Még múltkoriban felfedeztem, hogy a sajtpuffancsba tök hülyeség divatozni a mascarpone-val: egy Camping krémsajt tökéletesen megfelelt a célnak.
Megmaradt egy sajt - nem vagyok kukába dobós - és rámjött a kísérletezős kedv.
Kevertem, kavartam, csupa pancs lett minden. Amikor kiszedtem a sütőből, gyönyörű volt, de nem nyúlhattam hozzá, mert rohannom kellett.
Éjféltájt jöttem csak haza. Még a kabátot se raktam le, csak belevágtam a kést. Meglepett az íze: szokatlan volt, és jó. Elhatároztam, hogy letesztelem ma.
Háromfélét sütöttem: egy tepsi almást - utálom, de ez ízlett -, egy narancsos-túróst, az már bevált, meg ezt a Camping sajtost. Na, az utóbbit dörzsölték be legelőször, átment a vizsgán.
Anyám is úgy sütött régen, hogy kinyitotta a kredencajtót, megnézte, mije van, aztán összeütött valamit. Egyszerű, követhető, és megelőzzük a molyokat is.
Gondoltam, kikeverek egy krémszerű valamit, teszek hozzá gyümölcsöt a fagyasztóból, hadd kopjon, nyakamon a tavasz, lesz majd friss helyette. Találtam epret - el is felejtettem, hogy van - dunsztom se volt, mi lesz vele, ha sütöm.
Na,akkor a recept, robotgéppel percek alatt kész.
Az alap sima linzertészta (liszt-cukor-zsiradék-tojás-sütőpor-tejföl).
Ezzel béleltem ki egy kerek tepsit.
Megszórtam grízzel, rádobáltam a fagyott epreket,
és nyakonöntöttem a mismanccal,
ami 1 nagypoharas tejfölből,
1 Camping sajtból állt.
Hozzákevertem először cukrot,
aztán 3 tojássárgáját,
1 epres pudingport,
3 kanál grízt.
Fölvertem a tojáshabot, beleforgattam.
Szépen belepte az epreket. 180 fokon sütöttem, jó 40-50 percet - de ha valaha sütök még ilyet, kisebb hőfokon és tovább sütöm, mert a közepe nem lett tökéletes.
Érdekesség, hogy a sós sajtkrém az édes hozzávalók közt úgy kidobta az eper ízét, hogy csak na.
2010. február 28., vasárnap
2010. február 27., szombat
Ez most pszichés?
Ma reggel ismét arra ébredtem, hogy majd megfulladok. Hónapok óta van ez így: nyelnem kéne, hogy szabad legyen a torkom, de nem tudok, az erőlködés ébreszt, hogy nincs levegőm.
Talán ennyire horkolhatok?
Attól lehet?
Vagy ártalmas a sósmogyoró, amit unalmamban rágok?
Vagy a cigi?
Vagy más?
Nyár óta motoszkál bennem a doki kérdése: "Lepedékes a nyelve?"
Mondtam akkor, hogy szerintem nem, bár gőzöm se volt, mit ért azon, hogy lepedék. Ha lenne, tán észrevenném, de nem vettem észre a fullákoláson kívül semmit, ergo nincs.
Csak a nincset mondtam,
a fullákolást nem,
mert hátha horkolás,
hátha pszichés.
De már unom.
Szar dolog levegőért kapkodva ébredni.
CD4-ileg jól álltam egy hónapja, de ennyi vírus ki tudja, mikor mit kavar.
Igaz, akkor is ugyanígy ébredtem már.
Szóval, nem a HIV lehet.
Vagy a HIV lehet?
Talány.
Elmegyek a fogorvoshoz, azt mondom, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Hátha nem én leszek az első hipochonder nála.
Talán ennyire horkolhatok?
Attól lehet?
Vagy ártalmas a sósmogyoró, amit unalmamban rágok?
Vagy a cigi?
Vagy más?
Nyár óta motoszkál bennem a doki kérdése: "Lepedékes a nyelve?"
Mondtam akkor, hogy szerintem nem, bár gőzöm se volt, mit ért azon, hogy lepedék. Ha lenne, tán észrevenném, de nem vettem észre a fullákoláson kívül semmit, ergo nincs.
Csak a nincset mondtam,
a fullákolást nem,
mert hátha horkolás,
hátha pszichés.
De már unom.
Szar dolog levegőért kapkodva ébredni.
CD4-ileg jól álltam egy hónapja, de ennyi vírus ki tudja, mikor mit kavar.
Igaz, akkor is ugyanígy ébredtem már.
Szóval, nem a HIV lehet.
Vagy a HIV lehet?
Talány.
Elmegyek a fogorvoshoz, azt mondom, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
Hátha nem én leszek az első hipochonder nála.
Ezt még rágnom kell
Még valamikor tavaly ősszel történt, hogy az egyik jó ismerősöm számára kiderült, hogy HIV fertőzött lett. Nem volt friss: saccolása szerint már akár másfél éve is lehetett pozitív az utolsó negatív tesztje és vérvételi eredményei alapján.
Osztott-szorzott-gondolkozott, és szólt azoknak, akik akár el is kaphatták tőle abban a nemtudott időszakban.
Mesélte, az egyik srác nagyon szomorú lett, látta rajta, hogy fél. Biztatta, elmegy vele akár tesztre, ha egyedül nem mer, hisz voltak együtt jó párszor, és a bareback nem egy garancia arra, hogy megúszta.
A napokban eszembe jutott a dolog, és rákérdeztem, depizik-e még az az expartnere. Nem tudtam, ki ő, nem is kérdeztem, név nélkül is informatív a dolog. Hát, igen, elment tesztre az a bizonyos (itt egy általam ismert nevet mondott, talán elfelejthette, hogy addig csak név nélkül emlegette), és pozitív lett szegény. Bántja a dolog, hisz felelősnek érzi magát, próbálna neki segíteni, de nem nagyon hagyja, szerinte haragszik rá.
Nem mondhattam, hogy semmi oka haragudni, hisz az illető 7-8 éve pozitív. Tartanom kellett a számat.
- Szegény - színleltem részvétet - és friss, vagy régi fertőzött?
- Friss biztos, mert azt mondta, a májusi tesztje még negatív volt. Tőlem kaphatta. Bánt - mondta, és láttam, szarul érzi magát.
Valahogy lenyeltem a hazudóskurvaanyját.
Na, jó, elismerem, nehéz lenne ilyenkor azt mondani, hogy "ó, én már veterán vagyok, velem nyílt a László kórház, én már akkor is évek óta pozitív voltam, amikor a seggedbe élveztem párszor" - de miért akasztja rá a "te fertőztél meg!" súlyát???
Nem tudom, sikerült-e jól alakítanom a nemtudomkát, de elköszöntem gyorsan:
- Ne bántson... Te se tudtad, ő se védekezett. Az járhat így, aki barebackba viszi a farkát-valagát.
Osztott-szorzott-gondolkozott, és szólt azoknak, akik akár el is kaphatták tőle abban a nemtudott időszakban.
Mesélte, az egyik srác nagyon szomorú lett, látta rajta, hogy fél. Biztatta, elmegy vele akár tesztre, ha egyedül nem mer, hisz voltak együtt jó párszor, és a bareback nem egy garancia arra, hogy megúszta.
A napokban eszembe jutott a dolog, és rákérdeztem, depizik-e még az az expartnere. Nem tudtam, ki ő, nem is kérdeztem, név nélkül is informatív a dolog. Hát, igen, elment tesztre az a bizonyos (itt egy általam ismert nevet mondott, talán elfelejthette, hogy addig csak név nélkül emlegette), és pozitív lett szegény. Bántja a dolog, hisz felelősnek érzi magát, próbálna neki segíteni, de nem nagyon hagyja, szerinte haragszik rá.
Nem mondhattam, hogy semmi oka haragudni, hisz az illető 7-8 éve pozitív. Tartanom kellett a számat.
- Szegény - színleltem részvétet - és friss, vagy régi fertőzött?
- Friss biztos, mert azt mondta, a májusi tesztje még negatív volt. Tőlem kaphatta. Bánt - mondta, és láttam, szarul érzi magát.
Valahogy lenyeltem a hazudóskurvaanyját.
Na, jó, elismerem, nehéz lenne ilyenkor azt mondani, hogy "ó, én már veterán vagyok, velem nyílt a László kórház, én már akkor is évek óta pozitív voltam, amikor a seggedbe élveztem párszor" - de miért akasztja rá a "te fertőztél meg!" súlyát???
Nem tudom, sikerült-e jól alakítanom a nemtudomkát, de elköszöntem gyorsan:
- Ne bántson... Te se tudtad, ő se védekezett. Az járhat így, aki barebackba viszi a farkát-valagát.
2010. február 26., péntek
Kampány
A frász jön rám reggelente, amikor felcsöngetnek a lakásomba, vagy egyenest az ajtón kopogtatnak. Azonnal két agresszív ex-szeretőmet sejtem a bejárat túlfelén, külön-külön persze. Az egyik mindig pénzt ajánlott, csak dugjam már meg, de sose akartam - a másik szex után folyton pénzt kért, nem a szexért persze, csak úgy hol erre, hol arra. Potyára persze. Aki belőlem pénzt húz ki, az már művész, pláne szex után eszemben sincs a kasszához ülni. Mondtam neki: sose tartok magamnál lóvét, csak némi aprót, nézze, és elé tartottam a zsebemből kikotort 75 ft-ot, de az is jó volt neki, mert hát úgyis épp telefonálni akar. Nem zavarta, hogy a szalagavatós öltönyére épp otthon felejtett pénzt ennyi messze nem pótolja. Roppant feledékeny volt, mert épp mindig otthon felejtette a pénzt, és épp nagyon sürgős lett volna fizetnie a telefont, a tánctanfolyamot, a jelmezkölcsönzőt, a hazautazásra szánt vonatpénzt. Kész szerencse, hogy csak a szomszéd kerületben lakott. Sose adta fel, felajánlotta, hogy eljön velem akármelyik automatáig, de hiába, nem törték le a kudarcok. Gondolhatta, ennyi befektetés csak kell, hogy egyszer majd hasznot hozzon. Volt, hogy a kapuból küldtem el, be sem eresztettem, de nem érdekelte, feljött, az ablakra karcolta, hogy itjártzoli, egy T-vel, átkoztam a percet, ami a nyakamba hozta.
Ezek után naná, hogy senkinek se nyitok ajtót.
Csak a jehovisták próbálkoznak néha, aggódnak értem, hogy elkárhozok.
De most kampány van, sokat gondol rám a jobbik, a fidesz, a szocik, az elempé is bepróbált már, kész is a paletta, tán csak az emdéef nem tolta ide a biciklit.
Kopoghatnak akármennyit, az ajánlószelvényem őrzöm. Csak addig kellek nekik, amíg megvan a cetlim, aztán leszarnak magasan mind, naná, hogy nem adom.
Jobb híján a postaládám tömik.
Először a jobbikét téptem a kukába, pedig cigánybűnözős szólamokkal kecsegtettek, aztán a szociké landolt ugyanott, sajnáltam, mert a címlapon guszta, dugnivaló nyunyó, az elempét félretettem egy napra, hátha még elolvasom, de másnapra se jött meg hozzá a kedvem. A fidesz csak tegnap járt erre, eldugtam a lapjuk, mert szerelőt vártam, féltem, hogy szégyenben maradok. Még jó, hogy rajtam volt a szemüveg, és tépés előtt belenéztem, mert most optimistán látom a jövőt: ha győznek, nem lesz adó, mert úgy lecsökkentik, ingyenért lesz minden, hogy miből, az persze nem derülhet ki ilyen kis füzetecskéből.
Várom még az emdéefét, mert érdekel az úri divat, s a kukám is épp üres.
Valahogy akklimatizálódnom kell - gondolkodtam, míg a szemetet levittem -, vagy vízvezeték-szerelőt hívatnom. Hisz a vízcsapból tej jön eztán a hidegvíz helyén, a másikon meg nyilván méz, itt lesz kánaán, baszhatom. A tej puffaszt, mézből meg bespájzoltam egy évre. Alkoholista leszek, mosdatlan és büdös, mert valamit inni kell, fürödni meg hideg tejben nem fogok.
Arról meg gőzöm sincs, hogy leviszi-e a méz a szart a WC-n.
Utána kell járnom addig még.
Ezek után naná, hogy senkinek se nyitok ajtót.
Csak a jehovisták próbálkoznak néha, aggódnak értem, hogy elkárhozok.
De most kampány van, sokat gondol rám a jobbik, a fidesz, a szocik, az elempé is bepróbált már, kész is a paletta, tán csak az emdéef nem tolta ide a biciklit.
Kopoghatnak akármennyit, az ajánlószelvényem őrzöm. Csak addig kellek nekik, amíg megvan a cetlim, aztán leszarnak magasan mind, naná, hogy nem adom.
Jobb híján a postaládám tömik.
Először a jobbikét téptem a kukába, pedig cigánybűnözős szólamokkal kecsegtettek, aztán a szociké landolt ugyanott, sajnáltam, mert a címlapon guszta, dugnivaló nyunyó, az elempét félretettem egy napra, hátha még elolvasom, de másnapra se jött meg hozzá a kedvem. A fidesz csak tegnap járt erre, eldugtam a lapjuk, mert szerelőt vártam, féltem, hogy szégyenben maradok. Még jó, hogy rajtam volt a szemüveg, és tépés előtt belenéztem, mert most optimistán látom a jövőt: ha győznek, nem lesz adó, mert úgy lecsökkentik, ingyenért lesz minden, hogy miből, az persze nem derülhet ki ilyen kis füzetecskéből.
Várom még az emdéefét, mert érdekel az úri divat, s a kukám is épp üres.
Valahogy akklimatizálódnom kell - gondolkodtam, míg a szemetet levittem -, vagy vízvezeték-szerelőt hívatnom. Hisz a vízcsapból tej jön eztán a hidegvíz helyén, a másikon meg nyilván méz, itt lesz kánaán, baszhatom. A tej puffaszt, mézből meg bespájzoltam egy évre. Alkoholista leszek, mosdatlan és büdös, mert valamit inni kell, fürödni meg hideg tejben nem fogok.
Arról meg gőzöm sincs, hogy leviszi-e a méz a szart a WC-n.
Utána kell járnom addig még.
2010. február 25., csütörtök
Körözött növények
Ha már csí, akkor húzzunk bele. A "gyilkos csomorika" név erősen elgondolkoztatott: olyan igazi femne fatale, szép és végzetes. A neve becézett ugyan, de ott a figyelmeztetés: szép, szép, de jobb vigyázni vele, mert lebukott már a kisasszony.
Csomorika őnagysága nem gatyázik ártó energiákkal, meg hókuszpókusszal: csupa méreg. Ha megeszi a kecske, egyet se mekeg, csak földobja a bakancsát. Szó szerint fűbe harap. Azt se mondja, hogy csí.
