Vizit

Megállapítottam, hogy az utóbbi két kontrollomnál hisztériáztam pár napot. Úgy látszik, így működöm - tűnődtem a Lászlóba menet.
Már fölidézni sem tudtam, hogyan is voltam ideges, elszállt mára minden para.
A Bánhegyitől akkor jött ki épp egy pasas. 2-3 hete beszéltem vele a neten, megesküdött, hogy ő nem is pozitív. Köszönt a váróban üldögélőknek, látszott rajta, hogy már régi bútordarab.
BD jókedvű volt, Nelli is vidám. Ha akkora gáz lenne, nem így fogadnának.
- Hogy van? - rutinozott a doki.
- Egész jól, csak idegesít, amióta tudom, hogy mennyi a vírusom.
- Hát, nem egy minta vírusszabályozó maga - poénkodott Bánhegyi. Ha lemegy 350-re, megajánlom a gyógyszert magának - nézett rám tárgyilagosan. - Vetkőzzön! - mutatott a székre. Végigtapogatott, jött a szokásos "sohajt... sohajt... megint sohajt", a hátam hallgatta már, amikor megjegyeztem, mintha a hónalji nyirokcsomóim nagyobbak lennének. A fülemmel észleltem, milyen vadul csóválja tiltakozásul a fejét: már megint egy paciens, akinek kutya baja, neki akarja bemagyarázni, mi is van vele - de aztán leeresztett.
- Szokott lepedékes lenni a nyelve? Nem?? Szerencséje!
- Háegyenegy? - nézett rám Nelli.
- Köszönöm, kaptam már. 4 héttel a vérvétel előtt, mindkét influenza ellen.
- Na, akkor lehet, hogy az dobta meg a vírusát! - heurékázott Bánhegyi. - Van már időpontja? Nincs? Miért nincs??
- Ő be szokott telefonálni, nem szed még gyógyszert, mindegy az ide-oda néhány hét - mentegetőzött Nelli.
- Keményebb legyen már, ne legyen mindig ilyen vajszívű! Időpontot az úrnak! De keményen már! - viccelődött az asszisztenssel. - Írja oda, hogy a vírust is megnézzük soron kívül. - Akkor uram, viszont látásra, kellemes karácsonyt és boldog új évet! Találkozunk jövőre, addig minden jót!
Sajnos, a váróban most nem ült ott az a múltkori, varázslatos fickó. Láttam azóta a metrón is. Odabiccentettem neki, visszabiccentett tanácstalanul, láttam, jár az agya, ki is lehetek, és honnan - nem mondhattam neki, hogy a László kórházban találkoztunk, te is vérvételre vártál, veled akarok álmodni azóta, de eddig nem sikerült...
Üres volt a váró. Kint novemberi tavasz, az utcán vidám emberek.
A mozgólépcsőn szembejött velem Jé, fentről hozta a futószalag. Honthy Hanna lépcsőjelenete - villant be - és úgy is intett, mint anno Hannuska a hódolóinak. Jó érzés volt látni. Éreztem: tudja, hol jártam, mint mondtak nekem, a CD4-em, %-om is megmondaná, ha érdekelték volna valaha is az ilyenek.
Szép nap ez a mai.
Talán B-nak is megengedem, hogy megfogja a farkam, ha már úgy odavan érte.

Macskajaj

A ház sarkánál már Áá várt. Hiába mondtam neki telefonon, hogy rengeteg a dolgom, későn jövök, vendégem lesz, fáradt vagyok, hajnalban kelek - kiprovokálta, hogy mi van, és szarik a magas vírusszámra, van kotonom, ő meg be van indulva, stb., jön.
Tényleg célratörő volt. Még csak a cipőfűzőmnél tartottam, de ő már meztelen huppant le, alig tudta kivárni, hogy leengedjem a redőnyöket, pik-pakk kész lett.
- Fáradt vagyok, hosszú volt a nap... - ásítozott. Betakartam egy pléddel.
- Kelts fel éjfélkor, haza kell érnem - fészkelte magát a takaróba.
Jó volt nézni, ahogy békén szuszogott. Tán csak mese lehet az a barátnő, akit emlegetni szokott.
Éjfélkor csak átfordult a másik oldalára. Alig értettem, hogy hányra is húzzam az órát, csak orra alatt motyogott. Az ölembe fészkelte magát. Nem is tudom, mikor aludtam ilyen jót.
Felkeltem 5-kor én is, hogy kávét főzzek neki. Szegény gyerek. Ő nyit ma 6-kor, muszáj neki.
- Apám 3-kor szokott kelni. Ez azért barátibb, nem? - nézett álmosan.
Néztem, ahogy köti a cipőt. Kabátjába bújt, fejébe csapta a sapkát.
Mint a munkásemberek.

