Madárka

Bonyolult volt elsőre bejutnom a kapun. Kiírást nem találtam, a portaépület üvegablakai pedig úgy csillogtak, hogy nem láttam mögé.
- Itt kell nyomni! - mutatta egy néni, aki szintén látogatóba jött.
Határozottan szorongtam. Ismeretlen terep, ismeretlen helyzet, és nem tudom nem cserbenhagyónak érezni magam.
Az anyámat rejtő épületrész ajtaja zárva volt.
Csengettem.
Amíg jött a nővér, szúrtak a bentről vizslató szemek.
Kerestem, merre lehet anyám, de a sok szürke öregasszonyarc között nem találtam.
- Ott ül ni! - mutatott a nővér az egyik irányba.
Nem volt rajta fejkendő, se otthonka. Testhez álló kötött nadrág, tarka pulóver, az életben nem láttam ilyet rajta. Arcába hullott szürke haja. Magába temetkezve szinte beolvadt a falba.
Megélénkült, amint ráköszöntem.
- Jaj, de jó, hogy gyüttéé, fijam. Má úgy vártam, hogy idetójja a képit valamelyiktäk.
A mosolya csak pillanatnyi volt, arcát betemették újra a gondterhes ráncok.
- Mindig ägyedű vagyok itt, nincs mit csinánom. Kimägyek az udvarra, oszt nízäm azt a két fát, de avva nem vagyok sämmivee sä előre, oszt visszagyüvök mägint.
Mondta, csak mondta a keserveit. Nem nekem, csak úgy hangosan, jó indok voltam, hogy kimondhassa, amit naphosszat rágott magában.
A hallban 20-30 néni üldögélt. Nem nagyon beszélgettek, csak néztek maguk elé, várva, hogy meghaljanak. Egy fiatalabb közülük - talán 60 se lehet - 5 másodpercenként felbődült: BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!
Néha végigtekert kerekesszékkel egy őszhajú óvodás, egyik karjában rongybabát szorongatva.
- Hebebebe hebebebe hebebeb hebehebe bebebe hebebe! - mondta, amikor lefékezett néha. A rongybabát igazgatta idegesen, húzkodta a ruhácskát rajta, aztán nekilódult újra. A kerekesszékkel rágázolt vagy egy lábra, vagy elakadt egy botban.
- Hülye maga?!? Mit nem níz szét? - méltatlankodtak sorra az elgázoltak, aztán visszasüllyedtek a tétlen várakozásba.
- Idegäsítenek, fijam - panaszkodott anyám - folyton összezavarnak.
- BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! -ordított anyám mondatába ismételten az üvöltős.
- Az Isten rohassza lä a pofád, hogy dögőőné mäg! - sziszegett rá anyám - most mägint belezavarottam!
Elhúztam a faltól egy széket, hogy jobban halljam anyám. Akciómat mindenhonnan jövő hangos rosszallás koronázta. Nem lehet itt hirtelenkedni, beláttam.
- Hoztam süteményt, háromfélét is, tegnap csináltam - bontottam ki a dobozokat. - Túrós, lekváros, jó puha! - biztattam.
Futólag ránézett, aztán eltolta.
- Majd később, most nem kívánom. Nincs sämmi étvágyam.
- Legalább egy pogácsát - tukmáltam - olyan recept, amit maga is sütött régen.
- Keminy. Ezt nem... á, ezt nem bírja a fogam. De csomagód ee, oszt vidd haza, mäg nä lássák ezäk... lopósak! Hogy rohaggyon ki a beled! - gyűlölködött oda az ismét ordítósnak.
- Menjünk ki a télikertbe, ott csönd van! - indítványoztam.
- Á, nem, jó itt, ott hideg van. Mag nem is lähet itt ide-oda, itt kő űnünk, ide parancsótak. Kimäntem a mútkó is az udvarra, de utánam gyütt rögtön ez itt, ez a nővér, vagy mi, ez a fehér köpenyäs, hogy "hova teccik männi a néninek? oda nem lähet!", ez a kis kurva...! Montam neki, nem értäm, nem hallok jó... a zistenit a zannyának! E tudod intézni, fijam, hogy kimännyek veled a kapun? Mer úgy níztem, hogy ott a kapun túl a küvesút van. Ne ugass má, hogy dögőné mäg! - szólt rá az ordítósra. - Én mägfujtom eztet!
Határoztam. Itt semmi intimitás, kiülünk a néptelen télikertbe. A süteményeket beadtam a nővéreknek, rakják a hűtőbe. A pogácsás dobozt visszaadták.
- Ez nem romlik, tegye be a mamának, hadd rágicsálja.
- Hova mägyünk, fijam? Az nem az én szobám! - tiltakozott, amint benyitottam a szobájába.
- Melyik a maga ágya? - tanácstalankodtam a négy fekhely közt.
- Hát hun äggyik, hun másik, ahun épp hel van. De nem is ebbe a szobába lakok.
Nem láttam értelmét erőlködni, kifaroltam pogácsástól a szobából.
A télikert ajtaja előtt lecövekelt.
- Ez äggy veszélyäs hely, ide nä mänjünk, fijam. Itt mindänfélék vannak. Ide nem is szabad!
