Csatara

Csatara egy tündéri kis cigánylány. Rossz, mint az égedelem, de mindezt olyan huncut bájjal adja elő, hogy lehetetlen haragudni rá. Imádja a zajt, hangja rekedtes az állandó ordítástól. Két lépésnyi távolságból is úgy kiabál oda hozzám, mintha a Duna túlpartján lenne. Év közben kaptam, egy Tisza menti kis faluban laktak eddig az öreganyjánál.
Apja nemrég szabadult, itt Pesten egyesült újra a család.
Aprócska, a legkisebb és legfiatalabb a társai közt. Egy csöppet se szívbajos, pikk-pakk kiosztja a 40 kilóval több Dszasztint is akár.
Ma csak ketten maradtak bent Coffival. A többi lógott vagy beteg lett - nem jön a számra, hogy hiányoztak az iskolából. Ritka nap: az összes problámás házon kívül, két kezelhetővel egész délután.
Kivittem őket a dombra csúszkálni. Szánkó híján két nejlonzsákot kaptak, egy órán át le-föl rodeóztak a lejtőn. Kimerültek, mint az elem, visszatérve fáradtan olvasztották maguk a radiátoron.
Csatara mesélni kezdett. Vagy az emlékek, vagy a fáradtság miatt most először nem kiabált. Igaz, a titkait senki se szokta beleordítani a világba.
- Ahova iskolába jártam, ott az iskolaudvaron volt egy akkora hegy - mutatja a gémberedett kezével - hogy az mindentől nagyobb volt. Azon szánkóztunk, Az nagyon-nagyon jó volt! Abban az iskolában nem kaptunk így, mint itt, hogy reggeli, meg ebéd, meg ozsonna, ott csak ebéd járt, az se ingyen. De volt, akinek ingyen, akik nagyon szegények voltak. Volt egy osztálytársam, a Renátó, az ingyen kapta. De azok olyan, de olyan szegények voltak!
Próbáltam magam elé képzelni, aki már olyan szegény, hogy a pesti nyomornegyeden élő kislány is szegénynek mondja, de Csatara segített:
- Volt neki sok testvére, nagyobb is, kisebb is, mindegyik ingyen kapta az ételt. A tisztelendő néni vitt nekik a házhoz ételt, mert a kicsik még iskolába se jártak. Tessék elképzelni, ha enni kértek otthon, akkor megverték őket. A kicsit is, hogy ne sírjon. Mert hiába sírt, nem volt otthon étel. Az apukájuk részeges volt, és haragudott, ha hangosan sírtak. De nem ő verte meg őket, hanem az anyukájuk, mert ő csak kicsit verte meg, nehogy az apukájuk jobban megverje őket.
Bólogatott egy darabig, hogy bizony, ez így volt, ne kételkedjek.
- Én úgy sajnáltam Renátót. Egyszer vittem is neki pénzt, amit gyűjtöttem, mert pónit akartam venni, de a vásárban olyan rózsaszínt nem árultak. Meg az igazi póni nagyon sok pénz, nekem nem is volt annyi. Mondtam neki, hogy ezen vegyen csipszet, meg rágót, meg ételt, mert neki nem jutott olyan.
Fölmelegedett annyira a keze, hogy már pakolászni tudott. Az emlékeit is rakosgathatta, mert fölnézett a táskából:
- Anyukám észrevette, hogy nincs meg a pénzem. Be kellett vallanom, hogy Renátónak adtam. De nem szidott meg érte. Pedig féltem!

Sárkánkijjó

Rossz szokásom, hogy bekapcsolom a tévét - hadd zörögjön - aztán ottfelejtem valamelyik csatornán. Nézem egy darabig, aztán csak a reklámok tolakodó zajára kapom föl a fejem.
Csak akkor vettem észre, mi is megy, amikor beállított Bé. Megállt a tévé előtt - hagyd, ez érdekes - és tátott szájjal hallgatta a chupacabras meséjét, ami tán ufó, vagy csak egy szimpla vérfarkas, mittudomén.
Nem hagytam: horoszkóptól, földönkívüliktől kivan a tököm.
Emlékszem, a rendszerváltás idején mekkora cécó volt körülöttük. Az átkosban nem lehetett ezekről a hókuszpókokról beszélni, mert nem passzoltak a materializmushoz. Ahogy megváltozott a világ, elöntött mindent, ami addig tilos volt. Kilószám kínálták a pinát az újságárusok, bögyösmacák kínáltak pásztorórákat pásztoroknak, ufó szállt le mindenütt, kártyát vetettek a Delta helyén, sorselemzők elemeztek sorsokat kávézaccból, a Mars együttállt a Vénusszal, és aszcendens akadt a skorpiónak.
A sógornőmnek - agykontrollozott is - lett egy ufója , a templomtorony fölött állt hetekig. Röstellte, hogy nem csinált semmi kunsztot, a falu másik felén le is szállt egy. Lehet, hogy a japán gomba okozhatta: takonyszerű valami volt, minden második házban tenyésztgették. Meg kellett inni, bármilyen undorító is: fölszaggatta a köhögést, megállította a hasmenést, a szorulást elindította, kinek - kinek igény szerint.
Nem hittem ezekben. Nekem elég volt nagyanyám sárkánkijjója, amiről sokszor mesélt.
Kijártak Essőre - távoli fundus, jó fődek vótak. Messze vót, nem győztek vóna ölég hajnalbe keeni, akkó sä értek vóna oda. Kinn aluttak hát. Csak úgy, a szekér ódalában, kotortak maguk alá ägy kis szénát. Fétek erőst a sárkánkijjótú: éccakánkint járt. Az asszonyok mäg az eladólyányok sä hortak bugyit - látni sä látott ägyikük sä olyat. Oszt hát, aszongyák, a sárkánkijjó bäfurakszott a szoknya alá, hogy hova is, azt nekäm nem mondhatta mäg. Tejje köllött előcsalogatni, más nem köllött neki, oszt ha nem gyütt elő, mägrontotta a testit annak, akibe belemänt. Eefonnyasztotta üket, vagy rágta a belsejit, csunya munkát csinát. Ű nem látott olyat, csak äccő äggyet, de az is szäräncsére csak vipära vót. Az ägyik béräst marta mäg, de kivágták a combját körösztbe, hogy kivéräzzän, oszt bäásták a fődbe, hogy nä dagaggyon. Nem is lätt a Czobor doktornak sämmi dóga vele, mikó ägy hét múva hazagyüttek. De fét a sárkánkijjótú azúta is, borzasztó lätt vóna, hogy ägy tányér tejjee a szoknyája alatt... Oszt ugye, vagy kigyütt vóna, vagy sä, nem tudhatni.
Az egerektű is tartott, azok is ägykettőre bäszalattak a szoknya alá, oszt föl a lábon. Az egérrű mindänki tutta, hogy szeret lukba bújni. Mi szót vóna az ura, ha ott egeret talál? De szerette is mindän asszony a macskát, mäg szeretik üket azúta is. De attú csak visítozni köll, a sárkánkijjónak mäg piros a szäme, tán szárnya is van, nem nagy, csak valami olyasmi, mind ami a bőrégérnek is van. A bőregér sä ägyänäs: éjjee jár, csikorog, mägkapaszkodik a lányok hajába, az asszonyokéba nem tud, a kendő miatt. De az ellen lähet védekäzni, csak ki kő äggyet szögezni az istállóajtó fölé, akkó sä hajba nem kapaszkodik ott, sä nem feji véräsre a kecskét. Mäg a tehenet sä. Borzasztójan köllött ezäkre a jószágokra vigyázni, sose tudhatta az embär.
Az ämbärekke se lähetätt biztos sosä. A szomszéd faluba beszétek äggy asszont. Éccakára átváltozott ló képibe, oszt megdögönyözött äggy ämbärt, räggee alig tudott az ágybú kikeeni. Ugyanúgy lätt másik este is. Oszt akkó eehatározták, hogy mäglesik. Gyütt is a ló, kantárt vetättek rá, oszt mägpatkóták, de kukuríkót a kakas, a ló mäg eemänt. Hát, räggeere mägtaláták az asszont, nagybetegän, ki sä bírt az ágybú gyünni, kezin-lábán patkó vót. Boszorkán vót. Így monták neki, de ezt nem nagyon hiszi maga sä, szärinte csak babonaság. Mer rättentő tudatlanok a népek, kitanának bármit.
(ä= zárt rövid é-nek olvasandó)