Batman

Este, hazafelé, egy épülő ház felső emeletéről keserves nyávogás töltötte be az utcát. Valami kalandvágyó macska... Páran álltak az épület előtt, égbe fordított nyakkal. Tekingettek a sötét semmibe, keresve a hang forrását, aztán feladták, tovább siettek.
Hülye macska... most aztán megnézheti magát.
Ha nem jön éjjel Batmen, bereked reggelig.
Nem láttam semmi bejáratot - a földszintre belátni se lehetett a takarótábláktól - az éjjeliőr meg nyilván aludt.

Házi mónika só

Már csendes volt az utca, hazavitték az összes verekedőt. Egy kiselsős kint álldogált még az iskola előtt két szotyolázó rokonával, az autóra vártak, hogy jöjjenek értük. Már teljesen körbeköpködték a maghéjakkal az utcát. Unta magát, visszakéredzkedett játszani.
- Szopd le anyád, geci! - mondta az egyetlen kölöknek, akit hagyományosan az iskolában szokott felejteni az anyja, csak úgy köszönésképpen. Megfogtam a kezét, mert már célozta is a másikat.
- Mikike, ha csúnyán beszélsz, kiküldelek innét!
- Maga miért ráncigálja azt a gyereket?! - aktivizálódott azonnal az egyik rokon. Miért üti a gyereket??!!!? - Milyen egy tanár?!?!?!? - Körbenéztem, kihez is beszél, de láthatóan engem kóstolgatott.
Ja, persze. Mindég ütet találtam meg, rá vagyok állva, agyonütöttem, megrángattam, kitéptem a haját, kicsavartam a kezét, megaláztam, szétkarmoltam. Nem is tudom, hogy nem vettem észre.
Eszembe jutott a délután. Dzsulietta kivirágzott: bunyó volt a házban, nagy élmény, imádja nézni, ez az élete, a szókincse is csak ehhez az egyetlen manőverhez elég, dolgoztatta mind a 73 IQ-ját, hogy népszerű legyen. A többi 9-10 éves csak nézte, itták a szavát.
- A nővérem a Barbit elkapta, kitépte ilyen marék haját (mutatja), megráncigálta, hogy őt ne kurvázza a Barbi, ő nem szopott le senkit, ne hazudgáljon ilyeneket, mert nagyon megbánja, és nem ő, hanem a Barbi szo... tudja, na, a szájával ahogy megcsinálja - nézett rám magyarázólag. - Szóval, a Barbi már mindenkit megcsinált a házban, ő egy olyan, még csak 14 éves, de már mindenki megvolt neki, neki csak szólnak, és már megy is le Lukba, már megvolt a Jajának, a Renónak, a Morginak, a ... -sorolta a neveket, és rángatózott az előadáshoz, mint egy karaoke énekes.
- Én is megkúrtam - röhögött bele a dagadék Dzsasztin, de Dzsulietta befogta a száját, mert ez az ő műsora.
- Szóval, egy ilyen geci köcsökurva vette a nővérem a szájára, de megkapta, nagyon megkapta most, mert behúzott neki a Klau, a torkát kimarta, a haját kitépte, akkorát estek, hogy juuj, csak úgy csattant a fejük a betonon, de a Barbinak jobban csattant, mint Klaunak, a Klaunak csak egy ilyen kicsit tört le a körme, ni, és lecsúsztak a lépcsőn, de nem a földszintig, csak a fordulóig, és kijött az egész ház, az anyu leszedte a Klaut a Barbiról, és ő is megpofozta. Most ki se mer jönni a Barbi, úgy fél! - nézett rám diadalittasan.
Jókedvűen színezgetett aztán egy mikulást. Várja nagyon, hisz, gyerek még. Nem biztos, hogy hoz is neki valamit: az apja a családit rendszeresen elgépezi. Ha kenyér nem is, de cirkusz legalább akad arrafelé.

