Ahogy van

Ma ébren találtam anyám.
Nem tudott velem mit kezdeni, nagyon mérges volt a világra, de rutinból azt mondta: szerbusz fijam.
Feküdt a párnákba süppedten, csak karja és feje mozgott.
- - Montam nekük, hogy mänjenek má oda, milyen munka ez, de aszonták, hogy má visszagyüttek. Nem tom, hogy gondóják, hogy csak lä mäg föl, oszt mindig vissza, de én nem szeretäm az ilyet!
Pillanatok alatt elfelejtettem, amit mondott, megjegyezhetetlen volt, csak azt mutatta, mennyire agresszív. Kaszált vézna kezével a levegőben indulatosan, forgatta a fejét, de rám csak futólag nézett. Kifáradt a senki szidásában, meg-megpihent időnként. Lecsukódott félig a szeme, azt hittem, alszik, nehezen szedte a levegőt. Furcsa, jajgatás-nyögésszerű hangot adott minden levegővételhez, fájhatott neki.
Aztán kinyílt a szeme fél perc múlva, nem szólt semmit, a takarójával küzdött. Húzogatta, hajtogatta, megcsapkodta erőtlenül. A beteg lábát próbálta kiszabadítani, rájöttem, talán hűteni akarta. Amikor felhajtottam, megcsapott a bomló emeberhús-szag, vagy tán a kenőcsé, sose tudtam megkülönböztetni, dédnagyanyám-szag. Fekélyes volt szegénynek a lába évekig, irgalmatlanul fájt neki a féltenyérnyi nyílt seb, kötözgette, kenegette Nikulic kenőccsel, meg elküldött bennünket farkasalma levélért. Azt rakosgatta rá, használt is valamit, de aztán megint kiújult, bűzlött a seb, nagyanyám meg jajgatott.
Anyám jobb lába is bokáig kötve most, jobb is neki, hogy nem tudja, mi van. Csak a pillantanyi fájások, amik nem állnak össze benne már egésszé.
Erőre kapott, újra szidni kezdte a láthatatlan valakiket. Szavai össze-visszák, mélyen beidegzett panelekkel: micsodamunkaez, nämongynakmáilyet, mitgondónakezäk.
- Ne mérgelődjön, énekelek magának. Rákezdtem a cserebogár, sárga cserebogárra, de nem lett szép, nincs rendes hangom, baszakodnak a hangszalagjaim, semmit sem tudok kifejezni vele. Megakadt egy pillanatra mégis, amikor kirajzolódott a dallam, láttam, kutat emlékei közt, de csak fejrázás, meg fejrázás a kéknefelejcsre is, amit abbahagytam a "beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már" sor előtt.
A szidást elfelejtette folytatni, megint félig alvásba merült, a fájdalmat jelző hanggal.Jó lenne, ha elaludna, gondoltam, talán akkor nem érezné, hogy fáj az élet. Aztán úgy félrenyaklott a feje, hogy azt hittem, meghalt. Aztán kinyílt a szeme megint.
- Nem vagyok jó, olyan gyönge vagyok, nem bírok sämmit sä, fáratt vagyok mindig. Tä nem vagy fáratt, fijam? - nézett rám, talán ekkor meg is látott - tä nem szoktá eefáranni?
Elkapta a szemét rólam, újra a takaróját cibálta. Aztán a lepedőt próbálta kihúzni maga alól, gyanakvón tapogatta a felfekvés elleni matracon a megfeszülő és ellaposodó párnácskákat. Nem szólt már, kifogyott a beszédhez az erő, de rájöttem, hogy legyezni akarja magát. Talán melege lehet - gondoltam, s a sapkám simlíderével legyezgetni kezdtem. Jól esett neki. A takarót újra lapogatni kezdte, meg hajtogatni, szabaddá vált jobb térdét masszírozni kezdte. Fájhat neki - gondoltam - csak nem tudja, hol. Aggódni kezdtem, meg ne hűljön, vissza akartam tenni a fájós lábára a takarót, de rázta a fejét rögtön tiltakozásul. Nem is rázás volt az, csak rezgés, minden mozdulata csak rossz mása volt a hajdaninak: erőtlen, elhaló.