Indokolatlan magabiztosság

Egy barátom oldalára kattintva meglepett a változás. Lába kelt minden régi aranyosnak, bosszantónak, érdekesnek, gondolatoknak, amelyektől valaki szerethető.
Olvastam, amit írt.
Megértettem, érthető.
Valami elmúlt, valami jön.
Jesszusom, most hirtelen megöregszik?
Új imídzs lesz, kemény, zárkózott, célratörő?
Elgondolkodtam sorai után magamon.
A főiskola után 2 évig csíkos ingben jártam, mert azt hittem indokolatlan magabiztossággal, hogy a felnőtt létnek ez nélkülözhetetlen tartozéka. Éltem, mint a gép, fejemben ült egy kép, milyennek kell lennem, hogy amit elvárhatnak tőlem, arra leginkább hasonlítsak.
Aztán bepasiztam. Kész csoda, hogy ki nem öltem magamból a kíváncsiságot, maradt annyi, hogy szabálytalan dolgokra vállalkozzam. Rájöttem, hogy van saját testem, saját vágyam, örök-gyerekeszem, szabadságom.
Mennyi mindent megtettem "indokolatlan magabiztossággal" életem során... Akkor, ott, azzal a fejjel az volt épp az indokolt. Ez a saját történelmem. Döntések és nem-döntések sora. Tudom legalább, hogy változom.
Jó egy éve pl. indokolatlan magabiztossággal választottam egy gumi nélküli szexet. Titkolhatnám, vagy esküdözhetnék, hogy ma már de másként tennék... Pedig tudom, ha visszamennék az időben, akkor, ott - épp annyi eszem lenne. Cseszhetem, ha ma már másként gondolom.
Vannak persze múltbélik, ahol mód volt levonni tanulságot. Ha nem bírt magával egy hülyegyerek, indokolatlan magabiztossággal lekevertem egy maflást neki. Ma már nem teszem, kár volt akkor is. Elaltattam az első kutyám indokolatlan magabiztossággal, a mai eszemmel már a házhoz se vinném. Rászoktam a cigire indokolatlan magabiztossággal, bánhatom, szabadulni nehéz. Csóró szakmát választottam (indokolatlan magabiztossággal), ihatom a levét. 20-30 évvel korábban születtem -indokolatlan magabiztossággal-, ha ezt nem teszem, most fiatal lehetnék.
Ami most indokolatlan magabiztosság, az okkor, ott épp elég indokolt volt.
Miért kéne zsinórban tévedhetetlen pápának lenni?
Ha nem lenne hibázás, döntetlen lenne minden sakkjátszma.
Ha nem lenne árnyék, odalenne a fény, vagy a ragyogás túlzottan vakítana.
Kell a hiba, attól lesz valaki emberi.
Az iszlám építészet direkt betervezi a hibát, a hibátlant meghagyja Allahnak.
Kell a hiba, attól lesz valami emberi.

Bezzeg

Igazán szeretem ablakon át nézni, amint a tél beborítja az utcát. A hóesés esztétikuma azonban lemondással is jár: eM, az egyik kedvenc szeretőm ilyenkor kivonódik a forgalomból.
Öles termetű, szép férfi, felkapná a zsákot, mint a pillét. Párkapcsolatban él, de hál istennek nem hagyja békén a tesztoszteron.
Műszak végén portyára indul a városban, hogy leszakítsa a leszakíthatót. Párja már dolgozik ekkorra, nem tűnik fel neki, ha más kikötőbe hajózik.
Korán szokott jönni, reggel végez a munkahelyén.
Ha leesik a hó, ugrik minden. Olyankor bérlapátol valamerre, elszólítja a kötelesség.
Tegnap csak a szakadó havat csodálhattam, de mára szép nap virradt. Tiszta járdák, nincs lapátolnivaló.
Érdekes.
Ha helyettesítenem kell valamelyik kollégám, vagy értekezlet van, rendre elalszom. Csöröghet akárhány óra - meg se hallom, vagy álmodok hozzá valami passzolót. A reggeli randit tudva viszont már 6-kor magától kipattant a szemem. Végighallgattam az összes ébresztőórát, hogy valóban csörögnek-e, kávét főztem, megtudtam mára mindent a világról.
Most gondolkodhatok, hogy tudnám ezt a motiváltságot átültetni a hétköznapokra? Nincs jobb ötletem, szereznem kell minden reggelre egy hóhányót.
Csak ne essen sokat!

Jövendölés

Tegnap volt Pál napja. Jóslás tartozik hozzá:
"Ha Pál napja jön köddel
ember-állat hull döggel."
Tegnap szerencsére sütött a nap, így az idei dögvész elmarad.
Jók ezek a népi jóslások.
Ez pl. mindig bejön:
"Amidőn az alkony bíborban áldozik (azaz: vörös az ég alja)
holnapra az idő marad, vagy változik"