Átcsalogattam nagy nehezen a küszöbön. Tágas épületrész, magas beltérrel, 5-6 méterre nőtt fikuszokkal, pálmákkal, filodendronokkal. Csobogó víz, madárketrec, pintyek, papagájok, padok, asztalok, műbéke.
- Ide lähet űni, fijam? - bizonytalankodott. - Itt még sosä nem jártam.
- Nézze, milyen szép kismadarak! - vonakodott, de csak sikerült a kalitkaházhoz csalnom.
Végre mosolygott.
- Nízd, milyen aranyossak! Milyen szép az a picike! Nízd, ott a párja is! Naphosszat eenízäm üket, milyen kis ügyes aranyossak!
Leültünk egy padra. Nem sokáig lehettünk magunkba: mögém ült tíz centire egy nénike, és kihajtott hozzánk a kerekesszékes mama.
- Hebebe-hebebebe, hebebebe, ugye, milyen szép kislányom van? - nyomta a képünkbe a rongybabát.
- Ez bolond - mondta csúfondáros mosollyal anyám - azt hiszi, ez a kisbabája.
- Szép kisgyeräk - mézesmázoskodott a dadogósnak - kisfiú? Kislány?
Töprengett kicsit a kerekesszékes, méregette a babát.
- Kisfiú! Az hát!
- Egyen egy kicsit, nem kemény ez! - próbálkoztam megint a pogácsával. Anyám csak csóválta a fejét, hogy nem. Összemorzsoltam egyet a tenyerébe, és biztattam. Lassan kicsipegette a morzsákat.
- Jó íze van - mondta, csak úgy, magának.
- Eemäntem fijam a hogyhíjjákhó... kapuhó, tudod, ott arra, kicsit a dombnak fő. Ott ül äggy kis hogyhíjjákban äggy asszony, hogy is híjják... na, hogy is, mongyad má, nem jut eszämbe a nave, de ott mägszólítottam. Oszt montam neki, ängäm érdekőne a kapu, mennyijé válóják, de most füzetni nem tudok még. Mit is akartam ebbű kihozni, segíccsmá, fijam. Úgy láttam, ott a kapuhó má közee a küvesút van, ott csak ee kőne fordúni balra. De nekäm nincs hogyhíjjákom, na, mongyadmá, mim, hogy kimänjek a kapun, na, jogosítványom! - megörült pillantra a szónak, hogy eszébe jutott az "engedély" helyett valami. - Hun is hattam abba... Oszt főmäntem a dombhó, ott van az a kapu a hogyhíjják mellett. De aszonta az a förtelmes nő, hogy rohaggyon ki a bele, hogy "nincs magának annyi péze, hogy én magát kierisszem!", oszt vigyorgott rám, hogy äggyistent a jó annyába. Rohatt dölyfös úri kurva! Az ilyen mind csak rázza a valagát, mintha aranyat szarna! Má mägin nemtom, mit akartam... Emäntem arra a kapu felé, talákoztam anyámma, mäg a nagypapájékka. (hetvenegyben már senki se élt közülük) Szótam nekik, de csak intättek, mäg sä áátak. Én mäg csak ägyedű vagyok mindig, sänki sä níz rám. Nem is tudom, mit keresäk én itt, útálok itt, fijam. De mongyá má valamit, nä csak én beszéjjek, fijam.
- A Katinál voltam, mondta, eljön majd ő is.
- Kati? Az ki?
- A lányom.
- A lányod? Oszt ki annak az apja?
Hamar elakadtunk ezen a szálon. Visszatért a kapuhoz, meg a szökési szálhoz. Láthatóan egész nap a szökés foglalkoztatja. Terveket szövöget, de egyre több számára a csomó, ahol elakad. Fel kéne kelni a székről, megindulni az ajtó felé, de minek is, mit is akar? Nem jó itt, haza kell menni, sok a dolga, de az a haza az nem most van, hanem hatvanháromban, vagy negyvennégyben, vagy nyolcvanban. Fel kéne állni, ott a kövesút, visz valahova, el, máshova, nem itt, de sok a hogyhíjják, meg az újabb csomó a szálon. Csak a kapun túl, el innen, azt se tudja, hol van, minek van itt, mi célra.
Mondta csak a magáét, maga elé, magába roskadva. Fázósan összehúzta magát, aztán melege volt, majd újra fázott. Úgy átöletem volna.
- Fáj a háta? megmasszírozzam?
- Ugyan má... nem nevettetäm ki magam! Hogy osztán hallgassam ezäket!
Beláttam, igaza van. Egy vadidegen férfi ne maceráljon egy nőt. A "fijam" csak megszólítás, a tartalma már a messzi idők homályában van.
Cihelődni kezdtem.
- Má eemész? Má mägin ägyedű maradok...
- Majd jövök még, anyu!
- Gyüssz... gyüssz... de az má nem máma läsz, fijam.
A nővér kinyitotta az ajtót, hogy kimehessek. A résen előrepréselte magát fürgén anyám. Szökni próbált, kiugrani, de rájött, hogy meglátták.
Rab madárka, kalickában, de jó is a sora.
- Hát csak kikisérhetäm eddig a fijam! - ripakodott a nővérre, és elrántotta a vállát, hogy hozzá ne érjenek.
Becsukódott mögöttem az ajtó.
Visszanéztem, de nem integetett senki.
Be kell most már osztanom a régi emlékeket.

