta magát. Nem tűnt fel neki, hogy leradírozom a kérdéseit, és a konyhában pakolászok elszántan.
Visszaült a szájbaélvezős videói mellé, kihallatszott amint csattogva veri a farkát.
Idegesített most. Menjen innen, hagyjon, magányt akarok.
Fölkockáztam az uborkát, a fokhagymát is rá, meg mindent, amitől a saláta jó, mintha ez lenne a kötelező feladatom mára. Aztán kimagoztam fél kiló meggyet, matattam, mit találok még a hűtőben gyümölcssalátához. Néha kiszólt: "hú, gyere, ezt nézd meg most, micsoda kurva, de szép a puncija, de imádom". Eluntam.
- Marhára nem érdekelnek a pináid most.
Végre észrevette a szótlanságom.
- Elmenjek? Bocs, ne haragudj, nem gondoltam, hogy... - fölkapta a nadrágját, de visszaült még a gép mellé, és az ágyon elterülve hallgattam, amint össze-vissza kattintgatott.
Mire fölébredtem, eltűnt.
Megnyugtató, egyedül.
Legalább most látta, milyen az, hogy hiv+ vagyok.

Reggeli kávé

Amikor az embernek megrendül az egészségébe vetett hite, hirtelen elkezd marha egészségesen élni. Nekem erről Shirilla jut eszembe: aszkéta volt egy életen át, kínozta magát a jeges Dunában, aztán meghalt 60 évesen. Lehet, ha a tévé előtt dohányzott volna, kezében sörrel, még most is élne. Az élet nem mindig azokat jutalmazza, akik tesznek is érte.

Titok

Ki kellett tegnap lépnem a romeoról, mert átmentem szállásadóba. Vendégem jött, nem illett a neten kurválkodnom tovább.
Itt aludt nálam egy guszta vidéki gyerek, nem tudott tegnap hazautazni a távolság miatt. A doki rendelte fel Pestre, erre világgá ment a lököttje. A srácnak meg kellett várnia a másik dokit, így elment az utolsó vonata is. Szar vidékinek lenni, pozitívként.
Most volt másodszor vérvételen, ma délután derül ki, hogy évek óta, vagy pár hete pozitív.
Reggel kikísértem a Keletibe. Útközben mesélt egy 2 évvel ezelőtti pasijáról. Kiderült, hogy az egyik jó ismerősömmel románcozott. Blöfföltem: "na, az is egy kotonmániás pasi!" - erre ő: "á, dehogy... elsőre úgy kellett a gumit ráimádkoznom, aztán később koton nélkül is dugott"
Pfff........ az ismerős fickó 4 éve pozitív. Kurva nehéz volt csendben maradnom. Mi lesz, ha ezek egyszer a Lászlóban összefutnak...?
Most ezt kell emésztenem.
Jó lenne, ha itt lenne valaki, és ordíthatnék egyet... akurvabüdöséletbe!

A kezdet

Ezt még akkor írtam,frissiben. Nem árt emlékezni.

Kommersz sztori, 2009.

I.

Nem sokat kellett várnom kivételesen a rendelőben. Talán 5 percig se melegítettem a seggem a konvektor mellett, amikor megkönnyebbült vigyorral kijött egy srác. Pusmogtak kicsit: a rá váró férfi is fülig szájat vágott, aztán az ajtó kattanása után eltűntek.

- Jöjjön be! – intett a doki.

- Ilyen keveset se kellett még sose várnom – dicsértem a doktort, hogy törjem a csendet.

- Régen járt itt.. Mikor is?

- Nem olyan rég… december elején – közepén? De hát számtalanok az én vétkeim… - humorizáltam, de száraz volt a torkom. - Ráadásul tegnap reggel arra ébredtem, hogy sajog a tarkóm. Tapogattam, és itt a baloldalon olyan mogyorónyi duzzanatot éreztem. Mára már a jobboldali is beindult. Van ott nyirokcsomó?

- Van hát. Mutassa!

Engedelmesen lehajtottam a fejem, amíg az orvos tapogatta csomóim.

- Láza? Nem volt? Vagy nincs?

- Semmi, csak ez. Meg fáj a fejem, de nem olyan kibírhatatlan módon. Gáz? – néztem reménykedve a dokira, valami nemlegest várva.

- Hát… akár az is lehet. De nézzük a vérét!

Hamar készen lett. Megkönnyebbültem: ez is megvolt. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán hazahívott az este. Ha jó napom van, még összejöhet valami, csak negyed 10-re jár.

Aggodalmaim eloszlottak: a vénám leszorító papírvattával együtt a szorongásom is a rendelőben maradt.

Egész héten látszólag eszembe se jutott a vérvétel. Tettem-vettem, mint máskor, de elhessegetettem minden randevút. Még a melóhelyemen vagyok, még nem keltem fel, már álmos vagyok, most épp várok valakit… utáltam, hogy hazudozok.