Krimi

Lehet, hogy a szirénákra ébredtem, vagy ki tudja. Szöszöltem, tettem-vettem, eltelt talán 2 óra is, mire kinyitottam az ablakot. Amikor már kiszellőzöttnek találtam a cigiszagú levegőt, az ablakhoz léptem, hogy becsukjam.
Akkor vettem észre.
A közeli ház előtt emberek álltak, két tűzoltó autó, egy mentő, az erkélyeken emberek, a járdán tűzoltók. Egy pontra néztek mind.
Tűz volt talán?
Az erkélyen, ahova mindenki nézett, egy nénike álldogált. A kabátját fázósan húzta össze magán, az erkély alatt felfújt légpárna.
Szegény... nála lehetett valami?
Fáztam, be kellett csuknom az ablakot. Vannak ott segíteni elegen, kár tovább moziznom.
Leugrottam cigiért jó félóra múlva.
Még mindig ott álltak az emberek, autók.
Visszatértemkor is.
- Tűz volt? - kérdeztem egy suhanctól, aki a sarokról figyelte a fejleményeket.
- Dehogy. A néni akar ugrani az elsőről - mondta, orrával a célra bökve. - De nem nagyon meri - vigyorgott nem túl empatikusan.
Suicid néni továbbra is békén álldogált. Rég kint lehetett, átfázhatott a hideg reggelen, mert belépett a lakásába egy takaróért. Visszatért, és a derekára tekerte.
Lentről sokan nézték, volt, aki fényképezett.
Az alátelepített matraccal az esélyét is elvették, hogy bármi baja essen: embermagas, széles légpárna, ebben a korban nem tud akkorát ugorni helyből, hogy túlrepüljön rajta.
Mégis várt, békén. Ha nem ad helyzetjelentést a suhanc, ki nem találtam volna, hogy ott valaki nagy ugrásra készül.
Szegény mamika. Biztos, nem simán az életét unta el, hisz pár másodperc lenne a korláton átmásznia.
De várt.
Megvárta, míg felfedezik, megvárta, míg kiszáll a teljes puccparádé.
Megvárta türelmesen, míg felfújják a matracot.
És várt még most is.
Talán, hogy egyre többen lássák.
Talán, ha mindenki menne a dolgára, el is unná a dolgot.
Az utcában csend volt, lezárták, nem járt autó.
Újabb tűzoltóautó érkezett. Az emelőkosarát a néni üres erkélyének irányozták, és beugrott róla két kommandós. Berohantak, ordítottak, kirohantak, levegőért kapkodtak.
Talán kinyitotta a nénike a gázt? Házat akar robbantani?
Vagy könnygáz?
Az egyik fuldokló felordított: - Vigyázz!!! - elugrottak, csak a nénike támadó-csapó mozdulata látszott.
Berohantak újra, még ketten utánuk ugrottak.
Dulakodás zaja, aztán csönd.
Nemsokára két kommandós közt megjelent a néni. Nem akart menni, térden húzatta magát. Megálltak, vártak. Talán, hogy hasson az injekció? Csak telenyomhatták a mamát.
Kis gurítható székre ültették, és a mentő felé tolták.
Milyen békén üldögél - néztem.
Csak aztán láttam, hogy a teste alatt van a hátrabilincselt keze.
Faarcán semmi se látszott. Nem sírt, nem ordítozott, csak meredt maga elé.
A matracot leeresztették,, emelőkosarat vissza, utcai bámészkodók visszamentek lakásukba, helyreállt a hétköznap.
Már az autók is járnak.

Kép

Hehehe... itt lakik az unokám.

Azannyát..!

Basszus, sikerült elaludnom. Hiába csörgött 4 db vekker. Negyed 9-kor nyitottam ki a szemem, amikor már épp orvos előtt kellett volna ülnöm. Telefonálás, kapkodás, vágta.
Ha ma azt mondják, gyógyszert kell szednem, magyarázkodhatok, hogy mennyire fegyelmezett napirend szerint élek...
A rendelő üres volt, csak bentről hallatszott ki néha kacarászás. A forrása is meglett hamar: Pé lépett ki, fülig vigyorral, kezében receptekkel.
Örültem neki, pláne, hogy fölajánlotta: megvár.
A doki beteg még, egy fiatal fószer ült a helyén. - Nyunyó! - indult be a kémia bennem azonnal, és rögvest jól éreztem magam.
Egy darabig nem is hallottam, miket beszél, csak ittam minden szavát.
- Hát, magának nem tudok mondani semmit, mindene jó tulajdonképpen - darálta a papírjaim nézve.
- Mégis mennyi? - kérdeztem, mert a novemberi szar után bennem rekedt a kíváncsiság.
- Sejtszám 660, 35-és fél %, a vírusa 200 ezer.
- Wow... - mondtam angolul az azannyát. Micsoda strapabíró parasztszervezetem van, hogy ennyi vírus mellett is szaporítani tudom a CD4 számomat.
Jó kedvem lett, elszállt a reggeli izgulás.
- Feküdjön fel, megnézem a hasát - intett álmaim pasija, de hiába gomboltam ki a gatyám, megállt a hasamnál.
- Dohányzik? - kérdezte a nyomkorászás után.
- Persze. Miből gondolta doktor úr? - esett ki a fejemből, hogy itt mindenkinek a "főorvos" cím dukál.
- A szagából. Dohányzás szaga van. Mennyit szív?
Itt nem illik hazudni, megmondtam neki. Amúgy is megnyugtatott, azt hittem, a cigi már a hasamon is látszik.
- Hát, csökkentse. Hány éves is? - matematikázott magában, életkorom hallva. - Az a helyzet, ha most leszokik is, 10 - 15 év, mire megszabadul minden hatásától... akkor számíthatna már rá, hogy nem a dohányzás miatt patkol el... ööö--- maga tudja.
- Akkor mondhatom úgy is, hogy arra a kis időre már nem érdemes? - fogalmaztam át tanácstalankodását.
- Na, ja! - derült fel, hogy leesett a tantusz nekem. A vírusával meg kezdjen valamit. Segíthet, ha nem stresszel. Stresszes munkahelye van?
- Az hát. Hiperagresszív kölkök, hülye szülők, ami a csövön kifér.
Kifele még kértem időpontot újabb vérvételre, csak aztán jutott eszembe, hogy már a múlt héten kaptam egyet.
Kint Pé vigyorogva várt. El akartam mondani neki hirtelen mindent, de leintett:
- Hallottam mindent, baromi hangos voltál. Merre is van itt a patika? - kérdezte, és csak akkor láttam, hogy a két recept még mindig a kezében kalimpál.
- Jé, te most kezded a gyógyszert? - esett le a végkövetkeztetés. - Most veszted el az ártatlanságod, gyógyszerileg? Na, gyere!
Elmentünk a jó messzi patikába, amit a főbejáratnál tudtam. Megvártam kint - kár lett volna a cigiért - de vigyorogva jött vissza.
- Nem is ide kell jönni, hanem eljöttünk mellette. De akkor már én is rágyújtok - döntött.
Nem sokat kellett bóklásznunk, egy kazánháznak tűnő vityillóra rá volt írva: "gyógyszertár". Beléptünk, kis lyuk az egész, alig fértünk el ketten. Tyúkól - spejz keveréke, a pici helyen föltornyozva egy dobozrakás. Kis ablak, rajta duma: "csöngessen hosszan". Ilyen helyeken árulhatták régen a szamizdatot, talán. Aki járt már gyógyszertárban, joggal érezheti, hogy ennél már nincs alább.