***
Rázósabb szegény "öldöklő aszat" esete: hangzatos név, tekintélyt parancsoló, de kamuzás az egész, csak ijesztgetés, mint az ártó energia. Szurkál ugyan mindenfelé, de egy szamár simán lenyeli. Akkor se lesz mérges, ha sokáig bosszantom. Olyan ártatlan, hogy védelem alá vonták. Ha megenném, 10 ezer Ft-om bánná - de szamár nem vagyok.
***
A gyilkos galóca már tök uncsi - na, itt a csí! - pörköltet szoktak főzni belőle. Megeszik, aztán nézhetik, hogy megy szét a májuk tőle másnapra. Vegetáriánus bérgyilkosoknak, akik nem állják a vért és a húskészítményeket, ideális eszköz.
Árad a csí
A tegnapom a náthának és egy műszakcserékész kollégámnak köszönhetően ágyban töltöttem. Semmi bujálkodás, csak alvás meg tévé, egyik adóról a másikra szundikálva. Lázam nem volt ugyan, de ezt pótolta egy testes néni egy magazinműsorból, aki megmondta, hogy húzzam el az ágyat a faltól, mert úgy áramlanak az energiák jól, csukjam be a szobaajtót alvás idejére, hogy nem menjen ki (vagy ne jöjjön be?) a jingjang, és távolítsak el minden hegyes levelű szobanövényt, mert azok beleszúrnak a levegőbe, és gyilkos energiákat, ártó ájert meg betegségeket szabadítanak fel, vagy okoznak.
Basszus.
Csupa hegyeslevelűm van.
Még 2007-ben elcsábultam, és vettem egy yuccát 450 FT-ért. Akkor azt hittem, hogy alkalmi vétel, ám kellett nekem, 2 év alatt úgy elintézte a csít meg a jingjangot, hogy hiv+ lettem. Miatta van, most lebukott.
A hibiszkusz viszont tutira ártatlan, mert bár jóindulatúnak tűnő kerekded levelei ártó hegyben végződnek alattomban, csak tavaly májusban költözött hozzám. A szomszéd nénitől kaptam, igaz, szegényt jól elintézhette, mert tisztára öreg lett a 82 évével.
Az ablakban egy bambusz öldökli a levélhegyeivel a beáramló jót, a vitorlavirágra is más szemmel nézek eztán.
Csak a kis karácsonyi kaktuszom nem keveri a szart egyedül, mert se tüskéje, se hegyes levele, de hát ő meg bugyuta, könnyen átverhető. Tavaly is többször virágzott az egy illő karácsonyi helyett, a karácsonyt se találta el rendesen, lehullott addigra mind a 32 virága. Most is épp bimbóit bontogatja, már megint azt hiszi, itt az idő, nem komplett. Hiába magyaráztam neki, hogy ugyan elfelejtettem meglocsolni pár hétig, de az még nem jelenti azt, hogy itt a száraz évszak, és ez a mostani se esős évszak, csak egy kancsó víz, ne dőljön már be minden szarnak.
A yucca viszont akármilyen ármánykodó is, kétségtelenül okos lehet, hisz még mindig ugyanabból a fél marék földből él, amiben a boltból hazahoztam. Jól kalkulálhat, mert azóta többszörösére nőtt, pedig tőlem klóros víztől egyebet nem kapott.
De hát geci, nem bízhatok benne eztán. Csak a karácsonyi kaktuszban.
A jelek szerint csak a hülyékre számíthatok.
Basszus.
Csupa hegyeslevelűm van.
Még 2007-ben elcsábultam, és vettem egy yuccát 450 FT-ért. Akkor azt hittem, hogy alkalmi vétel, ám kellett nekem, 2 év alatt úgy elintézte a csít meg a jingjangot, hogy hiv+ lettem. Miatta van, most lebukott.
A hibiszkusz viszont tutira ártatlan, mert bár jóindulatúnak tűnő kerekded levelei ártó hegyben végződnek alattomban, csak tavaly májusban költözött hozzám. A szomszéd nénitől kaptam, igaz, szegényt jól elintézhette, mert tisztára öreg lett a 82 évével.
Az ablakban egy bambusz öldökli a levélhegyeivel a beáramló jót, a vitorlavirágra is más szemmel nézek eztán.
Csak a kis karácsonyi kaktuszom nem keveri a szart egyedül, mert se tüskéje, se hegyes levele, de hát ő meg bugyuta, könnyen átverhető. Tavaly is többször virágzott az egy illő karácsonyi helyett, a karácsonyt se találta el rendesen, lehullott addigra mind a 32 virága. Most is épp bimbóit bontogatja, már megint azt hiszi, itt az idő, nem komplett. Hiába magyaráztam neki, hogy ugyan elfelejtettem meglocsolni pár hétig, de az még nem jelenti azt, hogy itt a száraz évszak, és ez a mostani se esős évszak, csak egy kancsó víz, ne dőljön már be minden szarnak.
A yucca viszont akármilyen ármánykodó is, kétségtelenül okos lehet, hisz még mindig ugyanabból a fél marék földből él, amiben a boltból hazahoztam. Jól kalkulálhat, mert azóta többszörösére nőtt, pedig tőlem klóros víztől egyebet nem kapott.
De hát geci, nem bízhatok benne eztán. Csak a karácsonyi kaktuszban.
A jelek szerint csak a hülyékre számíthatok.
2010. február 23., kedd
Tavasz?
Valaki mellém ült, figyelt rám, elvarázsolt, magával ragadott.
Áradt belőle a kedvesség, a báj, az értelem - mindaz, amire éhes vagyok.
Hazajöttem, hogy itthon a neten folytatom vele tovább. Csak rá vágytam, hogy beszélgessünk tovább, ő lett az esti rogramom.
Nem volt online.
Vártam, vártam, de beállított közben az egyik ex szeretőm.
Máskor örültem volna neki, de most akadályozott.
Jó pár hete láttuk egymást utoljára.
Nekem sok, hogy gondolkozzak róla.
Neki elég, hogy kitalálja, mit csináljak majd vele.
- Hajnalig dughatsz - mondta szégyellősen mosolyogva, de ez inkább nyomasztott, mint vonzott.
Várni akartam a varázslatost, hogy online legyen, csak ő érdekelt, ő izgatott.
Nem ígért még semmit, nem zárt be még semmit. Ismeretlen, izgalmas könyv, amit akár kinyithatok.
De most nem lehetett.
Vendégem volt, illett rá figyelnem, vele foglalkoznom.
Itt aludt. Aludt még délelőtt is. Nem tévézhettem, nem zöröghettem a számítógéppel, nem tehettem semmi megszokottat. Kínomban ebédet főztem, sütöttem - bár mentem volna akár világgá is.
Ettünk, szeretkeztünk, hallgattam örökös monológját, de nem ragadott magával, mert tudom, hetekig megint felém se néz.
Csak este ment el.
Frusztrált lettem, és tart azóta is.
2010. február 19., péntek
Mai mozaik
Ma nagy kászálódás volt, mert hazavitték a picit (kis szarost, mondanám, de még egyelőre magam is megbotránkozom magamon).
Békén szunyált, szokás szerint. A vőm és a lányom pakolászott: annyi kaját hordtak össze két nap alatt a rokonok, hogy pakk hátán pakkot ért.
Megjelent egy nővérke, barátságosan kérdezte:
- Maguk kérték ugye a fülbevalót?
Lányom bólogatott - kezdi már a cicomát - mi tiltakoztunk.
- Most kell, ti jól eltoltatok. Nem akarom, hogy nagykorában fúrják ki a fülét, mint nekem. Észre se veszi!
Gonosz banya bevitte a kicsit, vártuk a velőtrázó sikolyt, de csak a ciciért bömbölt. Amikor megkapta, elhallgatott, és álomba szopta magát. Kis rózsaszín bigyulákat kapott a fülébe, nem látszott, hogy szenvedne miatta.
Segítettem lehurcolni a cuccokat még a kocsihoz. Látszott, hogy lázban vannak már, szeretnének mielőbb otthon, magukra csukni az ajtót, a maguk csöndjében lenni, érthető.
***
Kész babagyár, mások is vitték ma a babát haza. 30 körüli pár, mózeskosárban a kisbaba. Ahogy kilép az apa az ajtón, az asszony kezébe nyomja a kosár fülét, és rágyújt. Slukkol két nagyot, átveszi a kosarat. Az asszony is cigarettát kotor elő, rágyújt maga is. Hadd legyen íze a tejnek, akklimatizálódjon csak a baba.
***
A metróállomáson harsány gyerekének hallik mindenhova. A fal tövében huszonéves anyuka, ölében a kislány, a Körtéfa után istenes karácsonyira vált. Koldulnak. Illetve a gyerekkel koldultat a jó édesanyja. Nézem a kislányt, metszőfogait már tejről maradandóra váltotta. 7-8 éves lehet - saccolom - iskolában lenne a helye, nem itt. Mások arcán is megütődés: senki nem dob pénzt, senki nem tesz semmit. Mi lehet a gyámhivatal száma? - suhan át a cselekvés ingere rajtam, de elhessentem. Most a gyerek torkát adja el az anyja, 5 év múlva meg a valagát.
Ha az anyja egyáltalán... bevinnék 2 napra, megjelenne aztán az apja, és valami hantával átvinné egy másik metróállomásra. Csak 1-2 megálló egy másik kerület, és másfél év, míg lelevelezik Romániával, hogy hazatért-e a kiskorú.
***
Már a lépcsőn kanyarogtam fölfelé, amikor hívott Té anyja.
- Kórházba került a fiam, annyira fölment a láza. Nem tudok most többet mondani. Nem tudom, mi lesz velünk - jött elő szokásos rémlátása.
Szegény Té. Fiatalabb tőlem, de már vagy tíz éve az AIDS-ről szól minden napja.
Már tegnap alig volt ereje beszélni a láztól, amikor telefonáltam.
***
Már a suliból telefonáltunk kollégámnak. 1 hete szült a felesége, megkínlódott, vajúdott 8 órát, vákuum kellett a szüléshez. Magas lázzal vitte vissza az asszonyt tegnap. Vérmérgezés, benne maradt egy darab méhlepény, de már talán túl van rajta.
***
Vérengző Máriuszt hazavitték délben, debil Dzsasztin félórát kamuzott, hogy elmehessen haza, Dzsueletta be se tolta ma a képét. Alig volt gyerek, de Csatara addig zrikálta Máriót, hogy lefogni alig tudtam. Elmondtam vagy hússzor: "nem engedem, hogy megöld" - de nem nagyon hallotta. A dühroham után ereje hagyta, lassan lecsillapodott, kitört a béke. Csatara színt váltott, csupa mézesmáz, dicsérte rajzait, nyalt, hízelgett, ahogy csak tudott. Teljes kapituláció - állapítottam meg - úgy látszik, tévézni akar hétvégén.
***
Kolléganőm - fiatal, bombázó - egy fél osztályt elvitt a Ludwigba délelőtt. Szembe jött egy klassz pasi, jólöltözött, tök frankónak tűnő, már a mellét is kidomborította neki, de a pasas nem szemezett vissza, hanem a gyerekeket szuggerálta:
- Rohadék cigányok! - sziszegte rájuk.
Megijedt kolléganőm, vissza-visszanézett, de a pasas még mindig állt, gyűlölettel a képén, szúrt a szeme rájuk.
Nagyon rossz érzés volt.
Félt.
Pedig ő nem is cigány.
***
A kórteremben fülledt meleg, van vagy 30 fok, Té zihál az ágyon.
Arcüreggyulladás, meg kezdődő tüdő.
- Képzeld, estére vizes lepedőt ígértek, ha nem megy le a lázam.
Alig értem hangját, erőtlen, fátyolos. Szeme a semmit nézi, pislogni sincs benne erő. Sokáig hallgatunk, majd Bével - aggódni jött ő is - konzultálunk, mi legyen otthon a vacsora. Aztán híreket mondunk a külvilágból, hadd tudja, mi zajlik nélküle odakint.
Békén szunyált, szokás szerint. A vőm és a lányom pakolászott: annyi kaját hordtak össze két nap alatt a rokonok, hogy pakk hátán pakkot ért.
Megjelent egy nővérke, barátságosan kérdezte:
- Maguk kérték ugye a fülbevalót?
Lányom bólogatott - kezdi már a cicomát - mi tiltakoztunk.
- Most kell, ti jól eltoltatok. Nem akarom, hogy nagykorában fúrják ki a fülét, mint nekem. Észre se veszi!
Gonosz banya bevitte a kicsit, vártuk a velőtrázó sikolyt, de csak a ciciért bömbölt. Amikor megkapta, elhallgatott, és álomba szopta magát. Kis rózsaszín bigyulákat kapott a fülébe, nem látszott, hogy szenvedne miatta.
Segítettem lehurcolni a cuccokat még a kocsihoz. Látszott, hogy lázban vannak már, szeretnének mielőbb otthon, magukra csukni az ajtót, a maguk csöndjében lenni, érthető.
***
Kész babagyár, mások is vitték ma a babát haza. 30 körüli pár, mózeskosárban a kisbaba. Ahogy kilép az apa az ajtón, az asszony kezébe nyomja a kosár fülét, és rágyújt. Slukkol két nagyot, átveszi a kosarat. Az asszony is cigarettát kotor elő, rágyújt maga is. Hadd legyen íze a tejnek, akklimatizálódjon csak a baba.
***
A metróállomáson harsány gyerekének hallik mindenhova. A fal tövében huszonéves anyuka, ölében a kislány, a Körtéfa után istenes karácsonyira vált. Koldulnak. Illetve a gyerekkel koldultat a jó édesanyja. Nézem a kislányt, metszőfogait már tejről maradandóra váltotta. 7-8 éves lehet - saccolom - iskolában lenne a helye, nem itt. Mások arcán is megütődés: senki nem dob pénzt, senki nem tesz semmit. Mi lehet a gyámhivatal száma? - suhan át a cselekvés ingere rajtam, de elhessentem. Most a gyerek torkát adja el az anyja, 5 év múlva meg a valagát.
Ha az anyja egyáltalán... bevinnék 2 napra, megjelenne aztán az apja, és valami hantával átvinné egy másik metróállomásra. Csak 1-2 megálló egy másik kerület, és másfél év, míg lelevelezik Romániával, hogy hazatért-e a kiskorú.
***
Már a lépcsőn kanyarogtam fölfelé, amikor hívott Té anyja.
- Kórházba került a fiam, annyira fölment a láza. Nem tudok most többet mondani. Nem tudom, mi lesz velünk - jött elő szokásos rémlátása.
Szegény Té. Fiatalabb tőlem, de már vagy tíz éve az AIDS-ről szól minden napja.
Már tegnap alig volt ereje beszélni a láztól, amikor telefonáltam.