Megpihent lassan. Néztem, milyen madárcsontú lett, ki gondolta volna, régen 90 kiló volt, most meg talán 40, vagy annyi se. Eltűnt a húsa, a bőre meg utánazsugorodott, rászáradt szinte, tán még a csontjai is összementek. Karja végig tele májfoltokkal, sose volt rajta ennyi. Bal kezén egy csúnya nagy vörös volt, mellette egy kisebb, megfeketedett. Nem működik már jól a szervezete, olyan volt, mint aki nem 83, hanem száztíz éves. Végigsimítottam a kezén - mennyi kalácsot dagasztott valaha - vékonyka ujjai mint egy kisgyereké. Bátyám keze jutott eszembe, boncolása után már alig maradt benne víz vagy vér, neki volt ilyen tragikus.
Már vagy negyedórája nem szóltam semmit, csak álltam mellette.
Gondolkodtam, elővegyem-e a fényképezőgépet, ha videóra állítom, az a hangját is megőrzi, meg a mozdulatait. Aztán mégse vettem elő, mert tisztességtelennek éreztem, hogy dokumentáljam a hanyatlását, a "szép öregség" kíméletlen pusztítását.
- Üjjön má lä, ha má itt van, de nem tudom, minek gyütt ide - szólt hozzám egyszer, aztán megint hosszú csönd, amit csak anyám fájdalmas sóhajtozása szakaszolt.
Bejött a nővér a vacsorával. Kakaóba áztatott kalács, amit csak nyelni kell, meg mellette a gyógyszer. Lepakolta a tálcát az asztalra.
- Felülünk most szépen, mert vacsorázni fog - szólt kedvesen anyámhoz, és szakszerűen megemelte a párnákba-takaróba csúszott testét. Anyám felsikoltott - tán a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől.
- Nä báncson! Kicsoda maga? Mänjen innen, haggyon ängäm békén! Jaj! Jaj!
A nővér félig ülő helyzetbe igazította, egy törölközőt terített elé. Beleöntötte a fájdalomcsillapítót a kanálba, és küzdeni kezdett.
- Nem kéräk sämmit, én nem vagyok éhäs! - tiltakozott anyám, a felé nyújtott kanál elől még a fejét is félrefordította. - Különben is, ättem má, haggyon ängäm! - aztán a száját is összezárta a nyomaték kedvéért.
A nővér türelmes volt, tessék csak megkóstolni, finom, tátsa ki egy kicsit a száját, ez nagyon jó, követte a kanállal a tiltakozó fejmozgást, aztán csak bejátszotta ügyesen valahogy. Két kanál kakaóbapapit is utána tudott kanalazni. Amíg anyám forgatta a szájában, letörölte a félrefolyt levet, és két kanál közt ügyesen összetörte anyám gyógyszereit.
- Ezt nehéz lesz - nézett rám egy pillanatra, aztán újra küzdeni kezdett. Anyám nem akart enni, küzdött a maga módján: szidta a fehér köpenyes idegent, kaszált a kezével tiltakozva, elforgatta a fejét és összezárta a száját a kanál elől.
A nővér ügyes volt, megetette mind az ételt kanalanként. Csodáltam, mert ebből semmit se tudtam volna eredményesen megtenni, és szégyelltem is magam, mert az én dolgom volna mindezt megtenni, nem egy idegené. Milyen álságos is, hogy csak itt állok, színjáték, eljátszom, hogy megrendültem, de aztán itt hagyom anyám kíméletlenül, kiszolgáltatva, és hazamegyek. Mi neki az a fél óra, amit vele töltök, ha aztán rá se nézek napokig... nem ilyen gyereknek akart nevelni anyám.
El kellett indulnom, hogy elérjem a buszt. Pedig most megélénkült a vacsora után. Erőre kapott a soványka ételtől, a fájdalomcsillapító is hathatott. Elköszöntem tőle háromszor is, nehéz volt elszánnom magam az indulásra. Sose tudni, hátha ez az utolsó alkalom... Anyám az első búcsúpuszinál még azt mondta: szerbusz fijam, de a másik kettőnél már magázott. Intettem neki, visszaintett. Aztán az ajtóból ismét intettem, amire türelmetlenül visszaintett:
- Isten vele! Isten vele...! - kis csend után hozzácsapta: - Faköröszt!
Régen akkor köszönt így, ha valaki már nagyon terhére volt:- mé nem väszi észre magát, mänjän má a picsába!

