Még mindig semmi.
Pénteken lesz 4 hete, hogy biopsziát vettek, de baszták megcsinálni.
Vajon a tulajdon apjuk-anyjuknál is ilyen lassú lenne az eljárás?
*
Kényelmes is ez a nemtudás persze,
homokba dughatom a fejem,
de ha már ez van, hozzá kéne fogni az intézésekhez.
*
Holnap kimegyek, keresek valakit, aki szóba áll velem.
Nehéz lesz, mert mindenki épp másban és máshol illetékes.
Aztán megkeresem a betegjogi képviselőt, és feljelentem az egész kócerájt,
hogy a bolondját járatják velem.
Legalább csinálok valamit, ha már baszni nem tudok.
Valahol ki kell, hogy jöjjön a tesztoszteron.
2014. július 31., csütörtök
2014. július 25., péntek
Fogyókúra
Az alapsúlyomból 5 kilót adtam le, már most ronda sovány vagyok. Nem hiúság, tárgyilagos megállapítás.
Se combom,
se karom,
se vállam,
se seggem,
eltűnt 5 kiló színhús.
Zsírom előtte se volt.
Étvágyam van, tökéletes, vagy kiváló, az egészségügy teszi ezt velem.
Szerdán úgy döntöttem, kimegyek abba az elátkozott, fasz Bajcsy kórházba, mert telefonon megközelíthetetlenek. Eleve hétfő - szerda - péntek du. van rendelés, csak akkor hívhatom őket. A kolo-proktológia számaként megadottat hiába hívom, a géphang közli: ehhez a számhoz előfizető nem tartozik. A kórház telefonján közlik: ne vicceljek velük, ez a számuk, kész. Majd ők kacsolják, kis türelem. Abból ugyan semmennyi sincs bennem, de adtam nekik fél órát, hátha felveszik. Több etapban, eredménytelenül.
Kint van a picsában a kórház, többször is át kell szállnom a villamosvágány-felújítások miatt. 3 óra az út oda-vissza, csak du. 1-re mehetek. Előtte nem ehetek, mert akármikor elkaphat útközben a szapora, halogatathatatlanul.
Semmi evés, üres has, a buszon éreztem, hogy a köldököm a gerincemhez simul.
A kolo-proktológiánál senki, hiába kopogtattam, a kutya sem volt ott. Tájékoztatás semmi, nincs kint rendelési idő, nincs kint elérhetőség, a legyapált nővérek semmit se tudnak. Nem ide tartoznak, csak gyakorlaton vannak, kérdezzem itt, kérdezzem ott. Már, aki leáll egy szóra egyáltalán, nem gyakorlat ott.
Egy fehér köpenyes megszánt végre. Nem ez a dolga ugyan, de megnézi nekem. Aranyos volt, gondoltam, hozok neki bonbont. Nincs még kész, utána telefonált, hiába ma 3 hete, hogy biopsziát vettek, csak 5 nap múlva adták le.
Kaptam tőle egy telefonszámot is - mobilt - ezen hívhatom.
(Hívtam is ma reggel: géphang közölte, jelenleg nem elérhető. Bonbon ugrott.)
4 után keveredtem haza, nagyon éhesen. Megmelegítettem a paprikás krumplit, kiszedtem a hűtőből az uborkasalátát. Nézni is gyönyörűség volt. Megettem lassan a negyedét, és megnéztem, csütörtökön melyik vizsgálatom lesz, ehetek-e? Láttam, hogy a kolonoszkópiás beutalóm van soron. Gőzöm se volt, hogy megvizsgálnak-e, vagy csak adnak egy időpontot, de azonnal félni kezdtem. Krumpli és saláta be a hűtőbe, tele seggel mégsem mehetek.
Éhesen keltem, éhes voltam egész nap. Este fél 6-ra kaptam időpontot, addigra már szédelegtem. Fél 7-kor hívott be a doktornő. Mondta: ehettem volna nyugodtan, addig úgysem nem csinál semmit, míg nincs meg a szövettan. Kedves volt a múltkori hülye kérdéséhez képest (ugyan mondjam már meg, mi ennyire sürgős??), és tájékozatlan. Nem tagadta meg a kezelést (igaz, nem is történt semmi ilyen), de győzködött, hogy HIV fertőzöttként nekem mindent a Lászlóban kell intéznem. A Szócska tavalyi levelét nem ismerte (szereztem ma egy kinyomtatottat), és többször is hangsúlyozta, mekkora kockázatot vállal velem. Láttam rajta, számára a "HIV fertőzött" szó a fertőző, papolhattam neki a vírusszámról. Érdeklődött is: Itt az áll a beutalómon: HIV pozitív. Valóban így van ez? Szexuális úton kaptam el? Pedig nem a HIV eredetmagyarázatáért mentem hozzá, hanem a daganattal a seggemben. (Elestem egy transzfúziós sajnálattól, ez van.) Dicsekedtem neki: már egy hete nem vérzek, ez jó jel? Lehet ez is, lehet az is, hűtött le. Kaptam tőle egy újabb időpontot, más nem történt ezen kívül. bent ültem 10 percet, néha írt, néha kérdezett, néha telefonált. Megtudtam így, hogy tulajdonképpen szabadságon van, és a Kovácsnénak tényleg karcinómája van.
Itthon végre.
Előszedtem este a tegnap elrakott vacsorát. Óvatos voltam: a mai ultrahanghoz átolvastam, ehetek-e? Este keveset (sokat akartam), reggel semmit, 3 óra vizeletvisszatartás, vizsgálat előtt 5-7 dl vízívás.
Böjtös maradt így a csütörtök is.
Ma 10.40-re kaptam időpontot. 7.40-kor pisáltam egy jót, megittam az előírt vizet. Tusoltam, és éreztem, hogy rögtön behugyozok.
Visszatartottam valahogy, de nagyon nehezen. 9 után elindultam, hogy elbóklászom addig az időt, de éreztem, sehova se, csak a rendelőbe, most még talán odaérek.
Nagyon kellett már pisálnom, de nem lehetett. Lifttel mentem fel, éreztem, hogy száll le a tele hólyagom, ki se bírom.
Alig ültem 5 percet, csodák csodájára behívtak, pedig volt még egy órám az időpontomig.
Ez volt az eddigi legjobb vizsgálatom. Bekentek zselével, simogatta a bőröm a készülék. A doktor nem beszélt hülyeségeket, tette csak a dolgát. Olyan volt, mintha ölelgetne, jól esett.
Amikor végzett, kirohantam a vécére. Vizelés közben hallottam, hogy már szólítanak is. Olyan gyorsak voltak, mint egy maszek rendelés.
Ki kellett mennem a László kórházba még, mert a múlt héten hiányzott a patikából az egyik gyógyszerem. Elintéztem azt is. Bementem a rendelőbe - szerencsémre még találtam ott embert - és kértem egy igazolást, hogy tényleg HIV fertőzött vagyok, tényleg kezelnek, és tényleg ezek és ezek a vizsgálati adataim: CD4 40%, vírus méréshatár alatti (kevesebb, mint 20 darab vírus mikroliterenként). Csütörtökön megyek a kolonoszkópiás nénihez, az orra alá tartom.
Persze, ez még nem a gordiuszi csomó, megoldva. Van ott olyan doktornéni, aki azt mondja az ilyenre: látja, de nem hiszi.
Hazafelé vettem lenolajat meg faragasztót. Enni fogok, meg barkácsolni, egész hétfőig. Sehova se megyek, hozzám meg a lábát senki most be nem teszi!
Se combom,
se karom,
se vállam,
se seggem,
eltűnt 5 kiló színhús.
Zsírom előtte se volt.
Étvágyam van, tökéletes, vagy kiváló, az egészségügy teszi ezt velem.
Szerdán úgy döntöttem, kimegyek abba az elátkozott, fasz Bajcsy kórházba, mert telefonon megközelíthetetlenek. Eleve hétfő - szerda - péntek du. van rendelés, csak akkor hívhatom őket. A kolo-proktológia számaként megadottat hiába hívom, a géphang közli: ehhez a számhoz előfizető nem tartozik. A kórház telefonján közlik: ne vicceljek velük, ez a számuk, kész. Majd ők kacsolják, kis türelem. Abból ugyan semmennyi sincs bennem, de adtam nekik fél órát, hátha felveszik. Több etapban, eredménytelenül.
Kint van a picsában a kórház, többször is át kell szállnom a villamosvágány-felújítások miatt. 3 óra az út oda-vissza, csak du. 1-re mehetek. Előtte nem ehetek, mert akármikor elkaphat útközben a szapora, halogatathatatlanul.
Semmi evés, üres has, a buszon éreztem, hogy a köldököm a gerincemhez simul.
A kolo-proktológiánál senki, hiába kopogtattam, a kutya sem volt ott. Tájékoztatás semmi, nincs kint rendelési idő, nincs kint elérhetőség, a legyapált nővérek semmit se tudnak. Nem ide tartoznak, csak gyakorlaton vannak, kérdezzem itt, kérdezzem ott. Már, aki leáll egy szóra egyáltalán, nem gyakorlat ott.
Egy fehér köpenyes megszánt végre. Nem ez a dolga ugyan, de megnézi nekem. Aranyos volt, gondoltam, hozok neki bonbont. Nincs még kész, utána telefonált, hiába ma 3 hete, hogy biopsziát vettek, csak 5 nap múlva adták le.
Kaptam tőle egy telefonszámot is - mobilt - ezen hívhatom.
(Hívtam is ma reggel: géphang közölte, jelenleg nem elérhető. Bonbon ugrott.)
4 után keveredtem haza, nagyon éhesen. Megmelegítettem a paprikás krumplit, kiszedtem a hűtőből az uborkasalátát. Nézni is gyönyörűség volt. Megettem lassan a negyedét, és megnéztem, csütörtökön melyik vizsgálatom lesz, ehetek-e? Láttam, hogy a kolonoszkópiás beutalóm van soron. Gőzöm se volt, hogy megvizsgálnak-e, vagy csak adnak egy időpontot, de azonnal félni kezdtem. Krumpli és saláta be a hűtőbe, tele seggel mégsem mehetek.