***
Már a suliból telefonáltunk kollégámnak. 1 hete szült a felesége, megkínlódott, vajúdott 8 órát, vákuum kellett a szüléshez. Magas lázzal vitte vissza az asszonyt tegnap. Vérmérgezés, benne maradt egy darab méhlepény, de már talán túl van rajta.
***
Vérengző Máriuszt hazavitték délben, debil Dzsasztin félórát kamuzott, hogy elmehessen haza, Dzsueletta be se tolta ma a képét. Alig volt gyerek, de Csatara addig zrikálta Máriót, hogy lefogni alig tudtam. Elmondtam vagy hússzor: "nem engedem, hogy megöld" - de nem nagyon hallotta. A dühroham után ereje hagyta, lassan lecsillapodott, kitört a béke. Csatara színt váltott, csupa mézesmáz, dicsérte rajzait, nyalt, hízelgett, ahogy csak tudott. Teljes kapituláció - állapítottam meg - úgy látszik, tévézni akar hétvégén.
***
Kolléganőm - fiatal, bombázó - egy fél osztályt elvitt a Ludwigba délelőtt. Szembe jött egy klassz pasi, jólöltözött, tök frankónak tűnő, már a mellét is kidomborította neki, de a pasas nem szemezett vissza, hanem a gyerekeket szuggerálta:
- Rohadék cigányok! - sziszegte rájuk.
Megijedt kolléganőm, vissza-visszanézett, de a pasas még mindig állt, gyűlölettel a képén, szúrt a szeme rájuk.
Nagyon rossz érzés volt.
Félt.
Pedig ő nem is cigány.
***
A kórteremben fülledt meleg, van vagy 30 fok, Té zihál az ágyon.
Arcüreggyulladás, meg kezdődő tüdő.
- Képzeld, estére vizes lepedőt ígértek, ha nem megy le a lázam.
Alig értem hangját, erőtlen, fátyolos. Szeme a semmit nézi, pislogni sincs benne erő. Sokáig hallgatunk, majd Bével - aggódni jött ő is - konzultálunk, mi legyen otthon a vacsora. Aztán híreket mondunk a külvilágból, hadd tudja, mi zajlik nélküle odakint.
Talány
Anyám nagyon lelkendezett, amikor felhívtam: na, megvan az unoka!
Azt, hogy előttem pár órával már tudtára adta a lányom, eltitkolta - vagy elfelejtette?
- Jaj, fiam, csakhogy ezt mägérhettem... hogy a 14. unokám mägszülte a 16. unokámat! Mer én, fiam, ägyformán számolom, hogy unoka, vagy dédunoka. A lányod mäg unokábú a legkisebb, a dédunokákat nem számóva!
Azt már megszoktam, hogy legidősebb bátyám zsinórban keveri a 26 éve meghalt apámmal, néha meg velem, de gondoltam, talán hasznos a korrekció.
- Nem ő a legfiatalabb unoka, hanem a KisZsé.
- A KisZsé? Az mäg kicsoda? - szinte hallottam, ahogy a telefon túloldalán ráncolja a homlokát. - Nä keverj már össze, fiam!
A telefon után számolgattam. Anyámnak 10 unokája, és 4 dédunokája van. Összesítve a lányom a 8. volt a sorban, az unokám meg a 14.
Most keveri magát valakivel, vagy a jövőbe lát?
Azt, hogy előttem pár órával már tudtára adta a lányom, eltitkolta - vagy elfelejtette?
- Jaj, fiam, csakhogy ezt mägérhettem... hogy a 14. unokám mägszülte a 16. unokámat! Mer én, fiam, ägyformán számolom, hogy unoka, vagy dédunoka. A lányod mäg unokábú a legkisebb, a dédunokákat nem számóva!
Azt már megszoktam, hogy legidősebb bátyám zsinórban keveri a 26 éve meghalt apámmal, néha meg velem, de gondoltam, talán hasznos a korrekció.
- Nem ő a legfiatalabb unoka, hanem a KisZsé.
- A KisZsé? Az mäg kicsoda? - szinte hallottam, ahogy a telefon túloldalán ráncolja a homlokát. - Nä keverj már össze, fiam!
A telefon után számolgattam. Anyámnak 10 unokája, és 4 dédunokája van. Összesítve a lányom a 8. volt a sorban, az unokám meg a 14.
Most keveri magát valakivel, vagy a jövőbe lát?
Mindig van rosszakaró
Dicsekvő nő, ma este:
- Mägcsináta nekäm a pszihológus az íkútesztät. Tudja, milyen az. Na, az nekäm 92 százalékban jóra sikerűt, az uramnak meg 96-ra. (csönd, büszkéből panaszosra vált) - Oszt akkó aszongya az anyósom, hogy nekäm csak azé lätt ennyire jó, mer nekäm az uram betanította!
- Mägcsináta nekäm a pszihológus az íkútesztät. Tudja, milyen az. Na, az nekäm 92 százalékban jóra sikerűt, az uramnak meg 96-ra. (csönd, büszkéből panaszosra vált) - Oszt akkó aszongya az anyósom, hogy nekäm csak azé lätt ennyire jó, mer nekäm az uram betanította!
2010. február 16., kedd
Megszületett
Megszületett, ma, 14 óra 10 perckor.
Végre... nem igaz, mit összeizgultam már.
A lányom hívott fel valamivel 4 után. Fáradt volt a hangja, de boldog (ettől azonnal megnyugodtam), csak annyit mondott: megszületett, bemegyek, ugye? Már 2 után meglett, nem mond most többet, hanem majd, ha bemegyek.
Mivel a vőmtől vártam az értesítést, azonnal elkönyveltem, hogy elájulhatott szülés közben.
Még 3 gyerek volt a nyakamon. Ólomlassan ment az idő. Amikor már csak egyre kopott a számuk, elhatároztam, hogy a maradék gyereket - mivel ilyenkor már tök üres az iskola - a takarítónő nyakába varrom. Meglepetésemre két kolléganőm az irodában trécselt még, és azonnal elvállalták a további őrködést, nagypapaságom hallva.
Még beszaladtam gyümölcsléért a boltba - hadd induljon el a tej - idegesített, hogy mindenki órákig szöszmötölt előttem.
A kórházban hamar megtaláltam a lányom. Meglepett, hogy csak úgy szabadon bemehetek: 3 ágyas szoba, 3 anyukával, 3 férjjel. Itt hamar megtanulhatja a kisbaba, mi is az a bacilus...
A lányom fáradt volt ugyan, de intenzíven telefonált épp. Elküldött addigra 50 SMS-t, és mindenki vissza akarta hívni azonnal. Fura volt, hogy már nem púposodott a ménkűnagy hasa. Ahogy meglátott, azonnal lepakolta a telefont, és mesél, csak mesélt.
Közben befutott a vőm - levesért lett elszalajtva - és egymás szavába vágva beszéltek. Közben a lányom a levest becélozta, kérte, vegyem le a kanalát a polcról. becsomagolva tartottam elé:
- Nem akarok hozzányúlni, mert kezet se mostam, csak beszaladtam.
- Ott a fiókban az a tubus. Kézfertőtlenítő. Kend be vele a kezed - utasított. - Olyan jó állítólag, hogy még a HIV ellen is hat (pff...).
Evett, közben mesélt. Nem pont a kíváncsiságom miatt: akkora volt az élmény, ventilálnia kellett.
Délelőtti távoztom után csak 3 perces fájásai voltak, és csak 4 centire nyílt a méhszáj. Kapott egy adag Oxitocint (vagy mit), amitől szinte azonnal beindult a gépezet. Csak másfél órát vajúdott, és pikk-pakk, kint is volt a gyerek. A doki megdicsérte, hogy ez olyan könnyen ment, hogy neki eztán mindig csak szülnie kell, ment, mint a parancsolat, ősanya típus:)
Rátették a kisbabát, de meg se tudta nézni rendesen, csak a párjáért aggódott, nehogy rosszul legyen, de a vőm állta a sarat, elvágta a köldökzsinórt, dajkálta a kisbabát, megnézte a méhlepényt, érdekelte minden.
Nem is fájt, csak kicsit, szinte (képzelhetem).
Alapból is nagyon büszkék voltak a közös produkciótól, de a vőm a lányomra nagyon, mert rájött, hogy nem tud segíteni, egyedül kell állnia a strapát, és milyen jól helytállt - a lányom a vőmre volt büszke, mert végigcsinált vele mindent. És, hát, az ő babájuk a legnagyobb, itt, a szobában is, meg amúgy is, nem szokás elsőre 4 kiló 20 dekás gyereket szülni.
Én még a vaságyra is büszke voltam, meg magamra is, hogy vissza tudtam pislogni a meghatódást.
Jó idő múlva behozták az unokám. Olyan édes volt, mint a lányom újszülött korában, vagy tán egy hónaposan, akkorára nőhetett ilyen nagyra.
Tudom, minden újszülöttnek fekete a haja, de neki nagyon fekete és nagyon sok; kis hurkák látszottak a karján, amint a levegőbe markolászott; melege lehetett, mert izzadt, leszedte a nővérke róla a nadrágocskát - a lábacskáján is hurkák. Megszámoltam: 5 ujja van itt, 5 ott, minden rendben, parasztdiagnózis, így szokás. Rám nézett - fogjuk rá, hogy kíváncsian, vagy morcosan - igaz, hogy még csak néz, nem lát, de hát akkor is...
Lányom fészkelődött, helyezkedett, hogy szoptathasson. Nehezen ment, mert fáj még mindene, a kezében még az infúzió tűje, a kislány meg ellenállt. Aludni akart, sose evett még, eddig köldökzsinóron kapta a kaját. Valahogy a szájába játszotta a bimbóját a lányom, kipréselt egy csöpp tejet. Nem kellett neki még, nem tapadt rá.
- Általában 1 napig nem esznek, csak alukálnak, anyuka - mondta a nővér. - De holnapra megnő az étvágy. Éjszaka legyen egy villany fölkapcsolva, hogy lássa a kisbabát!
Még néztem egy darabig őket. Néha szopizott, aztán pampogott, nyekergett is picit, de jól érezte magát.
Nem is csodálom, hogy a "Mária a kisdeddel" témának akkora misztériuma van. Aki ezt átéli...
Nagy nap ez a mai.
Nekem mindenesetre az.
Végre... nem igaz, mit összeizgultam már.
A lányom hívott fel valamivel 4 után. Fáradt volt a hangja, de boldog (ettől azonnal megnyugodtam), csak annyit mondott: megszületett, bemegyek, ugye? Már 2 után meglett, nem mond most többet, hanem majd, ha bemegyek.
Mivel a vőmtől vártam az értesítést, azonnal elkönyveltem, hogy elájulhatott szülés közben.
Még 3 gyerek volt a nyakamon. Ólomlassan ment az idő. Amikor már csak egyre kopott a számuk, elhatároztam, hogy a maradék gyereket - mivel ilyenkor már tök üres az iskola - a takarítónő nyakába varrom. Meglepetésemre két kolléganőm az irodában trécselt még, és azonnal elvállalták a további őrködést, nagypapaságom hallva.
Még beszaladtam gyümölcsléért a boltba - hadd induljon el a tej - idegesített, hogy mindenki órákig szöszmötölt előttem.
A kórházban hamar megtaláltam a lányom. Meglepett, hogy csak úgy szabadon bemehetek: 3 ágyas szoba, 3 anyukával, 3 férjjel. Itt hamar megtanulhatja a kisbaba, mi is az a bacilus...
A lányom fáradt volt ugyan, de intenzíven telefonált épp. Elküldött addigra 50 SMS-t, és mindenki vissza akarta hívni azonnal. Fura volt, hogy már nem púposodott a ménkűnagy hasa. Ahogy meglátott, azonnal lepakolta a telefont, és mesél, csak mesélt.
Közben befutott a vőm - levesért lett elszalajtva - és egymás szavába vágva beszéltek. Közben a lányom a levest becélozta, kérte, vegyem le a kanalát a polcról. becsomagolva tartottam elé:
- Nem akarok hozzányúlni, mert kezet se mostam, csak beszaladtam.
- Ott a fiókban az a tubus. Kézfertőtlenítő. Kend be vele a kezed - utasított. - Olyan jó állítólag, hogy még a HIV ellen is hat (pff...).
Evett, közben mesélt. Nem pont a kíváncsiságom miatt: akkora volt az élmény, ventilálnia kellett.
Délelőtti távoztom után csak 3 perces fájásai voltak, és csak 4 centire nyílt a méhszáj. Kapott egy adag Oxitocint (vagy mit), amitől szinte azonnal beindult a gépezet. Csak másfél órát vajúdott, és pikk-pakk, kint is volt a gyerek. A doki megdicsérte, hogy ez olyan könnyen ment, hogy neki eztán mindig csak szülnie kell, ment, mint a parancsolat, ősanya típus:)
Rátették a kisbabát, de meg se tudta nézni rendesen, csak a párjáért aggódott, nehogy rosszul legyen, de a vőm állta a sarat, elvágta a köldökzsinórt, dajkálta a kisbabát, megnézte a méhlepényt, érdekelte minden.
Nem is fájt, csak kicsit, szinte (képzelhetem).
Alapból is nagyon büszkék voltak a közös produkciótól, de a vőm a lányomra nagyon, mert rájött, hogy nem tud segíteni, egyedül kell állnia a strapát, és milyen jól helytállt - a lányom a vőmre volt büszke, mert végigcsinált vele mindent. És, hát, az ő babájuk a legnagyobb, itt, a szobában is, meg amúgy is, nem szokás elsőre 4 kiló 20 dekás gyereket szülni.
Én még a vaságyra is büszke voltam, meg magamra is, hogy vissza tudtam pislogni a meghatódást.
Jó idő múlva behozták az unokám. Olyan édes volt, mint a lányom újszülött korában, vagy tán egy hónaposan, akkorára nőhetett ilyen nagyra.
Tudom, minden újszülöttnek fekete a haja, de neki nagyon fekete és nagyon sok; kis hurkák látszottak a karján, amint a levegőbe markolászott; melege lehetett, mert izzadt, leszedte a nővérke róla a nadrágocskát - a lábacskáján is hurkák. Megszámoltam: 5 ujja van itt, 5 ott, minden rendben, parasztdiagnózis, így szokás. Rám nézett - fogjuk rá, hogy kíváncsian, vagy morcosan - igaz, hogy még csak néz, nem lát, de hát akkor is...
Lányom fészkelődött, helyezkedett, hogy szoptathasson. Nehezen ment, mert fáj még mindene, a kezében még az infúzió tűje, a kislány meg ellenállt. Aludni akart, sose evett még, eddig köldökzsinóron kapta a kaját. Valahogy a szájába játszotta a bimbóját a lányom, kipréselt egy csöpp tejet. Nem kellett neki még, nem tapadt rá.
