Holnap megmondom a gyerekeknek, hogy hülyeségekkel toltuk el eddig az időt.
Most már olyasmit tanulunk, aminek tényleg haszna van, ami kell a boldoguláshoz.
Puskázni tanulunk, kimásolni kész megoldásokat. Nem magolunk, semmi memorizálás, kitaláltak már mindent úgyis a kerek e világon, elég összeszedni, ami épp szükséges. Aztán hazudni tanulunk, meg letagadni mindent, az életben ez kihagyhatatlan. Lesz rezzenéstelenarc-óra, aztán kritikátlan rábólintástan, bölcsnek ható mondatokat alkotunk, amelyik értelmest mond, azt lepofozom.
Nem kell tudni helyesen írni, szarunk a nyelvtanba, semmi jelentősége, lehetnek attól még áLamelnökök, pláne áLomásokon. Lesz helyette integetéstan, és gyakoroljuk, hogy kell ellépni díszszázad előtt.
Lesz úri-óra, öltönyviseléstan, aztán seggnyalás. Csoportot alakítunk, a kijelölt megtanul taposni másokon, aztán csere, hadd gyakoroljon más is.
Mindegy, mit csinálnak, csak fölfele mindig, lefele leszarni bárkit.
2012. január 13., péntek
2012. január 3., kedd
Bejgliséta
Itthon lesem naphosszat a pasikat, beütemeztem hát frissítésnek a rendszerellenes demonstrációt újév másnapjára.
Nem figyeltem eléggé, majdnem a Kossuth térre mentem, és majdnem vasárnap, de szerencsére mindig van valaki a közelemben, aki kiigazítja az igazítani valót.
Félúton jutott eszembe, hogy a másik gatyeszban maradtak az irataim. Visszamentem értük, mert hátha letepernek valahol, hátha kell a papír.
A híradóban azt mondták, lesz tüntetés, meg ellentüntetés. Jól összezavartak, nem is tudtam hirtelen, melyikre megyek. Mi lesz a különbség a kettő között? Miről ismerem fel?
Nagy béke volt az Andrássyn, haladtak a népek sűrűn befelé. Ismerős arcokat láttam, aztán keresni kezdtem újabbakat.
Lassan reagálni kezdett a tömeg a szónokokra, nem-ha-ggyuk, meg or-bán-taka-roggy. Torlódtak, egyre nehezebb volt haladni. A Nagymező utcánál ritkásabb helyre értem, volt tér, nem nyomultak, láttam, itt rá lehet gyújtani.
Mérgesen néztek felém sokan, aztán rám kiabáltak: ná-cik-haza! Nem esett le, hogy nekem szól, kerestem, kiknek célozták, csak így láttam meg az árpádsávokat.
Amilyen könnyen besétáltam az ellentüntetésbe, pont olyan könnyen mehettem arrébb. Vihettem volna akár kézigránátokat.
Pár rendőr bénázott az egymásra kiabálók közt a frontvonalon, de oldalt azt tett bárki, amit csak akart.
De ez a tömeg nem akart durvát, csak vonulni, meg kiabálni, meg fújolni, meg orbánt-semjént utálni, meg összetartozni, vagy ezt fantáziálni.
Vasárnaplós tejeskávé-foszlóskalács hangulatom lett, ünnep, meg békés séta haza.
Kellett ez, jó volt, nagyon.
Nem figyeltem eléggé, majdnem a Kossuth térre mentem, és majdnem vasárnap, de szerencsére mindig van valaki a közelemben, aki kiigazítja az igazítani valót.
Félúton jutott eszembe, hogy a másik gatyeszban maradtak az irataim. Visszamentem értük, mert hátha letepernek valahol, hátha kell a papír.
A híradóban azt mondták, lesz tüntetés, meg ellentüntetés. Jól összezavartak, nem is tudtam hirtelen, melyikre megyek. Mi lesz a különbség a kettő között? Miről ismerem fel?
Nagy béke volt az Andrássyn, haladtak a népek sűrűn befelé. Ismerős arcokat láttam, aztán keresni kezdtem újabbakat.
Lassan reagálni kezdett a tömeg a szónokokra, nem-ha-ggyuk, meg or-bán-taka-roggy. Torlódtak, egyre nehezebb volt haladni. A Nagymező utcánál ritkásabb helyre értem, volt tér, nem nyomultak, láttam, itt rá lehet gyújtani.
Mérgesen néztek felém sokan, aztán rám kiabáltak: ná-cik-haza! Nem esett le, hogy nekem szól, kerestem, kiknek célozták, csak így láttam meg az árpádsávokat.
Amilyen könnyen besétáltam az ellentüntetésbe, pont olyan könnyen mehettem arrébb. Vihettem volna akár kézigránátokat.
