2010. július 31., szombat

Ez a divat

Ma árulta el a kedvenc szeretőm, hogy 1 hónapja tudja: pozitív. Cirka annyi ideje lehet fertőzött, mint én, csak ritkán járt tesztre.
Nem kell paráznom eztán, hogy miattam lesz pozitív, ha valami gikszer beüt.
Mondhatnám, hogy eddig is kár volt a cécó, beszerezte máshol, amit tőlem is beszerezhetett volna.
De így legalább nem nyomaszt, nem az én saram.

Valami rosszul jár bennem, más srófra, más menetre. Nekem már tök megszokott, ha valaki HIV pozitív, nem kunszt, nem gyász, nem para.
Valahogy meg kéne tán tanulnom félni tőle.
Vagy tartani.
Vagy valahogy kerülnöm kéne magam.
Nem örülök senki HIV-jének. Azt se mondom, tök mindegy, hogy nincs, vagy van. Azt se hogy jajmárolyanjógyógyszerek vannak. Csak tudomásul veszem, hogy úgy jár már a bareback szexhez, mint az elélvezés.
Kerülje, aki nem akarja.

Kertmagyarország

A mai stábon merült fel az égető kérdés: Mit vessen egy depressziós?
Vessen:
- babot! (kerttulajdonos depressziósnak javallt)
- számot! (depressziós matematikusnak praktikus)
- keresztet! (mélyen hívő depressziósnak ajánlhatjuk)
- első követ (másodikat nem találó depressziósnak jó)
- véget életének! (mániákus siucidoknak tanácsolhatjuk)
- bukfencet (aki vidám depressziós)

2010. július 30., péntek

Nem egy eufória

Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy azt mondjam: szar napom van. Ez csak egy objektív összegzés, vagy már eleve így ébredtem?
Akár az utóbbira is foghatom.
Negyed 6-kor arra nyitottam ki a szemem, hogy megy a tévé, és egy légy mászkál a karomon. A fejem zúgott - front lehet talán? - a légy pedig elvitte az összes komfortérzetem.
Előhalásztam a légycsapót, de nem volt kielégülés, mert azonnal eltűnt a dög.
Cigiztem, néztem a semmit, aztán a plafont. Festeni kéne, egy retek minden a dohányfüsttől. Beleéltem magam, hogy fogom utálni, ha tényleg nekiveselkedek a mázolásnak, aztán melegítettem egy kávét. Még jó, hogy estéről maradt.
A mozgásra megélénkült a légy, elcikázott a fülem mellett néha, hogy jobban utáljam.
Letelt a két hét szőkeség, le kéne nyírnom - néztem a tükörben bambuló félidegen szőke pasast.
Nincs kedvem hozzá, megszoktam, épp tetszik.
De a lányom...
azt mondta, nem ismer föl az unoka.
Kifogás, amúgy sem ismerhet fel, ritkán lát, ennyi kevés a bevéséshez. Nyilván szégyelli, hogy rendhagyó apja van.
Vele nem vitatkozom.
Előkerestem a hajnyírót, és pár perc alatt letoltam a forradalmat.
Sajnáltam, nagyon.
Mint amikor leverték a szabadságharcot.
Összesöpörtem a tarka hajkupacot - fele szőke, fele már eredeti - és undorogva néztem a szemetesben. Mint a macskaszőr.
De legalább agyoncsaptam a reggeli legyet.
*
Épp online volt egyik poz. ismerősöm. Elújságoltam neki, hogy találtam számára kuriózumot: egy pasast, akinek épp úgy van HIV1-e, HIV2-je, mint neki. Kérdeztem: akarja-e, hogy bemutassam neki? Izgalomba jött, azonnal akarta persze, de munkaidő, meg szervezkedés - jobb híján mindent tudni akart. Csak a korát árultam el, azt is saccra, bolond lettem volna megmondani, hogy lelőtte nálam a plafont.
Invitáltam pótlékként: jöjjön át, megkúrom, nem szállíthatok látatlanban ismeretlen minőségű árut. Megijedt, nem mer még pozitívval dugni. Pedig tőle csak kapni lehet, adni már nincs mit. De nem is bántam nagyon.
*
L. hirtelen bepasizott. Eddig semmi, most meg csak úgy sorjáznak körülötte. Állott tóban lakik a béka! - mondtam neki. Küldött képet az egyik krapekról - guszta pasas, kár, hogy heteró. - Na, ezt fogd meg! - javasoltam. - Keverj egy kis mestruációs vért a kávéjába, itasd meg vele titkon. Tuti tipp, boszorkány praktika. Vagy varrd egy hajszálad a gallérjába, titokban persze, Luca-nap hajnalkor. Vagy szedj harmatot lepedővel, bár azt már nem tudom, hogy kell alkalmazni.
Cseszhettem a csíziót, kiderült: nem 1 pasas, hanem 3. Lemaradtam kicsit, tegnap óta nem figyeltem oda. Most melyikkel bűbájoljon?
Nem lehet a nőkön eligazodni.
Még csak meg se dorgálhatom.
Itt állok, rossz példával előtte.
Miért kell, hogy utánozzon?
*
- Otthon vagy? Fölugorhatok? - kérdezte Bé. Ment a tévé, hallatszottak az itthoni zörejek, mit mondhattam volna neki?
Amikor feljött, azonnal ultimátummal kezdtem, nehogy belekezdjen a szokásos anyóskúrós fantáziálásba:
- Tegnap találkoztam a dokival. Kísérleti nyúl leszek - és röviden elmondtam, ami a tegnapból az agyamban megmaradt. - Ha minden smakkol, decemberre már a gecimben se lesz vírus. Mától kezdve 6 hétig nem kúrlak meg. Vagy csak gumival. Nem hagyom, hogy beleülj megint. 6 hét múlva elmegyek veled tesztre, hogy lássam, tényleg megcsináltad. Ha pozitív vagy, megduglak rögtön, ha megúsztad, akkor decemberig csak gumival.
- Oké, oké - engedékenykedett (tudom, addig kitalál százféle variánst a "nem"-re). Láttam rajta, mást tervezett mára, de nem izgatott.
Felhúztam a cipőm, mondtam: dolgom van.
- Maradhatok kicsit? - és a gépre mutatott.
Sajnos, hamar meglett a papír, amit be kellett szereznem a lányomnak. Bementem két turkáldába is, hogy teljen az idő.
Bé a gép előtt ült, meztelenül.
- Gyere, megmutatom, épp ilyen az anyósom! - invitált, de lehűtöttem.
- A faszt érdekli az anyósod.
- Most cseteltem vele, úgy nézi mindig a farkam! Én meg nemtom mért, de mindig begerjedek!
- Kipusztítod az egész családot. Húzz már valami határt... gyerekeid vannak. Mit gondoltál volna gyerekként, ha ugyanezt csinálja apád, vagy anyád, amit te meg a Móni?
Érzékeny téma: apja szent, anyukája meghalt. De legalább lelankadt a farka, és békén hagyott.
Lementem a boltba - sütnöm kell holnapra - s hazafelé azon járt az agyam, hogy már nincs mennem sehova. Elküldöm a faszba, ha még nálam van.
Amikor visszaértem, a gatyát rángatta magára épp, félkézzel, kezében telefon.
- Dolgozom, kicsim... persze, itt vagyok az irodában, hát hol lennék! - és kezével intett, hogy ne zörögjek. - Szeretlek, persze, sziasziapuszi!
- Az a szegény ember. Hogy mindig csak a robot, meg az iroda... más meg csak nyaral, meg a farkát veri - kajánkodtam, mikor lerakta a telefont. - Ugye, nem te álltál modellt az igazmondó juhásznak?
- Megyek már, csak két perc - és amíg cipőjébe bújt, fél kézzel üzenetet írt valami kurvának. - De szólj, ha föltartalak...!
- Nem tartasz fel - mondtam, és azonnal gyűlölni kezdtem magam, hogy mi a faszt hazudok. - Ne lépj ki a gépből, kell nekem is! Sokáig tart a két perc még?
Végre észrevette magát, és elhúzott.
Valamit ki kell találnom.
Két napom elbaszta már a héten.
Itt mégiscsak én lakom.