Blokkolom az alfát

Retrográd ejakuláció, mondja a szakirodalom.
Pocsék egy dolog.
A prosztata-gyógyszer miatt van.
Kivertem a farkam, jött a csúcs, vagy csak a csúcsközel? - aztán a nagy büdös semmi, egy fél csepp se, a lövöldözés elmaradt.
Mint egy kiherélt kanmacska. Már csak arra vagyok jó, hogy a szőröm hullassam.
Úgy kb. tudom, mi a rendes működésem, nem szeretem a nemszeretem-változásokat.

Nem akarok embert látni.
Nincs túlélési technikám, képes vagyok átaludni napokat.
A gyógyszer legalább hat, vizelni már tudok, de milyen áron.
Oda a gecim, kapott egy tockóst az egóm már megint.

Próbálom a fonákját nézni. Az segíteni szokott.
Erőltetem magamra, hogy mit vagyok oda.
Gyereket már nem akarok csinálni úgyse.
A gecim meg mostanában csak bajnak van.

2-3 napos pozitívként bebetonoztam magamba: az a dolgom, hogy vigyázzak. Ki ne jöjjön a külvilágra a vérem, meg a gecim, mert azzal csak árthatok.
Onnantól nem dugtam senkit, bennem volt a para. Aztán elmúlt lassan, de megmaradt az elélvezési gát, csak nagy ritkán sikerült egy-egy pozitívval.

Nem is értem, mit vagyok oda. Örülnöm kéne, hogy olyan lettem, mint a kiszáradt kút.
Vagy mint a fogatlan vipera.

Dönthetnék persze, hogy abbahagyom. De pisálni jó. Csak ára van.

Redukció

Kaki van, pisi van, evett is.
Ne akarjunk sokat.
F. járt bent nála. Vitt be macskátlan ruhákat. Nem találta. Anyám ment oda hozzá, idegen ancúgban.
Doktornak nézte. Mondta neki, műtik a fiát, arra vár, mire számíthat?
Nem tudja, hol van, de ez nem is szempont épp.
Igaz, tesóm mesélte mindezt, sose tudni, mikor egyenes.
De legalább azt hazudja, amit kényelmes hallani.
Ez van.