Kultúrprogram

Elcsalt ma két barátom Láthatatlan Kiállítást nézni.
Tűnődtem, normális vagyok-e, hogy elmegyek megnézni a semmit, meg ódzkodtam is kicsit. Egyik ismerősöm az AIDS miatt CMV fertőzést kapott. Az egyik szemével azóta csak a sötétet látja, a másik valamennyire működik neki.
Szóval, van némi esélyem a semmit bámulni, a franc akarja előrehozni a dolgokat. De lelkesek voltak, szívesen vagyok velük, egye fene, megyek.
Jó sokat kellett várni, mire sorra kerültünk.
Már épp a pénzt bogarásztam ki a zsebemből, amikor segélyhívást kaptam. Zokogó nő, krízis, nem hagyhattam magára.
40 perc.
Tűnődtem, van-e esélyem utolérni még a barátaim, aztán úgy döntöttem, praktikusabb bevárnom őket idekint. Egy vakvezető kutyával barátkoztam, aztán süttettem magam a nappal, dohányozgattam. Felhívtam anyám, hallgattam a panaszkodását. Elfelejt mindent, nem találja a májat a fagyasztóban, tiszta ideges, megfájdult a mája tőle (vagy más valamije, csak kevertem az előbb keresett májjal), képzeljem, kimúlt a 17 éves macskája, a szegény, pedig tegnapelőtt még tiszta jól volt.
- Amúgy jól van, Anyu? - kérdeztem rutinból.
- A picsát vagyok jól, hát épp azt magyarázom, fiam! Már megint nem figyelsz rám. Fáj mindenem. Tudom, hogy el kell mennem, de így... Otthon vagy most? Vagy honnal telefonálsz?
Gondoltam, ha megmondanám, hogy a Népligetben, hiába mondanám, hogy egy kiállítás kapujában... Azt hiszem, igazából csak egyetlen mondat érdekelné: mikor költözöm haza.
Vártam még jó darabig. A pénztáros azt mondta: kb. 50 perc a láthatatlan rész, és negyedóra a látható. Az már bőven lecsengett. Biztos másik ajtón jöttek ki... csodálom is, hogy nem szóltak?
Elidultam szép lassan. Séta is, meg hátha utolérnek, vagy mittudomén... Aztán a multikultúra jegyében megnéztem a Praktikert, a Tescot és az Obi-t, ha már kultúrprogram van.

Front van

Álmomban átöleltem a lányom.

Vigyáztam a hasára, és sírtam.

Életemben először ismertem be magamnak:
sajnálom , hogy hivpozitív vagyok.

Erre ébredtem fel.

Olyan kint az idő, mint a kedvem.
Most nincsenek gondolatok a fejemben, csak érzelmek kavarognak.
Valahogy összeszedem magam.

Azt hiszem, az nyomaszt, hogy nem tudtam elmondani neki még. Akartam, de megelőzött: "képzeld, kisbabám lesz..."
Hogy mondhattam volna el akkor?
Most se merem. Veszélyeztetett terhes.
Utána meg szoptatni fog.
Titok.
Ez az egyetlen, ami közöttünk áll.
El akarom mondani, de most lehetetlen.
Féltem őt.
Hátha traumatikus lesz neki, és ezzel ártok.
Zavar a "minden rendben" szerep, emiatt most felhívni sem tudom.
Igaz, most senkit se tudnék felhívni, pláne őt.

Úgy érzem, felkészült vagyok rá, hogy elmondjam neki. A bajom az, hogy olyan félelmek jelennek meg: mi van, ha megint kórházba kerül - volt már -, ha kikészítem a témával, és görcsölni kezd, vagy elapad a teje majd...
ezek miatt döntöttem úgy, hogy muszáj várnom.
Az eszem reális fele tudja, hogy amikor mást akarok kímélni, akkor magam fosok.
De érzelmileg túl elfogult vagyok ahhoz, hogy reálisan lássam: mitől is fosok?

Miközben a béka valaga alatt voltam épp, felhívott egy hipochonder, ma már harmadszor.
Megdöbbentem magamon, milyen hirtelen tudtam lenyomni a lányommal kapcsolatos érzelmi viharom, és átváltani a pasasra. Most jót tett velem, nagyon.
Így már képes leszek lemenni tejfölért a boltba.
Dél óta sütni akarok.