- Általában 1 napig nem esznek, csak alukálnak, anyuka - mondta a nővér. - De holnapra megnő az étvágy. Éjszaka legyen egy villany fölkapcsolva, hogy lássa a kisbabát!
Még néztem egy darabig őket. Néha szopizott, aztán pampogott, nyekergett is picit, de jól érezte magát.
Nem is csodálom, hogy a "Mária a kisdeddel" témának akkora misztériuma van. Aki ezt átéli...
Nagy nap ez a mai.
Nekem mindenesetre az.
Izgulok
Reggel SMS-t küldött a lányom: "szülök".
Nem tudom, mi ilyenkor a teendő: otthonról küldte? a szülőágyról? az autóból?
Nem válaszoltam semmit rá, bementem a kórházba.
Ott küldözgettek ide-oda, megtaláltam a szülőszobát.
Álldogáltam egy darabig - izguló idegenek, egy mindenórás nő, jövés-menés.
Jöhetne valaki, hogy megkérdezzem, mi van?
Leültem.
Szinte azonnal kétségeim támadtak: ide hozták-e, vagy máshova?
Vártam, jó sokat.
Dohányoztam is, úgy szokás.
Kisbabákat hoztak - vittek, az egyiken még a magzatmáz is látszott.
Igazi nagyüzem.
Ment az idő, lassan indulnom kéne. Küldtem egy SMS-t - hívni nem mertem - majd elolvassa, ha sor kerül rá.
Szinte azonnal megjelent a vőm, kék nejlonnal a lábán.
- Gyere be, vegyél föl te is ilyen mamuszt! - mutatott a kosárra.
A lányom jókedvű, de a hasát fogja.
- Vannak már fájásaid? Vagy már otthon voltak?
- Már 3 percesek! - mondta büszkén.
- Nekem folyamatosan - mondta a vőm, és csak most láttam, milyen sápadt.
- Megnéztek, 4 ujjnyira kinyílt már a méhszáj. Megrepesztették a magzatburkot, már folyik a magzatvíz. Az a tócsa ott belőlem folyt - mutatott a padlón lévő csöppekre. - Járkálnom kell. 4-re meglesz az unokád.
Na.
Akkor most várok.
Nem tudom, mi ilyenkor a teendő: otthonról küldte? a szülőágyról? az autóból?
Nem válaszoltam semmit rá, bementem a kórházba.
Ott küldözgettek ide-oda, megtaláltam a szülőszobát.
Álldogáltam egy darabig - izguló idegenek, egy mindenórás nő, jövés-menés.
Jöhetne valaki, hogy megkérdezzem, mi van?
Leültem.
Szinte azonnal kétségeim támadtak: ide hozták-e, vagy máshova?
Vártam, jó sokat.
Dohányoztam is, úgy szokás.
Kisbabákat hoztak - vittek, az egyiken még a magzatmáz is látszott.
Igazi nagyüzem.
Ment az idő, lassan indulnom kéne. Küldtem egy SMS-t - hívni nem mertem - majd elolvassa, ha sor kerül rá.
Szinte azonnal megjelent a vőm, kék nejlonnal a lábán.
- Gyere be, vegyél föl te is ilyen mamuszt! - mutatott a kosárra.
A lányom jókedvű, de a hasát fogja.
- Vannak már fájásaid? Vagy már otthon voltak?
- Már 3 percesek! - mondta büszkén.
- Nekem folyamatosan - mondta a vőm, és csak most láttam, milyen sápadt.
- Megnéztek, 4 ujjnyira kinyílt már a méhszáj. Megrepesztették a magzatburkot, már folyik a magzatvíz. Az a tócsa ott belőlem folyt - mutatott a padlón lévő csöppekre. - Járkálnom kell. 4-re meglesz az unokád.
Na.
Akkor most várok.
2010. február 14., vasárnap
Ősi szakma
Tegnap este a zsúfolt buszon csak arra koncentráltam, hogy össze ne nyomódjon a hátizsákom, amiben egy nagy tepsi pogácsa volt bedobozolva, meg egy tálca narancsos lepény. A Szentkirályi utcába akartam épp fordulni, amikor furán éreztem magam: mintha húzott volna valami a földre. Megfordultam, és frászt kaptam csaknem: a képemben egy dagadt roma pasas. Látványosan hátrafordult, és az őt pár lépésre követő nőhöz fordult, és durván odaszólt neki, jelezvén, hogy összetartoznak. Kamuzás! - szólalt meg bennem a vészcsengő, és lekaptam a hátizsákom. Valóban: az összes cipzárja lehúzva.
Hülye vagyok ilyen helyzetekben: mint egy vattába csomagolt belvárosi úrilány, föl se merül bennem, hogy bárki is a cuccomhoz nyúljon. Végigfutottam gondolatban, behúztam-e otthon minden cipzárt, melyik fakkban mit tároltam: csak egy bankkártyák - iratok - pénz tárolására alkalmas tárcának támadt hűlt helye. Örülhetett a csávó, amikor kihúzta, nyilván hátradobta azonnal a hátra koreografált nőnek, de baszhatja, mert csak 3db befizetett csekkem igazoló szelvénye lapult benne.
Megelőztek közben, és befordultak egy kapualjba, mintha ott laknának.
- Abban a tárcában csak csekkek vannak, amit kivett - mondtam a fickónak.
-Miről beszél ez? - óbégatott műfelháborodással a nőjéhez.
Dögölj meg - gondoltam, és otthagytam őket. Nyilván nem fog térden állva gyónni, a tárcát se adja vissza, hisz azzal beismerné, hogy lopott. Ismerem a dörgést, köztük vagyok egész nap. Gondolkodtam, van-e értelme megmondani, hogy tolvaj úr, miattad sújtja előítélet a cigányokat, ha van benned becsület, ugorj a villamos alá - aztán röstelltem általánosító gondolataim. Marcsi ugrott be, aki éltanuló volt, áldott jó lélek, ám a falujában nem tudott elhelyezkedni, mert leendő főnöke kijelentette, az kocsijába cigány nem ül.
A biztonságtudatom viszont odalett.
Az egyesület születésnapi rendezvényén vettem részt (a sütiket is arra készítettem), de nem tudtam nyugodtan emlékezni a múltunkra. Csak azon járt az eszem, hogy tisztátalan kezek matatták végig a cuccaim, összeretkeztek mindent, ha hazatérek, akár a lakásajtót is tárva-nyitva találhatom. Mit adok ilyenekre, hogy személyes adat, magántitok, magántulajdon, szabad döntések rendszere, ha csak én tartom be, mások meg átlépik ezeket...
Az est folyamán párszor leellenőriztem a kinti folyosón lógó kabátomat. Az agyam civilizált fele tudta, hogy tök fölösleges, a kényszer mégis kivitt újra, meg újra. Mint a nyúl a fűcsomó tövében: előre lát ugyan, de fülelni kell, mert jöhet róka, vagy sas, de ha egyik sem, akkor ott a mixomatózis.
Itthon sorra próbálgattam bevett paneleim. Mi a nagyobb: a károm, vagy a tolvaj öröme? Rövid vigasz volt, hogy milyen pipa lehet a fickó, hogy miattam elszalasztott egy több haszonnal meglophatót - a tanulság mégis az, hogy balek vagyok. Fölöslegesen jóhiszemű. Olyan helyen, ahol nem kéne. Tolvajt teremtek a balekságommal.
Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti bringatúra. A nagybátori templomot néztük meg, a bicajokat egymáshoz láncoltuk a templom falánál. Az egyikről megcuffoltak egy hátizsákot, benne Gé bringás-csukájával, talpán fémbetéttel. Bicajozni jól lehetett benne, a tarkasága észveszejtő, de gyaloglásra nem volt alkalmas. Ha tett benne Gé néhány lépést, azonnal hanyatt esett, de akkorát, hogy keze-lába égben. Jó érzés volt tudni: a tolvaj, ha abban a cipőben elmegy a diszkóba - miért ne menne, hisz túlontúl szép - garantáltan kitöri a nyakát, és kész a bűnhődés.
Az én tolvajom viszont akadálytalanul tovább üzemel. Találkozhatok vele ma is, holnap is, akármikor, ha vele nem is futnék össze, van kollégája bőven. Megharapni nem lesz gusztusom. A "rád köpöm az AIDS-es nyálam" túl teátrális. Verekedni se fogok, mert nem tanult szakmám.
A buszon eztán leveszem a hátizsákot. Ha utcán megyek, ficánkolni kéne, vagy hátraforogni, vagy tántorogni, hogy nehezebb legyen a cipzárral matatni akárkinek is.
Az is lehet, hogy riszálni fogok.
Az is lehet, hogy kár ezzel foglalkozni ennyit is.
Hülye vagyok ilyen helyzetekben: mint egy vattába csomagolt belvárosi úrilány, föl se merül bennem, hogy bárki is a cuccomhoz nyúljon. Végigfutottam gondolatban, behúztam-e otthon minden cipzárt, melyik fakkban mit tároltam: csak egy bankkártyák - iratok - pénz tárolására alkalmas tárcának támadt hűlt helye. Örülhetett a csávó, amikor kihúzta, nyilván hátradobta azonnal a hátra koreografált nőnek, de baszhatja, mert csak 3db befizetett csekkem igazoló szelvénye lapult benne.
Megelőztek közben, és befordultak egy kapualjba, mintha ott laknának.
- Abban a tárcában csak csekkek vannak, amit kivett - mondtam a fickónak.
-Miről beszél ez? - óbégatott műfelháborodással a nőjéhez.
Dögölj meg - gondoltam, és otthagytam őket. Nyilván nem fog térden állva gyónni, a tárcát se adja vissza, hisz azzal beismerné, hogy lopott. Ismerem a dörgést, köztük vagyok egész nap. Gondolkodtam, van-e értelme megmondani, hogy tolvaj úr, miattad sújtja előítélet a cigányokat, ha van benned becsület, ugorj a villamos alá - aztán röstelltem általánosító gondolataim. Marcsi ugrott be, aki éltanuló volt, áldott jó lélek, ám a falujában nem tudott elhelyezkedni, mert leendő főnöke kijelentette, az kocsijába cigány nem ül.
A biztonságtudatom viszont odalett.
Az egyesület születésnapi rendezvényén vettem részt (a sütiket is arra készítettem), de nem tudtam nyugodtan emlékezni a múltunkra. Csak azon járt az eszem, hogy tisztátalan kezek matatták végig a cuccaim, összeretkeztek mindent, ha hazatérek, akár a lakásajtót is tárva-nyitva találhatom. Mit adok ilyenekre, hogy személyes adat, magántitok, magántulajdon, szabad döntések rendszere, ha csak én tartom be, mások meg átlépik ezeket...
Az est folyamán párszor leellenőriztem a kinti folyosón lógó kabátomat. Az agyam civilizált fele tudta, hogy tök fölösleges, a kényszer mégis kivitt újra, meg újra. Mint a nyúl a fűcsomó tövében: előre lát ugyan, de fülelni kell, mert jöhet róka, vagy sas, de ha egyik sem, akkor ott a mixomatózis.
Itthon sorra próbálgattam bevett paneleim. Mi a nagyobb: a károm, vagy a tolvaj öröme? Rövid vigasz volt, hogy milyen pipa lehet a fickó, hogy miattam elszalasztott egy több haszonnal meglophatót - a tanulság mégis az, hogy balek vagyok. Fölöslegesen jóhiszemű. Olyan helyen, ahol nem kéne. Tolvajt teremtek a balekságommal.
Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti bringatúra. A nagybátori templomot néztük meg, a bicajokat egymáshoz láncoltuk a templom falánál. Az egyikről megcuffoltak egy hátizsákot, benne Gé bringás-csukájával, talpán fémbetéttel. Bicajozni jól lehetett benne, a tarkasága észveszejtő, de gyaloglásra nem volt alkalmas. Ha tett benne Gé néhány lépést, azonnal hanyatt esett, de akkorát, hogy keze-lába égben. Jó érzés volt tudni: a tolvaj, ha abban a cipőben elmegy a diszkóba - miért ne menne, hisz túlontúl szép - garantáltan kitöri a nyakát, és kész a bűnhődés.
Az én tolvajom viszont akadálytalanul tovább üzemel. Találkozhatok vele ma is, holnap is, akármikor, ha vele nem is futnék össze, van kollégája bőven. Megharapni nem lesz gusztusom. A "rád köpöm az AIDS-es nyálam" túl teátrális. Verekedni se fogok, mert nem tanult szakmám.
A buszon eztán leveszem a hátizsákot. Ha utcán megyek, ficánkolni kéne, vagy hátraforogni, vagy tántorogni, hogy nehezebb legyen a cipzárral matatni akárkinek is.
Az is lehet, hogy riszálni fogok.
Az is lehet, hogy kár ezzel foglalkozni ennyit is.
2010. február 12., péntek
Shopping
Nem tudom, mi van velem, de néha rám tör a tékozlási vágy. Szerencsére hullámzó, sokáig egész jól megállom, a fizetésem se egy kiapadhatatlan forrás. Van, ami fékezzen.
Tegnap viszont vérszemet kaptam.
Kedvenc turkászboltomban öles betűkkel virított az ablakon: "ma minden 150". Nem bírtam ki, hogy ne menjek be.
Egy órányi intenzív búvárkodás után egy szatyor gönccel mehettem haza. Nem próbáltam fel semmit, csak úgy szemre megsaccoltam, hogy passzol-e? Ezért a pénzért a kukába dobom, ami melléfogás. A franc se vár a próbafülkére félórákat. Meg tél van, sok a gönc rajtam, a fene se piszmog vele.
Mire hazaértem, azt se tudtam, mi van a pakkban. Épp olyan érdekes volt egyesével kihúzogatni a cuccokat, mint marharég, amikor csomagot kaptunk.
Minden passzolt, roppant elégedett voltam. El is határoztam rögtön, hogy egy épp ekkora kupacot kidobok, legalább lesz hely a mostaniaknak.
Ma meglepően hamar hazavitték a gyerekeket a suliból. Jelmezbál volt, jöttek a szülők álmélkodni, ebéd után üres lett az iskola.
Gondoltam, tegnap olyan hamarjást rendeztem le a boltot, megnézem újra. Még mindig a 150-es táblát láttam, de a göncök alaposan megfogyatkoztak. Legalább mindent jól lehetett látni. Találtam 3 nadrágot és 3 pólót. Sokáig gondolkodtam rajtuk, hisz egyikre sincs szükségem - de hát ennyi pénzért hagyjam itt?
Csak a pénztárnál tudtam meg, hogy az összes csak kemény 480 Ft. Darabja 80... ennyiért már szinte csokit se kapni.
Az üzlet havonta cserél árut. 2 hétig drágábban, 1 hétig 30-50%-os engedménnyel, 1 héten át szarért-húgyért árusítanak.