Élvetemetés

Hajnal négykor keltem, hogy elérjem a buszt. Korán érkeztem volna: volt még 20 percem a megbeszélt találkozóig. Leszálltam 2 megállóval korábban, hadd teljen gyalog az idő.
Nem akartam elsőnek érkezni.
Nem tudtam volna mit kezdeni anyámmal, ha rimánkodni kezd.
Azt se tudtam, tud-e a mai napról, tud-e valamit egyáltalán?
*
Pontos voltam, de már két kocsi is állt a ház előtt: a tesóimé.
B. az udvaron állt.
- Nem mägyäk be, mer' szétvet az ideg. Eriggy be, hátha tä mész vele valamire.
F. a folyosó közepén állt, és rövid ukázokkal intézkedett.
- Mosakodjon! Elég, ha a nyakát, ne szívózzon már velem! Te meg állj ide, álld el az utat, ha szökni próbál! - mutatott a bejárat felé. - Az előbb már feltépte az ajtót, alig tudtam elkapni.
- Hideg a víz, hogy mozsgyak benne? Mi ennyire sürgős? A franc ägye ki a pofád! Te rohatt! Te komenista fasz! - fröcsögött ki anyám a fürdőszobából. Nagyon zaklatott volt, és félmeztelen. Megdöbbentem, mennyire sovány. 92 kiló volt 3 éve, most 35 lehet talán.
- Maradj mellette most te, téged épp nem utál. - szólt halkan F.
- Tud valamit? - kérdeztem.
- Persze. Orvoshoz megyünk, mert sok a vérnyomása! Ne húzza az időt, mosakodjon! - parancsolt rá anyámra.
- Napok óta nem alszom - mondta F. - Nem igaz, hogy kifogjon rajtam egy 80 éves, 30 kilós vénasszony. Meg akartam mérni a vérnyomását, de csípett, karmolt, és megharapott - mutatta anyám 40 éves protézisének nyomait a kézfején. - Arrébb állok, mert engem most nagyon utál.
Megmelegedett közben a víz, bevittem a lavórba. Anyám a kád aljára helyezte. Meglepődtem, hogy képes még ilyen mélyre hajolgatni. Megállt néha, és idegesen igazgatta lenőtt haját.
- Ha äggy hajtűm länne valahun... nä haggy itt fijam, ez äggy vadállat, féläk tülle! Nízd, hogy összeszorongatta a karom! Hogy rohaggyon mäg ez a mocskos! Fijam, lükd fő, taposs rá, rúgd picsán! Ez äggy embärtelen, ez äggy állat! Azt sä tudom, minek kő nekäm eemänni doktorhó, sämmi bajom!
Segíteni akartam megtörölni, de nem hagyta. Felöltözködött lassan, időnként megállt, és átkozódott. Földhöz verte a harisnyát, aztán az kellett neki mégis. A kiválogatott ruhákat átmustrálta. Félredobta a kikészített tiszta pulóvert, és fölvett egy használtat, amin csatakokban lógott a macskaszőr.
*
F. cselezni akart. Az autóval nem hajtott egyenesen az otthonba - túl közel van, talán 500 m-re sincs a háztól - hanem tekervényes utakon körözött mindenfelé. Anyám csupa gyanakvás volt, élénken figyelte a havas tájat.
- Merre járunk most? Hova mägyünk äggyátalán? Mennyi hó van erre! - hajtogatta folyvást. - Fijam, aggyá äggy kis pézt känyérre, äggy forintom sincs, de úgy, hogy ezäk itt nä lássák! - súgta. - Azt a rohadékot mäg lükd lä a täraszrú, taposd ki a belit! - bökött fejével F. felé.
Elöl F. és B. halkan beszélgetett.
- Szerinted tiszta most? - kérdezte F.
- Az. Hogy a vínisten baszná mäg! - morgott B. - Napok úta nem alszok, má a zasszony is tiszta hülye. Az sä alszik, ki van készűve. 3 csizmát is vitt neki, hogy próbájja mäg, a bótba ki sä vót füzetve. Asszed, fővätte valamelyiket is?? Ott köllött rimánkodni neki, de mägmakacsóta magát, oszt az istennek sä!
- Már reggel negyed 8-tól küzdöttem vele - mondta F. Sivalkodott, elhordott mindennek. Fél órába telt, míg elkezdett mosakodni végre. De a gyógyszert nem tudtam bevetetni vele. Már ott tartottam, hogy ráemelem a kezem.
Hallgattak egy darabig.
- Te... ez olyan, mint a kivégzés - mondta halkan. B. bólogatott.
Visszakanyarodtunk a főútra.
- Na, má mägin itt vagyunk? - ismert rá anyám a tájra. - Hát, tä jó körbekanyarogtad velem a falut!
*
Fura mód az otthonra nem ismert rá, de gyanakodott.
- Ez az esztéká? Jártam én má itt? Minek gyüttünk mink ide? Oszt minek köllöttetäk ide hárman? Így fész fijam a doktortú?
F. kiszállt az autóból, és intézkedett. Eltűnt egy ajtón, majd jó idő múlva egy nővérrel jött elő.
- Na, má gyün is F.! - lepett meg anyám, hogy felismeri. - Oszt nä haggyatok äggy percre se magamra, féläk ettű!
A nővér kinyitotta a kocsiajtót.
- Jöjjön Marika néni, mi besétálunk ide, amíg a fiai parkolót keresnek!
Fura, de anyám készségesen kiszállt. Idegenekben bízik a jelek szerint.
*
A felvételi irodában mindenféle papírokat kellett még aláírnunk, ott várt ránk a vezető.
- Foglaljanak helyet! - mutatott a székekre. Dicsérte kicsit az intézményét, hogy jobban bízzunk, majd rátért az első kérdésre.
- Hamvasztásos, vagy hagyományos temetést kérnek majd a néninek? Itt írják alá!
Voltak még további kérdései - lakcímbejelentés, kapcsolattartó, fizetendők, egyebek - mindig újabb és újabb aláírni valókat kotorva elő.