Cím nélkül

Feszült vagyok.
Holnap megyek Lászlózni, a fene se tudja, mit mondanak majd.
nem a következmények izgatnak, hanem csak a kimondás pillanata. Gőzöm sincs, mik lettek a friss eredményeim. Kaparós sorsjegy, a szar se tudja, mi bukkan elő.
Rájöttem, a suliból eztán se tudok eredményekért telefonálni, a sarkamban van mindig valaki. Vagy ölik egymást, és eszembe se jut közben, hogy én is vagyok.
Ki kell valami B megoldást dolgoznom.
A lányom írt reggel.
Miatta is csupa feszültség vagyok.
Két héten belül meglesz a baba.
A lányom lánya. Az unoka szó nehezen ugrik be.
Érdekes, magamban Lilinek nevezem, a fene se tudja miért. Pedig nem az lesz a neve.
Csak semmi baj ne legyen.
Szorongok.
Fáradt vagyok.
Vagy aggkori végelgyengülés, vagy a HIV miatt van, vagy a napsütés hiánya.
Dög fáradtan jövök munkából minden nap haza.
Pedig a legstupidabb kölök kedd óta kerüli az iskolát, nem volt még vérengzés se a héten, csak apró malőrök hegyén-hátán sorozata.
Tegnap ügyeltem, kedden csoportoztam, hétfőn semmi, vasárnap tréning, szombaton ügyelet, a tököm is tele vele. Kellene két kövér szabadnap, láblógatás, nihil, csillagközi űr.
Hiénák, oroszlánok, bocik a Spektrumon.
Magány, egyedüllét, ne szóljon hozzám senki.
Ne kelljen senkire figyelni.
Önzeni akarok.

Fogas kérdés

Most egy tegnapi levél foglalkoztat. Még péntek reggel felhívott egy hiv+ ismeretlen. Nagyon fájt a foga. Tudja, hogy szerdán ugyan mehetne a László kórház fogászatára, de a foga ezzel nem volt tisztában, és rendelési időn kívül fájt, nagyon.
Mondtam neki, hogy sehonnan se küldhetik el a törvény szerint, de gyakorlatilag bárhonnan elküldhetik - talán próbálkozzon a Szentkirályi utcával. Ha rosszat tapasztal, jelezze, aztán csinálunk majd valamit a dologgal.
Mondta, persze, most épp ezen jár az esze, fájós foggal.
Aztán tegnap mégis írt.
Bement nagy bátran a kerületi rendelőbe, ahova eredetileg tartozott. Megmondta a dokinak: fáj, nagyon, és hiv+. Az asszisztensnő - mint mindenek tudója - azonnal közölte: nem hozzájuk tartozik, ha pozitív, a doki kifogásokat keresett, javasolták, jöjjön vissza hétfőn, menjen a Lászlóba, menjen máshova. Ő azonban kitartott: fáj, tudja, hogy el kellene őt lássák, de megérti, ha nem szeretnék. Tanácstalankodás a fogorvos részéről, asszisztens utolsó álérve is kifújt az érvényes TB kártya láttán. A doki nekilátott, az asszisztens megsértődött, és elhagyta a veszély színhelyét.
Kitartott, és megszabadították a fájós fogától.
Most hálás nagyon, hogy milyen rendesek voltak vele.
Mert - végül is - hozzá mertek érni.
Büszke is magára, mert ha odavetődik egyszer egy másik pozitív, talán már nem fognak gatyázni vele.
Hálás, szeretettel gondol most rájuk.
***
Gondolkodom, hogy egy egészségügyi dolgozó miért nem felvilágosult?
Tőlem, egyszerű buzitól elvárják, hogy húzzak kotont magamra, mert bármelyik partner pozitív lehet.
Mert sose tudni.
Ha ezt elmulasztom, akkor szégyellhetem magam.
Tőlem, egyszerű HIV pozitívtól elvárják, hogy mondjam meg a doktor bácsiknak - néniknek, hogy pozitív vagyok.
Mert csak akkor tudnak szívatni azzal, hogy menjek máshova.
Vagy csak akkor húznak kesztyűt, mert hát drága az ilyen holmi, kár lenne pocsékolni.
Megértem, hogy mindenkinek joga óvni az egészségét.
Egyszer egy buzi társkereső oldalon írt nekem egy pasas. Azt kérte: küldjek magamról képet, meg arról is, akitől elkaptam. Kérdeztem: mire kell ez neki? Hát azért, hogy tudja, kikkel nem szabad soha lefeküdnie. Mert ő ezt gyűjti.
Az egészségügy tapasztalt hozzáállása ezt juttatja eszembe.
Mondjuk meg, hogy pozitívak vagyunk. Mert akkor el lehet küldeni, meg lehet szabadulni tőlünk.
És ki kell hipózni utánunk a rendelőt.
Érthető.
Érthető lenne, ha a portás néni félne, vagy a takarító - ők nem biztos, egészségügyi ismeretekkel bírnak.
De milyen veszély fenyegethetne egy fogászati asszisztenst hiv+ páciens foghúzása közben?
Elüti a villamos?
Vagy ő a fogó?
***
Nem várom el, hogy ELŐTTEM hipózzák ki a rendelőt - mondván: a sérült immunrendszerem kevesebbet bírhat ki, mint az átlag - de miért ne nyúlhatnának úgy hozzám, mint akárki máshoz?
Legalább 200 ezer ember átesett nálunk hepatitis B vagy C fertőzésen. Vajon azok is mind szólnak, ha kezelést kapnak valahol?
Aki hiv+, de nem tudja még - az is szól?
Aki TBC-s, és teleköhögi a rendelőt, az is szól?
A szájmaszk, a gumikesztyű, a plexi álarc csak orvosos szexhez való?