Fekete álom

Tegnap egyik barátommal elmentem a Fekete Álom (magyar nevén Black Dream) nevű boltba. Megállapítottam, hogy itt tényleg minden fekete, de hogy álmodom ilyet, vagy se, az még kérdés.
Az árakat nézve levontam a következtetést: ha az ember elég gazdag, minden lófaszt a seggébe dughat. Gumibugyi beépített műfasszal 22 ezerért, megabroki 14 ezerért (talán azért ilyen hihetetlenül olcsó, mert elfelejtették befeketézni), de láttam praktikust is: csuklópánt belül cipzárral pénztárolásra huszonvalahányezerért. Feltételezve, hogy vásárlás után van mit duggatni még.
Jó, hogy vannak ilyen boltok, ez - az tetszett is. Az értelmem viszont erősen próbára tette, hogy miért kell mindent beszorozni százzal, ha szexkellék-szerű.
Itt még dupláznak is talán, hisz a vevőkör tisztára buzi banda.
Egy faszkarika itt négyjegyű, ha gumiból van is - ugyanezt, ha pl. egy szerelvényüzletben gumitömítés gyanánt szerzi be az ember, tán 50 Ft se lehet, áfástul.
Na, jó, az itteni kínálatból semmi se a levesbe megy.
Annak meg ára van, ha valamitől bemozdul a tesztoszteron.

2010. július 29., csütörtök

Vizitnyúl


Lehet, hogy a csibeszőke hajam juttatta eszébe doktor bácsinak (bocsánat: FŐOrvos Úr!) a húsvétot és a nyulat, nyúlról a kísérletet.
Gyanútlanul üldögéltem a rendelőben, nem tudtam mire vélni, hogy ma ennyire érdeklődővé vált a doki.
- Hogy érzi magát? - és szokatlan módon rám emelte szemét.
- Kiválóan! - válaszoltam, és átsuhant agyamon, hogy bizonyításul elmondjam-e neki, hogy végigkúrtam az eltelt 3 napot. Nelli miatt elvetettem, ma amúgy sem volt képes megbotránkozás nélkül rám nézni.
- Hogy-hogy kiválóan? - úgy tűnik, nem szoktak itt ilyet mondani.
- Nyári szünet van, nem látok kölköket, az meg mindent megér - magyaráztam.
- Na, akkor vetkőzzön! Sohajt... sohajt... most megint sohajt... most ne sohajtson!
Engedelmesen forogtam a rutinvizsgálat alatt, amikor a hasam nyomkodta, eszembe jutott: csiklandós vagyok.
- Na, a szokásos, tudja - összegezte, és a székre mutatott, hogy leülhetek.
- Hogy áll maga a gyógyszerszedéssel?
Nem értettem hirtelen a kérdést. Penicillin-érzékeny vagyok, ha Kalmopyrint kapok be, másfél óráig érzem a helyét. Amit írnak, beveszem, de nem vagyok akkora hipochonder, hogy minden köhögésért patikába szaladok.
- Penicillin-érzékeny vagyok, de nem szoktam szedni semmit, ha nem muszáj. Nem értem pontosan a kérdést - tisztáztam. - Vagy elkezdődik a terápia? Szuper! - gyúlt fény az agyamban.
- Magának nem kéne még gyógyszert szednie, de ez egy ősszel induló kísérlet. Úgy gondoltam, megajánlom magának. Az eredményei jók, de a vírusa folyamatosan magas. Az eddigi tapasztalatok biztatóak. Fontolja meg!
- Oké, benne vagyok! Legalább nem leszek fertőzőképes! - és agyamban megjelent azonnal két nagy "B" betű.
Csodálkozott a doki, hogy ilyen könnyen beadtam a derekam. Voltak még érvei a rávevésre, üresjáratban elmondta még azokat.
- Mennyi lett most a vírusom?
- Magas, 230 ezer.
- Azanyját, de produktív vagyok! A legkevesebb is csak 118 ezer volt.
- Akkor megkeressük magát telefonon, ha belevágunk. Várhatóan szeptembertől esedékes.
- Jaj, nagyon örülök! - lelkesedtem. - Amúgy is most van szükségem arra, hogy ne legyek fertőző, az nem nagyon érdekel, hogy lesz-e krónikus mellékhatásom 15 év múlva.
Ez nem volt tetszetős érv az Öregnél - pont 15-tel idősebb tőlem - belekezdett inkább a mellékhatásos témába.
- Azám, milyen gyógyszereket kell majd ennem? - és azonnal intenzíven memorizálni kezdtem, hogy egyszer az életben bevéssem pár gyógyszer nevét.
- Darunavir - mondta - Ritonavir kombinációval (de ebben már nem vagyok biztos) - és még két gyógyszer nevét mondta, amit azonnal elfelejtettem. Valami "I" betűs volt, de ezzel nem sokra megyek, mert az összes HIV gyógyszer alkotóeleme az "I" betű. Nem mertem megkérdezni újra, ne tűnjek hülyének.
- Étkezési megkötéssel jár valamelyik?
- Egyik sem.
- Hányszor kell szednem naponta?
- Sajnos, kétszer. A Darunavirt egyszer, de a (megint az "I" betűst mondta, ismét lenullázva az agyam) az nem bír ki 24 órát, azt 12 óránként szednie kell.
Elhatároztam, ha megkapom az első adagot, magam elé teszem. Addig memorizálom, míg elölről hátra, és vissza meg összevissza el tudom mondani.
Aztán, ha valamelyiktől lekonyul a farkam, nem szedem. Mert akkor már inkább a halál.
(Másfél éve Tamsudilt szedtem 4 napig, és képtelen voltam miatta elélvezni. Úgy megijedtem, hogy jó egy évig csak a problémákat konstatáltam. Pár hónapja ismét túl tudok a homlokomon lőni, a mennyiség is elégedettséggel tölt el. Ez egy vívmány, amit semmiért oda nem adok!)

2010. július 28., szerda

Nem értem a férfiakat

A fene se érti, hogy van ez: az összes pasasra egyszerre jön rá a kangörcs. Délelőtt feljött KutyásGé, délben Bé, estére SzépeF. Nem volt mit tenni, megdugtam mind.
Szörnyű, milyen laza erkölcsűek ezek a mai fiatalok.
Csak a szexen jár az eszük.

Bringatour, 7-8. nap

Szombat reggelre elszaródott az idő. Fújt a szél, aztán jött egy nagy kerek felhő. Dörgött párat, volt egy kis porverő eső, aztán csak a szél erősödött egyre jobban.
A többség átaludta az egészet, nem mindenki koránkelő. Mire kászálódni kezdtek, túl voltam a kocsmás kávén, megvettem a kisbolt egyetlen mákosát. Egész héten az éltetett, hogy ma lusta leszek, nem megyek sehová. Illetve mászkálok, tán a Balatonra le, de ilyen undormány időre nem számítottam.
Jobb ötlet híján elindultam a többiekkel, lesz, ami lesz. Tapolcát jól megnéztük, inkább csak nyeregből, még egy esküvői fényképezésbe is bekerekeztünk. Aztán tovább, az ördög tudja, merre, vitt a hátszél, mentünk, mint a meszes. Kellemes bicikliút simult alánk, néhol sorompónak való oszlopokkal az út mértani közepén. Nagy marha volt, aki ide telepítette, mégha le is festették darázssárga-feketére. Ki lehetett kerülni, de DB választott magának egy beszélgetőtársat, rá figyelt, nem az útra, és totál telibetalált egyet. Hatalmasat esett: a bringa repült jobbra, ő meg katapultált egy hatalmas ívet. Ahhoz képest, hogy alig kerekezett még - tegnap jött csak - már úgy összeverte magát, hogy egy hétre is elég lett volna.
Idő teltével megálltunk egy temető mellett. G. közölte: itt rövidíthetünk. Nem a korai halálra gondolt, hanem ez volt az a pont, ahol választani lehetett a 30 vagy 80 km. mellett. Gondoltam, inkább kisül a szemem, de megy a fene annyit ma. Hárman megindultunk a lusták útján, aztán követtek még páran. J. is jönni akart velem, de rábeszéltem, legyen sportos, kondizzon csak a többiekkel.
Innentől kezdve laza lett a nap. Lekarikáztunk a Balatonig, büféztünk, nézelődtünk, aztán visszakerekeztünk Nemesvitára. A szél egyre durvább lett, átszundikáltam a délutánt.
A többiekkel csak a vacsoránál találkoztam. Szét voltak fagyva, elment az erejük a szembeszéltől, de mind azt állította, hogy persze nagyon jó volt.
Vasárnap reggel fölcuccoltunk hazafelé. J. kivételesen már fél 8-kor az udvaron bóklászott. Menjünk már!- mondta, - minek alszanak a többiek ennyit? Választani lehetett két út közül: az egyik 16 km volt, hátszéllel, lejtővel, aszfaltúttal, a másik 32 km-es, emelkedőkkel, földutakkal, durrdefektes lehetőségekkel. G. közölte, hogy fél 4-kor megy a vonatunk. Ha valaki előbb utazik, telefonáljunk neki. Ismét beláttam, hogy nem vagyok mazochista, így a kedvezőbb mellett döntöttem.
A többiek tökölődtek még, elindultam. Láttam, csak négyen vagyunk eltökéltek. J. be volt sózva, mint mindig: föl akart ugrani az első vonatra Pest felé, aztán Keszthelyre akart vonatozni. Óbégatott, hogy jaj, lement már a sorompó, már pirosat mutat, az összes állomásnál, kilométereken át.
Keszthelyen megvettük a jegyeket, és kiderült, hogy épp megy egy vonat. 4 óra időnyerés, pénzem már elfogyott, az idő szar. Örültem a potyavonatnak.
Már elindult, amikor felhívtam G-t. Mondtam, négyen már utazunk, elkaptunk épp egy vonatot. Azonnal megsértődött, lecsapta a telefont.
Pedig meg akartam köszönni a túrát neki. Na, ja, foglalt egy biciklis vagont a délutánira. De tele lesz az nélkülünk is, ki marad ilyen genny időben a Balatonon.