*
Az aláírandókat befejezve F. munkába ment, B.elment a kocsijáért. Nekem vissza kellett mennem a mentálhigiénés nővérhez, életút adatokat kért. A társalgón át vezetett az út az irodába, kint üldögélt 30 - 40 lepusztult lakó.
- Akkor most hány gyereke van Marika néninek? - kérdezte kedvesen a nővér. - Az ötödik neve nem jutott az eszébe. Csak azt mondta, hogy az a takony, amelyik ott ült mellette végig a kocsiban, és sutyorgott a fülébe. De azt be ne engedjük hozzá.
- Csak négy gyereke volt, egy meghalt már. És én ültem mellette a autóban.
- Amúgy egészséges, a vérnyomási is rendben. 150 volt most.
- Akkor megviselte a nap... 90 - 100 szokott lenni.
- Segítsen majd nekünk - biztatott. - Mi azt mondtuk neki, hogy itt kell aludnia pár napig, mert elromlott a fűtése. Beszéljen egyformán velünk!
Beszélgettünk egy darabig, jegyzetelt ezt-azt. Dolgom végezve bementem anyám szobájába, de üres volt már. Keresgéltem egy darabig, kint találtam a társalgóban egy széken.
- Nízd, kit talátam, fijam! Az osztálytársam vót! - mutatott egy nénire. - Idevalósi ű is. De männyünk má, sok a dógom otthun!
- Maradnia kell anyu, nem mehet haza a fűtetlen lakásba. Most megyek szerelőt keresni. Még szerencse, hogy itt aludhat addig.
- Nem maradhatok, fijam... vár otthun a nagypapa, katéteräzni kő!
Nagypapa meghalt 1964-ben, így nem vitatkoztam vele.
- Megcsinálom én, anyu, maradjon csak! De most sietnem kell, hogy ma találjak még szerelőt!
- Nä oda männy előbb, hanem haza! Ha hideg a ház, űtesd ki nagypapát a napra. Hátú a szín alatt van fa, gyúccs be neki a sporhétba! Oszt, ha mägvan, gyere vissza értem! A kisgyeräkäk is, mäg a nagymamájék is ägyedű vannak, nem hagyhatom üket!
Fura mód tudomásul vette, hogy a nővér lefékezi az ajtónál. Párat még integetett.
*
Szép ez a télikert - nyugtattam magam. A veranda helyett locsolgathat itt. Macskát is láttam, meglesz békén talán.
Itt meleg van, tisztaság, orvos, társaság is.
Ötször kap naponta ételt, előbb-utóbb megeszi.
Ha elesik, felemelik.
*
A ház előtt várt B., kezében nagy szatyor. Macskatáp volt benne, meg pár rúd kutyaszalámi.
- Adok ezäknek a dögöknek, nä männyenek a szomszédok nyakára. A jövő hétän kigyün a doktor, előtte ad nyugtatót, hogy össze tudjuk fogdosni, oszt elaltattyuk mind. Főhívtam a sintértelepät, aszonták, mägfogják oszt elaltattyák az összest, 6 ezer per darabé. Az százötven ezer länne. Kinek van annyi péze? Örülök, ha a gázt ki tuggyuk valahogy nyögni, 70 ezer lätt csak januárba. A doktor mäg pézt sä kér talán, mägcsinájja havärságbú. De most männyünk be, ki kő hajtani a házbú, ami benn maratt. A F. aszonta, äggy vöröset látott eeszaladni a szoba felé, amikó eegyüttünk a muterraa.
Amikor kinyitottuk az ajtót, a lábunk közt kiszaladt három rémült macska, de egyik sem volt vörös. Keresgéltünk mindenfelé. Amikor felhajtottam anyám ágyát, az ágyneműtartóból kiugrott egy vadas színű. Az ágy mögött jó lapát beszáradt macskaszar, és macskaszar mindenfelé.
Lepakolta B. a befőtteket a szekrények tetejéről, és egyenként megbillentette mind. Söprűnyéllel kotortam alá, de vöröset nem találtunk sehol, csak több lapát macskaszart.
- Vágj oda neki, hogy törjön el a lába! - öntötte a múlt minden dühét a macskára.
Témát váltott.
- Mag kőne taláni a muter bukszáját. Három is vót neki, de eegyugta valahova, oszt aszonta, nincs péze. Úgy vásárót a bótba, hogy elengették füzetés nékű, oszt én rendäztem lä a sarát.
A mikróban egy tál sót találtam, egyetlen szelet kenyérrel, egy régi személyi igazolvány alatt. Ez volt az összes étel a házban. A bekapcsolt hűtőben csak egy mákdarálót láttunk. Egy piros bögrében rálelt B. 3 ezer Ft-ra, hiánytalanul.
- Ezt hoztam neki hetfün, oszt bozsékol, hogy sämmi péze nincs!
Tovább kerestem a vöröst. Elhúztam egy göncökkel teli fotelt a tükörasztal elől, de csak macskaszart találtam megint. Kihúztam az fiókokat, az egyikben buksza lapult. Benne több, mint 2 ezer. Diadallal vittem B.-nak a konyhába. Épp akkor osont az ajtóhoz a keresett vörös.
Megijedt, visszakúszott a pad mögé, még láttam, amint óvatosan a keresztlécre fellép.
- Gyere, B., itt a macska! Meg megvan az egyik pénztárca is!
B. átvette a söprűnyelet, de hiába kotort a pad alá, a macska nem mozdult. El kellett huzigálni mindent, de csak akkor rohant ki a dög alóla, amikor fölbillentette a padot. Nem a nyitott ajtó felé szaladt, hanem a szoba felé, de csukott ajtóba futott. B. próbálta a söprűnyéllel eltalálni, de mindháromszor mellé csapott.
Macskátlan lett végre a ház.
25 éve először.

