Él és virul

10 körül felhívott a fiam a munkahelyemen, hogy igaz-e, hogy meghalt a Mama. A felesége mamája mondta, tegnap hallotta a hírt.
Nem volt nálam az Idősotthon száma, otthon, a telefon mellett függesztettem ki. A bátyám nem hívhatom, mert mi van, ha rémhír, mi van, ha igaz? Az se hiányzott, hogy istenfaszázzon, az se, hogy felhúzza magát, az is lehet, hogy már épp kórházban fekszik, mert nem sikerült a múltkori szívbillentyű-műtéte. Az is lehet, hogy tényleg meghalt anyu, csak nem talált tesóm az itthoni telefonnál. Vagy nem akart szólni, mert mérges rám. Vagy direkt szűrték a hírt, felesége és gyerekei, és nem mondták meg neki.

Hazavágtáztam, és hívtam az otthont.
Foglalt volt, nem kaptam vonalat, akárhányszor próbálkoztam.
Felsejlett, ahogy utoljára integetett anyám az otthon kapujából.
Megúszta, hogy előbb haljunk meg tőle.
Most tényleg találkozhat nagymamával meg nagypapával.

Nem tudtam, most mi van.
Nem mertem gyászolni,
de reménykedni sem.
Reménykedni már rég nem tudok, mert önzés, az én mániám.
Makkegészséges ugyan anyu, de 81 éves, és mindenkit elfelejtve él. Azt sem tudja, ki ő, ki tartozik hozzá, tartozik-e hozzá valaki.

Mindig egyedül van.

Akikre emlékezik, meghaltak már mind 40-50 éve. Találkozik velük ugyan néha, de csak intenek neki, meg se állnak, mennek csak tovább.

Mit fogok tenni,
ha azt mondják,
meghalt?
Üres volt az agyam, csak emlék-villámok cikáztak bele.

Az idősotthon még mindig foglaltat jelzett, de már fejből tudtam a számát.
Gondoltam, ebédet osztanak, vagy mosogatnak épp.
Fél egy után kicsöngött már a telefon, de nem vette fel senki.
Akárhányszor próbálkoztam.
Nem tudtam mit kezdeni magammal, kitölthetetlen volt az idő.
Egy előtt kaptam a lányomtól egy SMS-t: "Él és virul!"
Ügyesebb volt, kapott vonalat.

Káposztás dézsa vű

Jó darabig úgy aludtam el, hogy lefekvéskor végiggondoltam, kik azok, akik nagyon hiányoznak az életemből, hátha velük álmodok.
Sose sikerült.
Fel is hagytam vele.
Bátyámmal halála után csak kétszer álmodtam, pedig már 19 éve, hogy elment.
Először csak villanásnyira, másodszor ültünk a kovácsműhely előtti árokpart zöld füvén, ahol a valóságban soha, szűköltem a rémülettől, hogy ismét elillan, szerettem volna végtelenig nyújtani a pillanatot, mellette ülni időtlen időkig, de eltűnt újra, megint meghalt, megint fuldoklottam a zokogástól, s levegőért kapkodva ébredtem.
Ennek is 19 éve már.
Ma rám tört ugyanez a fájdalom, ahogy az otthonból kilépve visszaintegettem anyámnak. Állt a nyitott kapuban,
fel se merült benne,
hogy átlépje,
szökni már régóta
nem akar.
Más volt ez, mint amikor még a macskabirodalmából integetett utánam: akkor még az élő anyám volt,
de mára már anyám meghalt,
csak a teste él.
Épp úgy magamra hagy, mint régi álmomban meghalt bátyám. Hiába szólok hozzá, nem ér füléig a hang, vagy a fülén bemegy, de agyáig nem hat, vagy osztályozza a szavak értelmét, de vissza már nem jelez.
Nincs idő, nincs jelen, nincs múlt, a pillanatok egymás mellé rakódva nem teremtenek kapcsolatot.
- Ezt tä sütötted, fijam? Áldja mäg az Isten a kezed munkáját! - hálálkodott minden újabb szelet képosztásnál, tömte magába, mint aki hetek óta nem evett.
- Nem is tudom, mikó ättem utójára. Sämmim sincs itthon - kanyarította kezét az idősotthon öreg fái felé. Unszolgatnom kellett minden szelet után, meg akarta vonni magától, hogy engem kínáljon, de elfelejtette, hogy az előbb már evett, hagyta magát etetni, hol a káposztásból, hol az almásból.
Néztem az összetekert újságpapírt, amivel bütykölt, amikor érkeztem. Több újság, egymásba tekerve, átpántlikázva szépen egy darab papírtörlővel, két helyen is fűszálakkal átkötve.
- Látja még a betűket? - csodálkoztam. - Vagy minek gyűjti ezeket?
- Valahun van szämüvegäm, de eefelejtättem, hova is raktam. De vigyázni kő erre, mer ezäk mindänt eelopnak.
A lánykori nevét még tudta, de kérdő hangsúllyal ejtette. Apjáról megkérdezte: az ki?, aztán azt tudakolta, volt-e neki férje. Apám nevére csak csodálkozva ingatta a fejét, az ki, micsinálmost, nem tudja, ki lehet.
Csudálkozott, hogy ráérek, ma már másodszor vagyok nála, az egész napot nála töltöm, pedig 3 hete jártam ott utoljára.
Akkor a lányommal, meg a két kicsivel mentünk, elolvadt tőlük, ölelésre tárta a karját, mint az anya, aki elé először totyog a gyereke, de ebéd utánra, amikor visszatértem hozzá, már minden törlődött belőle. Erőlködött, hogy eszébe jusson valami, de csak a semmi, újra meg újra, csak a semmi.
- Hogy kaphattam ekkora pofont az élettű?!? Szégyälläm, hogy ilyen hülye lättem!
Nem érek be hozzá, csak villanásokra, amik nyom nélkül törlődnek. Magába van zárva, mint holt a koporsóba.
Erre nincsen ámen.