Közjáték

Itt járt a múzsa ma délután. Leélvezte a tükröket másfél méter magasan, pucolhatok holnap.
De a csókját érzem még...

2010. július 27., kedd

Bringatour, 6. nap

Botfától Zalaegerszeg tényleg csak egy köpés. Szerintem nem csináltunk ott semmit, csak áthúztunk a városon. Valami mégis lefékezhetett, mert itt jegyeztem meg sikeresen az első útirányt: Kemendollár - Pókaszepetk - Pakod. Egyikben sem volt szabad megállni szokás szerint: a településtől 2 km-re egy benzinkút volt az ideális pihenőhely a túravezető szerint. Zalaszentgrótra már kemény gumikkal értünk be, hadd legyen a semmiből is haszon.
Ezt a kastélyt kár lett volna kihagyni. nem látogatható minden része: értelmi fogyatékos gyerekek lakják. A nézhető részein fölsejlik a hajdani pompa: az ország legkáprázatosabb tanári szobája itt található. Könyvespolcok faragott szirénnel, hatalmas velencei tükör, kandalló. A parkban 3 hatalmas platán, ősfák, köztük terpeszkedik a kastély a két oldalszárnyával. Elgondolkodtam az őrségi boronaházak és a palota hatalmas kontrasztján. Egy biztos: kényelmes lehetett akkor is gazdagnak lenni.
A türjei prpostsági templomra igazán kíváncsi voltam. Sosem láttam még, csak a híre ért hozzám. Nagyon szép volt, de a felkavaró élmény kint várt rám: egy korombeli fickó kijött az idősek otthonából. Beszélni nem tudott, csak nyöszörgő-vinnyogóhang jött ki a torkán. Tudtunkra akart valamit adni, de egyikünk se értette a nyelvét. Hadonászott, mutogatott a templom felé. Valaha ép lehetett, talán agyvérzés vihette el a nyelvét. Bátyám jutott eszembe: ha túlélte volna az agyvérzését, talán így vegetálna ő is.

Fura helyen ettünk, a nevét már elfelejtettem. A tulaj meleg maga is, roppant örült nekünk. Két nyunyóval éldegél, állítólag állami gondozásból vette magához őket. A társaság jó része ezt teljesen rendjén valónak tartotta, de bennem vegyes érzéseket keltett. Igaz, hogy nagykorú már mindkettő, de számomra pedofília-szaga van. Lehet, hogy hozzá kéne szoknom már a pasi-bértartáshoz, de se gazdagnak, se öregnek nem tartom magam hozzá. A bablevesük viszont isteni volt, a mákos guba felejthető, a tulaj pedig egy szelet dinnyével eredményesen korrumpált. Megnéztem a nyunyeszait, de egyik sem ért meg egy szöktetést.
A legundorítóbb út ezután következett, Sümegre be. Hátbatűzött a nap, az úton semmi árnyék, az út folyamatosan emelkedett, kiolvadt az aszfaltból a szurok. Ragadt a kerék, a hátam két folton pirosra égett, tarka lettem, mint egy útjelző.
Már megint meg kellett volna néznem egy templomot, de besokalltam végleg. Boltot akartam, tejet vagy kávét, Maulbertsch freskói nem tudtak feldobni most.
A várostól nem messze egy lepukkadt állomáson csatlakozott hozzánk 3 hétvégi túrázó. Az épületet fölverte a gaz, a bejáratba nőtt bodzabokrot mindannyian körbehugyoztuk, az ördög se hitte, hogy itt tényleg megáll a vonat.
A 6. éjt Nemesvitán töltöttük. Kutya-meredek volt az út fölfelé, de éltetett a tudat, hogy holnap innen bombával sem robbantanak ki.
Az estét hosszúlépésezéssel múlattam. A kocsmában vettem észre, hogy elvesztettem az alföldi kék túra jelvényem. Ezer km-t mentem érte, elhoztam, hadd lássák mások - de aki villogni akar, az így jár. 500 km-t kéne átvizslatnom érte, reménytelen.

Bringatour, 5. nap

Megérte fölkelni hajnalban kétszeresen is: nem nyúzott tovább a vassodronyos ágy, és a kelő nap fényében megcsodálhattam a rétre ülő ködpárnát. A madarak belehúztak, hangoskodott mind, az úton elhúzott óránként egy autó. Béke, idill, ez is csak nyaralásra való, olyan istenháta mögött van, hogyha itt laknék, alkoholista lennék, vagy halott.
Már megint várnunk kellett HG-t. Nála ez stabil műfaj: akármikor indulunk, fixen 20 perc késést ráhúz. Bementem hozzá, lehúztam alóla az ágyneműt, parancsolgattam, mint egy krízisesnek, és 2 perc alatt kihajtottam a szobából. Úgyis mindegy, szeret-e, vagy sem: magamat szeretem úgyis, elég az.
Lentit csak azért említem, hogy érzékelje bárki, hova el nem mentünk. Gőzöm sincs, hogy csináltunk-e ott valamit a kávézáson és piacozáson kívül.
A legdélebbi pontunk Szécsisziget volt. Csőbehúztak egy középkori kastéllyal, illetve a benne lévő tojásmúzeummal. 4 darab tárló, benne dögunalom hímes tojásokkal, az alkalmazott maga is megdöbbent, hogy meg akarjuk nézni. Az értelmesebbje már eleve lesztrájkolta a múzeumot, és egy céda macskát dögönyözött az árokparton. Minden rosszban van valami haszon: meztelenre vetkőzhettem az út szélén, hogy megszabaduljak a boxeromtól. Nem kellett aztán már se vízimalom, se templom, épülhetett a lélek az árokparton üldögélve is. Meglepően sok turistába botlottunk, óva intettük mindet a tojásmúzeumtól.
Az út szélén bivalycsorda dagonyázott a sárban, a bögölyeik jöttek szépen velünk.
Egyre több olyan falun söpörtünk át, ami vagy az asszonykórusáról, vagy valami népdalból volt ismerős. Páka Öveges professzornak köszönhette, hogy megnéztük: gyerekkoromból előbukkantak az emlékek a hajdani tévés kísérleteiről. Itt főzték a legjobb - legolcsóbb ebédet a túránk során: az iskolamúzeum ha nagy humbug is volt, a kaja legalább emelt a fényén.
Valami apró faluban szálltuk meg a boltot vacsoráravalóért. A boltos néni elszállt a hatalmas vásárlóerő megjelenésétől: meghívott kávéra mindenkit, ajándékozott egy üveg repcemézet, tanulhatna tőle a Tesco és a Liedli.
Botfán, a kastélyban szálltunk meg aznap, akár a grófok. A szállás tetszett, de olyan elviselhetetlen meleg volt egész éjjel, hogy egy szál lepedő alatt is kín volt forgolódni. De legalább volt kocsma a faluban: ilyen se akad errefelé mindenütt.