Éhesen keltem, éhes voltam egész nap. Este fél 6-ra kaptam időpontot, addigra már szédelegtem. Fél 7-kor hívott be a doktornő. Mondta: ehettem volna nyugodtan, addig úgysem nem csinál semmit, míg nincs meg a szövettan. Kedves volt a múltkori hülye kérdéséhez képest (ugyan mondjam már meg, mi ennyire sürgős??), és tájékozatlan. Nem tagadta meg a kezelést (igaz, nem is történt semmi ilyen), de győzködött, hogy HIV fertőzöttként nekem mindent a Lászlóban kell intéznem. A Szócska tavalyi levelét nem ismerte (szereztem ma egy kinyomtatottat), és többször is hangsúlyozta, mekkora kockázatot vállal velem. Láttam rajta, számára a "HIV fertőzött" szó a fertőző, papolhattam neki a vírusszámról. Érdeklődött is: Itt az áll a beutalómon: HIV pozitív. Valóban így van ez? Szexuális úton kaptam el? Pedig nem a HIV eredetmagyarázatáért mentem hozzá, hanem a daganattal a seggemben. (Elestem egy transzfúziós sajnálattól, ez van.) Dicsekedtem neki: már egy hete nem vérzek, ez jó jel? Lehet ez is, lehet az is, hűtött le. Kaptam tőle egy újabb időpontot, más nem történt ezen kívül. bent ültem 10 percet, néha írt, néha kérdezett, néha telefonált. Megtudtam így, hogy tulajdonképpen szabadságon van, és a Kovácsnénak tényleg karcinómája van.
Itthon végre.
Előszedtem este a tegnap elrakott vacsorát. Óvatos voltam: a mai ultrahanghoz átolvastam, ehetek-e? Este keveset (sokat akartam), reggel semmit, 3 óra vizeletvisszatartás, vizsgálat előtt 5-7 dl vízívás.
Böjtös maradt így a csütörtök is.
Ma 10.40-re kaptam időpontot. 7.40-kor pisáltam egy jót, megittam az előírt vizet. Tusoltam, és éreztem, hogy rögtön behugyozok.
Visszatartottam valahogy, de nagyon nehezen. 9 után elindultam, hogy elbóklászom addig az időt, de éreztem, sehova se, csak a rendelőbe, most még talán odaérek.
Nagyon kellett már pisálnom, de nem lehetett. Lifttel mentem fel, éreztem, hogy száll le a tele hólyagom, ki se bírom.
Alig ültem 5 percet, csodák csodájára behívtak, pedig volt még egy órám az időpontomig.
Ez volt az eddigi legjobb vizsgálatom. Bekentek zselével, simogatta a bőröm a készülék. A doktor nem beszélt hülyeségeket, tette csak a dolgát. Olyan volt, mintha ölelgetne, jól esett.
Amikor végzett, kirohantam a vécére. Vizelés közben hallottam, hogy már szólítanak is. Olyan gyorsak voltak, mint egy maszek rendelés.
Ki kellett mennem a László kórházba még, mert a múlt héten hiányzott a patikából az egyik gyógyszerem. Elintéztem azt is. Bementem a rendelőbe - szerencsémre még találtam ott embert - és kértem egy igazolást, hogy tényleg HIV fertőzött vagyok, tényleg kezelnek, és tényleg ezek és ezek a vizsgálati adataim: CD4 40%, vírus méréshatár alatti (kevesebb, mint 20 darab vírus mikroliterenként). Csütörtökön megyek a kolonoszkópiás nénihez, az orra alá tartom.
Persze, ez még nem a gordiuszi csomó, megoldva. Van ott olyan doktornéni, aki azt mondja az ilyenre: látja, de nem hiszi.
Hazafelé vettem lenolajat meg faragasztót. Enni fogok, meg barkácsolni, egész hétfőig. Sehova se megyek, hozzám meg a lábát senki most be nem teszi!
2014. július 19., szombat
Nézőpont
Nem történt semmi.
Ez is valami legalább.
A szövettan nincs még kész - nem is bánom, hétvégén legalább nem kell, hogy ezen tekerjen az agyam.
Ami az eltelt 3 hét mérlege:
- az első hét volt a legszarabb, lelkileg is, meg az a hét hozta radikális romlást
- a második hét is romló szakasz volt, de az már mentes legalább az öngyásztól
- a harmadik hét pedig álló helyzet, vagy egy kicsit tán jobb is
Az az ijesztő állapotváltozás lefékeződött,
ez jó,
már csak szoknom kell magamat.
Rászoktattam magam a muszáj-kajálásra - csábító lenne pedig nem enni -
széklet van,
igaz,
naponta többször is.
De ennek örülök, ha utána elterülök félórákra is.
Úgy tűnik, mintha most nem vérezne, de ha vérzik is, nem annyira, mint az elején.
Nem bosszantanak az életmentő ajánlatok - csodagomba, mágneses izé, rákot ölő tea, vallási mániába sem estem.
A szex hiányzik, tény.
Nem is pont a kielégülés, hanem a cirkusz, a vadászat, élvezni, hogy élvezi a másik.
Ez odavan,
helyette barkácsba fordítom a dolgokat.
Élvezem ezt is, bár újratermelődik tőle a kupleráj.
Aztán, ha kész, fekszem egy kicsit. Hol itt, hol ott, gyönyörködöm, már nem is bosszant annyira a vaksiságom miatt véletlen használt zöld pác.
Főztem hamuzsírt, antik lesz tőle az is, ami nem is az.
Azt is lehet nézni egy darabig.
Aztán, mint a szex után: jöhet a következő, csak most nem pasas, hanem ötlet.
Lehet keresgélni, mit találok itthon hozzá.
Keresgélni meg érdekes, mert félrepakolok minden kacatot, hogy valamire jó lesz még.
Újabb ötletek születnek, ezzel is megy az idő.
Ha ráunok, majd csak lesz akkor is valami.
Addig meg marad a paraszt-egyszerűség: dédnagyanyámtól hallottam gyakran, amikor magában beszélt: örülj, hogy luk van a seggeden, és szarni tudsz. Eszembe jut naponta többször is, és örülök, mert ettől kerek most a világ.
Ez is valami legalább.
A szövettan nincs még kész - nem is bánom, hétvégén legalább nem kell, hogy ezen tekerjen az agyam.
Ami az eltelt 3 hét mérlege:
- az első hét volt a legszarabb, lelkileg is, meg az a hét hozta radikális romlást
- a második hét is romló szakasz volt, de az már mentes legalább az öngyásztól
- a harmadik hét pedig álló helyzet, vagy egy kicsit tán jobb is
Az az ijesztő állapotváltozás lefékeződött,
ez jó,
már csak szoknom kell magamat.
Rászoktattam magam a muszáj-kajálásra - csábító lenne pedig nem enni -
széklet van,
igaz,
naponta többször is.
De ennek örülök, ha utána elterülök félórákra is.
Úgy tűnik, mintha most nem vérezne, de ha vérzik is, nem annyira, mint az elején.
Nem bosszantanak az életmentő ajánlatok - csodagomba, mágneses izé, rákot ölő tea, vallási mániába sem estem.
A szex hiányzik, tény.
Nem is pont a kielégülés, hanem a cirkusz, a vadászat, élvezni, hogy élvezi a másik.
Ez odavan,
helyette barkácsba fordítom a dolgokat.
Élvezem ezt is, bár újratermelődik tőle a kupleráj.
Aztán, ha kész, fekszem egy kicsit. Hol itt, hol ott, gyönyörködöm, már nem is bosszant annyira a vaksiságom miatt véletlen használt zöld pác.
Főztem hamuzsírt, antik lesz tőle az is, ami nem is az.
Azt is lehet nézni egy darabig.
Aztán, mint a szex után: jöhet a következő, csak most nem pasas, hanem ötlet.
Lehet keresgélni, mit találok itthon hozzá.
Keresgélni meg érdekes, mert félrepakolok minden kacatot, hogy valamire jó lesz még.
Újabb ötletek születnek, ezzel is megy az idő.
Ha ráunok, majd csak lesz akkor is valami.
Addig meg marad a paraszt-egyszerűség: dédnagyanyámtól hallottam gyakran, amikor magában beszélt: örülj, hogy luk van a seggeden, és szarni tudsz. Eszembe jut naponta többször is, és örülök, mert ettől kerek most a világ.
2014. július 17., csütörtök
Az orvosokrul
Kész lett a héten a tüdő CT, rendben minden vele.
Ez legalább megvan.
Tegnap 1-re kaptam időpontot, elmentem a lelettel a tüdőgondozóba.
Állni, ülni nem szeretek, de várattak 95 percet.
Behívott az elején a doki - csak bele kellett volna néznie a CT leletbe, felírni 2 nyavalyás gyógyszert. Kérdezte, mi van, mondtam: daganat a seggemben, de ez más téma. Elküldött légzésvizsgálatra - 30 másodperc volt az egész - aztán behívott egy másik fickót, ült benn nála majd egy órát. Doki közben ki meg be, telefonált, mászkált, totál szét volt zuhanva. Aztán jött egy rohadt vénasszony, bottal, azonnal játszmázni kezdett, milyen kurvára rosszul van. Legyezgette magát, sóhajtozott, idegesen kapkodott levegő után. Reszketeg kézzel előrázta a gyógyszerét, aztán szétgurította, lássa mindenki, mekkora nagybeteg, milyen rosszul van. Nem ült meg nyugton a szottyadt valagán, haldoklott látványosan. Már két nővért lekötött, kihívták hozzá a szétzuhant dokit is, aki fogta a pulzusát fapofával. 155/77, mondta a nővér a vérnyomást, ami ebben a korban tökéletesen rendben van. Mégis hatott a produkció, behívták a nyanyát soron kívül. Csodát tett vele az orvostudomány, mert amikor kijött 20 perc múlva, semmi sem látszott rajta. Elégedetten üldögélt, kisimult arccal. Taxit rendelt, s amikor megjött, ruganyos léptekkel távozott, botját a hóna alá fogva. Dögölj meg, vén piszok, gondoltam, s bosszantott, hogy nem mondtam ki hangosan.
Bemehettem volna, de telefonált a doktor megint. Ment két kört, aztán folytatta bent a rendelőben. A telefont. - Kis türelem - szólt ki, és telefonált ismét, majd behívott végre.
Nem kérdezett semmit, csak írta a receptem. Mondtam neki: ezt nem írathatnám fel a háziorvossal?
- Azt csinálom épp - szólt ki billentyűzetből sértődötten, csendre intve. Akartam neki mondani: nem akarok többé hozzá jönni: bizalom semmi, düh meg annál több van. Telefonált megint, másnak, hozzám egy kukkot se szólt. Csak ültem ott, statisztának. Kint biztos gondolták: súlyos eset lehetek, mert bent vagyok már 20 perce, sok lehet a baj nálam.