Eltelt az egy hét. Nem akarózott estefelé elindulni sehogy se. Csak üldögéltem a széken, egyik cigit szívtam a másik után. Vártam, de magam sem tudtam, mire. Aztán felhívtam az orvost, van-e ma rendelés? Pedig tudtam, hogy van… talán azt vártam: igen, rendelek, de maradjon csak nyugodtan, csak tegye a dolgát, minden rendben van. De kedves invitálást hallottam e helyett:

- Jöjjön csak, szeretettel várom!

Elhatároztam: elmegyek a villamossal a Nyugatiig. Onnan a rendelőbe. Aztán, ha megtudom, hogy pozitív lett a teszt, gyalog jövök haza. Lejárt a bérletem, ezért a zsebembe raktam két jegyet.

Mert hátha.

A váróban senki sem volt, kongott az ürességtől.

- Jöjjön be, vártam már – tárta ki az ajtót a doki. – Mi is volt a jeligéje?

Matatott kicsit a papírjai közt, majd rám emelte szemét:

- Sajnos, most minden rossz lett.

- Mit jelent ez? Mi lett rossz?

- Pozitív lett a tesztje.

Kongtak a szavai, lassan hatoltak a fülemig. Váratlan elvigyorodtam:

- Basszus… most tanulhatok angolul. Megfogadtam egyszer: ha HIV pozitív leszek, tengersok időm felszabadul, amit pasizásra szántam eddig. Most magolhatok – magyaráztam a doki kérdő tekintetét látva. - Benne volt a pakliban… nagyon is… Szegény szeretőim… hogy adom ezt be most nekik?

Az orvos csak nézett, együtt érzőn, szelíden. Nem siettetett, hagyta, hogy beszéljek.

- Mi lesz a következő lépésem most? – kérdeztem.

- Ha itt van a TB kártyája, akkor elrendezek mindent holnap a László kórházban, magának csak be kell mennie, és már kész kémcsövekkel várják. Be tudja diktálni most?

- Nincs nálam, de ha telefonon is jó, otthonról beolvasom. Bár elhatároztam idefele jövet, hogy gyalog megyek haza, ha pozitív leszek – mondtam ki hangosan bevillanó önmagamnak tett ígéretem.

- Helyeslem, a séta ilyenkor valóban jót tesz – bólogatott az orvos. – Ezek szerint nem érte váratlanul – tette hozzá kicsi csönd után.

- Hát... nem mondanám, hogy ezt vártam… de a fejfájás kitartott, a nyirokcsomóim most is jól érezhetőek még, Tartottam tőle, most ez van. Szokni kell.

- Akkor sétáljon egyet. Rendezgetheti gondolatait legalább. Magának már mondanom sem kell, hogy ez már nem olyan gyors lefolyású, mint 20-25 éve volt.

- Szólok a partnereimnek. Úgy kb. milyen időtávig szedjem össze, kire hozzam rá a frászt?

- Talán a tünetei megjelenésétől 4 hetet számoljon vissza. Akkor várom a telefonját, de nem kell sietnie, még szöszölök itt a dolgaimmal. Akár holnap is ráér.

- Köszönöm, doktor úr… eztán már nem kell jönnöm ide. De kár.

Amikor kiléptem a Podmaniczky utcába, megcsapott a szabad térség szele. Kifújta fejemből az előző percek összes nyomasztását, és valami érthetetlen vidámság szállt meg. – Écces buzi – mondtam önmagamnak. Ha megmondanám ennek a nőnek – pillantottam az épp leelőzöttre – sikoltozna hajnalig. Beugrott emlékeimből az az agresszív disznó, aki a munkahelyemen rendre megfenyegetett. Nézne, ha azt mondanám neki: „összeharapom a számat, és rád köpöm az AIDSes nyálam!” Aztán elolvastam az egyik kirakat összes lakáshirdetését, pedig egyet se akartam venni. Csapongtam, hol ide, hol oda. Kinek kéne megmondani? Annak a szerelmespárnak? Vagy annak a ténfergő alaknak, amott? Vagy ennek a kutyasétáltató nyanyának? Hisz ez most olyan érdekes… HATÁROZOTTAN KURVA ÉRDEKES!!!

Fogok tudni mosolyogni többé? Lelövi magát B., ha megtudja? Vagy lelő?? És szegény Cs.? Ha megfertőztem? Hogy adja be a feleségének?

Hirtelen heves vágyat éreztem, hogy előszedjem a noteszem. Pasasok kavarogtak a fejemben, de ki, mikor, ki előtt, ki után… úgy éreztem magam, mint egy bomba, amin serceg a kanóc.