Bringatour, 4. nap

Itt, Szalafőn, még ébredni is csodás. Szépen rendbekapott hosszú ház, apró lakosztályokkal, előtte gang, székek, lehet nézni a világ folyását. Hatalmas udvar, oldalt erdő szegélyezi. Szar lehetne itt buziként élni, tán kútba is ugranák, de pár napra kikapcsolni csodás.
Ráhagytuk a csacsogó háziasszonyra J-t, és folytattuk a világgá menést.
A pankaszi harangláb legizgalmasabb felfedezése két eltűnt bicajos társunk hűlt helye volt. Vártuk egy darabig őket, eltököltük az időt, így a Vadása tóhoz érve át kellett gondolni, akarok-e fél órát 400 Ft-ért fürödni. Lemondtam a luxusról 2 palacsinta javára, de akár fürödhettem volna, mert itt vártuk be a megszerelt J-t. Ránk találtak az elveszettek is, majd szétmentek a pipától, de hát van ez így.
Bajánsenye volt az első hely, ahol önmérsékletet tanúsítottam. Nem kell mindig ebédelni, pláne, ha éhes sem vagyok. Békén örizgettem a bicikliket, míg a többiek az étteremben agyonidegelték maguk.
A veleméri templom szintén az árpád korból való, középkori képregénnyel falán Vitéz Szent László királyról. Extra jó pasi lehetett, afféle későromán szupersztár, nem is templom, amiben nincs róla valami. Az erdő körbenőtte a templomot, csak a tájékoztatóból volt tudható, hogyan játszik az egyoldali fény a freskókkal. Baromi szép volt, extra élmény, az egyetlen árnyat csak az vetette rá, hogy az idegenvezető néni egy GO-NA neveztű roppant népszerű szabadidő központot javasolt kávézóhelyül. Itt van egy köpésre, mondta, de nyilván nagyobbat tud köpni mindenkinél, mert vagy 20 percet tekertünk intenzív disznószarszag közepette, de csak újabb meg újabb nyilakat találtunk, hogy GO-NA erre, menj tovább, anyád, hagytuk a picsába az egészet. Annyit azért megért a buli, hogy kitört a parasztlázadás: igenis megállunk fagyizni - kávézni úton-útfélen, kínozza G. csak saját magát.
Zalaszombatfán aludtunk aznap éjjel. Szerencsétlen kis település, erőlködik, meg ne haljon. Kis prospektust osztogattak, rajta mindhárom nevezetesség. Páran laknak is a faluban, de itt még heteroszexuálisnak is kész pech lehet lenni. A szúnyogok itt is zabáltak, de lehetett nézni csillagokat, hallgatni az éjjeli csendet, valahonnan tehénszarszagot is hozott a lanyha szellő.

Bringatour, 3. nap

Hiába keltem hajnalban, egy nyamvadt kávét nem mértek sehol. A társaság lassan készülődött - helyesebben mindenki a felmálházott bicaját fogta menetkész, csak a szokásos 3 fő piszmogott órákat. Ráadásul R. be akart csavartatni egy zörgős csavart a legpiszmogósabb HG-vel, fel se rakta a cuccait. Nem tudni már, hogy ez, vagy a csalódást keltő reggeli, vagy valami front okozta, de P. ordítozni kezdett, és hozzábaszta uzsonnás dobozát a bringájához, csak úgy csattant. Vagy öten kezdtek ugatni egymásra keresztbe-kasul, de rájuk ordítottam, hogy csitt már, csak a 3. napon szoktunk összeveszni. Mondták, ez már a 3. nap, elszámoltam magam, most van sora ennek.
Szentgotthárd felé egyszerű volt az út. Gasztony szélén megálltunk. Már lepisáltam az első útszéli fát, amikor tudatosult bennem, hogy itt épp családi címert nézünk, gyalázás, amit csinálok.
Túl korán értünk be Szentgotthárdra, agyon kellett ütni az időt ebédig. Állítólag később már egyetlen hely sem lesz alkalmas étkezésre, ki kellett várni itt a delet.
Valahol itt tűnt el R.: végre alkalma volt megsértődni annyira a reggeli csavarozás után, hogy döntésre jusson. Állítólag barátja várja már nagyon, de szerintem duma az egész, szalad haza a mamához. Torka is fájt, a hipochondria is gyötörte erőst, köztünk pedig csak kárörvendőt talált.
Még a reggeli se szállt a helyére, tetején az ebéd - dög meleg, nem kívánkozott nagyon a menés. Az út viszont roppant érdekes volt: a határkövek mellett cikáztunk a szlovén oldalon. Kevés határsértő járhat máskor erre, mert kitaposatlan ösvény vitt legtöbb helyen a szarvaspáfrányok között.
Gyönyörű a Vend-vidék, csalogató lankákkal, de a kerekek alatti gazat néztem, mert úgy hallottam, hogy a 90-es években telerakták a terepet taposóaknákkal.
Robbanás nem volt, de kidurrant másodszor is J. kereke.
Sietni kellett pedig, mert a Pityerszer kihagyhatatlan az őrségben. Addig még sokat kellett kerekezni. Volt szilárd burkolatú út, meg földút is, nem olyan sima, mint ahogy az az osztrákoknál szokás, hanem gödrökkel telerakva.
Itt tört el J. hátsó tengelye. Csak tolni tudta a kerékpárját, toltam vele én is, ne unja legalább magát.
Mire kiértünk a műútra, G. már megszervezte a mentést. Esti szállásadónőnk útnak indult autóval J-ért, otthagytuk hát az úton prédának.
Pityerszeren rengeteg darázs, hőség, és egy félig nyitva büfé fogadott. Beért már előttünk J. az autóval sofőröstül, fejbevágta a hideg sör, vihogott veszettül. Muszáj volt kemény pénzt lefizetnünk az idegenvezetésért, de alig lehetett hallani az aprócska nő kalauzolását, mert hol A., hol Á. nyomta a baromságait. A J-t szállító esti szállásadónőnk szart rá, hogy mi most épp álmélkodni akarunk, az idegenvezetővel pajtizott folyton.
Megfogadtam, ellenállok eztán, szarok rá, mi illik, mi nem. Ha tele a tököm egy múzeummal, hat ökörrel se vontatnak be. Ha sznobot találok ismerőseim közt, annak úgyis elég, ha azt mondom: nyáron Szlovéniában jártam.
Szalafőn este pálinka, kávé, és végre tündéri szállás fogadott. Néztem az esti szürkületet, és rájöttem, hogy végre elfelejtettem Pestet.

2010. július 26., hétfő

Bringatour, 2. nap

Esti láz elszállt, mentem volna már világnak, de kötelezőn múzeumozni kellett. G. szorongott, hogy nem bizonyulunk kultúrlénynek, így érzelmi zsarolással kezdte a napot. Erdész bácsi kisúttörőkhöz szokott, lenyomta nekünk is ugyanazt a szöveget. Végignéztem gyorsan a kínálatot: fafajták, pár döglött állat kipreparálva közszemlén, akárcsak Lenin.
Az erdei út viszont szép volt. A bükkök törzse közt messzire látni, aljnövényzet nulla, hiába meresztgettem a szemem, itt már alig akadt áfonya. Megint egy kaptató - a csúcsra még nem találták fel sajnos a lejtőt. Dohányozni akartam inkább, mint Írott-kőt látni, így felcsaptam bicikli őrnek. Csatlakozott még hozzám két lusta, s míg a többiek felgyalogoltak hegycsúcsot nézni, napozni kezdtünk a tisztásra sütő tenyérnyi napsütésben. J. kiült az út közepére Buddha-pózban, a fülében valami kelekótya zene, lecsukott szemmel rugózott valamire - a dallamra aligha, mert totál mást dúdolt hozzá. Aggódtam a vinnyogás-szerű hang miatt, de néha rám nézett, élt még.
Lefelé Velembe csak gurulni kellett, meg a féket tartani. Árpád kori templomocska, aztán a falu, itt lakik valahol Törőcsik Mari. A szél valahol elmaradt, kitört a nyár, Szombathelyen már izzadni kellett.
A Jáki templomot láttam már párszor, de érdekes volt sokadszorra is. Ráérős lett a tempó az első durrdefekt miatt: rávetette magát mindenki J. kerekére, szerelt, aki csak tudott.
Jól beesteledett, mire Körmendre értünk. Körmend a józan ész diadalát hozta: sikerült bevásárolni a helyi Tescoban echte ungarische magyaros ételeket vacsorára. G. szerette volna, ha mindezt még reggel, egy kis faluban tesszük, ahol semmi sincs, és az is jó drága. G. retteg a használható boltoktól, mert elbogárzik a banda, vagy jól érezné magát, és nem ez a cél.
Megettek a szúnyogok, amíg vettük a vacsorát. Nem győztem csapkodni, egy helyére 5 szállt. Talán most kéne bedobni a bandának, hogy pozitív vagyok: vagy az összest agyoncsapnák rajtam, vagy egynek se hagynák, hogy engem lakomázzon.
Régen kerültek a szúnyogok: cigiszagú volt a vérem, nem szerettek. Amióta pozitív vagyok, engem esz az összes. Hülye egy gusztus, basszus -