Mai szép

Napi edzés

Olyan igazi sztrájkos hangulat lengte be ma is a sulit. A kollégáim jó része a paneljában ragadt, a kölkök nagy része otthon szimpatizált a BKV-vel. Amúgy gyalog szoktak járni - 600 méternyire laknak - de ilyenkor egynek se jár a villamos.
Negyedgőzzel üzemeltünk mind: aki be tudott jönni, beült valahova gyerekfelügyelni.
Szívesen lógtam volna magam is, de napi 1 hiányzótól nem sikerült többet elérnem, bárhogy is erőlködtem.
Mondhatnám: szeretnek, azért nem tudnak nélkülözni - de ehhez stupidnak kéne lennem. Szerintem rájöttek, hogy lógni akarok, és kitolásból akaszkodtak rám mind.
Máriónak naphosszat levegőben állt az ökle. Kereste az igazságot, torolt mindent. Ha vihogtak a lányok: ütött, mert csak rajta vihoghattak. Ha várni kellett a sorára, ütött, mert miért állnak elé. Ha lekapcsolták a villanyt: ütött, ha felkapcsolták: vert. Mentem a sarkában, mint az árnyék, a tököm is tele volt már vele.
Ebéd után lazíthattam végre. A péntek az jó, az iskolapszichológus gyötrődik velük egy órát. Nehéz velük - mondja - a többiekkel haladok, de velük még mindig csak relaxálás van.
Ma az se jött össze neki.
Márió felpörgött: fülig ért a szája, ugrált, játszani akart, olyannal, aki épp nem. - Hagyd már békén, te bolond! - kiabált rá az egyik lány. Ökle erre a levegőbe, űzőbe vette, hogy hátbaveri, de a lány öccse lekevert neki egy maflást.
- Megöllek - ordította, de sikerült elkapnom röptében.
- Eresszen!! - rángatta csuklóját - Úgyis megölöm a gecit!
- Azért fogom a kezed, hogy ne bántsd. Kár rángatnod, nem eresztem el. Ha rángatod, neked fáj. Gyere velem, telefonálunk. Megmondom anyunak, vigyen haza, mert itt csak felhúzod magad.
- Eresszen! nem megyek! megölöm! - ordibált, és szabad kezével ujjaim fejtegette a csuklójáról, fölöslegeseket rúgva az ellenség felé.
Kollégám tárcsázott - fél kézzel nem ment. - Agresszív megint, ugye? - kérdezte a nagymama. Küldöm a lányom.
Nem vittem a többiek közé, hogy ne spanolja magát. Kimentünk a suli elé gyíkot nézni - télen nem sok akad belőle - ott vártam az anyját.
- Ide figyelj, kisfiam! Ha téged valamelyik lány piszkál, rúgd hasba, ne hagyd magad! De úgy ám, hogy megemlegesse! Már elegem van, hogy mindig téged rángatnak! Miért nem azokat viteti haza? - nézett rám mérgesen.
- Őket le tudom csitítani, Máriót nem. Ha nem látja őket, lenyugszik. Neki jó, ha hazaviszi.
- Komplett pszichopata - súgta a kollégám - sose láttam még így megvadulni.
Nem tudom, hogy ez pszichológusi szakvélemény volt-e tőle, vagy csak a megrökönyödés hangja - de lett egy nyugodt műszakom... Mások ma már nem akarták megölni egymást.

A hit ereje

- Én nem hiszek ebben a háegyenegyben. Maga hisz? - kérdezte Kázmér úr, munkahelyem biztonsági őre. Indulatosan csapkodta a söprűt, verte a port, és mondta a magáét.
- Ez egy marhaság, kérem. Ilyen, hogy háegyenegy??? Kitalálták az egészet, a hülye nép megtévesztésére. A hülye nép meg beveszi, mert mind barmok, és nem tudnak semmit, kérem. 58 éves vagyok, de sose hallottam még ilyet, hogy háegyenegy! Én, kérem, beteg se vagyok, ha meg vagyok, akkor csakis fokhagymát! Kis pálinkával, kérem, az az egészség! Ezt a cirkuszt csak kitalálták, és maga is majd néz csak, hogy hisz nekik. Magát is becsapják, kérem! De majd meglátja, hogy nekem lesz igazam! Hazudnak, hazudnak kérem! Én ezt nem is értem, hogy tanult ember hogy tud bedőlni ezeknek! Még kérem, influenza sincs, nemhogy háegyenegy! Megfázás van, kérem!
Jól látható volt, hogy nem ez az egyetlen, amit nem ért a világon.
Nagyon mérges volt rám, hogy nem szóltam vissza semmit. Megindult a söprűvel, mint a tank, kergette a hó alól előbújt cigarettacsikkeket. 10 perc se telt bele, felsöpört mindent. Nem az ő dolga lenne, hanem az udvaros napi munkája ez - de a hite megkétszerezte az erejét.
Mert nemcsak valami transzcendensben hihet az ember, hanem a saját esze korlátlanságában is.

Herceg, ló

Azt olvastam, hogy az egyik marokkói császárnak 342 lánya és 525 fia lett.
Namármost: ha elvetem a 342 lányt, és csak az 525 fiával kalkulálok, akkor azzal négyszer feltölthetném a Művész mozi nagytermét, és még lenne is, aki még akkor is csak sorban állna.
Csupa herceg.
Azannyát...!
A sok fehér lótól eldugulna a Nagykörút, és azt hinnék, megint BKV sztrájk kezdődött.

Esztékás monológ, magammal.

Bánhegyi most nincs. Nelli azt mondta, beteg. Akkor most ki mondja nekem, hogy "sohajt... megint sohajt..."?
A jelek szerint Nellinek egyedül kell csóválnia a fejét.
Most lett egy újabb, soron kívüli vírusmérésem, mert sokallták a 3/4 milliót. Így a nővérke megszurkált minden fakszni nélkül, a szósz csak akkor jön, ha meglesznek az eredmények.
Nov. 3-án voltam utoljára. Akkor CD4 talán 613, 31%, vírus 700-valahány ezer. Tippelhetnék, mennyi lesz most. De nem tippelek.
Az akkori CD4 és a százalék jó volt még... csak nem esik az akkorát 2 hónap alatt?!?(bízom benne).
Csak csupa reménykedés vagyok - bár nem szokott beválni.
Ha gáz van, az se gáz. Előbb - utóbb úgyis kemikáliákat kapok.
****
Most épp a Kivexát olvasom. Ott tartok, hogy "miért engedélyezték a Kivexa forgalomba hozatalát?"
A mellékhatások ismeretében ez jó kérdés...
Ezek a gyógyszerek, így, leírva a mellékhatásaikkal együtt, ijesztőbbek, mint maga a HIV.
Néhány, a biztatóbbak közül:
- hajhullás
- lipodystrophia
- esetleg halál
Jót nem is ígérnek?
Tudják motiválni az embert.
Gondolom, az emberek zöme problémamentesen szedi, haja is marad, csak esti horror helyett szolgálnak az ilyen leírásokkal.
Nyilván, ha a mellékhatások szerint hatna, akkor nem ehetné senki, mert kevés helyen engedélyezik az eutanáziát.
Elképzelhető, hogy 100 emberből 99 lenyeli gond nélkül.
Praktikusabb lenne azt írni, hogy itt van, vedd be, használd, és ha azt veszed észre, hogy meghalsz tőle, akkor irány a kórház.
Ritkán szedek orvosságot. Általában bekapom, aztán olvasom csak el a betegtájékoztatót. A fenének se hiányzik, hogy elvegyék a kedvem.
Bár egyszer nagyon megijedtem. Tamsudilt kaptam a prosztatám kisebbítésére, és pár napi szedéstől elmúlt a magömlésem.
Pedig miket meg nem tettem érte!
Aztán olvastam csak, hogy a Tamsudilnak lehet ilyen hülye mellékhatása.
Hozzá nem nyúltam utána.
(mármint a Tamsudilhoz).
A gyógyszerismertetők ijesztgetéseit elintézem általában azzal, hogy az csak mással fordulhat elő, velem nem. Ennek ellenére egy rakás gyógyszertől kiver a ragya, viszketek, fosok, talán a C vitamin az egyetlen, amit nyugodtan bekaphatok.
Állítólag a Kaletrától nem áll fel majd a farkam.
Akkor az kihúzva!
Az már maga a halál.
Odalenne a cégreklám, amire rajzottak a népek.
***
Elég sajátos szempontjaim vannak.
Nyakamon az öregedés. Osztok - szorzok: jó, ha még 7 évig el bírom sózni magam. Nem tudom, milyen lesz, ha már nem kamatyolok a kereslet - kínálat egyre nyíló ollója miatt, de egy biztos: unatkozni fogok.
Ha meg olyan helyzet állna elő, hogy most már soha többé nem dughatok - akkor nem lesz bennem semmi hajtóerő.
Úgy gondolom, hogy 7 évet akár gyógyszer nélkül is kibírok.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem akarok szedni semmit.
Akarok, és most.
Hogy most, amíg golyóéerett vagyok, ne legyek hiperfertőző.
Reális cél, nem?
De ha lelankad a farkam valamelyik vegyszertől, a kukába dobom.
Az össz gyógyszervariációt nekem nem 40 évre kell már beosztanom.
Egy barátom tippelt: szerinte a Kivexa-Viramun kombinációval kéne kezdenem. Kérdezte is: a májammal reméli, nincs gond?
De. Fehérmájú vagyok.
***
Régebben volt egy öregkoromra dédelgetett álmom.
Veszek valami rossz vityillót egy nógrádi kis faluban, szerzek belé egy kócos-kajla kiskutyát, és megtanítom beszélgetni.
Akkorra már nem lesz szempont, hogy akármelyik pasasom 20 perc alatt elérjen.
Tök mindegy, hova hozza a nyugdíjat a postás.
De a projekt kútba esett.
Fölnyitották a szemem: egy öreg hiv+ buzi a kutyát se érdekli.
Még nem találtam ki helyette semmit. Talán zebrán fogom átkísérgettetgetni magam, de ez még egyelőre kidolgozatlan.