Badizom az immunomat

De jó, amikor békén zajlik az élet.
Az imént egy fiatalember kedvesen invitált a neten: vegyek részt egy előadáson, ahol csodaszart szeretnének rámtukmálni. Fantasztikus, csodálatos, ilyen Magyarországon még nem volt, extra erős immunerősítő, stb.
Gondolom, van benne 9 féle macskaszőre, és holdvilágnál, bal kézzel, visszafele kavarták.
Nagyon tudok hinni az ilyenekben - szorult belém tudományos érdeklődés - de alig leküzdhető részvételi vágyam ellenére nemet mondtam neki. (Sáros a cipőm, ki kéne pucolni, nem mehetek így)
Aztán nem kommunikáltunk tovább, mert igen gyorsan megsértődött.
A hit nagyon olcsón megvan, ergo praktikus.
Igaz, hogy aztán baromi sokba kerül, de ez már részletkérdés.
Ha pénzem lenne rá, tán inkább kokaint vennék. A gyógyító ereje pont annyi lehet, mint egy fántásztikusssssss immunerősítőnek, de legalább szállnék kicsit tőle.
Nem is értem, mi a francot görcsölnek a nagy laboratóriumok, miért ölnek iszonyatos pénzeket kísérletekbe... amikor itt van egy magyar termék, az egyik KFT csinálta, bio is talán, vegetáriánus rókák véréből van az egész, és tök szuper, hidd el...
Sokan dicsérik, igazán.
Á, nem vagyok szkeptikus. Én is tudok csodálatos gyógyulásokról. Egy ismerősöm pl. 7 évig azt hitte, HIV fertőzött. Kikötött egy viszonylag kurva drága termék mellett, ette 7 évig, aztán elment egy HIV szűrésre, és nem is lett pozitív. Na, ugye, hogy használ az ilyen? Ha csodaszer helyett azt a sok pénzt pl. disznózsírra költötte volna, most megnézhetné magát, milyen kövér lenne. Így legalább kurvaszép maradt, szóval nyert a dolgon.
Én is nyertem. Pedig bele se kóstoltam ebbe a legújabb találmányba - egyszerűen csak vidám lettem. Az meg már ingyért is erősíti az immunizét.

Bekaphatják!

Tegnapról mára virradóra határoztam el, hogy eztán egy darabig apácaéletet élek. Ettől a 718 ezertől megingott a faszalapú öntudatom.
Az a helyzet, hogy ennyi vírussal nem kúrhatok. Ez még kotonnal is kockázatos. Le se szophat senki (ez alatt csak szájbakapást gondolok).

Pipa vagyok. Én annak idején épp azért jártam gyakran tesztre, hogyha egyszer ráfaragok, akkor az akut szakaszban kapjanak el. Már az sem tetszett, hogy 2 hétig nem fogadtak, mondván, hogy az összes doki külföldön van. Azért kellett várnom, hogy nővér vért vegyen. Pedig ő nem volt külföldön. Rajta kívül a kutyát se érdekeltem. 1 hónap után újra vért vettek, és csak rá pár napra nézett meg először a Doki.

K U R V A P I P A V A G Y O K ! ! !

Szét tudnék robbanni!

Márc. 4-én tudtam meg a pozitívságot, 5-én már elintézett helyettem mindent a Sebestyén dr. a Lászlóban - ő szűrt ki -, hogy fogadjanak. Erre csak április végén néztek ott rám először. Az akkori 118 ezer vírust kevésnek ítélték az akut terápiához.
Rá is kérdeztem: kaphatok akut terápiát? Azt mondták, nem, azt csak milliós vírusnál adják.
Gondoltam is, mekkora baromság. Ki az, aki 5-6 hetes fertőzötten kiköt a Lászlóban?

Mérges voltam és mérges vagyok.

Én papírt vittem - nevemre szólót - hogy a dec. 2-i tesztem negatív volt még. És az tuti, hogy igazi negatív teszt volt, mert előtte 2-3 nappal meg a Sebestyénnél csináltattam egyet. (Eredetileg ott akartam csak, de az Aurórában épp akció volt: HBV-t, HCV-t, HIV-et, szifkót néztek - kihagyhatatlan alkalom.)
A febr. 25-én vett vérem lett pozitív, azzal kerültem a Lászlóba. Mondtam, hogy vagy febr. 7-én, vagy dec. 27-én fertőződtem. Lobogtattam a papírt is, lássák, valóban friss vagyok.
Szartak rá.
Másnak rimánkodnak, hogy kezdje le már a gyógyszerszedést. Én meg még ajánlkoztam is.
Akurva életbe

Én nem 70 évesen akarok méréshatár alatti vírussal rendelkezni, hanem most, amikor még baszni tudok. Ez a mostani vírusszámom azt mondja nekem, hogy elbasztak, kezdhettem volna már tavasszal a gyógyszerszedést.
Most már méréshatár alatt lennék.
Elvettek tőlem 8 hónapot.