Bringatour, 1. nap

Egy hete, amikor bekarikáztam a Keletibe, nem sokat kellett keresnem a vonatom, mert belefutottam I-ba. A sárhányóm az üdvözlés pillanatában lehullott, ezzel el is intéztem az útra eső összes szerelnivalóm.
A pesti reggel még őrizte a tegnapi kánikula kábultságát, de Sopronban már viharos szél fogadott. Igazi tátorján, konstatáltam, fel kellett szedni magamra fél táskányi ruhát.
A határ előtt pillantottam meg a világ legpraktikusabb templomát: az emeleten Isten háza, alul meg kocsma. Egyikben sem prédikált épp senki, de az alsóban kávét fohászkodás nélkül is kaphattam.
Érdekes volt átlépni a határt. Semmi extra, ugyanolyan fák, ugyanolyan fű, labanczok se állának vala lesben, hogy rávessék magukat a bebicikliző kuruczokra.
A szél vissza akart fújni, hogy ne lássuk Burgenlandot, de láttuk mégis. Rendezett házak, csinos utcák. Nem értettem, miért nincs náluk szemét, mitől sima az út, az erdei utak is hibátlanok. Nemcsak az aszfaltosak, hanem a zúzalék kővel rakottak is. Az autósok megállnak, ha az ember a zebrára néz. Az egyetlen furcsaság a túrabotos túrázók látványa, kisvárosok közepén, két bottal a díszburkolaton. Mintha 4 lábon járnának, előredőlt testtel tolják maguk, mint egy automata. Ha elvenném a botjukat, talán azonnal dolgozni kezdenének, vagy mentőt hívnának, nem tudom. Biztos valami katalógusból kinézték, milyen egy túrázó, olyan apróságra már nem adtak, hogy ez nem Dél-Tirol.
Nem vittem Eurót, üres zsebbel csak kívülről néztem mindent.
Észre se vettem, amikor visszajöttünk a határon. Semmi hókuszpók, vasfüggöny sehol, jöhet-mehet bárki. Ugyanazok a fák, ugyanaz az áfonya, ugyanúgy csicseregnek a madarak.
A Stájer házak nevű turistaszállót csak hárman nem találtuk meg. Az út jó része meredeken fölfelé tartott, praktikusabb volt bölcsnek lenni, mint sportosnak. Toltuk a bringát, lemaradtunk persze. Az ukáz úgy szólt, hogy folyton fölfele, az elágazásnál az eligazító tábla szart se ért. Több helyet felsorolt, mindhez égnek mutató nyíl volt a kísérő. Toltuk még fél órát a felhők felé a bicajt, csak egy újabb tábla árulta el, hogy pont ott van a keresett cél, ahonnan jöttünk.
Csinos kis házak az erdei tisztáson, pár épp érő cseresznyefa, vacogtató hideg. A vacsorát még magamba nyomtam, aztán be az ágyba. Sok volt a megerőltetés, vagy megfáztam, éreztem, lázas lettem.
Nem volt kit megkérdeznem, hogy bírják a HIV pozitívok a hegymenetet.
Most épp úttörést végzek.

2010. július 17., szombat

Egy hét szünet

Remélem, nem alszom el hajnalban. Kész izgalom: pszichotúra, öljük egymást 3 nap múlva.
16-an leszünk. Ketten akkor szoktak hozzáfogni a reggelihez, amikor már a bringákon ülünk. Lesz, aki kétóránként életveszélyt jelez, olyan is, aki eltéved az egyenes úton. 16-an még a kávézáson is elcsúszunk, a napi kényelmes távot lélekszakadva fogjuk tekerni a sok összevárás miatt.
Kenyeret - tejet fogyasztok egy hétig, olyan lesz a hasam, mint aki viselős (már most is kissé olyan).
Most először nem lesz nálam a segélytelefon. 5 év óta először. Jó kézben van, de máris úgy érzem, mintha fönnhagytam volna a vonaton.
Túlpakoltam magam már megint. A fél táskát csak potyára hurcolom. Ma még adok a megjelenésre, de két nap múlva leszarom, miben tekerek néptelen utakon.
Már megint elfelejtettem Eurót váltani. Nem megy nekem ez a külföldözés, nagyon hazai vagyok.
A virágokat meglocsoltam, a hűtőből kiettem a bablevest.
Ráfázik, aki holnap mögöttem teker.

2010. július 16., péntek

Sülök

Marhára unom már ezt a füllesztő meleget. Az utcára ki se dugom az orrom, itthon árnyékolgatok, de mára már befuccsolt a rendszer. 32 fok volt bárhol a lakásban, ez még meztelen is sok.
Ha kora reggel rá tudnám szánni magam, hogy kikarikázzak valamelyik tó mellé... de eddig elgatyáztam az összes reggelt.
Jó volt reggel égzengésre, záporra ébredni. Nem hűtött tartósan, odalett minden illúzióm, hogy süssek valamit.
De most nekidurálom magam.
Ezen a melegen már nem oszt-szoroz sokat.
Szexhez sincs kedvem, a fenébe is.
Csak tudnám, hogy ez az öregségtől, vagy a melegtől van.

Évfordulózás

- Tudod, minek van ma az évfordulója? - faggattam Bét, amikor ma fölugrott hozzám.
- Holdra szállás? Vagy valami családi? - tapogatózott.
- Ma 5 éve, hogy először megdugtalak.
- Tényleg? Már 5 éve? De aranyos vagy, hogy ilyeneket megjegyzel...
- Könnyű volt, mert aznap találkoztam életem 2. nagy szerelmével. Elhatároztam, hogy meg se csalom. Pont akkor állítottál be hozzám. Olyan klassznak találtalak, hogy elhatároztam, hogy halasztok egy napot a sírig hűséggel.
- Akkor vetted el a szüzességem... tudod? Fájt is a seggem, ülni se tudtam utána rendesen.
Láttam, hogy maga előtt lapozza emlékeit. Fogott pár szexújságot, és a vécéből kiabált ki hozzám:
- Mire emlékszel, ami nagyon jó volt?
- Hát az, hogy dugás után mindig kiugrottál alólam, és bizonygattad, mennyire heteroszexuális vagy. Ez roppant szórakoztatott.
- Nem úgy gondolom... hanem mikor volt a legjobb velem?
- Mikor... mikor... Amikor először csókolóztunk. Vagy két év után.

2010. július 11., vasárnap

Gyanús uborka

Nem tudom, uborkaszezonban minek hihet az ember, minek nem. Nincs ma nagyobb válság, mint tegnap volt, szakadékba se esett busz, Pamplona is kipipálva.
Szóval, már megint megtalálták a HIV vírus ellenszerét, olvasom a hir24.hu-n.
Aki szeret álmélkodni, annak tessék:
Két olyan hatékony antitestet fedeztek fel amerikai kutatók, amelyek a HIV-vírus ismert törzseinek 90 százalékát képes semlegesíteni laboratóriumi körülmények között.
A kutatást ismertető tanulmány a Science pénteki számában látott napvilágot.
Az Egyesült Államok egészségügyi kutatási központjának (National Institutes of Health/NIH) tudósai felfedezték: a VRCO1 és a VRCO2 antitestek képesek megakadályozni, hogy a HIV-törzsek többsége megfertőzze az emberi sejteket. A felfedezés áttörést jelenthet a HIV-vakcina megalkotása, valamint egyéb betegségek gyógyítását szolgáló antitest terápia kifejlesztése szempontjából.
A kutatóknak azt is sikerült megfejteniük, hogy miként működnek ezek a fehérjék. Az NIH virológusai rájöttek, hogy a VRCO1 és a VRCO2 antitestek természetes úton is termelődnek a HIV-pozitív személyek vérében.
A felfedezést az NIH szakemberei által kifejlesztett új molekuláris eszköz tette lehetővé, amely a HIV-vírus elleni antitesteket termelő specifikus sejtekre épül. Az eszköz nem más, mint a HIV-vírus módosított fehérjéje. Az átalakított protein csupán azokra az antitestekre reagál, amelyek specifikusan a sejt azon pontjához kötődnek, ahol a vírus is megtapad, hogy megfertőzze a sejtet.
"E rendkívül széles spektrumú semlegesítő hatással bíró antitestek felfedezése, valamint hatásmechanizmusuk megismerése felgyorsítja a HIV-fertőzést megelőző vakcina kidolgozását" - hangsúlyozta Anthony Fauci, az NIH-hez tartozó Nemzeti Allergológiai és Járványtani Intézet (NIAID) igazgatója.
Hozzátette, hogy az új antitestek keresésére szolgáló eljárást más fertőző betegségek elleni oltóanyagok kifejlesztésénél is alkalmazható.
"Olyan molekuláris eszközt alkottunk, amellyel sikerült megtalálnunk a HIV-vírus külső borításának sebezhető pontját, ez viszont elvezetett minket az antitestekhez, amelyek az adott ponthoz kapcsolódnak, megakadályozva a kórokozót, hogy megfertőzze a sejteket" - magyarázta Gary Nabel, a vizsgálat egyik vezetője.