Amikor nincs kézenfekvő kifogás

Pechemre benéztem az egyik csaknem elfeledett társkereső oldalamra, és láttam: egy levél már 3 hete vár.
Csak az illem miatt válaszoltam.
Hogy így, hogy úgy - magam sem értem - de egy randi szerveződött le belőle.
Nagyon nem akartam. Stressz, tetszik vagy se, ugyan mit akar, dumálnom kell egy órát is, hogy elvegyem a kedvét magamtól. Csábítónak tűnt az ellenpólus: nyugi, a magam csendje, híradó és net... de hát szavam vették.
Kellemesebb fickó volt, mint számítottam. Nem sokat szóltam hozzá, míg baktattunk hazafelé.
Nem kért se kávét, se teát, se süteményt.
Mással meg nem akartam megkínálni.
Bénázgattunk egy darabig. Ő nem akart visszaélni a vendégjoggal, én meg nem akartam birtokon belül kínos helyzetbe hozni.
Aztán valamit az a hülye kémia kitalált.
Nézte, hogy csillog-e a szemem
Kérdezte, nem szúr-e a szakálla
Azt mondta, bársonyos a bőröm
Tetszett neki, hogy simogathatott
Élveztem, hogy gyönyörködött
Fázni kezdett a lábam, aztán a hátam is.
Mehetne már.
Már kezdődik a harmadik híradó.
Lekésem a Kék fényt.
Talán a másik felét még látom.
Holnap is ráérek? - kérdezte.
Á, dehogy. Nemtom, mi még, de hát program.
Holnapután is.
Oké, talán csütörtökön.
Rengeteg a tennivalóm.
Keresztbe kell raknom a lábam, és csatornáról csatornára ugrálva unni a tévét.
Nagy dolog ám az.
Sok időbe kerül.

Munkahelyi ártalom

Dzsasztinka nem bírja az időjárásváltozást, mert egy arcát talált hógolyó után úgy vágta hátba a céldobót, hogy az elterült a földön. Nem volt elég neki, újra ütni akart, de közéjük álltam. Félre akart lökni, megindult, mint egy tank, 84 kiló, de nem számolt a friss súlygyarapodásommal. Próbáltam békíteni: csitítottam, tereltem, beszéltem, és fogtam a grabancát, mert hogy hassak az értelemre 70-es IQ-nál?
Nem csillapodott, csak bőszítette, hogy nem hagyom. Ő most ölni akar, hagyjam már. Mert úgyis megöli a csicskagecit.
Be kellett érnie üvöltözéssel, de egyre csak gerjesztette magát. Ha hülye is, mégis tud szavakkal ölni: - Szájba baszom a dadogós kurva anyád, csicskagyerek! - ordított az ellenségre, és megtoldotta még: - Olyan csövesek vagytok, hogy a nagyapátok se tudjátok eltemetni, annyira nincs pénzetek!
Az "ellenség" anyja dadogós, szakmáját nem ismerem, az apja tényleg most halt meg, és tényleg nagyon szegények.
Mára a béke helyreállíthatatlanná vált.
Hazazavartam a dagadt disznaját. Ilyen kölköt úgy se lop el senki.
Előtte persze hazatelefonáltam, bár tudtam, hogy otthon heverészik az egész család.
100 kiló feletti mind, munkába egy se jár.
Anyuka tévézget, a nagylány szülöget, apuka - fiútestvér görbe utakon jár.

Ohne stressz

Az ördög tudja, mi bújt ma belém.
Vagy az esős idő tette, vagy csak a magamra erőltetett szextilalom közeli vége, de átmenetileg meginogtam.
Miután megettem a házi disznótoros vacsorám, bekészítettem az esti híradó mellé a kávét, hamutartót, a fogyókúrás sárgarépám, és egy kis sós mogyorót (ha bírná az epém, hagymát is ehetnék, annyira nem csókolózom mostanság senkivel).
A totális kényelemhez számítógép be, gayromeora fel - akad néhány virtuális ismerős, akivel többnyire semmitmondó üzeneteket váltok.
Most viszont S. írt. Szemrevaló, tüchtig kis pasas, ránézésre nem is látszik rajta kurva múltja. Egyszer találkoztam már vele, de akkor nem akart semmi szexet, csak mint szintén hiv+ váltam érdekessé számára.
Most viszont hármasozni akart: feltette a szokásos undorító kérdést, hogy van-e másik nagyfaszú haverom, mert azt akarja, hogy ketten rendezzük le. Nem küldtem el a picsába - nem olyan idők járják - hanem kitértem csak: pillanatnyilag egy sincs a spejzben, de nyugodjon meg, ellátom kettő helyett is.
Nem nyugodott bele - ivott talán? -, hanem tovább szervezkedett. Írt is egy fickó (magas, csontos, nem szép, de érdekes), 1-2 üzenet után kiderült, szívesebben lenne velem kettesben, ha benne lennék.
Ez nekem is vonzóbb lehetőségnek tűnt: igent mondtam. S. nem írt, kevésnek talált egyedül, én se gyapáltam magam érte.
A csontos fickó viszont izgatott.
Aztán jöttek a fölösleges körök.
Hogy mikor érek rá.
Most jó-e nekem.
Hogy biztosan ketten leszünk-e.
Hogy ajtót nyitok-e meztelenül, álló fasszal.
Hogy kanos vagyok-e.
Hogy hogyan nyalom ki.
Pedig előtte megkérdeztem, kér-e címet, de arra a választ kikerülte.
A kérdései sem kérdések voltak, hanem öngerjesztés? időhúzás? tanácstalanság?
Nem tudhatom.
Azt még megírtam, hogy a bejárati ajtómnál hideg van, meztelenül ott fáznék, álló fasszal már rég szórakoztattam a körfolyosót, de azt már nem árultam el neki, hogy nem, már nem vagyok kanos, inkább terhemre van, mint izgat, tele a tököm a kérdéseivel, nem várom meg, amíg jön a detényleghánycenti, a sokgecidvan, a hovaszereccélvezni, az ugyeórákigbírod.
Inkább répát rágcsálok, kattintgatok békén a csatornák között, jobb a nyugi, jobb a csönd, mint egy hülye itt a nyakamon.
Elköszöntem tőle illendőn - alibinek jó a "látom, tartasz egy hiv+ pasastól", és mielőtt válaszolt volna, kiléptem gyorsan a romeóról.
Úgy elszoktam már attól, hogy potyára bosszantsanak.
Így viszont roppant elégedett vagyok.
Azt hiszem, eleget fogyókúráztam a répával a disznótoros óta. Megnézem, akad-e még a hűtőben a tegnapi mákosból...