Bezártuk az ajtót, a kaput lelakatoltuk.
Vissza se néztem.

Minek?

Nincs, akit többé kinézne a kapun.

Macskaanyám

Árulónak érzem magam.
Amióta otthon jártam, nem hívtam föl anyám. Nem tudnék mit mondani, ha keseregne, vagy védelmet akarna tőlem.
Nem akar otthonba menni, csak otthon érzi jól magát.
Ez az ő jussa, nem hagyhatja ott.
Ő itt van otthon.
Nem kell neki segítség, semmi baja.
Tesóm próbálkozott, hogy kedvet teremtsen neki, de rossz mező, hogy lehet szegénynél az értelemre hatni?
Ha a bőrébe gondolom magam, tök igaza van. Ha a helyében lennék, én se akarnék menni.
De az én bőrömben vagyok, aggódom.
Tudom, hogy szétesett benne a memória. Közepesen demens, mondta az orvos.
Elbódoroghat bármerre, a boltból is a kutya hozza haza. Nem ismer már senkit az utcán, minket is csak néha. Nem tudom, néven tudná-e nevezni még magát. Elfújhatja a gázt, vagy ott hagy valamit főni rajta. Macskakaját persze, mert csak azokra főz, margarinos kenyeret eszik már hónapok óta. Vagy magára gyújtja a házat, vagy elesik az udvaron ebben a fagyban.
Gondoltam, idehozom magamhoz, de nem akart jönni. Neki ez is háziőrizet, mi lesz a kislányaival? Kicsik még, nem járnak iskolába, ki főz rájuk, nem hagyhatja őket magukra.
Eleinte csak nyelvbotlás volt tőle a kislányozás a macskákra. Tudta, hogy a lányai, de idegenek előtt titkolta. Már nem rejtegeti. A "fiam" megszólítás csak rutin, vagy ösztön, akár az integetés utánam az utcán. Szerintem csak pillanatokra tudja, ki vagyok, vagy ki voltam.
Csütörtökön lesz anyám fekete napja. Megjelenünk hárman, a fiai, és hiába sír, rimánkodik, vagy átkoz, vagy ellenáll, bevisszük az otthonba.
Mi úgy gondoljuk, hogy
a biztonságot biztosítjuk,
de neki ez a
tökéletes kifosztás,
rablás,
erőszak.
Mindenét elveszti.
A megszokott házat, az ágyát, az élére vasalt abroszokat, a 80 évet, amit itt élt le, a kutyát, a macskáit, az ablakban lévő virágokat.
Árulók vagyunk.
Áruló vagyok.
Lehet persze, hogy másnap már elfelejti, hogy valaha máshol is lakott, máshogy is élt, mint az otthonban.
Lehet, hogy hülye vagyok, hogy ebbe ringatom magam.
De megetetik minden nap, megnézi az orvos, vigyáznak rá, gyógyszert kap. És lesz, aki ráveszi, hogy bevegye, vagy megegye az ételt.
De ez a csütörtök... ez óriási trauma.
Dédnagyanyám 85 éves volt, amikor lebontottuk a régi házat, és az orra előtt felépítettük az újat. Attól fogva nem tudta, hol van, naponta kérdezte, mikor megyünk haza. Talán ebbe halt bele, nem a 86 évébe.
- Szép öregség... mi ebben a szép? Baszta volna meg, aki kitalálta! - kesergett a jó múltkor anyám, amikor még volt több tiszta pillanata.
Szégyellem magam. Önző vagyok, nem hagyok itt csapot-papot, hogy anyámmal éljek, és vigyázzak rá éjjel-nappal. Buzi vagyok, kell a magam élete. HIV pozitív, földobhatom előbb a bakancsom, ami garantált lenne a macskái teremtette ragályban.
Ideköltöztetni sem tudom, mert nem zárhatom rá az ajtót, ha melóba megyek. Anélkül meg elbódorogna. A macskáival lehetne csak költöztetni, de azokat ide NEM hozhatja.
Nem tudom, mi lesz.
Nem tudom, majd hogyan bírja.
Nem tudom, hogy bírják majd őt.
De nehéz lesz ez a nap.