Színes ruhában vonagló gusztustalan férgek













A cím plagizált,
a szín meg sokféle lehet
feketétől a pinken át a fehérig.
Nézem a képeket: ezek valóban nem tesznek jót a felnövő ifjúságnak.
Fenyegetés,
verekedés,
mocskos beszéd,
rossz példa.
Ezt nem kéne kivinni az utcára,
tényleg.
Na jó,
tudom,
a négy fal közt is ezt csinálják.
Szenvedhet a szomszéd.

(képek 2008-2010 terméséből)

Retúrprájd

Basszus... de kár, hogy eltűnt a videó. Hűlt helye itt látható.
(egy néni faggatott bőszen egy zsidónak vélt turistát: "du lájk krisztián pípöl? Na, mongyad bazmeg, du lájk? Idejössz ugatni nekünk, du lájk?"

Fő a biztonság

2010. július 10., szombat

Fatök és fapina


Azon gondolkodtam ma délután a melegfelvonulás kezdetét várva, hogy mekkora marhák népgazdasági szempontból ezek az ókeresztény fundamentalisták a szodoma-gomorrájukkal. A lököttjei csak lovat adnak a csőcselék alá, úgy kell nekünk.
Ha papírt-tollat vennének maguk elé, és számolnának, rájönnének, hogy a tolerancia gazdaságilag is kifizetődő: egy ilyen prájdos rendezvény hozhatna a konyhára annyit, mint egy jó Szigetfesztiválos nap. Akármerre néz az ember a világ normálisabb felén, láthatja, hogy beindulnak a turisták rá mindenütt. Ahol nem verik pofán a turistát, oda szívesen megy: eszik-iszik-alszik, és perkál keményen mindenhez.
A franc tudja, forintban ez mennyi, kiszámolhatnák, akik szakemberek.
Helyette itt csak kiadás van: nagy rakás rendőr, padok - kukák pótlása a csőcselék után.
Hiába na. Sokba kerül a fatök és a fapina.

A rendőrség idén is felszólította a pride résztvevőit, hogy tartózkodjanak a közszeméremsértéstől, meg a jó erkölcs, és a közízlés mittudoménmicsodájától.
Kedves RendőrSég!
Mikor tetszenek a szélsőséges csoportokat felszólítani, hogy ne balhézzatok már, gyerekek, egy az ízlésünk ugyan, de snassz már ez a fogócskásdi-savazósdi-szájbaverősdi. Európa rajtunk röhög, szélsőségescsoportgyerekek.
Amúgy meg nem tudom, mi a hiba bennem. A szemérmemet közzé tettem, nem sértette meg senki. Az ízlésem nem tudom, köz-e, vagy sajátos, én pl. sok fokhagymát szeretek mindenbe, és édesszájú vagyok. Az erkölcsöm határozottan kiváló, igazolni is tudom, van erkölcsi bizonyítványom, igaz, nincs benne rubrika rossznak, vagy jónak.

A szélsőséges csoportozóknak is van erkölcsi bizonyítványuk?
Vagy van munkahelyük?
Vagy én tartom el őket
a befizetett adómból?
Jó lenne tudni. Kutyából is olyat tart az ember a maradékon a háznál, amiből haszna van. De ha kárt csinál, tyúkokat öldös, és talpát nyalja a betörőnek, tartok helyette másikat.

Ma Orbánviktor is ott volt a felvonuláson. Nem személyesen persze, mert úgy tesz, mintha rosszban lenne Gyucsánnyal, és kerüli a találkozást vele.
Szent Szavát, a Nagy NeNyit ketten hordozák, s igen iparkodának vala.
Nem a gagyi 50 cm X 70 cm-es méretben, olyat már nem kapni, széthordták a seggnyalók egykettőre mind, ez sokkal nagyobb, a NeNyik legnagyobbika.
Jövőre, ha jól viseli magát, még nagyobbunk lesz. Akkora, hogy leterítjük vele az Andrássy utat. Ha már van, ne kopjon az aszfalt.

Hivatalos igazolás


Ha nem írok eztán, akkor agyonütöttek ma délután.
Kenjetek rá a jobbikra.
(gumikesztyűben!)

2010. július 9., péntek

Az Oblong család

Valamikor, talán tíz éve is lehetett, amikor az egyik TV-csatornán vetítették ezt a rajzfilmet. Talán a címe sem ez volt pontosan, néha lyukas az emlékezés.
Az Oblong család lent élt a völgyben, a gazdagok meg fönn a hegyen. A szennyvizük lefolyt a völgybe, s a szegény Oblong család ebben tocsogott.
A család minden tagja valamilyen hátrányt hurcolt magával: a családfőnek nem volt keze-lába, az anyuka nimfomániás, az egyik lányuknak állkapcsa hiányzott, a sziámi ikerpár egyik fele heteró, a másik meg homoszexuális. A gazdagoknak minden sikerült, nekik semmi. A szerencse kizárólag a hegyen landolt, hozzájuk csak a szar folyt le belőle. Persze állandóan vágyakoztak közéjük, föl a hegyre,de minél többet szartak a gazdagok, annál reménytelenebb volt kimászniuk.

Ez jutott ma eszembe, amikor hallottam az örömteli hírt: szmogriadó esetén csak a levedlett autóknak lesz tilos utcára menni, az új kocsik grasszálhatnak föl-alá vígan. Nahátugye új kocsija csak a pénzeseknek lehet, az meg tőke, politika, maffia - ergo ez törvény a csórók ellen. Talán a KRESZ-t is módosítják majd - megvan hozzá a kétharmad - miszerint elsőbbségadás kötelező lesz a drágább kocsiknak. Szerintem azoknak adót se kéne fizetni, hisz új autók, nem piszkolnak annyit, legyen beléjük a benzin is olcsóbb. Töröljék el a kötelező felelősségbiztosítást is a gazdagok autói számára, hisz ha szétlapítanak valakit, úgyis valamelyik drága sztárügyvéd kimossa őket a slamasztikából. Meg hát amúgy sem tartoznak felelősséggel, erre való a kétharmad.
Jól van ez így. Nekünk, Oblongoknak, elég annyi, hogy örvendezhetünk a kifüggesztett 50 X 70 cm-es orbánnyilatkozatoknak, tátott szájjal álmélkodhatunk, hogy suhannak tova a városi szmogban a csillogó csodák. Lelkendezhetünk, hogy eltörlik a 30 millió fölötti lakások adóját - hisz ugye ilyenekben élünk mindannyian. Panem et circenses, kell ez a népnek. Kenyér még sehol, a cirkusz már zajlik. Orbán közös ül Csányival este a tévében, jelképerejű, látszólag foci a téma. Közben mondják egy másik csatornán: új főügyész kell, aki vállal egy Gyurcsány elleni pert, letartóztatással. Ez csak igazságos lehet, már messziről látszik. Bennünket, plebszet az ötvenes évek visszahozásával ámítanak, de a drill mögött valami zajlik, a rákosi-idill csak elfedés. De hát szabadok vagyunk, tapsolhatunk, és tapsolhatunk még jobban. Talán előbbre is juthatunk, ha megfigyeljük, ki nem tapsol eléggé, ki lanyhább, gyanús elem.
Talán már ma föl kéne jelentenem mindenkit, nehogy megelőzzenek.
Ráérek, nincs autóm, nekem még szmogból kitiltottra se telik.

2010. július 8., csütörtök

Csak 220 km





Néhány kedvenc kép a bécsi prájdról.
Ott nem ment ki tőle senkinek a biztosíték.
Nekünk mást fordít ki a föld a magyar ugarból.
Ami itt terem, az
Szittya-balkáni keverék.

Friss státusz

31 és fél százalék (sokáig írom, hogy hosszasan lássam), és 580 CD4.