Ide se jövök többet, inkább a végpusztulás. Köptem 3-szor TBC vizsgálat céljából, megcétéztek, mi a fasz az gócárnyék a tüdőcsúcsban. Semmit se szólt az ezekről a doki, úgy kellett kihúznom belőle 2 mondatot.
- Jöjjön vissza kontrollra januárban - búcsúzott.
Azt várhatja.
Ekkora faszkalapot. Elbaszta a fél napom. Kaptam tőle 2 receptet, 1 kérdést, meg 2 kicsikart mondatot. Délben mentem, hogy időben ott legyek, 4-re értem haza.
Pedig eredetileg örültem neki, hogy véletlen hozzá kerültem. Fantasztikus egy figura - dicsérte egy ismerősöm a múltkoriban. Igaz, neki nem írta egyik beutalójára sem nagy betűkkel, hogy HIV, mintha a 80-as éveket járnánk.
Tanulság.
Akit eztán nekem dicsérnek, azt kerülöm, mint a pestist.
Annak idején a Bánhegyit azért választottam, mert mindenki szidta. Gondoltam, kipróbálom, milyen. Jó döntés volt, az öreget bírom.
A kolonoszkópiára meg már eleve ellenérzésekkel megyek. Amikor időpontot kértem a doktornőtől, megkérdezte: ugyan mi sürgős ennyire?
Anyád, az.
Beutalót kaptam, faszfej.
Ezek után tartsam oda neki a valagam.
Nem vagyok türelmes, úgy tűnik. Az önismeretből legalább ennyi hasznom van.
Ez legalább megvan.
Tegnap 1-re kaptam időpontot, elmentem a lelettel a tüdőgondozóba.
Állni, ülni nem szeretek, de várattak 95 percet.
Behívott az elején a doki - csak bele kellett volna néznie a CT leletbe, felírni 2 nyavalyás gyógyszert. Kérdezte, mi van, mondtam: daganat a seggemben, de ez más téma. Elküldött légzésvizsgálatra - 30 másodperc volt az egész - aztán behívott egy másik fickót, ült benn nála majd egy órát. Doki közben ki meg be, telefonált, mászkált, totál szét volt zuhanva. Aztán jött egy rohadt vénasszony, bottal, azonnal játszmázni kezdett, milyen kurvára rosszul van. Legyezgette magát, sóhajtozott, idegesen kapkodott levegő után. Reszketeg kézzel előrázta a gyógyszerét, aztán szétgurította, lássa mindenki, mekkora nagybeteg, milyen rosszul van. Nem ült meg nyugton a szottyadt valagán, haldoklott látványosan. Már két nővért lekötött, kihívták hozzá a szétzuhant dokit is, aki fogta a pulzusát fapofával. 155/77, mondta a nővér a vérnyomást, ami ebben a korban tökéletesen rendben van. Mégis hatott a produkció, behívták a nyanyát soron kívül. Csodát tett vele az orvostudomány, mert amikor kijött 20 perc múlva, semmi sem látszott rajta. Elégedetten üldögélt, kisimult arccal. Taxit rendelt, s amikor megjött, ruganyos léptekkel távozott, botját a hóna alá fogva. Dögölj meg, vén piszok, gondoltam, s bosszantott, hogy nem mondtam ki hangosan.
Bemehettem volna, de telefonált a doktor megint. Ment két kört, aztán folytatta bent a rendelőben. A telefont. - Kis türelem - szólt ki, és telefonált ismét, majd behívott végre.
Nem kérdezett semmit, csak írta a receptem. Mondtam neki: ezt nem írathatnám fel a háziorvossal?
- Azt csinálom épp - szólt ki billentyűzetből sértődötten, csendre intve. Akartam neki mondani: nem akarok többé hozzá jönni: bizalom semmi, düh meg annál több van. Telefonált megint, másnak, hozzám egy kukkot se szólt. Csak ültem ott, statisztának. Kint biztos gondolták: súlyos eset lehetek, mert bent vagyok már 20 perce, sok lehet a baj nálam.
Ide se jövök többet, inkább a végpusztulás. Köptem 3-szor TBC vizsgálat céljából, megcétéztek, mi a fasz az gócárnyék a tüdőcsúcsban. Semmit se szólt az ezekről a doki, úgy kellett kihúznom belőle 2 mondatot.
- Jöjjön vissza kontrollra januárban - búcsúzott.
Azt várhatja.
Ekkora faszkalapot. Elbaszta a fél napom. Kaptam tőle 2 receptet, 1 kérdést, meg 2 kicsikart mondatot. Délben mentem, hogy időben ott legyek, 4-re értem haza.
Pedig eredetileg örültem neki, hogy véletlen hozzá kerültem. Fantasztikus egy figura - dicsérte egy ismerősöm a múltkoriban. Igaz, neki nem írta egyik beutalójára sem nagy betűkkel, hogy HIV, mintha a 80-as éveket járnánk.
Tanulság.
Akit eztán nekem dicsérnek, azt kerülöm, mint a pestist.
Annak idején a Bánhegyit azért választottam, mert mindenki szidta. Gondoltam, kipróbálom, milyen. Jó döntés volt, az öreget bírom.
A kolonoszkópiára meg már eleve ellenérzésekkel megyek. Amikor időpontot kértem a doktornőtől, megkérdezte: ugyan mi sürgős ennyire?
Anyád, az.
Beutalót kaptam, faszfej.
Ezek után tartsam oda neki a valagam.
Nem vagyok türelmes, úgy tűnik. Az önismeretből legalább ennyi hasznom van.
2014. július 16., szerda
Barkács
Gőzöm sincs, hogy előrelátás, önbosszú, vagy valamiféle pótcselekvés - de kivágtam tegnap a baszós bőrkanapét. Igaz, nem szerettem már egy ideje: tavaly eltört benne egy rugó. Amikor kicseréltem, felfedeztem, hogy a legócskább pozdorjalap a váza, s az első keresztléc eltört valamelyik akciónál. Megjavítottam, de utána se lett az igazi, lejtett a törött rész felé, odalett a bizalom.
Vagy műtenek, vagy se, nem tudom még - de ha műtenek, ne tudok felmászni egy darabig a galériára.
Muszáj lentre egy ágy, döntöttem, amiről el tudom látni saját magam.
Beáldoztam hát a baszós kanapét, úgyis funkcióját vesztette mostanában.
Túl nagy, hogy kidobjam, eladni meg ócska.
Meg ne mászkáljon itt senki vennivalót nézni.
Emberkerülő vagyok mostanában.
Döntöttem: szétszedem apróra, lenyúzom a bőrt róla, jó lesz tán még valamire.
Elment vele az egész napom tegnap, de élveztem legalább.
Este átjött J., helyére pakoltuk az ágyat, hálás voltam neki.
Amikor elment, szöszöltem még egy darabig, de már kalapálni nem akartam.
Rám jött a barkács, terveztem a holnapot, mi mindent csinálok. Úgysincs most semmi dolgom.
Ma meg, mintha kiszállt volna belőlem az erő, feküdtem naphosszat. Dél körül összeszedtem magam, elmentem fapácért a boltba. Nincs messze, tán 200 méter, de csak vánszorogtam. Néztem, hova ülhetnék le, meglepett a gyengeség. Mi a fasz van?
Feküdtem meg aludtam majdnem 6-ig, mire lábra kaptam.
Beszéltem a lányommal. Mondta, kész lett a sógornak a szövettan. Rák, de várni kell, mert baromira le van fogyva. Ennie kéne, de nehezen megy neki, mert tojni meg hetente csak egyszer tud általában.
Szegény, micsoda kín lehet neki.
A mája is szar, áttét van.
Most meg olvasom, nem akarja műttetni magát. Artemisia annua, csodanövény, 16 óra alatt elöli a rákos sejteket, malária ellen is jó volt Kínában.
Irigylem, hogy hinni tud. Szar vagyok csodavárásban.
Igaz, én is keverek búzacsírát meg zabkorpát 2 hete a joghurtomba, de csak azért, hogy rostdús legyen az étel, mert olyat parancsoltak.
Utálok reggelizni, sose szoktam, de most a hízókúra része. Megint 63 kiló vagyok, fogytam.
Szar ez a várakozás. Csak péntektől kérdezgethetem, kész van-e már a szövettan.
Vagy műtenek, vagy se, nem tudom még - de ha műtenek, ne tudok felmászni egy darabig a galériára.
Muszáj lentre egy ágy, döntöttem, amiről el tudom látni saját magam.
Beáldoztam hát a baszós kanapét, úgyis funkcióját vesztette mostanában.
Túl nagy, hogy kidobjam, eladni meg ócska.
Meg ne mászkáljon itt senki vennivalót nézni.
Emberkerülő vagyok mostanában.
Döntöttem: szétszedem apróra, lenyúzom a bőrt róla, jó lesz tán még valamire.
Elment vele az egész napom tegnap, de élveztem legalább.
Este átjött J., helyére pakoltuk az ágyat, hálás voltam neki.
Amikor elment, szöszöltem még egy darabig, de már kalapálni nem akartam.
Rám jött a barkács, terveztem a holnapot, mi mindent csinálok. Úgysincs most semmi dolgom.
Ma meg, mintha kiszállt volna belőlem az erő, feküdtem naphosszat. Dél körül összeszedtem magam, elmentem fapácért a boltba. Nincs messze, tán 200 méter, de csak vánszorogtam. Néztem, hova ülhetnék le, meglepett a gyengeség. Mi a fasz van?
Feküdtem meg aludtam majdnem 6-ig, mire lábra kaptam.
Beszéltem a lányommal. Mondta, kész lett a sógornak a szövettan. Rák, de várni kell, mert baromira le van fogyva. Ennie kéne, de nehezen megy neki, mert tojni meg hetente csak egyszer tud általában.
Szegény, micsoda kín lehet neki.
A mája is szar, áttét van.
Most meg olvasom, nem akarja műttetni magát. Artemisia annua, csodanövény, 16 óra alatt elöli a rákos sejteket, malária ellen is jó volt Kínában.
Irigylem, hogy hinni tud. Szar vagyok csodavárásban.
Igaz, én is keverek búzacsírát meg zabkorpát 2 hete a joghurtomba, de csak azért, hogy rostdús legyen az étel, mert olyat parancsoltak.
Utálok reggelizni, sose szoktam, de most a hízókúra része. Megint 63 kiló vagyok, fogytam.
Szar ez a várakozás. Csak péntektől kérdezgethetem, kész van-e már a szövettan.