Ha holnap mennék, talán pénzt is adnának érte.
Hihetetlenül elégedettséget éreztem. Meg is jutalmaztam magam egy krumplinyomóval: régóta fájt rá már a fogam. (lesz majd gombóc, pogácsa, meg bármi)
Az összes cucc közül csak 1 nadrág bizonyult tévedésnek - majd valakinek elajándékozom - a többi pont passzol.
Nem érdekel, hogy fölveszem-e valaha. Cirka 1800 Ft-ért tök boldognak érzem magam.
Mások a Bahamákra fizetnek be, hogy hasonlót érezzenek.
Naugye.
Tök praktikus vagyok.
Lehet csinálni utánam.
Tegnap viszont vérszemet kaptam.
Kedvenc turkászboltomban öles betűkkel virított az ablakon: "ma minden 150". Nem bírtam ki, hogy ne menjek be.
Egy órányi intenzív búvárkodás után egy szatyor gönccel mehettem haza. Nem próbáltam fel semmit, csak úgy szemre megsaccoltam, hogy passzol-e? Ezért a pénzért a kukába dobom, ami melléfogás. A franc se vár a próbafülkére félórákat. Meg tél van, sok a gönc rajtam, a fene se piszmog vele.
Mire hazaértem, azt se tudtam, mi van a pakkban. Épp olyan érdekes volt egyesével kihúzogatni a cuccokat, mint marharég, amikor csomagot kaptunk.
Minden passzolt, roppant elégedett voltam. El is határoztam rögtön, hogy egy épp ekkora kupacot kidobok, legalább lesz hely a mostaniaknak.
Ma meglepően hamar hazavitték a gyerekeket a suliból. Jelmezbál volt, jöttek a szülők álmélkodni, ebéd után üres lett az iskola.
Gondoltam, tegnap olyan hamarjást rendeztem le a boltot, megnézem újra. Még mindig a 150-es táblát láttam, de a göncök alaposan megfogyatkoztak. Legalább mindent jól lehetett látni. Találtam 3 nadrágot és 3 pólót. Sokáig gondolkodtam rajtuk, hisz egyikre sincs szükségem - de hát ennyi pénzért hagyjam itt?
Csak a pénztárnál tudtam meg, hogy az összes csak kemény 480 Ft. Darabja 80... ennyiért már szinte csokit se kapni.
Az üzlet havonta cserél árut. 2 hétig drágábban, 1 hétig 30-50%-os engedménnyel, 1 héten át szarért-húgyért árusítanak.
Ha holnap mennék, talán pénzt is adnának érte.
Hihetetlenül elégedettséget éreztem. Meg is jutalmaztam magam egy krumplinyomóval: régóta fájt rá már a fogam. (lesz majd gombóc, pogácsa, meg bármi)
Az összes cucc közül csak 1 nadrág bizonyult tévedésnek - majd valakinek elajándékozom - a többi pont passzol.
Nem érdekel, hogy fölveszem-e valaha. Cirka 1800 Ft-ért tök boldognak érzem magam.
Mások a Bahamákra fizetnek be, hogy hasonlót érezzenek.
Naugye.
Tök praktikus vagyok.
Lehet csinálni utánam.
2010. február 11., csütörtök
Kihagyhatatlan ajánlat
- Hát-hát, izé, megvan már a lányának az unokája? Vagy izé, a maga unokája? - érdeklődött Dzsasztin.
- Méé, magának van lánya?? - csodálkozott Dzsueletta ezen, már harmadszor is a héten.
- De hülye ez, ez mindig elfelejti! - mérgelődött Máriusz - Én úgy megverem!
- És, ha meglesz, bemegy hozzá a kórházba? - interjúzott tovább Dzsasztin.
- Persze. Úgy szokás, nem?
- És ha pont az iskolában lesz, amikor megszületik?
- Akkor hazaküldelek benneteket.
Ez a megoldás már neki is haszonnal kecsegtetett, így várni kezdte ő is az unokám.
- Amikor Ramónának meglett a kisebbik, tudja, a testvérem, az én apám úgy, de úgy örült! Bementünk hozzá, apám mindenkit bevitt! Elautózott vagy ötven ezeret, mert mindenkit bevitt. Volt vagy száz cigány, mert mindenki örült, de úgy, de úgy, hogy jaj, nagyon! A kórházból is ki akartak küldeni minket, de nem lehetett! Juuuujjjj... de nagy buli volt! Szóljak apámnak? Az beviszi magát is! Meg szól még másoknak is!
Hát, korai még, a lányom egyben van. Cseteltem vele reggel még. Megírtam, hogy száz cigány, nagyszerű ajánlat, buli, meg minden.
Hogy fog így megindulni nála a szülés?
- Méé, magának van lánya?? - csodálkozott Dzsueletta ezen, már harmadszor is a héten.
- De hülye ez, ez mindig elfelejti! - mérgelődött Máriusz - Én úgy megverem!
- És, ha meglesz, bemegy hozzá a kórházba? - interjúzott tovább Dzsasztin.
- Persze. Úgy szokás, nem?
- És ha pont az iskolában lesz, amikor megszületik?
- Akkor hazaküldelek benneteket.
Ez a megoldás már neki is haszonnal kecsegtetett, így várni kezdte ő is az unokám.
- Amikor Ramónának meglett a kisebbik, tudja, a testvérem, az én apám úgy, de úgy örült! Bementünk hozzá, apám mindenkit bevitt! Elautózott vagy ötven ezeret, mert mindenkit bevitt. Volt vagy száz cigány, mert mindenki örült, de úgy, de úgy, hogy jaj, nagyon! A kórházból is ki akartak küldeni minket, de nem lehetett! Juuuujjjj... de nagy buli volt! Szóljak apámnak? Az beviszi magát is! Meg szól még másoknak is!
Hát, korai még, a lányom egyben van. Cseteltem vele reggel még. Megírtam, hogy száz cigány, nagyszerű ajánlat, buli, meg minden.
Hogy fog így megindulni nála a szülés?
Köcsög szánkó
Már megint elegen hiányoztak ahhoz, hogy komplikáció nélkül kivihetők legyenek a dombra.
Összecsapták a pár soros leckét - Dzsasztin ezt is csak lopva másolta, mert fönnakadt a "brummog" szó betűzésén. Sokat fejlődött vissza: harmadikban még lehetett neki diktálni szavakat - ha hagyta épp - mostanában viszont a négybetűsök jelentik a felső határt nála. Komplikáltabb szavaknál izzad, öklével a padot veri, üvölt: tudom, tudom! nem tudom! - aztán vagy széttépi a füzetet, vagy falhoz veri. Boldog, ha azt hiszi: átver - így hagyom, hogy másolja a másét. Azzal is dolgozik valamit legalább. Most lesz 13 nemsokára, és 90 kiló lett. Kollégáim szerint elviselhetetlenül büdös - az én orrom viszont nem érzi.
Dzsuelettán kétszer is fellobbant a rapli, de felülkerekedett benne a csavargási vágy, így maga ösztökélte a többit, hogy hamar elkészüljenek.
Szánkó is jutott mindnek, nem volt min veszekedni, szövetkezni, konspirálni.
A Nyúldomb tök üres volt, senki se kívánkozott ki rá rajtunk kívül.
Nem volt kinek ordítozni, hogy "kussoljál már el az útból!" "rohadt csövesgeci, te már harmadszor csúszol, most én jövök!" - el is unták hamar. A két fiú egy meredeken csuszkorált lefelé - azt hitték, hogy tilos - a lányok meg marakodni kezdtek.
- A Dzsueletta szánkója sokkal jobb, ez nem is csúszik, ez a rohadt köcsög, csöves! - rugdosta Coffi a sajátját - nem is megyek vele!
Levágta magát a padra, és bőgést színlelt. Az előadás hatott: két kör után Dzsueletta maga mögé ültette, és együtt visítoztak lefelé.
Dzsasztin hamar elunta az állóvizet. Talált egy mázsás hógörgeteget a domb mögött - egy hóember aljának szánhatta valaki, de kedve szállhatott. Volt mellette néhány kisebb is, de azok nem indították be a fantáziáját.
- Tanbá, ezt vigyük föl, kell két szánkó hozzá, és fent izé, hát-hát összerakjuk! Máriusz, hozd a szánkód, Dzsuleetta, te is! - rendelkezett, és saját szánkóját félretolta. - Gyertek már, na, na, gyertek! - ordítozott. - Tanbá, maga is jöjjön!
A többiek tojtak rá, így csak ketten lökdöstük a hógolyót.
- Ez túl nagy, és le is fagyott. Vigyük azt a kisebbet - mutattam a mellette lévőre, de hasztalan, mert Dzsasztin pont ettől lett lelkes.
Valahogy sikerült kibillegetni az első állásából, de a szánkóra nem tudtuk felgördíteni. Az erőlködés kíváncsivá tette Máriuszt is, jött hősködni a 30 kilójával:
- Egyedül is felkapom, semmi az! - de megfogni se tudta, nemhogy megbillenteni.
Hiába mutogattam a kisebbet, egyiket se érdekelte.
Próbálkoztak sokáig, szakadt a víz mindkettőről.
- Túl nagy - diagnosztizált Máriusz. - Faragni kéne belőle.
Először a sarkukkal rugdosták, aztán botokkal vésték egyre kisebbre. Amikor már csak akkora volt, mint a mellette lévő kisebb, végre fel tudtuk csúsztatni a szánkóra.
Dzsasztin azonnal rendelkezni kezdett:
- Máriusz, húzzad, tanbá, maga tolja, aztán vigyük már!
Megtettünk pár lépést, de még mindig szétterpesztett kézzel irányítgatott, esze ágában se volt a szánkóhoz érni.
- Gyere, fogd meg, billeg. Hozok egy botot - csaltam ravaszul a rakományhoz.
- De siessen már!
- Sietek! - és komótosan rágyújtottam.
- De segítsen már! - óbégatott kétségbeesetten, és abbahagyta a tolást.
- Segítek, de a szememmel most. Az előbb tanultam tőled. Toljátok csak! Érzed, milyen jól halad, hogy nézem?
Fölmentem a dombtetőre a lányokhoz. Máriusz tovább húzta a szánkón a hótömböt, Dzsasztin ugyanott ordítozott. Amikor felért a dombtetőre Máriusz, fölcammogott megszemlélni az eredményt. Tetszett neki. Kiszúrt lent egy újabb hógolyót - elég nagy volt az is - és arra mutogatott:
- Gyere, Máriusz, húzzuk föl most azt is! Na, gyere, gyere már! - és nekilódult lefelé.
- Én ugyan nem megyek, húzza föl ő - mondta nekem Máriusz, nem vállalva fel a nyílt konfrontációt a 3-szoros túlsúly ellen.
- Tanbá, maga is jöjjön - hadonászott a kezével. - Na, jöjjenek már!
- Én innen segítek, a szememmel. Az az előbb is használt!
Dzsasztin nem tudott mit kezdeni a passzív beleegyezéssel, egy darabig lent tanácstalankodott. Aztán feljött az üres szánkóval, kipróbálni azt az ugratót, amit a többiek felfedeztek. Nekilódult, ugratott, nyekkent a szánkó, amint talajt ért, és felborult. Végigcsúszott a meredeken, az alján elterült, mint a nagyalföld.
- Jajanyám, jajjaj, meghaltam!
Senki se rohant menteni, fölkelt hát, az oldalát lapogatva. Rúgott párat a szánkón, aztán visszaindult, a lehető legmeredekebb szakaszon.
A többiek vagy 8 kört levertek, de még mindig nem ért föl. Szenvedett piszokul. A csúcstól egy méterre kicsúszott a kezéből a szánkó, le egészen a domb aljáig. El is ment végleg a kedve. Hiába húzták föl neki, nem kelt föl benne a vágy.
- Kisgyerekeknek való az ilyen - rúgta arrébb. - Mikor megyünk már??? Unatkozom!
Hazafelé ráakasztotta a szánkóját Máriuszéra, és egy szipus után eredt.
- Ismerem! - ordítozta - ismerem! Juj, olyan egy csöves..! Hi-hi-hi, tisztára szégyen, ott szipuzik a háznál mindig!
Alig tudtam visszafékezni őket, a szipus mindenkinek hallatlanul érdekes lett. Afféle nem-ember, senki szövetségese, rangsor alja, szabadon rúgható - piszkálható. Sejthette ő is, mert a nejlonzacskójával beugrott a bokrok közé, és elinalt.
Érdekes, hogy semmi részvét nem kelt iránta, holott közülük való.
Az se kizárt, hogy valamelyikük évek múlva épp itt kering majd zacskóval a kezében.
Ki tudja, kinek mit hoz a jövő.
Összecsapták a pár soros leckét - Dzsasztin ezt is csak lopva másolta, mert fönnakadt a "brummog" szó betűzésén. Sokat fejlődött vissza: harmadikban még lehetett neki diktálni szavakat - ha hagyta épp - mostanában viszont a négybetűsök jelentik a felső határt nála. Komplikáltabb szavaknál izzad, öklével a padot veri, üvölt: tudom, tudom! nem tudom! - aztán vagy széttépi a füzetet, vagy falhoz veri. Boldog, ha azt hiszi: átver - így hagyom, hogy másolja a másét. Azzal is dolgozik valamit legalább. Most lesz 13 nemsokára, és 90 kiló lett. Kollégáim szerint elviselhetetlenül büdös - az én orrom viszont nem érzi.
Dzsuelettán kétszer is fellobbant a rapli, de felülkerekedett benne a csavargási vágy, így maga ösztökélte a többit, hogy hamar elkészüljenek.
Szánkó is jutott mindnek, nem volt min veszekedni, szövetkezni, konspirálni.
A Nyúldomb tök üres volt, senki se kívánkozott ki rá rajtunk kívül.
Nem volt kinek ordítozni, hogy "kussoljál már el az útból!" "rohadt csövesgeci, te már harmadszor csúszol, most én jövök!" - el is unták hamar. A két fiú egy meredeken csuszkorált lefelé - azt hitték, hogy tilos - a lányok meg marakodni kezdtek.
- A Dzsueletta szánkója sokkal jobb, ez nem is csúszik, ez a rohadt köcsög, csöves! - rugdosta Coffi a sajátját - nem is megyek vele!
Levágta magát a padra, és bőgést színlelt. Az előadás hatott: két kör után Dzsueletta maga mögé ültette, és együtt visítoztak lefelé.
Dzsasztin hamar elunta az állóvizet. Talált egy mázsás hógörgeteget a domb mögött - egy hóember aljának szánhatta valaki, de kedve szállhatott. Volt mellette néhány kisebb is, de azok nem indították be a fantáziáját.