Egészséges HIV fertőzött vagyok:)

Szexuális zaklatás

Reggel 9-kor hívott Bé.
- Fönt vagy már? Fölugorhatok?
- De jó, hogy időben hívsz végre... gyere, elviszlek tesztre, belefér most!
- Jaj, nincs most annyi időm! Rohanok, csak egy órácska, egy kis szex, jó?
Tényleg rohant, hamar ideért. Mondtam volna, hogy szűrésre egy órácska is elég, de már rúgta le a gatyát, és irányt vett a fürdőszobába.
Nem sokat töprenghettem, hogy kanos vagyok-e eléggé így reggel, mert félig vizesen máris letámadott.
- Gumi nélkül, jaj, de felelőtlenek vagyunk! - szűkölt, és magába igazított.
- Csak te, én már nem kapom el újra - vetettem ellent, de mondhattam akármit, totál elment az esze.
Már a második hete ezt csinálja. Először váratlan ért, de a felénél volt erőm gumit húzni. Másodszorra sikerült átvernem, nem vette észre, hogy föltekertem egyet. Csak sóhajtozott, hogy guminélkül, jajdejó, jajdefelelőtlen - de észrevette valahogy, és leszedte rólam.
- Bazmeg, most leszel majd fertőzött! És ha az elején megúsztad? Tegnap szólt egy pasasom, elment végre tesztre egy év után. Megúszta, negatív. Irigyelheted. Ő legalább elment. Ha megtudnád, hogy negatív vagy, kefélhetnél mással. Persze, elkapnád akkor is, a gumi nélküli mániáddal.
- Jó neki, de nekem sosincs időm. És nem is tudom, mi van velem? Ilyenkor én is tudom, hogy hülye vagyok... bekapcsolhatnám a gépet egy félórára?
Nekiállt a szokásos szájbaélvezős videóit nézni, közben bőszen masztizott.
Szóltam neki egy óra múlva, menjen már, így nem fog fizetést utalni a dolgozóinak, azokat nem hatja meg, hogy a farkát veri.
Még netezett egy darabig, aztán noszogatásomra fölszedte a seggét.
- Még hogy nincs időd... 1 óra van. Már az eredményt is megkaptad volna. Direkt hivpozitív akarsz lenni, valld be.
- Dehogy akarok, dehogy... csak sosincs időm, rohanok. Azért holnap felugorhatnék egy kis... - kezével billegette, mit is akar.

2010. július 7., szerda

Nékem csak Budapest

Azt mondta egy vidéki kamasz a múltkor:
"Nekem Budapest egyáltalán nem jön be. Néztem a repülőről, de egyáltalán nem jön be."

Nekem meg ez a himnuszom:

Ego sum

Szeretem a szupervíziókat, marad belőle mindig gondolkodnivaló.
Tegnap azzal a rossz érzéssel jöttem haza, hogy jesszus, egybecsúszott a magánélet és a support, nem vigyáztam.
Paradox módon jó érzés volt, hogy ez rossz érzés: jelezte, hogy ott van még bennem valahol a normális, elő kéne kutatnom.

Bedugtam a kulcsot a zárba, és fölmértem: ez most a lakásom, vagy egy iroda?

Mire leraktam a seggem, tiszta volt az egész. Nem csúszott egybe semmi, nem volt minek egybecsúsznia: egyszerűen nincs magánéletem.
NINCS magánéletem.
Pedig itt van hozzá minden: konyha, hogy süssek-főzzek, ágy, hogy aludjak-kúrjak, TV, mert csak, internet, hogy enyém legyen a világ, aztán a bicajok, hogy arra menjek, amerre lássak. Itt vagyok ÉN, még eladható szabad állapotban.
Hogy milyen hülye vagyok, hogy eddig nem vettem észre.
De most már tudom, hogy nincs magánéletem.
Örülök neki.
Nem annak, hogy nincs, hanem hogy észrevettem.
Mert kell, hiányzik, szükségem van rá.
Ha nem lesz, gépi bébivé válok, olyan leszek, mint egy rossz automata. Ikea Anna, virtuális fél-lény, aki a vásárlók rendelkezésére áll folyvást. Előzékeny, kedves, hibátlan, és senki le se szarja.

Valamelyik ősöm tuti, hogy apáca lehetett. Vagy szerzetes. (Marha rég persze, mert jó 300 éve az összes felmenőm evangélikus.) Felajánlhatta szent életét az Úrnak, de csak köldöktől felfelé, meg térdtől le, és vagy bővérű volt, vagy nem szaladt elég gyorsan.

2010. július 4., vasárnap

A Ring szaga



Nem vagyok az a nagy világjáró, kényelmes is itt Pesten. Hogy a kíváncsiság, vagy a tékozlósdi kedv volt-e nagyobb, amikor befizettem a bécsi útra, eldönthetetlen.
Tele voltam szorongással indulás előtt. Nem smakkoltak a dolgok. Az utolsó pillanatra hagytam mindent, így egy árva Euro nélkül töprengtem az utazás előtti estén, van-e értelme elmennem. Csak 2 ébresztőórát húztam fel reggelre a sok közül: ha elalszom, legyen meg az Úr akarata, maradok a valagamon.
Fölébredtem már a csörgések előtt, pech. Bepakoltam mindent, ami 1 napra pénz nélkül egy idegen városban túléléshez kell, és gyalog vágtam neki a 3 megállónyi útnak, hátha lekésem az indulást.
Már majd mindenki ott volt. A fele csapat leszbikus, köztük pár jó fej ismerős. 3 nyunyesz a hímneműk között és az örökké kerepelő L a megviselt párjával képezte érdeklődésem ellenpólusait. Befutott ZsB is, illetve az utolsó pillanatban elénk borította egy taxi, mint egy zsák krumplit.
ZsB elmaradhatatlan színfolt, betolja mindenki arcába holdvilág képét. Szokása szerint most is késni akart, hogy várasson magára, de J lezárta a játszmát: jön-nem jön, mi megyünk. Elmagyarázta J nyomban nekünk, hogy a pozsonyi prájdra indulva azért kellett várniuk, mert ZsB sminkelte magát, nem lett kész a rúzs és a szemhéj, hátmégilyet. Rájött ugyan később, hogy összekeverte egy anorexiás figurával, de azt már nem osztotta meg másokkal J.

Bécs különös város. Azt sejtettem, hogy a házak kb. hasonlók, mint Pesten, az se lepett volna meg, ha csak német szót hallok, de nem hallhattam, mert csak J mondta a magáét folyton, meg L, ha elővigyázatlanul a közelébe kerültem.
Meglepett, hogy milyen tágas a város. Csend van benne, meg erdő, és lószarszag. A Ringen csak lézengtek az autók, illetve lézengni tűntek, suhantak 3 sávon, egy irányba, a zebrákon a lámpák ráérősen is áteresztik az embert. Kávézó meg étterem étterem hátán, üres asztalokkal, vendégeket várva. Vendégeknek nyoma sem, konflisoznak meg várost járnak. Bécsben talán nem is lakik senki. Vagy ha lakik, kávéházban meg étteremben lesi a turistákat. Rend mindenütt, semmi sem félkész, a renoválás alatti épületek molinóba csomagolva, ráfestve az épület eredeti mása. Idomított japán csoportok mindenütt, fegyelmezetlen európai turistákkal keverve, csupa Euro-adagoló automata, érdekes. Bicikliút annyi, mint a tenger, sokféle színű villamos, megvan a helye mindennek.

Beragadtam a többiek seggébe, el ne vesszek. Kodészoltunk egy darabig a városban, aztán egy park hűsében vártuk a Regenboden Parade kezdetét.
Fura volt látni, amint a parkon átvág egy-egy parádéra igyekvő, extrém külsővel, és nem üldözi senki.
Elindultunk mi is a célhoz. Nem volt tömeg, csak lézengés, de az folyamatosan, minden irányból. Egyszerre csak jó sokan lettünk, kész tömeg. Elvesztettem a kísérőim javát, de visszamosta hozzám az elveszetteket a sokaság hullámzása. Pesti ismerősök karoltak át hirtelen, aztán sodródtak tova. Részeg fehérvári lel ránk, hol sört, hol jägert kínál, kísérője dohog: ez prájd, igen, Pesten betiltaná, ott nem kell.
Rengeteg ember, tarkán, színesen, hétköznapi külsők és extrém öltözékek. Sokan csak boxerben - nincs is az osztrákoknak farka - mások meg, mintha riói karnevál lenne. Meztelen pasas, csak pár szíj fedi a testét, van, aki csak festéket visel. Ordibáló sehol, nem dobálóznak se kővel, se bibliával. Forróság, tűz a nap a Ringre, 3 órán át lassú menet. Kamionok, bömbölő zene, tánc fönt és tánc lent. Az eleje már célban, de a vége csak egy óra múlva ér be. Nyomukban takarító egység: szemétszedők, útmosók, ordung machen.