Merénylet Obama ellen

Hó

Esik a hó, jaj, de jó!
Imádom ezt a nagy süket csendet. A hópihék lenyomnak minden zajt, kocsi is kevesebb az utcában, ha kinézek, szép, ugrálnék, mint a csikó, elhúztam a függönyöket is, hogy folyton lássam.
Szép a tél, így ablakból nézve.
Hemperegnék is szívesen valakivel az ágyon, de tilalmam van, letiltottam magam még novemberben minden etyepetyéről, amikor kiderült, hogy túl sok a vírusom. Kérdezte is EL, hogy mi a faszt művelek, miért nem vigyázok magamra, mit művelhettem már megint, már csaknem szégyelltem magam. Aztán bepipultam, hogy mit ugrál itt nekem, egyszer se mérette meg a vírusát, amióta pozitív, azt se tudja, neki mennyi, lehet, hogy épp ő tette be nekem a kaput. Vagy a párja. Egyikük se a visszafogottság szobra, akárcsak én, summa summarum összepasszolunk.
Még 6 nap, és Nelli néni belémdöfi a tűjét, pár nap rá, és Bánhegyi bácsi fejet csóvál, az iránya még számomra ismeretlen. Mindegy is, hogy "na, igen"-re vagy "ej-ej"-re csóvál, valamit úgyis mond hozzá, én meg ülök csak előtte, mint az imént felképelt gyerek.
Ha eszembe jut, izgulok.
Ismerős érzés, megfigyeltem, hogy mindegyik kontroll előtt ugyanez volt. Olyan, mint a dolgozatírás: megtettem, ami megtehető, írtam, amit tudtam, aztán úgy várom az eredményt, mintha semmi közöm se lenne az előzményekhez, a csoda, vagy a szerencse, vagy a balsors szeszélye lenne az egyetlen, ami kidob valami jót, vagy rosszat.
Mintha vizsgaidőszak lenne. Szorongás, amiben benne van a vesztés és nyerés egyaránt, az utóbbi csodakategória, mégis mindig azt várom, aztán pech, 3 nap önelemzés szar kedvvel, de utána egy darabig nyugton vagyok.
Szánkóznék most.
Az nem egy tipikus agymunka, a kölkök ma úgyis bolondok lesznek.
Kész mese ez az idő, csupa befogadás, örül az ember a semminek, ami elolvad úgyis, talmi gyönyör, de hát ez kell most, a változás, a hó puha csendje, a nagy fehérség, és csöppet se zavar, hogy holnap már utálni fogom.

Nekünk Mohács kell?

Annak idején megboldogult Gy. barátom egyik nap a Királyba, a másik nap a Rácz fürdőbe járt az igazit keresni. Amikor aztán bezárt a Rácz, poénkodtunk a kárára, hogy ez az adminisztratív intézkedés 50%-kal csökkentette a nemi életét.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy az Egészségügyi Minisztérium idén januártól változásokat vezet be: ha minden igaz, akkor a tünetmentes HIV pozitívok a területileg illetékes bőr- és nemibeteg gondozókban tudhatják le a szokásos 3 havonkénti vizitet.
Felrémlett előttem rögtön A., aki messze vidéki izoláltságából 90 naponta felszökik Pestre vérét vetetni, és ezt a kellemetlen műveletet nálam enyhítette idáig egyebekkel. Szegénykémnél ez a változás egyenlő lesz a tökéletes szexmegvonással. Elképzelni sem tudom, hogy hálával gondoljon az egészségügyi rendeletre emiatt.
Más kérdés, hogy a területileg illetékes nemibeteg gondozók mit gondolhatnak az egészről. Ezeken a helyeken biztos szemmel ismerik fel a lábgombát, megbotránkoznak, ha néha egy-egy szifiliszes akad, biztos olvastak már a HIV-ről is, vagy hallhattak róla az RTL klubban. Széleskörű képzésükről nem sokat hallottam eddig, a H1N1-cirkusz kapcsán pedig láthattam, mekkora a lojalitás a szakorvosok és a minisztérium között.
Pénzt persze ígértek hozzá az Origo cikke szerint, de hát ígérettel tele a padlás, tájm iz mani, hiszem, ha látom, aztán ha belelkesednek az Origo cikktől, és elbóklásznak a minisztérium honlapján, egy kukkot se találnak az egészről.
Persze nem rossz az ötlet. Eképzelhető, hogy a 19 megyéből akad majd X számú orvos, aki sanyargatni fogja a HIV pozitívokat, N számúról meg kiderül, hogy tök jó fej, választhatok orvost aszerint, hogy szőkét akarok, vagy barnát, okosat vagy hentest, nem kell az évi össz szabadságom arra használni, hogy szabadnapokat vegyek ki a kontrollvizsgálatokra, piacra menet letudhatom az egészet. Igaz, pesti vagyok, egy köpésre van hozzám a kórház, de amíg ábrándozom, addig se a kaján jár az eszem.
Olyan könnyen tudok lelkesedni, a picsába is. Belém kódolódott, hogy meglássam bárminek a jó oldalát, főként kora reggel, amikor még nem alakult ki az aznapi kritikus vénám. De lassan éjfél, ilyenkorra általában már dörzsölt vagyok, meg szkeptikus, és nem értem, mi ösztökél egy minisztériumot arra, hogy 4 hónappal a választások előtt hosszútávú terveket szövögessen. Hisz rögtön Újév napján szólt a köztársasági elnök maga, hogy davaj van, baromira várja már a választásokat, rángatózott a képe is hozzá illusztrálásképp. A tévében mindegyik csatornán nyalják már Orbán seggét, persze ezzel csak azt érik el, hogy mindenki már most azt hiszi itt a fidesz, és el se megy választani. Aztán áprilistól majd jön a jobbik meg Orbán, a HIV pozitívokat kitelepítik majd Szabolcsba és tán be is falaznak minket, vagy akár sittre vágnak valami okkal, mert a tégla olcsóbb, mint a kezelés, szűrésekre se lesz pénz, mert kell a Focira, meg az Olimpiára. AIDS-et úgyis csak azok kapnak, akik szurkálják maguk, meg össze-vissza kamatyolnak mindenkivel. Ez nem egyezik az Isten, Haza, Család, Négykerék gondolattal úgyse, kész fertő, aki bujálkodik és parázna. Összeszedik a buzikat, a drogosokat, a prostikat, a masszőröket, a diszkócsillagokat meg a tököm tudja, kit még, és száműzik őket a... Elba szigetünk nincs, a Hajógyári foglalt, a Szentendrei sziget túl szép (és összepisálnák a parti szűrésű kutakat is), a Margit sziget túl közel... nem marad más, csak a Mohácsi sziget.
Szűk ország, szűk lehetőségek.