Rapid tempó

Megtapasztaltam már, mekkora meglepetésekkel szolgálhatok időnként magamnak.
Hihetném: agyam, érzelmeim kontrollálom, én állítom elő, direkt csinálom - mégis kész rejtély vagyok.
Azt, hogy a testem, mint rendszer mire képes, mire nem, csak azóta figyelem, mióta HIV+ vagyok.
Idén márciusban szűrtek ki. Az első vérvételem rá 2 hétre történt, majd egy hónap múlva követte a második, aztán negyedévente a többi.
Kíváncsi is vagyok - afféle felfedező érdeklődés - és ijedezni is lehet, vagy épp elszállni, ahogy a helyzet hozza.

Akkor a száraz adatok:
március 17. : 860 CD4 - 32 % - 118.000 vírus/mikroliter
április 15.: 1080 CD4 - 38 %
július 15.: 630 CD4 - 31,5 %
november 3.: 613 CD4 - 31 % - 718.000 vírus/mikroliter

Mindezt a munkahelyemen tudtam meg, a sarkamban nyarvogott pár kölök.

Tökönrúgás az éteren át, de jó, hogy van mobil telefon.

A 718.000 vírus/mikroliter szorozva millióval (az egy liter), és szorozva 4,5-tel (feltételezve, hogy ennyi vérem van) az 3.231.000.000.000 vírus.
Ez mind bennem van.
Nem is értem, hogy lehetek ugyanannyi kiló.
Nem is tudom, hol fér el bennem a vér ennyi vírus mellett.
Ennyit gyógyszer nélkül túlélni nem sokáig lehet.

A jelek szerint kurvára fertőző vagyok.
Egy kávéskanál véremben 215 millió 400 ezer vírus lesi a jószerencsét. (Neki az, nekem meg kész pech.)
Ennyivel már pisztoly nélkül is rabolhatnék bankot.
Ha most le akarna ütni egy balek rabló valahol, életveszélybe sodorná magát velem.

Amikor 8 hónapja megtudtam, hogy HIV pozitív lettem, kb. akkor tartottam ennyire fertőzőnek magam. Tudtam: nem vérezhetek, nem élvezhetek senkibe. Az a dolgom, hogy vigyázzak, ki ne lukadjak valahol, maradjon egyben a csomagolás, a farkam meg még képeken se nézegesse senki, a közelébe kerülésről nem is beszélve.
Tudom, van koton. De ha eszembe jut ez a háromnegyed millió, attól úgyis lelankadok.