2014. július 13., vasárnap
2014. július 12., szombat
Munkaterápia
Itt járt ma a lányom, meg a két gyönyörűség. Papa így, papa úgy, lemerültem, mint a laposelem. Ágyam szárogattam, mert beleborult a buborékfújó, azt hittem eddig: ártalmatlan játék.
Elmentek még boltozgatni is, aztán egy picit még felugrottak. Addigra eltüntettem a szőnyegről meg a terítőről a ribizlilekvárt, a konyhában is rendet raktam.
Békén néztem a híradót, az esős idő, a fáradtság már majd leragasztotta a szemem. Gondoltam, beiktatok még egy alvás előtti WC-t, aztán majd holnap kinyitom a szemem.
Meggyötört nagyon, kiszállt a lábamból is az erő.
Lehúztam a WC-t, mire az egész feljött a fürdőkádba. Pumpálhattam, csak egyre több és egyre rondább jött vissza. A víz is levert. Volt ilyen már, vagy 5-6 éve, 20 ezer fölött számolt a csőgörényes. Ez a keskeny strang átka.
Ez még csak hagyján, de mit csinálok WC nélkül, amikor az a napi 10 kötelező program?
Fürdés nélkül még ellennék, úgyse szagol most senki. De se mosás, se mosogatás... zacskóba sem tojhatok.
Fél 8-kor elmentem hypóra, sósavra vadászni. Fekvést kívántam, nem bódorgást, de vitt a muszáj.
Kimeregettem mindent a kádból egy vödörbe, aztán a sósavat cseppenként eresztettem le, ahogy a lefolyó bevette. Vártam vele egy órát, lesz, ami lesz, aztán kiforráztam az egészet egy nagy fazék zubogó vízzel. Pumpáltam veszettül, egy darabig csak a forró sósavas bűz jött vissza, aztán nagy nehezen megindult, végre.
Kisikáltam, kihypóztam mindent, eltüntettem a nyomokat.
Helyreállt a világrend, béke.
Elmentek még boltozgatni is, aztán egy picit még felugrottak. Addigra eltüntettem a szőnyegről meg a terítőről a ribizlilekvárt, a konyhában is rendet raktam.
Békén néztem a híradót, az esős idő, a fáradtság már majd leragasztotta a szemem. Gondoltam, beiktatok még egy alvás előtti WC-t, aztán majd holnap kinyitom a szemem.
Meggyötört nagyon, kiszállt a lábamból is az erő.
Lehúztam a WC-t, mire az egész feljött a fürdőkádba. Pumpálhattam, csak egyre több és egyre rondább jött vissza. A víz is levert. Volt ilyen már, vagy 5-6 éve, 20 ezer fölött számolt a csőgörényes. Ez a keskeny strang átka.
Ez még csak hagyján, de mit csinálok WC nélkül, amikor az a napi 10 kötelező program?
Fürdés nélkül még ellennék, úgyse szagol most senki. De se mosás, se mosogatás... zacskóba sem tojhatok.
Fél 8-kor elmentem hypóra, sósavra vadászni. Fekvést kívántam, nem bódorgást, de vitt a muszáj.
Kimeregettem mindent a kádból egy vödörbe, aztán a sósavat cseppenként eresztettem le, ahogy a lefolyó bevette. Vártam vele egy órát, lesz, ami lesz, aztán kiforráztam az egészet egy nagy fazék zubogó vízzel. Pumpáltam veszettül, egy darabig csak a forró sósavas bűz jött vissza, aztán nagy nehezen megindult, végre.
Kisikáltam, kihypóztam mindent, eltüntettem a nyomokat.
Helyreállt a világrend, béke.
2014. július 10., csütörtök
Virólógus és jock
Tegnap
reggeltől estig
csak feküdtem, mint egy darab fa,
hason,
kín volt állni-ülni.
Főznöm kellett, estig halogattam, de akkor is csak a muszáj vitt rá.
A mai nap meg kész meglepetés. Pedig szorongtam, hogy megyek be kontrollra az öreghez majd reggel.
A szokásos negyedévire.
Kötelező, nem halasztható, az utolsó dobozokból szedegetem már a gyógyszert.
Kibírtam a reggeli indulást, a BKV-t, a várakozást, meg mindent.
Sokat kellett várnom, dugig volt a rendelő. Valamikor félidőben befutott Cs., mellém telepedett.
Fölpörgött volt, sutyorgott, poénkodott, halálra idegesített.
- Nem láttalak mostanában a Magnumban.
- Ja, nem járok, daganat van a seggemben, más most a program.
- Tényleg?? Na, ne mondd... te, figyelj, ez most egyre többnek van. Ez most valami divat? A Magnumot meg ne sajnáld, tiszta üres volt, ciánoztak. Nekem se ott jön össze... képzeld - csapkodta a vállam - mostanában szinte minden napra akad valaki.
Talán már a szemben ülők is fészkelődhettek, mert csendesebbre fogta:
- Nekem is lett ősszel ez a hodzskin, tudod, nyirokrák, kórházban is voltam. Kemóztak, hú de untam már... képzeld, most már leszázalékolnak! - fülig szaladt a szája az örömtől. Töprengtem, hogy szimplán hülye, vagy így kell fogni a dolgokat?
Behívtak végre.
Vártam nagyon a pillanatot, valakinek elejétől végig el akartam mondani a dolgokat. Bízom Bánhegyiben, tőle sok minden hihetőbb számomra.
Nelli nagyon kedves volt, mint mindigde ma valahogy megsokszorozódott a tapintata.
Az első jót is ma hallottam, az öregtől. Először lépett ki a megszokott gépiességéből (hogy van... sohajtson... most ne sohajtson... felöltözhet). Ült, nézett, gondolkozott, aztán elég hosszasan beszélt. Volt egy mondatrésze, ami új nézőpontot adott: "ha áthelyezik a végbelét, RAGASZKODJON hozzá, hogy csak ideiglenes legyen".
Biztos mondott mást is, kiesett a többi, nekem ez az egy találat kellett az idei nyárra.
Az "októberben várom"-nak is más volt most a súlya.
A várás most a dolgom.
Várnom kell így is, úgyis: a szövettan csak 2 hét múlva esedékes, a többi vizsgálatra is akkorra kaptam időpontot.
De legalább kaptam hozzá egy csipet optimizmust most.
A rendelőből gyalog jöttem haza. Nem vánszorogva, hanem a szokott módon, ruganyosan.
Először csak cigizni akartam. Mire elszívtam, az egyik kedvenc turkálómhoz értem. Nem akartam venni semmit, csak kotorászni, meg élvezni, hogy nem hajt haza a seggem. Aztán beleakadt a kezem egy KINCSbe, a mostani kilátástalan helyzettől a létezhető legtávolabb eső, legfölöslegesebb cuccba, egy IGAZI Aussiebum márkájú jockba. Az Aussiebum olyan a gatyák közt, mint autók közt a Jaguár, szexi, formás, isteni... a talált meg különösen az. Fekete necc az eleje, mindent megmutat, a széles derékrész kiemeli a keskeny csípőt - fenékrésze meg nincs, mint általában a jocknak.
Pillanatig rámeredtem: minek? úgyse lesz seggem... aztán belevágtam gyorsan a kosárba.
Felveszem ezt én még...
Felvillanyozódtam.
Gyalog jöttem tovább, meg se kottyant. Megbámultam a puccba vágott Ludovikát, meg az új parkot, megcsodáltam a Füvészkertben a virágokat. Jó szaga volt a levegőnek, simogató a napsütés, fent, nagyon magasan, csipkés felhők úsztak.
Végre egy jó nap... egy virológussal, meg egy jockkal.
reggeltől estig
csak feküdtem, mint egy darab fa,
hason,
kín volt állni-ülni.
Főznöm kellett, estig halogattam, de akkor is csak a muszáj vitt rá.
A mai nap meg kész meglepetés. Pedig szorongtam, hogy megyek be kontrollra az öreghez majd reggel.
A szokásos negyedévire.
Kötelező, nem halasztható, az utolsó dobozokból szedegetem már a gyógyszert.
Kibírtam a reggeli indulást, a BKV-t, a várakozást, meg mindent.
Sokat kellett várnom, dugig volt a rendelő. Valamikor félidőben befutott Cs., mellém telepedett.
Fölpörgött volt, sutyorgott, poénkodott, halálra idegesített.
- Nem láttalak mostanában a Magnumban.
- Ja, nem járok, daganat van a seggemben, más most a program.
- Tényleg?? Na, ne mondd... te, figyelj, ez most egyre többnek van. Ez most valami divat? A Magnumot meg ne sajnáld, tiszta üres volt, ciánoztak. Nekem se ott jön össze... képzeld - csapkodta a vállam - mostanában szinte minden napra akad valaki.
Talán már a szemben ülők is fészkelődhettek, mert csendesebbre fogta:
- Nekem is lett ősszel ez a hodzskin, tudod, nyirokrák, kórházban is voltam. Kemóztak, hú de untam már... képzeld, most már leszázalékolnak! - fülig szaladt a szája az örömtől. Töprengtem, hogy szimplán hülye, vagy így kell fogni a dolgokat?
Behívtak végre.
Vártam nagyon a pillanatot, valakinek elejétől végig el akartam mondani a dolgokat. Bízom Bánhegyiben, tőle sok minden hihetőbb számomra.
Nelli nagyon kedves volt, mint mindigde ma valahogy megsokszorozódott a tapintata.
Az első jót is ma hallottam, az öregtől. Először lépett ki a megszokott gépiességéből (hogy van... sohajtson... most ne sohajtson... felöltözhet). Ült, nézett, gondolkozott, aztán elég hosszasan beszélt. Volt egy mondatrésze, ami új nézőpontot adott: "ha áthelyezik a végbelét, RAGASZKODJON hozzá, hogy csak ideiglenes legyen".
Biztos mondott mást is, kiesett a többi, nekem ez az egy találat kellett az idei nyárra.
Az "októberben várom"-nak is más volt most a súlya.
A várás most a dolgom.
Várnom kell így is, úgyis: a szövettan csak 2 hét múlva esedékes, a többi vizsgálatra is akkorra kaptam időpontot.
De legalább kaptam hozzá egy csipet optimizmust most.
A rendelőből gyalog jöttem haza. Nem vánszorogva, hanem a szokott módon, ruganyosan.
Először csak cigizni akartam. Mire elszívtam, az egyik kedvenc turkálómhoz értem. Nem akartam venni semmit, csak kotorászni, meg élvezni, hogy nem hajt haza a seggem. Aztán beleakadt a kezem egy KINCSbe, a mostani kilátástalan helyzettől a létezhető legtávolabb eső, legfölöslegesebb cuccba, egy IGAZI Aussiebum márkájú jockba. Az Aussiebum olyan a gatyák közt, mint autók közt a Jaguár, szexi, formás, isteni... a talált meg különösen az. Fekete necc az eleje, mindent megmutat, a széles derékrész kiemeli a keskeny csípőt - fenékrésze meg nincs, mint általában a jocknak.