Újra meló

- Hát-hát-hát nekem nagyon jó volt a szünet. Annyit petárdáztam! Juj, de annyit deannyit...! vettem 16-ért, és eladtam a házban húszért meg százért! Tele voltam lóvéval, jaj, olyan jó volt! - foglalta össze téli szünetes élményét Dzsasztinka. -Kaptam pentiumot is. Olyan gyors, de olyan... - a kezével hadonászva illusztrálja a gyorsaságot. - Bele van kötve az internetbe is - vágja ki a farbát. - Felmentem rá, írtam a lányoknak, de annyit deannyit. Ők is írtak - holdvilágképén fülig ér a szája.
Érdekes levelezés lehetett. A szünetben elfelejtette, mit is jelent a "k", a "b-d-g" ismét végzetesen összekeveredett, az ötbetűsek ismét összeolvashatatlanná váltak.
***
- Tessék elképzelni, engem hideg vízbe tettek, olyan lázas voltam.
- H1N1? Látod, te nem kaptál védőoltást.
- Nem az volt, hanem elátkoztak. Anyukám mondta, hogy valaki elátkozott, attól van az ilyen.
***
- Mit hozott a Jézuska, Betti? - kérdeztem a kis 8 évest, amikor üdvözlésként átölelt.
- Az nem hozott nekem semmit - nézett rám tanácstalanul. - De kaptuk ezt! - húzgálta büszkén pulcsija ujját. - Elmentünk, ahol csomagosztás volt, és ott adták eztet, meg a hátizsákom is.
Babrált kicsit a zsákkal, aztán megint belém csimpaszkodott.
- Képzeld, az apukám - az igazi apukám, aki most anyukámmal élt - meg az anyukám épp karácsonykor veszekedett. De nagyon ám! Aztán apukám akkor el is ment.
- Hova ment el? Sétálni? - adom az ártatlant.
- Nem, hanem elment tőlünk lakni máshova.
- Szegény anyukád... akkor most biztos fél egyedül és szomorú.
- Nem fél, mert nincs egyedül. Egy kicsit szomorú - bólogatott, mert nem volt biztos benne. - Amikor az igazi apukám elment, szólt a másik apukámnak, a Gyulának. A testvéremet küldte át érte. Azt mondta az anyukám, hogy a Gyula jó az ágyban. De egy kicsit azért szomorú volt.
Prüdériám gátat szabott, hogy kérdezgessek. Hadd higgye csak, hogy "jó az ágyban" annyit tesz: szófogadó, igyekvő, nem beszél vissza, rendet rak maga után, és köszön szépen mindenkinek. Hisz sokan megfordulnak arrafelé. Legalább valami jót is lát a gyerek.

A szépség relatív

Narkó

Ezt a zenét ha végighallgatom kétszer, akkor újra meg újra kell. Jobb, mint a csokoládé. Eufória, hízás nélkül.

Notropil

- Buék, anyu!
- Neked is fiam... jaj, úgy recseg ez a telefon. Olyan mérges voltam, fiam... itt felejtetted a karácsonyi ajándékod.
- Dehogy. Ide se adta.
- Nem adtam??? Mert annyit beszélsz, kivertél mindent a fejemből. Sicc innen, sicc, sicc - gardírozta a macskáit.
- Meg se szólaltam. 20 percig a bejglit kereste, 40 percig meg csak mondta a magáét. El kéne mennie a dokihoz. Van a felejtés ellen gyógyszer.
- Nem értem, mit mondasz, fiam... recseg ez a rohadt telefon, te meg úgy ordítasz.
- Dokihoz, gyógyszer, muszáj.
- Ezért hívtál, hogy baszogass? Jaj, le köll, hogy tegyelek, mert forr a gázon a...
****************************
- Boldog új évet!
- Buék neked is. Csakhogy méltóztatsz már telefonálni végre - morgolódott a tesóm. - Nekem boldog lesz, mert nyugdíjba megyek végre.
- Tényleg, te most leszel 60. Na még ilyet. Hallom, új munkahelyed van.
- Dehogy új... Itt vagyok már 11 éve. Csak mindig más a cég neve. Képzelheted ezt a sok istenfasza majmot. Mind ugrál egy darabig, aztán elzavarják üket a picsába. Tele már tököm velük. Hogy vagy?
- Elvagyok. Itthon spórolok, nem járok sehova se.
- Hát, ne is most szokj a kocsmára. Drága lett minden. De engem nem érdekel, én eztán is megiszom a boromat. Most mondták, hogy a fehér borban micsoda izék vannak, szóval jó az egészségre, influenza ellen is, már napi 2 deci is mennyit tesz. Meg is ittam mindjárt egy literrel. Én nem akarok lipántos lenni.
- Az előbb beszéltem anyuval. Borzasztó, hogy leépült már.
- Neked még csak-csak, de énrám marad a muter az összes baromságával. Engem baszogat mindennel. Hun a gáz, hun a víz, egy rohadt cserép a tetőn, mindig akad valami nála. A hideg szaladgál már a hátamon, ha telefonál valamiért. Május úta beteg az epéjivel, de az Istennek el nem tudom vinni a doktornőhöz. Sivalkodik, meg cirkuszol, csak a patikában vett szarokkal kúrálja magát, engem meg elfut a méreg, hogy az istenfasza már a sok hülye vínasszonyba meg a muterba is, nem hiányzik ez már nekem. Le se ülök nála a kibaszott macskái miatt, egy pohár vizet meg nem iszok nála, óbégat, hogy az unokái elkerülik, de a vőm is megmondta, hogy oda be nem teszi a lábát, mert még elkap valamit, ű, vagy akár a gyerek.
- Hát, az is lehet, hogy a macskáktól kapott el valamit anyám, attól beteg már fél éve.
- Nemtom, de nekem már elegem van. Aztán még megszólják az embert, hogy nem törődik vele. De hiába beszéltem a doktornővel is. Elvinni nem hagyja magát, ha meg a doktornőt viszem ki, kipucoltatja a KÖJÁLlal az egész kócerájt.
- Képzeld, még egy hónap, és nagypapa leszek.
- Te még nem tudod, milyen az, csak a szád jár... majd ha már 3 is lesz, mint nekem! A legidősebb már olyan magas, mint én. A pincébe is lejár velem, de az istennek se akarja megszeretni a bort. Elfajzik ez a mai korosztály.