Tata, tata, prosztata

Nem merek belépni egyik buzi oldalra se, mert ettől a hidegtől megvadultak a népek, és mindenki kúrni akar.
Bennem most semmi libidó.
Tegnap este felhívott J. Vagy egy éve tologattuk a randit, sose ért rá épp. Pechemre pont most jutott az eszébe. Nem akartam nemet mondani, túl jó és túl guszta, spájzolni kell az ilyen gyöngyszemeket jobb időkre.
Ágyban voltam már, korán fekszem mostanság. Nagy lemondás volt rábólintani: jöjjön. Szorítottam a fogam, hogy ne csikorgassam kínomban, alig bírtam ki. Szenvedtem, mint a frigid nők hajdan, ha sorra került a házastársi kötelezettség.
*
Az urológián meglepetve láttam, hogy 2 nő üldögél. Ezek már mindenhová benyomulnak, pedig nincs is prosztatájuk. Az egyik az előbb adta be pohárkában a pisit, papírokkal a kezében várta a sorát. Egy öreg bácsit hívtak be. Alig csukta be maga mögött az ajtót, kirohant a nővér.
- Magánál Sanyi bácsi papírja? - kérdezte támadón a papírokkal üldögélő lányt, aki csak nézett hülyén. A nővér kikapta a kezéből a papírokat, idegesen lapozgatott.
- Na, itt van! Igazából megnézhetné, mit adok a kezébe! - förmedt rá, és csak úgy csattant mögötte az ajtó.
A jelenettől szétáradt bennem a teljes bizalom: azon lamentáltam, mikor mondjam meg bent a dokinak, hogy pozitív vagyok.
Nem volt rá módom, mert a "panasza?" után nyomban kitoltak pisilni egy pohárral az ajtón, bár mondtam előtte, hogy épp az a panaszom, hogy nem tudok.
Csak sikerült valamennyit összehoznom.
- Baktérium nincs! - kiabált át a morgós nővér, a doki meg a vizsgálóba parancsolt.
- Tolja le, könyököljön az ágyra! - és gumikesztyűt húzott.
- Azt hiszem, ilyenkor kell szólnom, hogy pozitív vagyok - böktem oda.
Pillanatra megállt - beindult agyában a fordítókészülék - biccentett, és lehúzta a kesztyűt.
- Feküdjön fel! - mutatott az ágyra. - Hanyatt!
Bekente zselével a hasam, ultrahangozott.
- Valóban, ez nem ürült ki - konstatálta. - Írok gyógyszert. De ez sebészet lesz. Vagy proktológia - tette hozzá ijedt képemet látva.
- Írjon nővér Tamsolt - hallottam hangját, miközben a gatyám húztam.
- Tamsudilt már írtak egyszer, vagy három éve - tiltakoztam - de attól nem tudtam elélvezni, doktor úr (főorvost kellett volna mondanom?).
- Hát, ezek az alfa blokkolók már csak ilyenek - kedélyeskedett - van magömlés, de nem kifele jön, hanem a hólyag felé.
Neki mindegy, az én faszommal veri a csalánt. Adieu, geci, a jó életbe.
Markomba nyomtak egy papírt, vérvétel, PSA, vagy mi, a franc se jegyezte meg, itt mindenkinek a rák a mániája.
Meg se kérdezte, milyen gyógyszert szedek, passzol-e hozzá, amit adott.
A laborban minden adott volt a bizalmas, meghitt beszélgetéshez. A szomszéd asztalnál egy dugnivaló fickót csapoltak épp, bíztam benne, hogy a saját vérvételére figyel.
- Hozzám húzzon kesztyűt! - mondtam halkan a nővérnek.
- Húzzak? - kokettált - aztán miért?
- Mert pozitív vagyok.
Meg se rezzent az arca, felállított, a székem mögött volt a kesztyűs fiók. Látszott, spórolnak vele.
- Azért köszönöm, hogy szólt - mosolygott rám.
- Ha véletlen összetöri a kémcsövet, ne ijedezzen. Gyógyszert szedek már majd egy éve, nincs vírusom.
- Úgy nézek ki, mint aki ijedezik? - kérdezett vissza. - Két hét múlva jöhet, addigra meglesz a lelet.
Itthon nekiültem az internetnek. Megnéztem, mit tudhatni a gyógyszeremről, hogy kell szedni, szedhetem-e, mivel számolhatok.
Szédülni fogok, olvastam, leesek a bicikliről. Na bumm. Lehet tőle tartós merevedésem, ami fájdalmas, de akkor menjek rögtön az orvoshoz.
Hm.
Előbb talán a szaunába. Hátha addigra visszatér a libidóm.