Pillanatig rámeredtem: minek? úgyse lesz seggem... aztán belevágtam gyorsan a kosárba.
Felveszem ezt én még...
Felvillanyozódtam.
Gyalog jöttem tovább, meg se kottyant. Megbámultam a puccba vágott Ludovikát, meg az új parkot, megcsodáltam a Füvészkertben a virágokat. Jó szaga volt a levegőnek, simogató a napsütés, fent, nagyon magasan, csipkés felhők úsztak.
Végre egy jó nap... egy virológussal, meg egy jockkal.
2014. július 8., kedd
Tuti tipp
Néztem a híradót, benne Nellit, a jós elefántot.
Ez a jószág tud valamit... német győzelmet jósolt - belenéztem a meccsbe: jelenleg 5:0
Egyszerűbb is, gyors is
szerintem hozzá fordulok.
Ez a jószág tud valamit... német győzelmet jósolt - belenéztem a meccsbe: jelenleg 5:0
Egyszerűbb is, gyors is
szerintem hozzá fordulok.
Címke
Már tizennégy napja hosszantartó, súlyos betegségem van.
Kiderülhet persze,
hogy túlijedeztem a dolgot,
de majd akkor megrántom a vállam.
Nem élem magam ebbe, mert optimista verzió.
Radikális változás állt be az életemben.
Központi kérdés, hogyan kakilok.
Csecsemőnek jó lennék már.
Rendelőkről rendelőkre járok.
Fonnyadt, beszáradt vénember lettem 2 hét alatt.
Senki se mondja: de jó a segged, azannyát, de jól szorítasz -
Kibírtam simán, ha megkúrtak huszan
most meg egy seggmosás is izzasztó feladat.
Hazahoztam akár hat adag gecit - ki se folyt -
most meg örülök, ha a fingom visszatartom.
Biztos van ettől rosszabb, de
nekem
MOST
EZ A ROSSZ.
Az örökkévalósághoz képest lófasz az eltelt két hét
de tőlem végleg elvett idő.
Az előre kitűzöttek meg idegesítően messze vannak
nulla bennem a türelem.
A szövettenyésztés eredménye két - három hét, azaz július vége -
A szaros ultrahangvizsgálatra 25-re kaptam időt, pedig már most is megvan a panaszom -
A kolonoszkópia cifrább: csütörtök délután telefonálhatok, és majd kapok valami messzi időt, amikor átnézik a valagam -
Böngészem a maszekokat: az UH vizsgálatot megcsinálják már 11 ezerért, kibírható.
Kolonoszkópia: 70- 250 ezer közti, ez már húzós.
És ez még csak a tudáshoz visz közel, a seggemmel a helyzet ugyanaz.
Kell még egy hentes, aki szakszerűen szétdarabol.
Vajon sorra kerülök a TB-mmel az idén?
Akkor meg siettetni minek?
Nem haragszom az orvosokra - nekem sürgős, nem nekik.
Nem mondták eddig sehol, hogy nem látnak el - de azt se mondták: azonnal.
Értelme sincs ugrálnom.
A háziorvosnál 11-kor a harmincadik voltam.
Egy nővér szaladgál, nyakába baszták 3 ember dolgát.
De a sebésznél volt géz - ez biztató - mert az se szokott lenni mindig.
Kéretik nem aggódni értem: elvagyok.
- a dühöm ki kell adnom valahol.
A délelőttök szarok, de ki lehet bírni
a délutánok jók.
Házhoz kötött - pontosabban: klozethoz kötött -vagyok, a pórázom cirka kétórányi út.
Étvágy van, vagy ha nincs, azt is leszarom. Eszem, muszáj, visszaszedtem már másfél kilót.
Vagy csak nem tojtam ki még?
A mai 10 szarás együtt se tett ki egy rendes adagot.
Kiderülhet persze,
hogy túlijedeztem a dolgot,
de majd akkor megrántom a vállam.
Nem élem magam ebbe, mert optimista verzió.
Radikális változás állt be az életemben.
Központi kérdés, hogyan kakilok.
Csecsemőnek jó lennék már.
Rendelőkről rendelőkre járok.
Fonnyadt, beszáradt vénember lettem 2 hét alatt.
Senki se mondja: de jó a segged, azannyát, de jól szorítasz -
Kibírtam simán, ha megkúrtak huszan
most meg egy seggmosás is izzasztó feladat.
Hazahoztam akár hat adag gecit - ki se folyt -
most meg örülök, ha a fingom visszatartom.
Biztos van ettől rosszabb, de
nekem
MOST
EZ A ROSSZ.
Az örökkévalósághoz képest lófasz az eltelt két hét
de tőlem végleg elvett idő.
Az előre kitűzöttek meg idegesítően messze vannak
nulla bennem a türelem.
A szövettenyésztés eredménye két - három hét, azaz július vége -
A szaros ultrahangvizsgálatra 25-re kaptam időt, pedig már most is megvan a panaszom -
A kolonoszkópia cifrább: csütörtök délután telefonálhatok, és majd kapok valami messzi időt, amikor átnézik a valagam -
Böngészem a maszekokat: az UH vizsgálatot megcsinálják már 11 ezerért, kibírható.
Kolonoszkópia: 70- 250 ezer közti, ez már húzós.
És ez még csak a tudáshoz visz közel, a seggemmel a helyzet ugyanaz.
Kell még egy hentes, aki szakszerűen szétdarabol.
Vajon sorra kerülök a TB-mmel az idén?
Akkor meg siettetni minek?
Nem haragszom az orvosokra - nekem sürgős, nem nekik.
Nem mondták eddig sehol, hogy nem látnak el - de azt se mondták: azonnal.
Értelme sincs ugrálnom.
A háziorvosnál 11-kor a harmincadik voltam.
Egy nővér szaladgál, nyakába baszták 3 ember dolgát.
De a sebésznél volt géz - ez biztató - mert az se szokott lenni mindig.
Kéretik nem aggódni értem: elvagyok.
- a dühöm ki kell adnom valahol.
A délelőttök szarok, de ki lehet bírni
a délutánok jók.
Házhoz kötött - pontosabban: klozethoz kötött -vagyok, a pórázom cirka kétórányi út.
Étvágy van, vagy ha nincs, azt is leszarom. Eszem, muszáj, visszaszedtem már másfél kilót.
Vagy csak nem tojtam ki még?
A mai 10 szarás együtt se tett ki egy rendes adagot.
2014. július 6., vasárnap
Se jurta, se rezonálás
A fiam messzebb lakik, szomszéd falu, rég nem jártam náluk. Megkértem, jöjjön ki elém a vonathoz majd, mert piszok messze laknak (a mostani gyaloglókámhoz, de ezt nem mondhattam).
Minden óranegyedkor indul vonat az új menetrend szerint, szuper, lesz választék.
Felkeltem fél 5-kor, mert mozogni kell, meg szöszölni, hogy meglegyen a reggeli szülés. Nem kockáztathatom, hogy útközben kapjon el: hangokkal jár a fájdalom. Meg tusolni kell utána, és heverészni, hogy a rosszullét elmúljon.
Fél 9-kor sikerült valami produkálni, de éreztem, nem az igazi. Pakolászni kezdtem utána, lesz, ami lesz, de nem mertem elindulni.
Fiam közben rám telefonált, melyik vonathoz jöjjön ki - egyre hülyébben éreztem magam, hogy az egész napjuk eltolom.
Már indulnom kellett volna a megbeszélt járathoz, amikor elkapott a görcs. Ezt talán még a nagyothalló szomszéd néni is hallani szokta, mert 2 napja szorgalmasan locsolja a virágaim.
Elterültem utána az ágyon, kiment belőlem minden erő.
Fél 11-kor végre elindultam. Nehéz volt a táskám: vittem egy csomó játékot, menyemnek négyféle lekvárt, meg kóstolónak süteményt. Anyámnak is pakoltam, tán a hasa az egyetlen, amin keresztül el lehet érni.
Már az utcán villant csak be, hogy a fényképezőgépet itthon hagytam. Nem lehet, akartam egy - tán utolsó - felvételt készíteni. Megerőltető volt a potya lépcsőmászás újra, sürgetett, nehogy ezt a vonatot is lekéssem, de vitt az akarat, és majd kiszakadt a seggem.
Bámultam a megszokott tájat, de nem fájt nézni. Örültem, hogy még egyszer láthatom, megadatott, nagyon jó érzés.
Az állomáshoz a nagyobbik unokámmal jött ki a fiam. A kicsi azonnal lecsapott rám, határtalanul cserfes. Papa így, papa úgy, játszol velem, sétálunk, mászol velem ugye, mondasz mesét, alig tudtam a fiammal szót váltani.
Megdöbbent, amikor megmondtam neki. Megszokta, hogy nincs velem gond, elkormányzom magam, elvagyok jól egyedül.
- Hallom, a sógorom is.
- Ja. Nem ismernéd meg, úgy lefogyott. Fél éve kínlódik, szegénynek áttét van már a máján is. A sógornőd szerint az évek alatt összeszedett méreganyagoktól van... Mert nem volt hajlandó vele tisztítókúrázni... Hallottam fiam hangján, hogy ő sem hisz a hókuszpókban.
Nagyon jó volt náluk.
Az ölembe adták a picit - 5 hónapos már - fotó is készült.
Az én fiam, ő is dokumentál.
Átvitt anyámhoz. Azt hittem előre, hogy ez egy nagy kérés lesz, de mindenáron egész Pestig el akart hozni.
Felkészítettem, ne döbbenjen meg, ha anyám meglátja. Meg az otthont, ahol csak demensek vannak.
Ment bent a ventilátor, hűvös is volt a kinti hőséghez képest, de orrbavágott a csípős pisiszag. Itt szinte mindenkit pelenkáznak már, az ajtót meg zárva kell tartani, mert szétszökdösnének a lakók. Ebben az időben gutaütést kapnának.
Kimentünk a télikertbe anyámmal. Nem ismert meg, magázott folyton, a fiam meg végképp összezavarta. Jött mégis engedelmesen a két idegennel, jópofáskodott, karattyolt összevissza.