Szedelőzködtünk, irány a busz. Szokásos rossz érzés: buzi jelképekkel tömegtől elszakadva kiszúrhatóbb az ember. Béke, idill, tisztaság. Mögöttem ordibáló fociszurkolók csapatban, hirtelen. Rossz érzés fokozódik, de semmi. Leelőznek, boldogok: a német - argentin meccs 2:1.
Fura így, mocskosbuzizás nélkül, de szokható.

Este az egyik bár megvendégelt minket. Ragadtam a napi kosztól, de a buszról egyenesen bározni be. A tulaj kiszúrt, ölelgetett, nyalt. Sós vagy, mondta, és lesmárolt. A farkam markolászta, van itt - nyugtázta - és működik. Megmarkoltam a seggét, elkaptam rendesen - mégiscsak ő fizet - aztán elhúztam haza. A cipő a lábamra dagadt, jól esett a víz, a kényelem. Átnéztem a leveleim még, olvasom: a jobboldaliak készülnek a jövő heti felvonulásra.

Más város vagyunk, mint Bécs.
Itt nincsenek fiákerek, lovak, lószar. Valamiben csak ki kell tűnnünk, nem?

2010. július 2., péntek

Geci Alzheimer

Szegény anyám.
Ma nem volt ingerült, ha ránéztem, olyannak láttam, mint máskor.
Hagytam, hadd csapongjon kedve szerint.
Következetesen "fijam"-nak szólított, de a történeteiben kevert a bátyámmal folyamatosan. Gondolkodtam, tudja-e, hogy én én vagyok.
Azt mondta, rettenetes, hogy hogy össze van keveredve. Azt mondta, kérdezte a tesóm, hogy ő a tesóm-e, vagy az apám. A tesóm megmondta, hogy ő: ő.
- De akkó tä ki fija vagy? - mesélt. - Kérdäztem tülle, ű mäg csak nízett, fijam. Oszt akkó azt monta, hogy ű a (apám nevét mondta)fija. Érdekäs. Hát, nem értäm fijam, hogy hogy van ez. Kivitt a temetőbe is apátok sírjáhó. Ott csak níztem, hogy télleg, ada van írva apátok neve. Az änyim mäg mellé. Ezt sä értäm, fijam. Olyan furcsa dógok vannak mostanába.
Rájöttem, szétesett a fejében a viszonyrendszer, a ki kinek a kije. Eltűnt a logikai szál, ami mellett követhetné a saját családját valamiféle rend szerint. Nevek vannak a fejében, néha arcok is hozzá, vagy csak nevek, vagy csak arcok, egymás nélkül.
Talán azt se érti, hogy kerültem én oda.
Megszokta, hogy néha lát, de NEM TUDJA, kije vagyok.
Akárki ülne a helyemen, azt mondaná, "fijam".
Láthatóan erőlködött, hogy rájöjjön, ki kicsoda. Ráncolta homlokát, a fejével bólogatott, aztán megkérdezte, min is kezdett gondolkodni.
- A Piri nénin, anyu.
- Piri néni? Az ki? Hogy kerűt az ide most? Összezavarsz tisztára, fijam.
Gondoltam, nem terhelem. Témát váltottam.
- Kidobhatná ezt a szőnyeget, macskapisi szaga van. Tudja, a múltkor bent volt a 8 kismacska, összehugyozták teljesen. Csípi a szemem a szaga.
- Nyóc?? nem vót annyi, fijam. Csak 5 kismacskám van.
Megtudtam még, hogy nemrégiben becsalt egy házalót. Ne tegye, mondtam.
- Nem hílok be sänkit, fijam, csak ezt az äggyet. El akart anni nekäm olyan rudat 40 ezeré, aszonta, űk ingyen kapták, hogy aggyák ee, oszt az árábú támogassák a rászorútakat. Montam neki, nincsen pézäm, nízze, csak ennyim van itthun - mutogatott a bögre felé, amiben duggatni szokta, ami a nyugdíjból megmarad.
- Mikó gyüssz fijam mägint? Szójá előre, oszt mägpróbálok sütni valamit. Bár má nem szoktam. Főzni sä főzök mostanába, magamnak minek. Mäg mindig hiánzik hozzá valami. Itthun fölírom cédulára, oszt a bótba mäg csak keresgetäm, hova is pakótam. Van, hogy kéccé is el köll männi. Ez a kutya mäg mindig eegyün velem, oszt mägvár az ajtóba.
Rendes kutya tényleg. Nem tudom a nevét, mert anyám mindig másként nevezi, de a Picur - Zsömi - Morzsa névre egyformán hallgat.
- Arra gondoltam, anyu, hazajövök egy hétre, és rendet rakok, takarítok, megcsinálom, ami magának nehezen megy már.
- Gyühecc, de itt ne takaríccs. Itt rendät tartok, fijam.
Nem tudom, ha rendet raknék, eligazodna-e itthon. A kutya talán hazavezetné, de nem lenne ismerős a hely, talán el is bódorogna. Azt se tudom, tudná-e a nevét, ha megkérdezné valaki.
Tanácstalan vagyok.

Fáj.

Egy biztos: az Alzheimről mindent elolvasok.

2010. július 1., csütörtök

Az a fránya 22-es

Van egy kedves levelezőtársam (KL) az egyik netes oldalon. Mesélte, hogy levelez egy pszichiáterrel is valamelyik buzi oldalon.
Felcsillant a szemem: buzi pszichiáter, kincs az ilyen, annyi közöttünk a futóbolond.
Kérdeztem: hogy kell pszichiátert találni egy faszokat tukmáló oldalon? Hadd tanuljak, az élet folyamatos képzés, meg ne haljak hülyén.
Véletlen, kaptam a választ KL-től, ő maga mondta, illetve írta neki, nézzem csak meg, csinos a fickó.
Megnéztem. Hát, kicsi a világ, vagy én vagyok túl mozgékony benne - naná, hogy ismerős.
Egyszer, hajdanában, üzleti tárgyalásra küldték hozzám a pasast. Izgatott voltam, hisz nem tudtam, milyen egy ilyen üzleti tárgyalás, szorongtam, nehogy eltoljak valamit. Kis híján nyakkendőt is kötöttem, de kár volt minden cécó: pont úgy leszopott, mint akárki más, aki átlépte az ajtóm.
(Ezt persze nem mondhatom el, örökre titkolni is fogom - bár azóta másképp tekintek a híradós "rövid üzleti tárgyalásra érkezett" tudósításokra.)
Na, mondom KL-nek, az biza nem pszichiáter, de nyugi, az érettségi szerintem megvan. Tán imponálni akart neki, vagy legyűrni a vidéki hátrányt, ott tengeti heteró életét, a buzi léte (bocs: biszex) Pesten van. Még hogy pszichiáter... nadeilyet.
Hagyja rá, higgye el neki, legyen legalább neki öröme.
Ezt is írta - mondja KL - "Én a Lászlóba járok be csütörtökönként a 22es épületbe. Tanácsadó kört vezetek a HIV+-ok hozzátartozóinak". - Akkor ez se igaz?
Föltolult bennem a méreg. Akkor szoktam ilyet érezni, amikor aluljárókban tányéroznak az árvízkárosultak szívbeteg gyerekeinek anorák műtétjére, aztán szaladnak a kocsmába a begyűjtött pénzzel.
Aztán meg szántam a hülye ál-psziciátert. Belelépett a 22-es csapdájába, kitolt vele az élet. A 22-est bő egy éve bezárták, tatarozás van, átépítés, drótkerítés, a hívpluszmínusznak hozzátartozóinak csak malterosládában adhatna kenetet, kört, vagy tanácsot, pedig az ilyen tanácsokra égető szükség lenne.
Manapság olyan kevés helyen kérhet az ember tanácsot.
Próbálkoztam a hentesnél, mondtam neki, adjon fél kiló tanácsot, de a javából, ne legyen öreg, kell a szarnak a rágós tanács, frisset akarok.
Nem volt neki, de elküldött oda, ahol kapok.

Monstre

Túl vagyok életem leghosszabb beszélgetésén.
Kisebb megszakításokkal (vérvétel, fogászat, gyaloglás közben lerázott hallgatózók, cigi, kávé).
9-kor kezdtük, éjjel fél 12-kor köszöntem el tőle.
Láttam, hogy baj van, fogtam, hogy nem tudja mondani.
Ki kellett várni.
Kivártam.