Nyűgös idők

Nem akarnak smakkolni a dolgok.
Az előbb írt egy pasas a romeon: Ok that nice i do want you to tell me about your self if you dont mine. Gőzöm sincs, mit akart ezzel mondani (kizárólag magyarul beszélek), ezért megkérdeztem a webforditas.hu-t, hogy mit akar a fickó. A webforditas buta egy teremtmény, gőze sincs a szlengről, meg a sorok közti olvasatokról, a válasza is tök érzéketlen. Szerinte a krapek azt üzente nekem, hogy "Ok annyira jó azt akarom tőled, hogy mondd el az énedről nekem, hogy nem bányászol-e" Nem bányászom, az tuti, itt állok félreinformálva, lehet, hogy tök disznóság, amit írt, én meg kikotyogom a megtévesztett fejemmel.
Le se tojnám a dolgot, mert ott a profilomon, hogy ájdontszpíík inglish, de dögös a pali, beszélgetni se kéne vele sokat, aztán jó lenne tartaléknak jobb időkre.
Nem jó idők ezek mostanság.
Kéne a lámpámba egy 22,5 cm-es átmérőjű búra, de se égen, se földön nem találok megfelelőt. Az öltözködés is elkeserít, nehéz belőni a kellő mértéket. Amiben nem fázom a bringán, abban meggyulladok a fűtött tanteremben. Egy örökkévalóság, míg előszedem a klotyón a farkam, aztán mire megvan, oda az egész, semmi inger.
Beszart a prosztatám, úgy tűnik. Folyton vizelnem kell, de nem sikerül, aztán majd betojok, de 2 hete már csak bogyózom, mint a kecske. Semmi komfortérzet, nem kívánom a szexet. Jó lenne egy nagyot fingani, de nem merek, nehogy összetojjam magam, bár már kész szerencse lenne az is.
Azt hittem először, hogy tripper, mert az erőlködéstől csak csíp és ég. Rábeszéltem a dokit, hogy vegyen csak kenetet. Nem akart, szerinte ez ránézésre se az, de lehet végbélrák, ajánlgatta kedvesen. Megnézetem majd, van időpontom is, de holnap előbb az urológus.
A tököm tele az egésszel.
Viszketek és vakarózom, tök száraz a bőröm. Kenem minden franccal, de viszket azért. A lábamon még ráfoghattam a szőrre: biztos összekócolta a sztreccsalsó. De a derekamon semmi szőr, ott viszket igazán. Meg a lábszáramon.
Ráadásul baszogat Bé is, már tegnap jönni akart. Hazudtam neki, storno, vendégem lesz, az egyetlen, amivel elijeszthetem. Másfél órát békén hagyott, aztán csörgette a telefonom vagy 30-szor, nem győztem kinyomkodni.
Ma már reggel elkezdte a műsort. Az elsőt még hallottam, a töltőn nem némítottam le. A többi csak idegesített: miért nem veszi észre magát? miért nem hagy a picsába? miért bassza el a napom?
Kikapcsoltam a telefont, hogy szabaduljak tőle. Nem szokásos dolog, utáltam érte nagyon.
Ha elém kerül, jajdelebaszom.