- Tanbá, ezt vigyük föl, kell két szánkó hozzá, és fent izé, hát-hát összerakjuk! Máriusz, hozd a szánkód, Dzsuleetta, te is! - rendelkezett, és saját szánkóját félretolta. - Gyertek már, na, na, gyertek! - ordítozott. - Tanbá, maga is jöjjön!
A többiek tojtak rá, így csak ketten lökdöstük a hógolyót.
- Ez túl nagy, és le is fagyott. Vigyük azt a kisebbet - mutattam a mellette lévőre, de hasztalan, mert Dzsasztin pont ettől lett lelkes.
Valahogy sikerült kibillegetni az első állásából, de a szánkóra nem tudtuk felgördíteni. Az erőlködés kíváncsivá tette Máriuszt is, jött hősködni a 30 kilójával:
- Egyedül is felkapom, semmi az! - de megfogni se tudta, nemhogy megbillenteni.
Hiába mutogattam a kisebbet, egyiket se érdekelte.
Próbálkoztak sokáig, szakadt a víz mindkettőről.
- Túl nagy - diagnosztizált Máriusz. - Faragni kéne belőle.
Először a sarkukkal rugdosták, aztán botokkal vésték egyre kisebbre. Amikor már csak akkora volt, mint a mellette lévő kisebb, végre fel tudtuk csúsztatni a szánkóra.
Dzsasztin azonnal rendelkezni kezdett:
- Máriusz, húzzad, tanbá, maga tolja, aztán vigyük már!
Megtettünk pár lépést, de még mindig szétterpesztett kézzel irányítgatott, esze ágában se volt a szánkóhoz érni.
- Gyere, fogd meg, billeg. Hozok egy botot - csaltam ravaszul a rakományhoz.
- De siessen már!
- Sietek! - és komótosan rágyújtottam.
- De segítsen már! - óbégatott kétségbeesetten, és abbahagyta a tolást.
- Segítek, de a szememmel most. Az előbb tanultam tőled. Toljátok csak! Érzed, milyen jól halad, hogy nézem?
Fölmentem a dombtetőre a lányokhoz. Máriusz tovább húzta a szánkón a hótömböt, Dzsasztin ugyanott ordítozott. Amikor felért a dombtetőre Máriusz, fölcammogott megszemlélni az eredményt. Tetszett neki. Kiszúrt lent egy újabb hógolyót - elég nagy volt az is - és arra mutogatott:
- Gyere, Máriusz, húzzuk föl most azt is! Na, gyere, gyere már! - és nekilódult lefelé.
- Én ugyan nem megyek, húzza föl ő - mondta nekem Máriusz, nem vállalva fel a nyílt konfrontációt a 3-szoros túlsúly ellen.
- Tanbá, maga is jöjjön - hadonászott a kezével. - Na, jöjjenek már!
- Én innen segítek, a szememmel. Az az előbb is használt!
Dzsasztin nem tudott mit kezdeni a passzív beleegyezéssel, egy darabig lent tanácstalankodott. Aztán feljött az üres szánkóval, kipróbálni azt az ugratót, amit a többiek felfedeztek. Nekilódult, ugratott, nyekkent a szánkó, amint talajt ért, és felborult. Végigcsúszott a meredeken, az alján elterült, mint a nagyalföld.
- Jajanyám, jajjaj, meghaltam!
Senki se rohant menteni, fölkelt hát, az oldalát lapogatva. Rúgott párat a szánkón, aztán visszaindult, a lehető legmeredekebb szakaszon.
A többiek vagy 8 kört levertek, de még mindig nem ért föl. Szenvedett piszokul. A csúcstól egy méterre kicsúszott a kezéből a szánkó, le egészen a domb aljáig. El is ment végleg a kedve. Hiába húzták föl neki, nem kelt föl benne a vágy.
- Kisgyerekeknek való az ilyen - rúgta arrébb. - Mikor megyünk már??? Unatkozom!
Hazafelé ráakasztotta a szánkóját Máriuszéra, és egy szipus után eredt.
- Ismerem! - ordítozta - ismerem! Juj, olyan egy csöves..! Hi-hi-hi, tisztára szégyen, ott szipuzik a háznál mindig!
Alig tudtam visszafékezni őket, a szipus mindenkinek hallatlanul érdekes lett. Afféle nem-ember, senki szövetségese, rangsor alja, szabadon rúgható - piszkálható. Sejthette ő is, mert a nejlonzacskójával beugrott a bokrok közé, és elinalt.
Érdekes, hogy semmi részvét nem kelt iránta, holott közülük való.
Az se kizárt, hogy valamelyikük évek múlva épp itt kering majd zacskóval a kezében.
Ki tudja, kinek mit hoz a jövő.
Okulnom kéne
Azt mondta: átjöhetne?
Csak úgy, semmi bonyodalom,
csak szimpla szex,
semmi több...
Vagy csak simán azért, hogy
megölelhessen-
Szexet sem akar, csak ölelést.
Akár fizetne is érte, csak ölelhessen.
Igen, én se akarok többet
csak erre vagyok éhes
csak bele akarok bújni
csak megélni, hogy belémbújik
leszarom a behatolást
akarom, hogy horkoljon,
és zavarjon álmomban
igen
igen
igen
***
Aztán kikapcsolta a telefont
majd írt, hogy jajbocs
a telefonjapontma
már lefeküdt, fáradt
***
Aztán a szemem láttára fenn rohadt a neten.
Mit akarok egy baszott depresszióstól én is...
Fél éve agonizál a látóhatáromon -
hülye vagyok, úgy kell nekem.
Csak úgy, semmi bonyodalom,
csak szimpla szex,
semmi több...
Vagy csak simán azért, hogy
megölelhessen-
Szexet sem akar, csak ölelést.
Akár fizetne is érte, csak ölelhessen.
Igen, én se akarok többet
csak erre vagyok éhes
csak bele akarok bújni
csak megélni, hogy belémbújik
leszarom a behatolást
akarom, hogy horkoljon,
és zavarjon álmomban
igen
igen
igen
***
Aztán kikapcsolta a telefont
majd írt, hogy jajbocs
a telefonjapontma
már lefeküdt, fáradt
***
Aztán a szemem láttára fenn rohadt a neten.
Mit akarok egy baszott depresszióstól én is...
Fél éve agonizál a látóhatáromon -
hülye vagyok, úgy kell nekem.
2010. február 10., szerda
100 éve
Száz éve annak pont, hogy dédnagyanyám elment a Sztroka-ház árverésére. 1910-et írtak akkor.
Megvette azt a széket, amin néha-néha ülök, és azt a tükröt, amibe naponta belenézek. Használtak voltak már akkor is. Ki tudja, mikor készülhettek.
A tükörhöz asztalka is tartozott, de az áldozatul esett nyúlház-gyártási szenvedélyünknek. Az elejét szétrágták a nyulak, a hátulját meg szétmarta a nyúlhúgy.
Nem sok tárgy volt a házukban.
Csak a két ágy, a sublót, egy láda, a vízpad, egy karospad - nagypapa gyakran szundikált rajta - az asztal, szintén a Sztroka-házból,székek, meg egy kasztni. Ebben voltak a lábasok és a tányérok, a sublótban a vasárnaplós ruha. Ott őrizgették nagypapa fekete mándliját, a bő gatyáját, meg a kötőt, amikben eltemették.
A napi ruhát a fogason tartották: a rakott szoknyát a korcánál gondosan fölcsavarva, mellette nagypapa cájgnadrágja lógott, amit sose mostak, csak kiporolni lehetett.
Akár szegényesnek is lehetne mondani mindezt, de csak puritán volt. Nem kellett más. Nem volt sok ruha. Nem voltak fölösleges kacatok. A lisztnek, zsírnak, kolbászoknak megvolt a maga helye, a hordóknak is.
Ma mennyi kacat közt élünk. Ragaszkodom mindenféle hóbelevanchoz. Aztán, ha meghalok egyszer, konténerszámra vihetik a szeméttelepre az egészet.
Megvette azt a széket, amin néha-néha ülök, és azt a tükröt, amibe naponta belenézek. Használtak voltak már akkor is. Ki tudja, mikor készülhettek.
A tükörhöz asztalka is tartozott, de az áldozatul esett nyúlház-gyártási szenvedélyünknek. Az elejét szétrágták a nyulak, a hátulját meg szétmarta a nyúlhúgy.
Nem sok tárgy volt a házukban.
Csak a két ágy, a sublót, egy láda, a vízpad, egy karospad - nagypapa gyakran szundikált rajta - az asztal, szintén a Sztroka-házból,székek, meg egy kasztni. Ebben voltak a lábasok és a tányérok, a sublótban a vasárnaplós ruha. Ott őrizgették nagypapa fekete mándliját, a bő gatyáját, meg a kötőt, amikben eltemették.
A napi ruhát a fogason tartották: a rakott szoknyát a korcánál gondosan fölcsavarva, mellette nagypapa cájgnadrágja lógott, amit sose mostak, csak kiporolni lehetett.
Akár szegényesnek is lehetne mondani mindezt, de csak puritán volt. Nem kellett más. Nem volt sok ruha. Nem voltak fölösleges kacatok. A lisztnek, zsírnak, kolbászoknak megvolt a maga helye, a hordóknak is.
Ma mennyi kacat közt élünk. Ragaszkodom mindenféle hóbelevanchoz. Aztán, ha meghalok egyszer, konténerszámra vihetik a szeméttelepre az egészet.
2010. február 9., kedd
Évforduló
38 éve halt meg nagyanyám. A dédnagyanyám.
Gyerekként sokszor erőlködtem, hogy álmodjak legalább vele, vagy emlékezzek rá hús-vér valójában, de felidézett alakja egyre inkább 1-1 fényképhez kötődött.
Nagyon kötődtem hozzá.
Nekem ő volt a kapocs az akkori jelen és a múlt közt, 86 éve pedig maga a történelem.
- Nagyon szép lány vótam - mondogatta elmerengve - mägvótam vagy nyócvan kiló!
Sokszor nézegettem fiatalkori képét: akkor volt friss özvegy, elesett az ura (nagyapám?) Isonzónál. Azon a képen biztos nem volt nyolcvan kiló: az élet akkoriban könnyen szolgált tragédiákkal. A kép eredetileg tán fekete-fehér lehetett, ám az idő barnásra tompította a színeket. Nem parasztruha volt a viselete, hanem polgári: komorna volt akkoriban, a nagysága frizérnéje. Gyakran kísérte bálokra a tekintetes asszonyt, hogyha tánc közben kibomlott a frizura, kéznél legyen.
Sokat mesélt.
10-en voltak testvérek. 3 lány és 7 fiú. A lányok hosszú életet éltek meg, de a fiúk közül a legénykort se érte el mind. Volt, akit a torokgyík vitt el, az egyik alatt beszakadt a Babina Lúka jege. Kihúzták, de kopogósra fagyott a ruha rajta, mire hazaért. Nagybeteg lett, a vizeletét itatták vele, hogy az majd segít, de hiába. A legénykorukat megélteket derékba kapta az 1. világháború. Ki ezért, ki azért halt meg, de egy fiú se maradt. Egyik testvére kint élt a Turjányban - a Duna régi, szabályozás előtti árterülete - és ismert minden praktikát. Tudott kutyabőrből dobbőrt cserezni, hamulúggal árvalányhajat sárgítani, csíkot fogni. Volt, hogy hónapszám se látták, mert a Turjány csak ladikkal volt járható.
- A Janink mäg hódkóros vót. Ha rásütött a telihód, mászkáni kezdätt, vigyázni köllött, ee nä bódorogjon valameere. Zsákot tättünk az ablakra, ha gyütt a hódtőte, hogy nä lássa. De äccä mégis mägláthatta, mer főkeet éjjee, oszt eemänt világnak. Nyomát sä leetük. Oszt rá 3 évre írást kaptunk Moson vármägyébű, hogy mägtaláták halva. Valahun ott is temették ee szägint.
Nagyanyámat kamaszlánykorában szolgálni adták Pestre. Homályos történetekkel rukkolt elő abból az időből: "színésznének" csábították, "mer úgy danótam, mint a pacsírta", de észnél volt, és nem ment - vagy nem mert? - félt a "Lilijom" utcától, meg a Szondi utcától, mert ott álltak a piros lámpás kurvák. Aztán hazajött, a helyi uraságnál szolgált, melléje szegődött a szerencse, mert észrevették, hogy ügyes. Komorna lett, a nagysága kitaníttatta Pesten a frizérségre. Aztán hozzáadták a parádés kocsishoz (mintha neki szava se lehetett volna ellene). Lányuk lett, nem is lett több gyerek, mert dédnagyapám elvitték a háborúba, csak a gyászhír maradt belőle.
Dédnagyanyám ott dolgozott a nagyságáéknál továbbra is. Aztán pletykálni kezdtek a népek, hogy a nagyanyám hasonlít az úrfiakra - nem is játszhattak az úrfiak vele - de inkább rosszízű pletyka lehetett, mert dédnagyanyám továbbra is ott szolgált, igaz, már nem komornaként, hanem szakácsnéként. Az akkor 4 éves nagyanyám nem tarthatta viszont magánál, el kellett a kastélyból vinnie. A nagyszülei nevelték - vagy csak vigyáztak rá? - borral itatták, hogy szép piros legyen, és jól aludjon. Szinte már gyerekkorában alkoholista lett.
Sokáig élt özvegyen nagyanyám. A kastélyból eljött - vagy el kellett jönnie? - kocsmárosné lett. Sose volt kocsmáros férje: nála a királyné királynőt, a szakácsné szakácsnőt, a kocsmárosné kocsmárosnőt jelentett.
Szép asszony volt akkoriban is még. Gesztenyeszín haja, savókék szeme, a kor ideáljának megfelelő termete volt (reng a főd is, amerre én eljárok, legény legyen, kivel beszédbe állok - mondta a nóta akkoriban). Sokat pletykáltak róla - talán ezért lehetett, hogy nagyanyám sohasem pletykált. Volt egy név, amit ha kimondtak előtte, mégy 80 évesen is méregbe gurult. Olyan legények eleje fickó, falusi belami, nyilván nagy lehetett a titkolt szerelem.
Aztán férjhez ment másodjára is. Mostoha dédnagyapám nagyon jámbor ember volt, és öreglegény már. Csúful járt legénykorában: a Julis, akivel összeboronálták, a lakodalom napján bezárkózott a szobába, hogy menyasszonyiba felöltözik. Aztán meggondolta magát, kiugrott az ablakon - földszintes ház, nyugi - és elbujdosott a határban, csak két hét múlva merészkedett elő.
Nagyapám jó parti volt: volt 30 hold földje, erdei, szöllei. Bölcs ember volt, tisztelték, presbiter volt évtizedekig, így dédnagyanyám is elnézték neki.
Nagyanyám magázta mindig.
Érdekes, hogy nagyanyám rengeteg történetéből kiesett a köztes idő. Mintha a két férje közt nem is élt volna, pedig volt köztük bő tíz esztendő.