Emlékek hete

Nagyanyám azt mondogatta annak idején, hogy Mindszent előtt semmire se szabad kiadni pénzt, csak gyertyára meg virágra. Nem tudom, ezt honnan tudták meg az üzletek, de semmi se volt nyitva a buszmegállóba menet.
Hiába mentem WC-re, mielőtt elhagytam a lakást, pár megállónyi metrózás után úgy éreztem: rögtön bepisálok. Zárva volt az aluljárós klozet, az Europark se mert kinyitni aznap, kénytelen voltam a Határ úti kiserdőt összecélozni.
Nehéz volt visszazökkenni ezek után az elholtak utáni merengésbe, igazából nem is sikerült.
Csak úgy, az emlékeimen merengtem, amiben csapongtak mindenfélék. Bámultam a buszablakon túli simogató napsütést, néztem a barnálló mezőket, a közeli - távoli erdőfoltokat aranyló őszi tarkaságukban. Zalatája ószeny - jutott eszembe Osiné, a régi orosztanárom. A Dunába szórták hamvait tavaly. Szép nő volt, franciásan érdekes, baromi jó fej, sose görcsölt rajta, hogy képtelen volt megtanítani nekem bármi oroszt. Halála előtt pár héttel felfedezett az iwiwen, váltottunk pár levelet. Épp elhatároztam, hogy megírom neki: feljöttem buzinak Pestre - amikor valamelyik családtagja levelet küldött ugyanott, hogy meghalt, végső elköszönés, oda a múlt, leszakadt egy darabja.
A némedi temető mellett bebámultam a semmi egy határozott pontjára. Oda temették egy hajdani tanítványom. Aranyos gyerek volt, jólelkű, életvidám, egyke, anyja sebzett-tigrisordítása most se megy ki a fülemből. Érzem az akkori spirituszláng elviselhetetlen szagát, a rettenetet, hogy ilyen, hogy ennyire hirtelen, ilyen igazságtalanul, ennyire visszacsinálhatatlanul halál, hogy ez a rák, lecsap ilyen hirtelen, megmagyarázhatatlanul. Bújtak belém a tanítványaim, kicsik voltak, 10 évesek csak, nem értették, miért hal meg egyikük, milyen a halál, hogy kell azt csinálni... most is úgy szorul a torkom, mint akkoriban.
Ott fekszik régi kolléganőm is. Világszép volt éltében, akkorát tudott fütyülni a két ujját használva, mint egy vonat. Egyszerre vett el tőle mindent az élet: előbb a mellét, aztán a hitét, hogy van fölépülés. Elszállt a fiatalsága, az egészsége, a szépsége, minél többet vesztett, annál inkább ragaszkodott ahhoz a kevéshez, ami megmaradt. Aztán újabb műtét, áttétek, szenvedés. A hasfalában a burjánzó sejtek vizet termeltek, kismamaruha ment csak rá. Jószándékú barmok kérdezgették: nocsak, nocsak, kisbaba? mikorra várják? látom, mindenórás már - csak legyintett szegény, hogy nem baba, hanem rák.
A lányom mamuszban szöszölt a konyhában, várt már. A hasát nézegette szokása szerint: mutatta, hogy nő, hogy rugdos a baba, hogy ilyen kis izé, meg olyan, nézzem meg, nézzem meg a videót is, láthatom az ultrahangot 3D-ben, hogy de édes, nézzem a kezét, a lábacskáját, de cuki, de édi - csak füle fogta meg mosolyát.
- Pont ekkora hasa volt anyádnak, amikor túráztunk. Te voltál benne, és úgy forogtál, ahogy épp hegyre fel, vagy hegyről le jöttünk - idéztem fel a régi időket.
A vőm nyarvogott, le - föl séremórált, nem fűlt a foga a temetőzéshez.
Végigszaladtunk csak a sírok közt, nem volt időm figyelni a halottakra. Mondtam pár szót a lányomnak, hadd emlékezzen majd egyszer. Nagyanyáim már nem ismerte, nagyapáim egy részét én se. Az apósomnál elszívtam egy cigit, hadd érezze a jó szagot. Apámon, testvéremen majd otthon gondolkodom.
Elvitettem magam egy darabon, hogy anyámhoz olyan úton menjek, ahol már évek óta nem jártam. A szülőfalum az emlékeimbe vésődött, de látni akarom, merre mi változik.
Anyám a konyhában mérgelődött. Percenként meg akart etetni valamivel, zavarta, hogy semmit se sütött. A macskákat hajkurászta, a kutyára morgott bentről, hogy a piszok nem hagyja a macskáit, aztán a menyeit kritizálta. Végül kikötött az egyiknél. Hogy telefonált hozzájuk, beszélni akart a tesómmal, de az nem szól a neki, mert alszik. "álszikk" - karikírozta nulla jóindulattal. Hogy ilyet mond neki. Hogy kijön belőle az igazi "naccsága", hogy mórikálja magát, a piszkos, hogy már nem is tudja, mire tartsa magát a festett dög, a kurva, hogy ilyenkor látszik rajta az igazi komenista vér. Nem tudtam ráhangolódni az indulataira, mulattatott az ingyencirkusz, találgattam, mitől is ennyire frusztrált.
Talán az öregség.
Nem tud kint állni egész nap a sírok közt, ahogy szokása volt régen. Tán az is, hogy most már a falu legöregebbjei közül való. Több az ismerőse odakint a temetőben, ide szinte már csak a macskái kötik.
Valakit szidnia kell, engem mégsem szidhat. Hisz le se szarom, ránézek kéthavonta. Ezért nevelt... Háládatlan vagyok.
Öt éve, hogy elköltöztem Pestre. Én voltam a liebling, mégis elhagytam őt.
- Az a rohadt csap is csöpög. Elromlik itt már minden - vonta meg az általánost.
A kapuban hosszasan állt, integetett, mert sose tudni, lát-e még.
Hazafelé csak a sötétet bámultam az ablakon.
Én majd elhamvasztatom magam, ha meghalok. Aztán szórjanak szét, mint Gyurit,vagy Osinét. Ne legyen sírom sehol.
Sorra szedtem mindenkit, aki már eltávozott. Otthon majd gyújtok még mécsest, értük. Mindenhova mégse juthatok.