Megnéztem a kezén a múltkor felfedezett sötét foltokat. Nem nőttek, talán nem melanóma. Vidám volt, rácsodálkozott mindenre, csak a sütemény nem csúszott neki most. Dicsérte, hogy jó, de a fele ottmaradt. A tavacskánál hosszan nézte a halakat. Mik ezek, kérdezte, aztán megtoldotta, hogy neki kiszoktak jönni a partra. Ügyesek, ezt mondanak, meg azt, nem nagyon tudta, kinek beszél, de néha tegezőre váltott.
Felhívta közben a fiam az anyja. Láttam a képén, hogy kínosan röhög, átadta a telefont inkább.
- Idefigyelj! - parancsolt a feleségem - FELTÉTLEN!!! menjetek el a nemtudomkicsodához, tudod, ki az? Elmondom, hol lakik: - elmondta. Csak a lánya lesz otthon, de tudja, miről van szó, ők árulják a készüléket, mágneses rezonancia. Nem érdekel, hogy hülyeségnek tartod, de azt feltétlen! megveszed. Van nálatok pénz? Ha nincs, majd én átviszem! Az anyja nincs most otthon, mert jurtát állítanak, de a lánya is el tudja mondani a használatát.
Csak hallgattam hülye képpel - anyám kíváncsian figyelt, ki kiabál - a feleségem eddig nem hitt ezekben a szarokban. Meg akar menteni, rendes tőle, tulajdonképpen segíteni akar. Bólogattam mindenre, hogy jó, meg oké, régen is ezzel ráztam le, ha valamit fel akart vitetni a padlásra.
- Azt hiszem, rajtad veri le anyád, hogy nem fogadok szót neki... - néztem a fiamra. Mondd meg neki, hogy te mindenáron akartad, de ismer már, milyen hülye makacs vagyok.
Indulnom kellett.
Átöleltem anyám, háromszor is, talán utoljára.
Kint, az autónál megmakacsoltam magam:
- Eredj haza a gyerekekhez, tiszta kár lenne most Pestig furikáznod. A buszt kényelmesen elérem - mondtam szilárdan.
- Tudom, magadban akarsz lenni, jó - adta be a derekát. - Ha taxizni kell, vagy fizetni az orvosnak... tudom, hogy szoktál a pénzzel lenni, de nekem van. Ne szégyellj szólni, ha kell... Vagy, ha bármi van...
Átölelt, aztán megint, pedig nem szokása.
Nem néztem vissza, ne lássa az arcom.
Rágyújtottam. Ez a kapadohány biztos nem árt annyit, mint egy tisztítókúra.
Csak mentem, de még mindig nem ért utol. Lépésben követett az autójával.
Sír talán? De jó, hogy lebeszéltem a pesti útról... én is pont ilyen idős voltam, amikor apám meghalt.
Beszívtam a megszokott gyerekkori levegőt. Más már ez a falu, de hát hány év szállt el... és még láthattam.
A megállónál maradt időm egy sörre még. Kellett alibinek, hogy WC-re mehessek, nem távozhattak a gázok délelőtt 10 óta. Akárhányszor töröltem, mindig véres lett a papír, visszarángatott a nosztalgiából a realitásba.
Minden óranegyedkor indul vonat az új menetrend szerint, szuper, lesz választék.
Felkeltem fél 5-kor, mert mozogni kell, meg szöszölni, hogy meglegyen a reggeli szülés. Nem kockáztathatom, hogy útközben kapjon el: hangokkal jár a fájdalom. Meg tusolni kell utána, és heverészni, hogy a rosszullét elmúljon.
Fél 9-kor sikerült valami produkálni, de éreztem, nem az igazi. Pakolászni kezdtem utána, lesz, ami lesz, de nem mertem elindulni.
Fiam közben rám telefonált, melyik vonathoz jöjjön ki - egyre hülyébben éreztem magam, hogy az egész napjuk eltolom.
Már indulnom kellett volna a megbeszélt járathoz, amikor elkapott a görcs. Ezt talán még a nagyothalló szomszéd néni is hallani szokta, mert 2 napja szorgalmasan locsolja a virágaim.
Elterültem utána az ágyon, kiment belőlem minden erő.
Fél 11-kor végre elindultam. Nehéz volt a táskám: vittem egy csomó játékot, menyemnek négyféle lekvárt, meg kóstolónak süteményt. Anyámnak is pakoltam, tán a hasa az egyetlen, amin keresztül el lehet érni.
Már az utcán villant csak be, hogy a fényképezőgépet itthon hagytam. Nem lehet, akartam egy - tán utolsó - felvételt készíteni. Megerőltető volt a potya lépcsőmászás újra, sürgetett, nehogy ezt a vonatot is lekéssem, de vitt az akarat, és majd kiszakadt a seggem.
Bámultam a megszokott tájat, de nem fájt nézni. Örültem, hogy még egyszer láthatom, megadatott, nagyon jó érzés.
Az állomáshoz a nagyobbik unokámmal jött ki a fiam. A kicsi azonnal lecsapott rám, határtalanul cserfes. Papa így, papa úgy, játszol velem, sétálunk, mászol velem ugye, mondasz mesét, alig tudtam a fiammal szót váltani.
Megdöbbent, amikor megmondtam neki. Megszokta, hogy nincs velem gond, elkormányzom magam, elvagyok jól egyedül.
- Hallom, a sógorom is.
- Ja. Nem ismernéd meg, úgy lefogyott. Fél éve kínlódik, szegénynek áttét van már a máján is. A sógornőd szerint az évek alatt összeszedett méreganyagoktól van... Mert nem volt hajlandó vele tisztítókúrázni... Hallottam fiam hangján, hogy ő sem hisz a hókuszpókban.
Nagyon jó volt náluk.
Az ölembe adták a picit - 5 hónapos már - fotó is készült.
Az én fiam, ő is dokumentál.
Átvitt anyámhoz. Azt hittem előre, hogy ez egy nagy kérés lesz, de mindenáron egész Pestig el akart hozni.
Felkészítettem, ne döbbenjen meg, ha anyám meglátja. Meg az otthont, ahol csak demensek vannak.
Ment bent a ventilátor, hűvös is volt a kinti hőséghez képest, de orrbavágott a csípős pisiszag. Itt szinte mindenkit pelenkáznak már, az ajtót meg zárva kell tartani, mert szétszökdösnének a lakók. Ebben az időben gutaütést kapnának.
Kimentünk a télikertbe anyámmal. Nem ismert meg, magázott folyton, a fiam meg végképp összezavarta. Jött mégis engedelmesen a két idegennel, jópofáskodott, karattyolt összevissza.
Megnéztem a kezén a múltkor felfedezett sötét foltokat. Nem nőttek, talán nem melanóma. Vidám volt, rácsodálkozott mindenre, csak a sütemény nem csúszott neki most. Dicsérte, hogy jó, de a fele ottmaradt. A tavacskánál hosszan nézte a halakat. Mik ezek, kérdezte, aztán megtoldotta, hogy neki kiszoktak jönni a partra. Ügyesek, ezt mondanak, meg azt, nem nagyon tudta, kinek beszél, de néha tegezőre váltott.
Felhívta közben a fiam az anyja. Láttam a képén, hogy kínosan röhög, átadta a telefont inkább.
- Idefigyelj! - parancsolt a feleségem - FELTÉTLEN!!! menjetek el a nemtudomkicsodához, tudod, ki az? Elmondom, hol lakik: - elmondta. Csak a lánya lesz otthon, de tudja, miről van szó, ők árulják a készüléket, mágneses rezonancia. Nem érdekel, hogy hülyeségnek tartod, de azt feltétlen! megveszed. Van nálatok pénz? Ha nincs, majd én átviszem! Az anyja nincs most otthon, mert jurtát állítanak, de a lánya is el tudja mondani a használatát.
Csak hallgattam hülye képpel - anyám kíváncsian figyelt, ki kiabál - a feleségem eddig nem hitt ezekben a szarokban. Meg akar menteni, rendes tőle, tulajdonképpen segíteni akar. Bólogattam mindenre, hogy jó, meg oké, régen is ezzel ráztam le, ha valamit fel akart vitetni a padlásra.
- Azt hiszem, rajtad veri le anyád, hogy nem fogadok szót neki... - néztem a fiamra. Mondd meg neki, hogy te mindenáron akartad, de ismer már, milyen hülye makacs vagyok.
Indulnom kellett.
Átöleltem anyám, háromszor is, talán utoljára.
Kint, az autónál megmakacsoltam magam:
- Eredj haza a gyerekekhez, tiszta kár lenne most Pestig furikáznod. A buszt kényelmesen elérem - mondtam szilárdan.
- Tudom, magadban akarsz lenni, jó - adta be a derekát. - Ha taxizni kell, vagy fizetni az orvosnak... tudom, hogy szoktál a pénzzel lenni, de nekem van. Ne szégyellj szólni, ha kell... Vagy, ha bármi van...
Átölelt, aztán megint, pedig nem szokása.
Nem néztem vissza, ne lássa az arcom.
Rágyújtottam. Ez a kapadohány biztos nem árt annyit, mint egy tisztítókúra.
Csak mentem, de még mindig nem ért utol. Lépésben követett az autójával.
Sír talán? De jó, hogy lebeszéltem a pesti útról... én is pont ilyen idős voltam, amikor apám meghalt.
Beszívtam a megszokott gyerekkori levegőt. Más már ez a falu, de hát hány év szállt el... és még láthattam.
A megállónál maradt időm egy sörre még. Kellett alibinek, hogy WC-re mehessek, nem távozhattak a gázok délelőtt 10 óta. Akárhányszor töröltem, mindig véres lett a papír, visszarángatott a nosztalgiából a realitásba.
2014. július 5., szombat
Szegény sógor
Felhívtam a lányom, otthon lesz-e holnap - de kiderült, a női szekció a Balatonban áztatja a lábát. Menjek le hozzájuk, invitált azonnal, ráérek úgyis.
Á.. nem, nyökögtem (pénzed nincs? programod van?), de nem akartam elbaszni a nyaralásukat. Mismásoltam, gyanakvó lett, visszahívott kétszer is. Muszáj voltam megmondani.
- Basszus...! Jó hogy megmondtad, mindenféle rémeket képzeltem, már azt hittem, hogy melanóma.
- Az mivel rosszabb? Azzal legalább tojni lehet.
Tudom, nála a melanóma a rémség, az anyajegyei miatt.
- Tisztára, mint a sógorod... tudtad, hogy neki meg a vastagbelében találtak? Kettő is van, pár centire egymástól. Nem tud dolgozni, tisztára gyenge.