Sokat énekelt nekem. Kártyázni is megtanított, meg anyám által obszcénnak minősített versikékre (kisasszony, kisasszony, kifingott az ablakon, arra mänt ägy péklegény, barna lätt a sütemény). A Galícia hegyes-völgyes határát már elfelejtettem, mint ahogy elment nagyanyámmal rengeteg recept is, amiket csak ő tudott. Híres szakácsné volt, lakodalmakba járt kifőzni, sütni. Csak egyetlen ételére emlékszem, amit ő készített: öreg volt már, azt is csak azért csinálta, hogy fölidézzen valami gyerekkori ízt.
Legkorábbi emlékem is a szakácstudományához kötődik: álltam a kiságyban, ráztam a rácsot, abból a gubából akartam, amit akkor vett ki a sütőből, de nem kaphattam, a "forró" meg túl absztrakt fogalom volt akkoriban nekem.
Néha aludhattam is vele. Neki nem lehetett túl jó, mert sokat fészkelődhettem. Az ágya mellett nagy fatábla állt, hogy ne hűtse a fal, szerettem a talpammal azon tapicskolni.
Utoljára akkor aludtam vele, amikor nagypapa meghalt. A kisszobában felravatalozták nagyapám, fel volt kötve kendővel az álla.
Féltem.
Áthozták a szobánkba nagyanyám ágyát, mellébújtam.
Vigyázni kellett, mert sebes volt a lába. Megharapta egy kutya rég, kezelgette, de folyton kifekélyesedett. Elküldött bennünket farkasalma levélért - sebösszehúzó hatású - aztán a doktor is adott kenőcsöt, de nem használt. Szerencsére a tehénszaros pókhálóban nem bízott, talán bele is halt volna. 15 évig küszködött a sebével, aztán 84 éves korában plasztikázták, és rendbejött végre.
Sokszor néztem, amint fésülte a haját. A gesztenyeszín őszre váltott, a hajdani súlyos hajkorona egérfarknyira kopott. Fogai kihullottak, jó darabig csak kettő volt neki. Aztán a felső kiesett, az alsó megmaradt árva fog pedig mint az agyar, folyton az ínyébe csapódott. Eszébe se jutott, hogy fogorvoshoz: az utolsó általa ismertet Birkenauba vitték. Ahhoz öreg volt, hogy madzagon a fogával az ajtóval kísérletezzen. Engem hiába kért, nem vágtam be az ajtót. Nekiállt hát bicskával, rászánt egy délutánt, és kivéste a helyéből. Az ablakból néztük, elhűlve. Mit ahogy azt is, amikor nagymama magában beszélt. Agy-érelmeszesedése volt, elfelejtette a pillanatot, de előbújtak monológjaiban 50 évvel azelőtti béresek, frajlák, akikkel vagy pörlekedett, vagy elszámoltatta őket. Annyira tökéletesen beszélt magában, hogy a láthatatlan beszélgetőtársait is szinte láttuk magunk előtt.
Azt se tudom, hogy amikor felvilágosított, és elmondta szégyenlősen, milyen a megszakított közösülés - akkor modern volt, vagy csak egyszerűen valaki másnak nézett.
Amikor Mari néni haldoklott - öreg barátnéja - átkísértük hozzá. Leült mellé, és fogta a kezét. Mari néni rátette a másik kezét is, és azt mondta búcsúzásul:
- Oszt Mari... majd gyere utánam, jó?
Gyerekként sokszor erőlködtem, hogy álmodjak legalább vele, vagy emlékezzek rá hús-vér valójában, de felidézett alakja egyre inkább 1-1 fényképhez kötődött.
Nagyon kötődtem hozzá.
Nekem ő volt a kapocs az akkori jelen és a múlt közt, 86 éve pedig maga a történelem.
- Nagyon szép lány vótam - mondogatta elmerengve - mägvótam vagy nyócvan kiló!
Sokszor nézegettem fiatalkori képét: akkor volt friss özvegy, elesett az ura (nagyapám?) Isonzónál. Azon a képen biztos nem volt nyolcvan kiló: az élet akkoriban könnyen szolgált tragédiákkal. A kép eredetileg tán fekete-fehér lehetett, ám az idő barnásra tompította a színeket. Nem parasztruha volt a viselete, hanem polgári: komorna volt akkoriban, a nagysága frizérnéje. Gyakran kísérte bálokra a tekintetes asszonyt, hogyha tánc közben kibomlott a frizura, kéznél legyen.
Sokat mesélt.
10-en voltak testvérek. 3 lány és 7 fiú. A lányok hosszú életet éltek meg, de a fiúk közül a legénykort se érte el mind. Volt, akit a torokgyík vitt el, az egyik alatt beszakadt a Babina Lúka jege. Kihúzták, de kopogósra fagyott a ruha rajta, mire hazaért. Nagybeteg lett, a vizeletét itatták vele, hogy az majd segít, de hiába. A legénykorukat megélteket derékba kapta az 1. világháború. Ki ezért, ki azért halt meg, de egy fiú se maradt. Egyik testvére kint élt a Turjányban - a Duna régi, szabályozás előtti árterülete - és ismert minden praktikát. Tudott kutyabőrből dobbőrt cserezni, hamulúggal árvalányhajat sárgítani, csíkot fogni. Volt, hogy hónapszám se látták, mert a Turjány csak ladikkal volt járható.
- A Janink mäg hódkóros vót. Ha rásütött a telihód, mászkáni kezdätt, vigyázni köllött, ee nä bódorogjon valameere. Zsákot tättünk az ablakra, ha gyütt a hódtőte, hogy nä lássa. De äccä mégis mägláthatta, mer főkeet éjjee, oszt eemänt világnak. Nyomát sä leetük. Oszt rá 3 évre írást kaptunk Moson vármägyébű, hogy mägtaláták halva. Valahun ott is temették ee szägint.
Nagyanyámat kamaszlánykorában szolgálni adták Pestre. Homályos történetekkel rukkolt elő abból az időből: "színésznének" csábították, "mer úgy danótam, mint a pacsírta", de észnél volt, és nem ment - vagy nem mert? - félt a "Lilijom" utcától, meg a Szondi utcától, mert ott álltak a piros lámpás kurvák. Aztán hazajött, a helyi uraságnál szolgált, melléje szegődött a szerencse, mert észrevették, hogy ügyes. Komorna lett, a nagysága kitaníttatta Pesten a frizérségre. Aztán hozzáadták a parádés kocsishoz (mintha neki szava se lehetett volna ellene). Lányuk lett, nem is lett több gyerek, mert dédnagyapám elvitték a háborúba, csak a gyászhír maradt belőle.
Dédnagyanyám ott dolgozott a nagyságáéknál továbbra is. Aztán pletykálni kezdtek a népek, hogy a nagyanyám hasonlít az úrfiakra - nem is játszhattak az úrfiak vele - de inkább rosszízű pletyka lehetett, mert dédnagyanyám továbbra is ott szolgált, igaz, már nem komornaként, hanem szakácsnéként. Az akkor 4 éves nagyanyám nem tarthatta viszont magánál, el kellett a kastélyból vinnie. A nagyszülei nevelték - vagy csak vigyáztak rá? - borral itatták, hogy szép piros legyen, és jól aludjon. Szinte már gyerekkorában alkoholista lett.
Sokáig élt özvegyen nagyanyám. A kastélyból eljött - vagy el kellett jönnie? - kocsmárosné lett. Sose volt kocsmáros férje: nála a királyné királynőt, a szakácsné szakácsnőt, a kocsmárosné kocsmárosnőt jelentett.
Szép asszony volt akkoriban is még. Gesztenyeszín haja, savókék szeme, a kor ideáljának megfelelő termete volt (reng a főd is, amerre én eljárok, legény legyen, kivel beszédbe állok - mondta a nóta akkoriban). Sokat pletykáltak róla - talán ezért lehetett, hogy nagyanyám sohasem pletykált. Volt egy név, amit ha kimondtak előtte, mégy 80 évesen is méregbe gurult. Olyan legények eleje fickó, falusi belami, nyilván nagy lehetett a titkolt szerelem.
Aztán férjhez ment másodjára is. Mostoha dédnagyapám nagyon jámbor ember volt, és öreglegény már. Csúful járt legénykorában: a Julis, akivel összeboronálták, a lakodalom napján bezárkózott a szobába, hogy menyasszonyiba felöltözik. Aztán meggondolta magát, kiugrott az ablakon - földszintes ház, nyugi - és elbujdosott a határban, csak két hét múlva merészkedett elő.
Nagyapám jó parti volt: volt 30 hold földje, erdei, szöllei. Bölcs ember volt, tisztelték, presbiter volt évtizedekig, így dédnagyanyám is elnézték neki.
Nagyanyám magázta mindig.
Érdekes, hogy nagyanyám rengeteg történetéből kiesett a köztes idő. Mintha a két férje közt nem is élt volna, pedig volt köztük bő tíz esztendő.
Sokat énekelt nekem. Kártyázni is megtanított, meg anyám által obszcénnak minősített versikékre (kisasszony, kisasszony, kifingott az ablakon, arra mänt ägy péklegény, barna lätt a sütemény). A Galícia hegyes-völgyes határát már elfelejtettem, mint ahogy elment nagyanyámmal rengeteg recept is, amiket csak ő tudott. Híres szakácsné volt, lakodalmakba járt kifőzni, sütni. Csak egyetlen ételére emlékszem, amit ő készített: öreg volt már, azt is csak azért csinálta, hogy fölidézzen valami gyerekkori ízt.
Legkorábbi emlékem is a szakácstudományához kötődik: álltam a kiságyban, ráztam a rácsot, abból a gubából akartam, amit akkor vett ki a sütőből, de nem kaphattam, a "forró" meg túl absztrakt fogalom volt akkoriban nekem.
Néha aludhattam is vele. Neki nem lehetett túl jó, mert sokat fészkelődhettem. Az ágya mellett nagy fatábla állt, hogy ne hűtse a fal, szerettem a talpammal azon tapicskolni.
Utoljára akkor aludtam vele, amikor nagypapa meghalt. A kisszobában felravatalozták nagyapám, fel volt kötve kendővel az álla.
Féltem.
Áthozták a szobánkba nagyanyám ágyát, mellébújtam.
Vigyázni kellett, mert sebes volt a lába. Megharapta egy kutya rég, kezelgette, de folyton kifekélyesedett. Elküldött bennünket farkasalma levélért - sebösszehúzó hatású - aztán a doktor is adott kenőcsöt, de nem használt. Szerencsére a tehénszaros pókhálóban nem bízott, talán bele is halt volna. 15 évig küszködött a sebével, aztán 84 éves korában plasztikázták, és rendbejött végre.
Sokszor néztem, amint fésülte a haját. A gesztenyeszín őszre váltott, a hajdani súlyos hajkorona egérfarknyira kopott. Fogai kihullottak, jó darabig csak kettő volt neki. Aztán a felső kiesett, az alsó megmaradt árva fog pedig mint az agyar, folyton az ínyébe csapódott. Eszébe se jutott, hogy fogorvoshoz: az utolsó általa ismertet Birkenauba vitték. Ahhoz öreg volt, hogy madzagon a fogával az ajtóval kísérletezzen. Engem hiába kért, nem vágtam be az ajtót. Nekiállt hát bicskával, rászánt egy délutánt, és kivéste a helyéből. Az ablakból néztük, elhűlve. Mit ahogy azt is, amikor nagymama magában beszélt. Agy-érelmeszesedése volt, elfelejtette a pillanatot, de előbújtak monológjaiban 50 évvel azelőtti béresek, frajlák, akikkel vagy pörlekedett, vagy elszámoltatta őket. Annyira tökéletesen beszélt magában, hogy a láthatatlan beszélgetőtársait is szinte láttuk magunk előtt.
Azt se tudom, hogy amikor felvilágosított, és elmondta szégyenlősen, milyen a megszakított közösülés - akkor modern volt, vagy csak egyszerűen valaki másnak nézett.
Amikor Mari néni haldoklott - öreg barátnéja - átkísértük hozzá. Leült mellé, és fogta a kezét. Mari néni rátette a másik kezét is, és azt mondta búcsúzásul:
- Oszt Mari... majd gyere utánam, jó?
2010. február 6., szombat
After kör
Volt, akit idegesített, hogy megint beszélek.
Gondolkodtam rajta.
Szerintem beszéd nélkül is idegesíteni tudom.
Gondolkodtam rajta.
Szerintem beszéd nélkül is idegesíteni tudom.
Kör előtt
Na, recept:
1 kis fej káposztát lereszelni, sózni, állni hagyni. Kicsavarni a levét, és olajon, 1 dl borral, 2 kanál cukorral meg kell dinsztelni. Megborsozni baromira. Kihűteni.
1 kg lisztet 30 dkg liba-kacsazsírral, nem tudom már, miből sült ki, el kell morzsolni, bele 2 tojás, gondolomra bor, 2 dl tejjel, cukorral felfuttatott élesztő, só.
Gyúrni, nyújtani, megkenni a káposztával.
Hajtogatni, álljon fél órát. Kinyújtani megint, és sütőpapíros tepsire kiszaggatni. Megkentem felvert tojással. Kb. fél óra sülés 180 fokon.
Nagyon-nagyon jó!
(Nagyon-nagyon nem jó melegen bezabálni fél tepsit...)
Már megint próbálkoztam elcsalni pár embert: jöjjön, csupa pozitív, tuti, hogy jól érzi magát. Volt, aki elutazott, volt, aki reggeltől dolgozik, meg vendéget vár. Nagyon jönne, de hát... elszólítja mindenféle sürgős, pedig annyira, de annyira jönne.
Ehhez képest fenn eszi a fene az összest a romeon, pedig fél óra múlva kezdődik.
Hallgathatom majd, hogy jajdejöttek volna, a következőretutijönnek, hányan voltunk, hogy néztek ki, anyjuk neve, személyi szám.
Az egyik legalább megmondta bátran: személyes oka van, nem akar találkozni ott egy valakivel.
(Rosszul lenne, ha a tükörben ott megpillantaná magát.
Azt a találkozást nem bírná ki.)
1 kis fej káposztát lereszelni, sózni, állni hagyni. Kicsavarni a levét, és olajon, 1 dl borral, 2 kanál cukorral meg kell dinsztelni. Megborsozni baromira. Kihűteni.
1 kg lisztet 30 dkg liba-kacsazsírral, nem tudom már, miből sült ki, el kell morzsolni, bele 2 tojás, gondolomra bor, 2 dl tejjel, cukorral felfuttatott élesztő, só.
Gyúrni, nyújtani, megkenni a káposztával.
Hajtogatni, álljon fél órát. Kinyújtani megint, és sütőpapíros tepsire kiszaggatni. Megkentem felvert tojással. Kb. fél óra sülés 180 fokon.