Otthon. Végre. Elő a noteszt. De előbb a TB szám, megígértem. Telefon, meglepődés: - Már haza is ért? Aztán a notesz! Kitől kaphattam? Az a pár nős pasi, aki csakis velem csalta az asszonyt, kevés gyanúval bírt – Ez a hármas G.ékkel? Innen nézve a kettő az egyben nem is tűnt olyan nagyszerűnek… C.??? Jéééé… C. Hogy a faszért nem tudtam angolul! Vagy C. magyarul… kivettem a popperst a kezéből, mutogattam neki, hogy szopáshoz NOOO! – de nem értette a faszi, folyton érte nyúlt, nem értette, mit hadonászom, kínált zavarodottan engem is… aztán csak hagytam, hogy dolgozzon rajtam, bántam is már, mit szív, mit nem… annyira szép férfi volt, annyira lelkes, annyira kitartó…

Nem bántott a kétes bizonyosság.

Nem haragudtam se C.re, se magamra.

Előre kell nézni, nem hátra.

Decemberben volt az utolsó negatív tesztem. Mi van, ha már akkor is, hisz van ablakperiódus… Össze kell szedni mindenkit! Kivel volt bármi kétséges is? Jézusom, mennyi… De ha C. volt, akkor nem annyira nyomasztó… akkor előtte mindenki ártatlan, utána mindenki kétes.

Tettem-vettem, számoltam, elvetettem és megerősítettem. Aztán kikergetett a WC-re a hasmenés. Úgy látszik, ideges vagyok – konstatáltam. Aztán vissza a notesz mellé. Majd újra a klotyó.

A feljegyzéseim mellé visszatérve nem értettem már, miért húztam határvonalakat, miért raktam felkiáltójeleket. Talán fáradt lehetek – gondoltam, és kisöpört mindent az új vágy, hogy valakinek elmondjam: képzeld, HIV pozitív lettem. Se felkiáltójel, se döbbenet, csak csodálkozás. Mert azt hittem: annyit megúsztam már, hogy ez örökre biztosítás.

Tudtam, hogy esténként fent romeózik egyik barátom rendszeresen. Bekapcsoltam a gépet, és kivártam azt az iszonyatosan sok időt, amíg bejön az oldal. Pechem volt, nem találtam Ferit online. Amíg vártam ölbetett kézzel, hátha belép, rám üzent egy srác. Világszép, bohóc, 21 éves, harsog benne a fiatalság.

Hogy szexelne most.

Úgy ért, mint a gyomron ütés.

Nekem ezt most nem szabad. TILOS. Tilos mindörökké.

Régesrég, a boldog negatív időkben, kapva kaptam volna rajta, de most hazudoztam. Hogy reggel meló. Holnap meg értekezlet. A péntek is rendkívül zsúfolt lesz. De talán a szombat. Igen, az biztosan megfelel…(Addig vagy elfelejti, vagy sem… én úgysem lépek ide be addig!)

II:

Alig aludtam valamit. Fél 3-kor feküdtem le, és 5 előtt valamivel már éberen néztem, mint a csík.

HIV pozitív vagyok! – ugrott eszembe. Vadakat álmodtam, kételkedtem kicsit, vajon ez nem álmaim részét képzi-e?

Átültem a noteszem mellé. Szemüveg kellett, mert összefolytak a betűk. A WC-re is magammal vittem, ahova ismét kizavart a hasmenés. Ez csak pszichés reakció – nyugtattam magam.

Kiborítottam újra a hamutartót, sokadszor az esti sokk után. Le kell szoknom – dobtam ki a két üres dobozt, és felbontottam a harmadikat a kávé mellé.

Korán volt még bárkinek is szólni – aztán kitaláltam, hogy hagyok mindenkinek egy felhőtlen, boldog délelőttöt.

Bekapcsoltam a gépet, és pár meleg oldal keresőjébe beírtam a „HIV”, a „pozitív”, a „poz” szavakat. Magam is meglepődtem, mennyire nem vagyok egyedül.

Megettem egy rakás széntablettát, nehogy úgy járjak a munkahelyemen, mint az a tavalyi tűzvédelmi oktató, akinek a bokájánál folyt ki egy meggondolatlan szellentés. Féltem is, mi lesz, ha összeomlok, hisz hallottam, hogy úgy szokás. A buszon csupa negatív volt – máskor nem osztályoztam így, csak most. Mit tennének velem, ha tudnák? Megölelni nem mernének – nem is szokás – de megverni sem. Mérgező vagyok most, bőröm alá csomagolt vírusokkal, kiirthatnám vele Európát. Ha tudnák rólam, kizárnának, valami lakatlan szigetre, mint a mételyt.

Ha tudnák.

Hát nem fogják tudni. Tőlem nem, de mástól se, ha vigyázok..