Kelt

A keltkalács, így egyben, leszarom a helyesírás-javítót, az valamiféle kultikus étel nálam.
Anyósom mindig sütött, ha meghalt valaki, vagy halottak napja jött, mert ezért visszatérnek a túlvilágról a holtak, vagy mittudomén, sose beszélt róla, csak dagasztott elszántan.

Úgy döntöttem, hogy az én életembe is belefér az a 20 perc, amíg dagasztok, mint egy robot.
Néztem az órát,
az elején untam,
aztán ahogy hólyagosodni kezdett a tészta a kezem alatt,
élvezni kezdtem.
Jó volt a szaga. Emlékek keltek ki a tálból: nagyanyám mákosa, anyósom korpás kalácsa, a gyerekkori bukták.
Éjjel kisült, reggel ott várt a gázon.

Néztem, mennyire tele lett vele a tepsi. Megvágtam, egy tányérnyit egy bögre tejjel bevittem a tévé elé. Mint a gyerekkori vasárnapok: tejeskávé meg kalács, csak most egyedül.
Csudálatos könnyű, foszlós, puha lett: ilyen jót még senkinél se ettem soha.
Tartok tőle, hogy
egyszeri, véletlen siker,
ezt nem szabad megenni,
ezt vinni kell.
A szomszéd néninek nem szabad: él-hal az ilyenért, de cukorbeteg, ellenállni nem tudna, ártanék vele. Pedig de adnék: a virágaim locsolja kéretlen, számon tartja, hány bimbó vár a hibiszkuszon, órákig les, hogy áradozzon, kinyílt megint egy. Nem tudom, mi lehet az agyában: 83 éves, de tisztán lát: "ahhoz csak férfiak jártak", mondta egy volt lakóról, célzottan, nekem, nem véletlenül.

3 főre redukálódott, ki fontos most nekem annyira itt Pesten, hogy megetessem őket, de L. kihúzva, mert ma húzták a fogát, Z és J dolgozik. Vittem hát a batyut, mint gazdáné az aratóknak az ételt.

Még egy háromnegyednyi van belőle.
Nem nyúlok hozzá.
Viszem a lányomnak, ott lesz az összes unokám.
Viszem anyámnak, jó puha, házi íz, ezt el tudja rágni.
Elég se lesz, látom.

Életjel

Életjel Vagyok, túl jó mostanában, vagy túl egyforma. Fogadkozom gyakran, hogy mostmársztánténylegírok, de semmi napok, hetek, hónapok óta. De ez most olyan szép, hogy mutogatni kell, kívül ronda - belül jó, olyan, mint amire vágytam. Túl nagy lett, nem győzöm egyedül, ehhez társaság kell mára. Életem első keltkalácsa.