Pár rendőr bénázott az egymásra kiabálók közt a frontvonalon, de oldalt azt tett bárki, amit csak akart.
De ez a tömeg nem akart durvát, csak vonulni, meg kiabálni, meg fújolni, meg orbánt-semjént utálni, meg összetartozni, vagy ezt fantáziálni.
Vasárnaplós tejeskávé-foszlóskalács hangulatom lett, ünnep, meg békés séta haza.
Kellett ez, jó volt, nagyon.
Miért a csönd
Jó ideje az anyám körüli patthelyzet köti le az agyam.
Nem írok róla, mert megtanultam, hogy a blogommal való őszinteség is hozhat kínos helyzetet.
Hogy
lehet
azt
leírni,
hogy várom,
mikor hal meg
szegény?
Bódorog mostanság, ismeretleneknek meséli, hogy gyilkos a családja, rablók a gyerekei.
Aztán elbizonytalanodik, mert gyerekről csak a macska jut eszébe, sicc, sicc!
Kérdezte legutóbb, ki is vagyok.
Azt mondta, érdekes, ezt felírja valahova, el ne felejtse.
A telefonja fölött kint vannak a telefonszámaink.
Nem tudja, mik azok, kik az ismeretlen nevek melléjük írva.
A fiammal mentem múltkoriban hozzá. Nem tudta, ki ő, aztán nem hitte, aztán elfelejtette azt is, hogy én ki vagyok. Ismételgette magában, aztán hangosan a mondatokat, aztán a feleket, aztán csodálkozott, miért mondogatja ezeket.
Ki akarta találni, ki kicsoda, de szétszakadtak a láncszemek folyton.
Mondtam neki, ne törje az agyát, hisz bennünket, a gyerekeit se tud felsorolni.
Fölvidámodott hirtelen: - Télleg! Igazábú azt sä hiszem, fijam, hogy nekäm gyeräkeijim vannak. Ez olyan érdekäs.
Az órája a nyári és a téli időszámítás közt félúton áll. Be akartam állítani. Nem hagyta. Jó neki így. A naptár 2011. október 3. hetén állt, átlapoztam. Rossz naptár, mondta, régi már, de még jó neki. Ne lapozgassam, minek? Nem tudja akkor, mi van most.
Karácsony, feleltem neki.
Eltűnődött a szón, aztán megrántotta a vállát. Beindult benne a rugó, mint amikor süteményért szalad, aztán megállt pár lépés múlva, hogy hova is megy. Tétovázott, benyitott a fűtetlen nagyszobába. Válla fölött láttam a kipakolt karácsonyfát. Úgy látszik, lehetett nemrégiben tiszta pillanata neki.
Nem írok róla, mert megtanultam, hogy a blogommal való őszinteség is hozhat kínos helyzetet.
Hogy
lehet
azt
leírni,
hogy várom,
mikor hal meg
szegény?
Bódorog mostanság, ismeretleneknek meséli, hogy gyilkos a családja, rablók a gyerekei.
Aztán elbizonytalanodik, mert gyerekről csak a macska jut eszébe, sicc, sicc!
Kérdezte legutóbb, ki is vagyok.
Azt mondta, érdekes, ezt felírja valahova, el ne felejtse.
A telefonja fölött kint vannak a telefonszámaink.
Nem tudja, mik azok, kik az ismeretlen nevek melléjük írva.
A fiammal mentem múltkoriban hozzá. Nem tudta, ki ő, aztán nem hitte, aztán elfelejtette azt is, hogy én ki vagyok. Ismételgette magában, aztán hangosan a mondatokat, aztán a feleket, aztán csodálkozott, miért mondogatja ezeket.
Ki akarta találni, ki kicsoda, de szétszakadtak a láncszemek folyton.
Mondtam neki, ne törje az agyát, hisz bennünket, a gyerekeit se tud felsorolni.
Fölvidámodott hirtelen: - Télleg! Igazábú azt sä hiszem, fijam, hogy nekäm gyeräkeijim vannak. Ez olyan érdekäs.
Az órája a nyári és a téli időszámítás közt félúton áll. Be akartam állítani. Nem hagyta. Jó neki így. A naptár 2011. október 3. hetén állt, átlapoztam. Rossz naptár, mondta, régi már, de még jó neki. Ne lapozgassam, minek? Nem tudja akkor, mi van most.
Karácsony, feleltem neki.
Eltűnődött a szón, aztán megrántotta a vállát. Beindult benne a rugó, mint amikor süteményért szalad, aztán megállt pár lépés múlva, hogy hova is megy. Tétovázott, benyitott a fűtetlen nagyszobába. Válla fölött láttam a kipakolt karácsonyfát. Úgy látszik, lehetett nemrégiben tiszta pillanata neki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)