Meglepődtem. Szegény Á. Gyerekkori barátom volt, nőzni is együtt jártunk, így lettünk sógorok. Fiatalabb 9 hónappal, nem dugták meg soha, és nem is dohányzott.
Nem igazságos az élet.
Hálás lehetek neki most, mert így nem volt akkora trauma.
Magamnak is hálás vagyok, hogy napközben jól elgyászoltam magam. Egész jól ment a tárgyilagos.
Á.. nem, nyökögtem (pénzed nincs? programod van?), de nem akartam elbaszni a nyaralásukat. Mismásoltam, gyanakvó lett, visszahívott kétszer is. Muszáj voltam megmondani.
- Basszus...! Jó hogy megmondtad, mindenféle rémeket képzeltem, már azt hittem, hogy melanóma.
- Az mivel rosszabb? Azzal legalább tojni lehet.
Tudom, nála a melanóma a rémség, az anyajegyei miatt.
- Tisztára, mint a sógorod... tudtad, hogy neki meg a vastagbelében találtak? Kettő is van, pár centire egymástól. Nem tud dolgozni, tisztára gyenge.
Meglepődtem. Szegény Á. Gyerekkori barátom volt, nőzni is együtt jártunk, így lettünk sógorok. Fiatalabb 9 hónappal, nem dugták meg soha, és nem is dohányzott.
Nem igazságos az élet.
Hálás lehetek neki most, mert így nem volt akkora trauma.
Magamnak is hálás vagyok, hogy napközben jól elgyászoltam magam. Egész jól ment a tárgyilagos.
Befalazott háziasszony
Vagy az hiányzott, hogy szabadon jól kibőgjem magam,
vagy a takarítás tett jót -
vagy hogy végre főzni kezdtem?
Vagy beraktam mosni a ruhákat -
vagy tán, hogy túl vagyok egy döntésen?
a faszom se tudja.
De most jó, szinte gyanúsan könnyű.
Furcsa ez a bennem lévő szeszélyes.
Reggel leszámoltam bringás korszakommal, és vettem egy bérletet.
Elmentem feltúrni egy két hete kiszemelt Hádát.
"Jézus újra megszületik benned, ha szeretsz"
- olvastam egy templom falán.
Annyi bennem a Jézus,
hogy nem is csoda ez a túlburjánzás -
Fel kellett raknom a foncsorost, nem látni be mögé.
Gáz a hetes buszon bőgni.
Engem már minden eltalál?
Idegesítettek a boltban tülekedő népek.
Idegesített, hogy minden kiszúrt cucc mellé odakerült a miapicsának kérdés -
de megtaláltam életem legjobb bringás gatyeszát, meg egy felsőt mellé.
- KUSS! - nyomtam félre a kéretlen kérdést.
Kell.
Használni fogom még.
Visszafelé 3 körüli kiskölök nyarvogott a buszon. Idegesített.
- Csendben legyél Árpád - feddte őt az anyja - 40 percig leszünk a buszon, ki kell bírnod még! Anyai teendőit befejezve kibámult az ablakon, meg se szólalt többé.
Tán a családok a buzik ellen tüntetésre megy, s Árpáddal veri majd a buzikat?
Tán odamegyek, beszélek a gyerekkel: kussolj be kishaver, kapsz cserébe egy mesét -
Hogy a lányom mennyivel jobb anya
az unokák milyen édesek -
Eztán csak ezt a foncsoros szemüveget hordom, még sötétben is.
Leszálltam a Huszár utcánál, jól esett a gyerekhisztizés nélküli szabad levegő.
Siettem haza, mert beképzeltem, hogy tán átvéreztem a gatyám.
Lesülne rólam a bőr, az lenne a halál -
Semmi nyom - nyugodtam meg itthon. A seggem is máshogy fáj.
Érzem, hogy tegnap összeturkáltak teljesen, de ma valahogy nincs mellé az a fájdalmas nyomás.
Lehet, hogy elfolyt belőle a vér, vagy mi, amikor átszúrták?
vagy a takarítás tett jót -
vagy hogy végre főzni kezdtem?
Vagy beraktam mosni a ruhákat -
vagy tán, hogy túl vagyok egy döntésen?
a faszom se tudja.
De most jó, szinte gyanúsan könnyű.
Furcsa ez a bennem lévő szeszélyes.
Reggel leszámoltam bringás korszakommal, és vettem egy bérletet.
Elmentem feltúrni egy két hete kiszemelt Hádát.
"Jézus újra megszületik benned, ha szeretsz"
- olvastam egy templom falán.
Annyi bennem a Jézus,
hogy nem is csoda ez a túlburjánzás -
Fel kellett raknom a foncsorost, nem látni be mögé.
Gáz a hetes buszon bőgni.
Engem már minden eltalál?
Idegesítettek a boltban tülekedő népek.
Idegesített, hogy minden kiszúrt cucc mellé odakerült a miapicsának kérdés -
de megtaláltam életem legjobb bringás gatyeszát, meg egy felsőt mellé.
- KUSS! - nyomtam félre a kéretlen kérdést.
Kell.
Használni fogom még.
Visszafelé 3 körüli kiskölök nyarvogott a buszon. Idegesített.
- Csendben legyél Árpád - feddte őt az anyja - 40 percig leszünk a buszon, ki kell bírnod még! Anyai teendőit befejezve kibámult az ablakon, meg se szólalt többé.
Tán a családok a buzik ellen tüntetésre megy, s Árpáddal veri majd a buzikat?
Tán odamegyek, beszélek a gyerekkel: kussolj be kishaver, kapsz cserébe egy mesét -
Hogy a lányom mennyivel jobb anya
az unokák milyen édesek -
Eztán csak ezt a foncsoros szemüveget hordom, még sötétben is.
Leszálltam a Huszár utcánál, jól esett a gyerekhisztizés nélküli szabad levegő.
Siettem haza, mert beképzeltem, hogy tán átvéreztem a gatyám.
Lesülne rólam a bőr, az lenne a halál -
Semmi nyom - nyugodtam meg itthon. A seggem is máshogy fáj.
Érzem, hogy tegnap összeturkáltak teljesen, de ma valahogy nincs mellé az a fájdalmas nyomás.
Lehet, hogy elfolyt belőle a vér, vagy mi, amikor átszúrták?
Nagyon nehéz
El akartam menni ma a pride-ra eredetileg,
de túl gyakran bőgök hozzá
Holnap haza kell utaznom
a lányomhoz,
csóri elárvult anyámhoz
El kell mondanom
a lányomnak
túl kell lennem rajta
el kell köszönnöm anyámtól
egy ölelés még jár -
Nézhetem úgy is: rendes hozzám a sors.
hogy lehetőséget ad rá
Nézhetem úgy is:
ezzel csapta a legfájóbbat
Ki tudja, mikor leszek utazóképes
vagy leszek-e egyáltalán
A haláltól nincs félszem
de nem mindegy, milyen út vezet hozzá
meg meddig tart
Össze kéne magam szedni
de nem tudom, honnan kezdjek hozzá
Azt meg az eszemmel tudom csak tenni
de ma a szív diktál
nem találom az átjárást a kettő közt
talán nincs is
Temetem magam
ez a mai luxusom
Élek ugyan,
de meghalt egy szakasz
nem vitatható
de túl gyakran bőgök hozzá
Holnap haza kell utaznom
a lányomhoz,
csóri elárvult anyámhoz
El kell mondanom
a lányomnak
túl kell lennem rajta
el kell köszönnöm anyámtól
egy ölelés még jár -
Nézhetem úgy is: rendes hozzám a sors.
hogy lehetőséget ad rá
Nézhetem úgy is:
ezzel csapta a legfájóbbat
Ki tudja, mikor leszek utazóképes
vagy leszek-e egyáltalán
A haláltól nincs félszem
de nem mindegy, milyen út vezet hozzá
meg meddig tart
Össze kéne magam szedni
de nem tudom, honnan kezdjek hozzá
Azt meg az eszemmel tudom csak tenni
de ma a szív diktál
nem találom az átjárást a kettő közt
talán nincs is
Temetem magam
ez a mai luxusom
Élek ugyan,
de meghalt egy szakasz
nem vitatható
2014. július 4., péntek
Pofon
Jó lenne visszatalálni a tegnapelőtti lekvárfőzős optimizmusra, de ez a nap nem az a nap.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.
Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.
Ez van.
- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.
Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.
A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.
Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.
Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.
Ez van.
- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.
Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.
A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.
Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.
2014. július 3., csütörtök
Hát nem?
Hát nem gyönyörű?
Ezeket még tegnap kiszedtem
a dunsztból,
most az éjjel főzött
fekete ribizli dunsztolódik ott.
Málna,
piros ribizli,
kandírozott eper, cseresznye, barack.
Alvás meg alig, háromszor húzott ki a lábgörcs az ágyból.
Lejárt a szavatosságom, a francba
Ezeket még tegnap kiszedtem
most az éjjel főzött
fekete ribizli dunsztolódik ott.
Málna,
piros ribizli,
kandírozott eper, cseresznye, barack.
Alvás meg alig, háromszor húzott ki a lábgörcs az ágyból.
Lejárt a szavatosságom, a francba
2014. július 2., szerda
Objektíven
Csak 1 kilót fogytam a stresszelés óta.
Híznom kell, határoztam el, hogy legyen miből fogyni.
65 kg vagyok most, ha lemegy 30, felborulok. Ma nem ehettem a labor miatt, holnap meg déltől koplalnom kell, nehogy a doki pénteken szarba nyúljon. Kimosni nem tudom magam, próbáltam, de nem megy be a víz most, vagy ha nagy nehezen bemegy, kijönni nem tud.
Megfigyeltem ma a többszöri kísérletezgetés során, hogy hogyan fáj, mert hétfőn csak annyit tudtam kinyögni a doki kérdésére, hogy nagyon.
De így cizelláltan már meghatározható: mintha marhára szorulásom lenne, s hiábavaló görcsös hullámok után se történik semmi. Vagy alig valami. Igaz, nem sokat ettem tegnap-tegnapelőtt, de mínuszos a leltár még. Az élénkpiros vér változatlan, de egyre szurkosabb színű a kijövő. Semmi pánik hozzá, mindössze tárgyilagos megfigyelés, megnyugtatóbb a dolgokat felülről nézni.
A jövőn nem gondolkodom, nem most van itt az ideje. Épp elég péntekig előre látnom.
Azon túl csak a szombat foglakoztat, bár az is csak közeljövő. Kibírom vajon a cirka 3 órányi pride-ot ácsorgásostul, vagy mondjak le róla?
Van rá 3 napom, majd kitalálom.