B-nak valami ösztöne volt, mikor telefonálhat a legrosszabbkor. Már 8 után valamivel hívott.

- Felmehetek ma?

- Gyere, beszélnem kell úgyis veled.

- Baj van?

- Igen.

- Nagy baj..?... A legnagyobb..?

- Majd élőben, várd ki. Délre otthon leszek.

- Jó. Felmegyek addig hozzád. Most kurva ideges lettem!

Végigszenvedtem az egész délelőttöt, és 11-kor leléptem már. Siettem haza, de féltem is. Akartam, és kerültem volna a találkozást. B. állandóan csörgetett, agresszíven, türelmetlenül, nem vette, hogy kinyomom folyton, vagy hagyom csörögni unásig. ÉN most nem tudom felvenni. Értekezletem van – és bementem az összes boltba, ahol semmi dolgom sem volt.

B., mint a felhúzott íj várt. Láttam, bekapcsolta a gépet, de a szájbaélvezős videók helyett most AIDS – AIDS mindenütt.

- Mi a fasz van most??? – robbant rám B. köszönés helyett. – Gáz van? Kurva ideges lettem a telefonodtól!

- Pozitív lett a tesztem. Tegnap este tudtam meg – mondtam csendesen.

- A rohadt életbe..! Akkor most én is???

- Nem biztos még, de minden esélyed megvan rá.

Úgy hatottak szavaim, mint a kivégzés. B.ból kiszállt az erő, lerogyott az ágyra. Tenyerébe temette arcát, alig értette, amit mondok.

- Hogy lehettem ekkora fasz..?.. Mindig éreztem, hogy baj lesz..!... Minek is csináltam, amikor nekem nem is volt jó..? Hogy adom ezt be az asszonynak??? Mit mondok apámnak??? Aztán mit mondjak, honnan kaptam??? Ha nekem megmondják, én kinyírom magam!

Hagytam, hogy beszéljen. Én voltam a pozitív, de most B.nak nagyobb a baja. Melléültem, átöleltem, de idegen volt most a mozdulat.

B. elfeküdt az ágyon, majd le-föl járkált a szobában, és olyanokat beszélt, amit sose hallottam tőle eddig. Az anyjáról, a gyerekkoráról, hogy mekkora verekedő volt, hogy másik nővel, másik pasival sose…

- Én el se megyek szűrésre! – jelentette ki hirtelen, újra határozottá válva. Engem ne vegyenek rendszerbe, én nem akarom, hogy nekem valami értesítést kiküldjenek! Nem haragszom rád – nézett rám – de kiderítem, ki fertőzött meg, aztán kinyírom! Aztán kinyírom magam is!

- Elkísérlek szűrésre. Beléd élveztem, igaz, de lehet, hogy megúsztad. Ha meg nem, akkor sem biztos, hogy Mónit megfertőzted. Amit saccolok, hogy mikor kaphattam… azóta csak egyszer voltam veled. Rá két hétre. Minden esélyed megvan, hogy pozitív legyél. De meg is úszhattad.

- Hogy ilyen legyen ez a kibaszott élet… mindig gumival dugok otthon, mióta megvan a kicsi… Nem szed Móni gyógyszert a szoptatás miatt. De most az egyszer gumi nélkül voltam vele… hogy mondom meg neki, hogy eredj már el te is szűrésre? Semmit se tud! Mondjam meg neki, hogy pasival keféltem? Mi lesz a kicsikkel?? Hogy nőnek fel anya – apa nélkül?

- Csak egyszer voltál vele koton nélkül? – néztem rá. Akkor van remény! Amikor utoljára itt jártál, dicsekedtél, hogy milyen jót szexeltél vele, és „beleélveztél a kicsike seggébe”. Az két nappal azelőtt volt, hogy megdugtalak.

B.nak végre jutott valami kicsike reménysugár. Elterült újra az ágyon, a plafont bámulta, és fantáziált a boldog fertőzőtlenségről. Hogy soha többé pasival. Hogy elviszi a családját a tengerre. Hogy sokkal jobb ember lesz ezután, mert most nem jó. Hogy ápol engem, ha beteg leszek. Hogy Mónival is sokkal rendesebb lesz. Aztán újra félt, majd megint fantáziált.

- Nekem el kell mennem a Földhivatalba most – mondtam csendesen. - Rád zárom az ajtót, ne vezess most! Próbálj egyet aludni, így nem ülhetsz kocsiba. Majd sietek vissza.

Halálosan fáradt voltam. Vitt a lábam automatikusan. Sietni kellett, hogy fogadjanak még. Előszedtem a villamoson a telefonom, és írtam egy SMS-t: „Feltétlen beszélnünk kell. Mikor tudunk találkozni? Fontos!” Aztán elküldtem minden címre, amit a zsebembe készített cetlin találtam.