Nagyon-nagyon jó!
(Nagyon-nagyon nem jó melegen bezabálni fél tepsit...)
Már megint próbálkoztam elcsalni pár embert: jöjjön, csupa pozitív, tuti, hogy jól érzi magát. Volt, aki elutazott, volt, aki reggeltől dolgozik, meg vendéget vár. Nagyon jönne, de hát... elszólítja mindenféle sürgős, pedig annyira, de annyira jönne.
Ehhez képest fenn eszi a fene az összest a romeon, pedig fél óra múlva kezdődik.
Hallgathatom majd, hogy jajdejöttek volna, a következőretutijönnek, hányan voltunk, hogy néztek ki, anyjuk neve, személyi szám.
Az egyik legalább megmondta bátran: személyes oka van, nem akar találkozni ott egy valakivel.
(Rosszul lenne, ha a tükörben ott megpillantaná magát.
Azt a találkozást nem bírná ki.)
2010. február 3., szerda
Jövőtervezés
- Nekem a férjem néger lesz, de ha iszik, akkor kilököm! Én, ha nagy leszek, nem lesz gyerekem - harsogta Csatara már megint úgy, mintha a túlpartról kiabálna. - Ha lesz is, inkább intézetist hozok, mer' én nem szülök. Azt mondja anyukám, hogy a szülés az fáj.
- Az tényleg fáj??? - nézett rám Coffi ijedten.
- Gőzöm sincs, én sose szültem. Kérdezd meg anyukád, ő biztos emlékszik rá.
- Igen, az nagyon fáj! A keresztanyám is mondta! Így felfekszenek az asztalra, ni - mutatta Csatara, a padra pattanva, lábát szabályos nőgyógyászati vizsgálati pózba húzva - és azt kell mondani, hogy ÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖ!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Én biztos azt nem csinálom... és az orvos néz.
- Hát, bizony... nyugtattam - és nem is lesz rajtad bugyi. De nyugi, nem téged, hanem a kisbabát nézi az orvos.
A "nincs rajtad bugyi" elborzasztotta az összes lányt, a fiúk ekkor már a pad alatt sivalkodtak.
- Akkor én se szülök! Úgy megverném az orvost, ha bámulna! Fúúúúúúj!! Vagy bugyiban szülök - esküdözött Coffi, arcán olyan aggódással, mintha a szülés számára 9 évesen akut probléma lenne.
- Nem lehet, mert akkor nem látja az orvos a gyereket. És ha valami baja van?
- Igen, lehet baja, én is úgy születtem, azt mondta az anyukám, hogy a nyakamon volt a köldökzsinór, tisztára megfujtott, nem is tudtam sírni se - ordította Csatara.
- Na, azért jól megjött a hangod azóta - nyugtáztam. - Bezzeg, nem tudtál szólni anyukádnak, hogy szülői volt tegnap. Csak két anyuka jött el.
- Igen, mert az anyukámnak ínszalag szakadása van. Itt szakadt el az íne, ni! - mutatott találomra a lábára, és rácsapott Dzsasztinra, mert kételkedni mert.
- Kamuzik, ne higgye, tiszta kamu mind! Ott buliztak egész este lent. Láttam!!
Cáfolatként kergetőzés következett "mit hazudgálsz, nem is igaz" kiabálással.
- Az enyémnek láza volt, feküdt, kérdezze meg, ha nem hiszi! De tényleg! Na, jöjjön, kérdezze csak meg - húzott az ajtó felé Ronaldó. - Nem kamuzok, akárki megmondja!
- Az én anyukámnak is fájt a feje, és képzelje, ki is húzták az egyik fogát - bólogatott Coffi, hogy füllentése hihetőbb legyen.
Részvétem látva fölbátorodott:
- Az nem is igaz, amit a többiek mondanak, hogy azért nem mer eljönni, mert fél, hogy megverik... Az én anyukám nem fél, az lever mindenkit!
- Ja, igen... de szégyellheti magát, nem? Talán azért nem jön el. Egyedül csak rólad szokott jót hallani. A nővéred, a bátyád és az öcséd elég bajt kever neki.
- Igen... - látta be maga is. - Én úgy, de úgy megverem azt a kis hülye köcsögöt! Az Évikét meg a Ricsit azt nem tudom - vázolta fel családterápiás elképzelését mára.
- Maga beszélt anyukámmal? - tudakolta Dzsueletta. - Megmondta neki, hogy azt mondtam, geci? A köcsögkurvát se mondta meg neki? - csodálkozott, és kövek gördültek le róla.
- De rendes maga! Ígérem, nem is beszélek magának csúnyán. Ha csúnyán beszélek - itt haljon meg anyám - pofán baszom magam! De úgy ám!
- Az tényleg fáj??? - nézett rám Coffi ijedten.
- Gőzöm sincs, én sose szültem. Kérdezd meg anyukád, ő biztos emlékszik rá.
- Igen, az nagyon fáj! A keresztanyám is mondta! Így felfekszenek az asztalra, ni - mutatta Csatara, a padra pattanva, lábát szabályos nőgyógyászati vizsgálati pózba húzva - és azt kell mondani, hogy ÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖ!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Én biztos azt nem csinálom... és az orvos néz.
- Hát, bizony... nyugtattam - és nem is lesz rajtad bugyi. De nyugi, nem téged, hanem a kisbabát nézi az orvos.
A "nincs rajtad bugyi" elborzasztotta az összes lányt, a fiúk ekkor már a pad alatt sivalkodtak.
- Akkor én se szülök! Úgy megverném az orvost, ha bámulna! Fúúúúúúj!! Vagy bugyiban szülök - esküdözött Coffi, arcán olyan aggódással, mintha a szülés számára 9 évesen akut probléma lenne.
- Nem lehet, mert akkor nem látja az orvos a gyereket. És ha valami baja van?
- Igen, lehet baja, én is úgy születtem, azt mondta az anyukám, hogy a nyakamon volt a köldökzsinór, tisztára megfujtott, nem is tudtam sírni se - ordította Csatara.
- Na, azért jól megjött a hangod azóta - nyugtáztam. - Bezzeg, nem tudtál szólni anyukádnak, hogy szülői volt tegnap. Csak két anyuka jött el.
- Igen, mert az anyukámnak ínszalag szakadása van. Itt szakadt el az íne, ni! - mutatott találomra a lábára, és rácsapott Dzsasztinra, mert kételkedni mert.
- Kamuzik, ne higgye, tiszta kamu mind! Ott buliztak egész este lent. Láttam!!
Cáfolatként kergetőzés következett "mit hazudgálsz, nem is igaz" kiabálással.
- Az enyémnek láza volt, feküdt, kérdezze meg, ha nem hiszi! De tényleg! Na, jöjjön, kérdezze csak meg - húzott az ajtó felé Ronaldó. - Nem kamuzok, akárki megmondja!
- Az én anyukámnak is fájt a feje, és képzelje, ki is húzták az egyik fogát - bólogatott Coffi, hogy füllentése hihetőbb legyen.
Részvétem látva fölbátorodott:
- Az nem is igaz, amit a többiek mondanak, hogy azért nem mer eljönni, mert fél, hogy megverik... Az én anyukám nem fél, az lever mindenkit!
- Ja, igen... de szégyellheti magát, nem? Talán azért nem jön el. Egyedül csak rólad szokott jót hallani. A nővéred, a bátyád és az öcséd elég bajt kever neki.
- Igen... - látta be maga is. - Én úgy, de úgy megverem azt a kis hülye köcsögöt! Az Évikét meg a Ricsit azt nem tudom - vázolta fel családterápiás elképzelését mára.
- Maga beszélt anyukámmal? - tudakolta Dzsueletta. - Megmondta neki, hogy azt mondtam, geci? A köcsögkurvát se mondta meg neki? - csodálkozott, és kövek gördültek le róla.
- De rendes maga! Ígérem, nem is beszélek magának csúnyán. Ha csúnyán beszélek - itt haljon meg anyám - pofán baszom magam! De úgy ám!
2010. február 1., hétfő
Átok hétfő
Jól számítottam: a hétvégén esett öles hótól megvadultak a kölkök. Amikor beléptem, Dzsuleetta közölte: -Szánkózni megyünk! - Majd azonnal ráparancsolt a többire:
- Nem tanulunk! Pofán baszom, aki beszól!
- De jó, hogy szóltál, Dzsueletta. Felírom ezt a szót is. Ha jön apukád szülőire, átadom a listát, hogy milyen szavakat kell kerülnöd.
- Amúgy meg sok a leckénk, tanulnotok kell. Addig semmi szánkó. Ha kész, majd beszélhetünk.
- Ilyen geci egy tanárt!! - ordított rám Dzsasztin, és öklével belebokszolt mérgesen a lambériába. - Nem magának mondtam! - ordított még nagyobbat társai "hülye vagy, kussoljál már be, mert nem megyünk sehova" szövegének hatására.
Tanultak, mint az őrült (könnyű alakítás). Alkudoztak néha, hogy sok a 3 versszak, elég a fele, a matekon keresztbe állt a szemük, de ledarálták 40 perc alatt, amin máskor másfél órát nyáladzanak.
Már a kapuban hátast ugrottak a hóba, megvesztek teljesen. Dzsasztin magára fújt fél flakon dezodort - a kabátjára is szórt bőven - mert hódítani akart.
- Megkúrom Nikolettát! - nézett maga elé elszántan, de - szerencsémre - nem jött szánkózni a lány.
Talán 10 perc se kellett, kint voltunk a dombon. Tele volt már gyerekkel: két kollégám is kihozta a csoportját. Magunk között voltunk: minden jóérzésű pesti messzire került, a mocsok beszédet hallva.
- Jaj, picsán rúgott! Meg leszel mondva! Geci köcsög! - ordibáltak, de aztán a dombról le - dombra fel kiszedte a szuszt belőlük.
Csak egy órácskát voltunk kint. Kevesellték, ezért hazafelé egymással kötekedtek.
- Azt mondta nekem, hogy ku... anyád, tudja, úgy csunyán, hogy, kurva - mutatott Csatarára Dzsueletta.
- Ne hazudgáljál, mert te kezdted, én csak visszamondtam!
- Állj! Melyiktek kezdte az anyázást?
- Ő! Ő! - mutattak kölcsönösen egymásra.
- Méghogy én??? Geci köcsög kurva, ezért most kapsz! - ugrott rá Dzsuleeta Csatarára, és egymás hajába markolva a földön visítoztak. Dzsasztin közéjük ugrott - vagy az ereje, vagy a szaga hatott, de szétváltak. Csupa hó volt mindkettő, de peckesen lépkedtek, mint a páva.
- Megkapod még egyszer, hazafelé! - szólt vissza Dzsueletta, a haját igazgatva. - Te retkes!
Olaj volt a tűzre, újra egymás hajának ugrottak, de most rúgtak is. Egyik se eresztette a másikat, de valahogy nagy nehezen szétválasztódtak.
- Nem fáj a hajhúzás? - kérdeztem Csatarát, aki frizuráját rendezgette diadalittasan.
- Egy cseppet se! Bennem ilyenkor olyan erő van, hogy kicsit se fáj. Nekimenjek újra? - kérdezte szolgálatkészen. - A szemét is kikaparom!
- Hö-hö-hö..! A hajam se tudtad meghúzni, nem is éreztem, kicsit se fájt! - replikázott Dzsueletta - de behívatom apámat meg anyámat, és megnézheted magad!
Remélem, tényleg behívatja. Holnap szülői. Nem igen szoktak járni - legalábbis eddig az volt a gyakorlat.
- Nem tanulunk! Pofán baszom, aki beszól!
- De jó, hogy szóltál, Dzsueletta. Felírom ezt a szót is. Ha jön apukád szülőire, átadom a listát, hogy milyen szavakat kell kerülnöd.
- Amúgy meg sok a leckénk, tanulnotok kell. Addig semmi szánkó. Ha kész, majd beszélhetünk.
- Ilyen geci egy tanárt!! - ordított rám Dzsasztin, és öklével belebokszolt mérgesen a lambériába. - Nem magának mondtam! - ordított még nagyobbat társai "hülye vagy, kussoljál már be, mert nem megyünk sehova" szövegének hatására.
Tanultak, mint az őrült (könnyű alakítás). Alkudoztak néha, hogy sok a 3 versszak, elég a fele, a matekon keresztbe állt a szemük, de ledarálták 40 perc alatt, amin máskor másfél órát nyáladzanak.
Már a kapuban hátast ugrottak a hóba, megvesztek teljesen. Dzsasztin magára fújt fél flakon dezodort - a kabátjára is szórt bőven - mert hódítani akart.
- Megkúrom Nikolettát! - nézett maga elé elszántan, de - szerencsémre - nem jött szánkózni a lány.
Talán 10 perc se kellett, kint voltunk a dombon. Tele volt már gyerekkel: két kollégám is kihozta a csoportját. Magunk között voltunk: minden jóérzésű pesti messzire került, a mocsok beszédet hallva.
- Jaj, picsán rúgott! Meg leszel mondva! Geci köcsög! - ordibáltak, de aztán a dombról le - dombra fel kiszedte a szuszt belőlük.
Csak egy órácskát voltunk kint. Kevesellték, ezért hazafelé egymással kötekedtek.
- Azt mondta nekem, hogy ku... anyád, tudja, úgy csunyán, hogy, kurva - mutatott Csatarára Dzsueletta.
- Ne hazudgáljál, mert te kezdted, én csak visszamondtam!
- Állj! Melyiktek kezdte az anyázást?
- Ő! Ő! - mutattak kölcsönösen egymásra.
- Méghogy én??? Geci köcsög kurva, ezért most kapsz! - ugrott rá Dzsuleeta Csatarára, és egymás hajába markolva a földön visítoztak. Dzsasztin közéjük ugrott - vagy az ereje, vagy a szaga hatott, de szétváltak. Csupa hó volt mindkettő, de peckesen lépkedtek, mint a páva.
- Megkapod még egyszer, hazafelé! - szólt vissza Dzsueletta, a haját igazgatva. - Te retkes!
Olaj volt a tűzre, újra egymás hajának ugrottak, de most rúgtak is. Egyik se eresztette a másikat, de valahogy nagy nehezen szétválasztódtak.
- Nem fáj a hajhúzás? - kérdeztem Csatarát, aki frizuráját rendezgette diadalittasan.
- Egy cseppet se! Bennem ilyenkor olyan erő van, hogy kicsit se fáj. Nekimenjek újra? - kérdezte szolgálatkészen. - A szemét is kikaparom!
- Hö-hö-hö..! A hajam se tudtad meghúzni, nem is éreztem, kicsit se fájt! - replikázott Dzsueletta - de behívatom apámat meg anyámat, és megnézheted magad!
Remélem, tényleg behívatja. Holnap szülői. Nem igen szoktak járni - legalábbis eddig az volt a gyakorlat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)