Az is lehet, hogy péntek után az egész nem lesz más, csak hipochondria.
Híznom kell, határoztam el, hogy legyen miből fogyni.
65 kg vagyok most, ha lemegy 30, felborulok. Ma nem ehettem a labor miatt, holnap meg déltől koplalnom kell, nehogy a doki pénteken szarba nyúljon. Kimosni nem tudom magam, próbáltam, de nem megy be a víz most, vagy ha nagy nehezen bemegy, kijönni nem tud.
Megfigyeltem ma a többszöri kísérletezgetés során, hogy hogyan fáj, mert hétfőn csak annyit tudtam kinyögni a doki kérdésére, hogy nagyon.
De így cizelláltan már meghatározható: mintha marhára szorulásom lenne, s hiábavaló görcsös hullámok után se történik semmi. Vagy alig valami. Igaz, nem sokat ettem tegnap-tegnapelőtt, de mínuszos a leltár még. Az élénkpiros vér változatlan, de egyre szurkosabb színű a kijövő. Semmi pánik hozzá, mindössze tárgyilagos megfigyelés, megnyugtatóbb a dolgokat felülről nézni.
A jövőn nem gondolkodom, nem most van itt az ideje. Épp elég péntekig előre látnom.
Azon túl csak a szombat foglakoztat, bár az is csak közeljövő. Kibírom vajon a cirka 3 órányi pride-ot ácsorgásostul, vagy mondjak le róla?
Van rá 3 napom, majd kitalálom.
Az is lehet, hogy péntek után az egész nem lesz más, csak hipochondria.
Csakazértis
Hazafelé már kitapasztaltam, hogy kell ülni a bringán, hogy ne érezzem karóba húzottnak magam. Fel tudtam vinni a lépcsőn, nem igazolta semmi a félszemet, felvillanyozódtam. - Akkor shopping! - döntöttem el, és vettem 4 szexi boxert a meglévő cirka 200 mellé.
Örülgettem nekik egy darabig, leszarom a jövőt.
Ha már könnyelműség, itt az ideje a megéletlen vágyak megélésének: elindultam fekete ribizlit beszerezni. Abból még sose főztem lekvárt. Ha megmaradok, megeszem, ha meg nem, csak nem lesznek bolondok kidobni..?
Ajándékozni se rossz, ha adódik majd ajándékozós pillanat.
Beletelt jó két órába, míg hazakeveredtem. Elmentem még kenyérért is - jó, ropogós héjú frissért - hogy legyen majd mivel a lábost kinyalni.
Felfőztem, kipasszíroztam, többször is, alig maradt a végén kidobni való.
Csupa retek lett a konyha tőle, a szétfröcsögött fekete ribizli (ribes nigrum, vájtfülűeknek) nem kimondottan rejtőszín.
Mire kész lettem a mosogatással, renddel, úgy éreztem, kiesik a seggem. Lecukroztam a kipasszírozott lét, várjon csak, nem tudnék még szünet nélkül 30 percet állni.
Megmértem a lázam is, 37,8 csak, úgy látszik, nem is rossz a munkaterápia. Be is fejezem ma még a lekvárt, csakzértis.
Örülgettem nekik egy darabig, leszarom a jövőt.
Ha már könnyelműség, itt az ideje a megéletlen vágyak megélésének: elindultam fekete ribizlit beszerezni. Abból még sose főztem lekvárt. Ha megmaradok, megeszem, ha meg nem, csak nem lesznek bolondok kidobni..?
Ajándékozni se rossz, ha adódik majd ajándékozós pillanat.
Beletelt jó két órába, míg hazakeveredtem. Elmentem még kenyérért is - jó, ropogós héjú frissért - hogy legyen majd mivel a lábost kinyalni.
Felfőztem, kipasszíroztam, többször is, alig maradt a végén kidobni való.
Csupa retek lett a konyha tőle, a szétfröcsögött fekete ribizli (ribes nigrum, vájtfülűeknek) nem kimondottan rejtőszín.
Mire kész lettem a mosogatással, renddel, úgy éreztem, kiesik a seggem. Lecukroztam a kipasszírozott lét, várjon csak, nem tudnék még szünet nélkül 30 percet állni.
Megmértem a lázam is, 37,8 csak, úgy látszik, nem is rossz a munkaterápia. Be is fejezem ma még a lekvárt, csakzértis.
Beindult a gépezet
A hétfői stressz után a keddet csak átlógtam.
Felraktam az egyik bringát, a nehezebbiket a tárológalériára - még most bírom, de később ki tudja? - aztán ültem, feküdtem, néha szültem. Stabilan 38 fok, nem ment feljebb, de se étvágy, se energia tőle.
Szervezkedtem is, mert ahova a beutalóm szólt, elérhetetlen volt.
Kaptam tőlük 4 számot, de az összes azt mondta: "jelenleg minden munkatársunk foglalt, próbálkozzon később, vagy várjon".
Az anyázás adott ugyan némi erőt, de nem sok hasznot hajtottam.
Felvettem a kapcsolatot egy maszekkal, de csak kedden tud majd fogadni. Mondta, csináltassak addig egy szifilisz meg egy tripper vizsgálatot, zárjunk ki, amit lehet.
Ma úgyis vérvételre kellett mennem. beutalt még jó múltkor a tüdődoki valami mellcsúcsi homály miatt CT-re meg MR-re, vagy mire, ahhoz kellett ez is. Kitört belőlem indulás előtt a mozgalmár, lefotóztam mind a két beutalót, amikre a begépelt szövegen túl ráírta jó feltűnően - a mások által nagyon rendesnek titulált K.doki - kék tollal: HIV POZ!
(piros biztos nem volt neki)
A vérvételest még talán érthetőnek tartottam volna, de hogy a CT-s papírra ez miért kellett... úgyse lenne most kedvem dugni velük.
A laborban élénk forgalom volt: ménkű hosszú sor a bejelentkezéshez, alig tudtam állni. Negyed óra, aztán leülhettem végre. Várakoztam egy jó sort, aztán bekerültem. Egy nénit épp mellettem szúrtak, kettő meg csak becsámborgott a nyitott ajtón. Az asztalon, a nővér mellett a papírom, kiabált rajta messziről a HIVPOZ, de vagy még a nővér se törődött vele, vagy nem érdekelte: kesztyű nélkül szúrt.
A bőrgyógyon örültem, hogy nem az idős, prédikálós doktornéni rendelt. Fiatal, kimondottan szép nő fogadott. Mondtam neki, daganat van a fenekemben, és a proktológus kívánsága, hogy vigyek neki tripper eredményt, mert sose tudni, mi az a genny.
- Volt alkalmi kapcsolata? - kérdezte tárgyilagosan, ám a persze! válaszra bedühödött.
- Nem értem, milyen felelőtlenek! Szórják szét a vírust!
Meglepődtem, most épp nem erről volt szó.
- Valaki legyen itt, mert egyedül nem csinálom! - parancsolt rá a két ki-bejáró nővérkére. Biztos lelki támogatást várt tőlük, mert szerepük a seggem bámulásán kívül nem volt.
- 10 nap múlva lesz kész, akkor kontrollra várom!
Nem tűnt kedvesnek, papírjaiba temetkezett. Szerintem ezek után külföldre távozik.
Itthon, csudák csudája, félórányi kísérletezgetés után szóba állt velem a kórház. Kedves nénike, örültem neki, péntekre már hipp-hopp, időpontot is adott. Megtudom végre, hogy rák, vagy mák, ami nyom.
Felraktam az egyik bringát, a nehezebbiket a tárológalériára - még most bírom, de később ki tudja? - aztán ültem, feküdtem, néha szültem. Stabilan 38 fok, nem ment feljebb, de se étvágy, se energia tőle.
Szervezkedtem is, mert ahova a beutalóm szólt, elérhetetlen volt.
Kaptam tőlük 4 számot, de az összes azt mondta: "jelenleg minden munkatársunk foglalt, próbálkozzon később, vagy várjon".
Az anyázás adott ugyan némi erőt, de nem sok hasznot hajtottam.
Felvettem a kapcsolatot egy maszekkal, de csak kedden tud majd fogadni. Mondta, csináltassak addig egy szifilisz meg egy tripper vizsgálatot, zárjunk ki, amit lehet.
Ma úgyis vérvételre kellett mennem. beutalt még jó múltkor a tüdődoki valami mellcsúcsi homály miatt CT-re meg MR-re, vagy mire, ahhoz kellett ez is. Kitört belőlem indulás előtt a mozgalmár, lefotóztam mind a két beutalót, amikre a begépelt szövegen túl ráírta jó feltűnően - a mások által nagyon rendesnek titulált K.doki - kék tollal: HIV POZ!
(piros biztos nem volt neki)
A vérvételest még talán érthetőnek tartottam volna, de hogy a CT-s papírra ez miért kellett... úgyse lenne most kedvem dugni velük.
A laborban élénk forgalom volt: ménkű hosszú sor a bejelentkezéshez, alig tudtam állni. Negyed óra, aztán leülhettem végre. Várakoztam egy jó sort, aztán bekerültem. Egy nénit épp mellettem szúrtak, kettő meg csak becsámborgott a nyitott ajtón. Az asztalon, a nővér mellett a papírom, kiabált rajta messziről a HIVPOZ, de vagy még a nővér se törődött vele, vagy nem érdekelte: kesztyű nélkül szúrt.
A bőrgyógyon örültem, hogy nem az idős, prédikálós doktornéni rendelt. Fiatal, kimondottan szép nő fogadott. Mondtam neki, daganat van a fenekemben, és a proktológus kívánsága, hogy vigyek neki tripper eredményt, mert sose tudni, mi az a genny.
- Volt alkalmi kapcsolata? - kérdezte tárgyilagosan, ám a persze! válaszra bedühödött.
- Nem értem, milyen felelőtlenek! Szórják szét a vírust!
Meglepődtem, most épp nem erről volt szó.
- Valaki legyen itt, mert egyedül nem csinálom! - parancsolt rá a két ki-bejáró nővérkére. Biztos lelki támogatást várt tőlük, mert szerepük a seggem bámulásán kívül nem volt.
- 10 nap múlva lesz kész, akkor kontrollra várom!
Nem tűnt kedvesnek, papírjaiba temetkezett. Szerintem ezek után külföldre távozik.
Itthon, csudák csudája, félórányi kísérletezgetés után szóba állt velem a kórház. Kedves nénike, örültem neki, péntekre már hipp-hopp, időpontot is adott. Megtudom végre, hogy rák, vagy mák, ami nyom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)