Kita nyája

Mostanában már nem is csalogattam anyám a Télikertbe, ahol nyugodtan nézhettem, hallgathattam, ahogy folyik a szó belőle. Gyenge volt már, óriási táv a folyosó vége neki. Meg is rémült mindig, mert idegennek tűnt a terep neki, nem esett a mindennapi csámborgásába. Leültem csak mellé, felrezzent mindig, ahogy hozzáértem. Szendergett folyton, egyszer sem találtam úgy, hogy beszélgetett volna valakivel. Magába merült, vagy tán a semmibe. Zárt kapuk mögött, ahova be sem jutott a szó, ki sem jött az értelem.
- Hát hogy jutottam az eszibe, hogy eegyűjjön hozzám? - kérdezte magázva, jelezve, hogy nem tudja, ki ez az idegen.
Azt is mondhatnám, hogy nehéz volt vele beszélgetni ennyi öregasszony közt, akik nem hagytak békén. Kérdezgettek, tolakodtak, volt, aki meg csak úgy magában óbégatott. Mondhatnám, de maga a beszélgetés volt a lehetetlen: igyekeztem nem mondani semmit, vagy csak leredukált kicsi valamit, ami épp a pillanatra vonatkozott, de ahhoz sem tudott csatlakozni. Lehet, hogy tán értett, csak más szavak jöttek ki a száján, mint amit mondani akart. Akart pedig mondani valamit, mert dőlt belőle a szó, kihangosított csapongó gondolatai, összevisszaság, se alany, se állítmány.
Aztán már ez se. Múltkoriban karattyolt egy darabig, aztán elment a vécére. Amikor visszatért, hiába intettem neki, bement a társalgóba, faképnél hagyott. Tudom, hogy nem tudta, ki vagyok, de megütött a dolog mégis. Kifáradt, mentegettem, a lába jelezte, hogy sok vagyok, tolakodó idegen.
Enni sem evett már. Pedig puhát vittem, mert kiszedték - vagy elvesztette - a műfogsorát, de ott ennek nem volt jelentősége, mert pépeset adtak az időseknek, meg etették őket, anyám se tudta, miért van előtte az étel, azt se tudta, hogy elkezdte, vagy befejezte már.
Legutóbb már a székről sem tudtam elmozdítani. Ült magába roskadva, némán, néha szenderegve. Hangosan ment a tévé, de nem azt nézte, oda se hallgatott, betolta valaki székestől az asztalhoz, ott gubbasztott árván. Néha meg-megszólalt, enni sem akart, hiába tördeltem apró falatokat. Észre se vette, hogy melléültem, észre se vette, hogy eljöttem.

Nem sokkal utána tolószékbe került.
Evett, ha etették,
feküdt, ha ágyba tették,
pelenkázták, mint egy kisgyereket.

A héten felhívott a bátyám. Üszkösödik anyám lába, amputálni kéne, de a sebész azt mondta, nem bírná ki az altatást.
Nem tudja, hogy lesz, beszél a főnővérrel, meg a dokival, de akkor se tudja, hogy lesz, de legalább megtud valamit.
Ő nem akarja, hogy zötyköljön vele a mentő, bekerüljön idegen közegbe, ahol ránéznek reggel meg este, műteni is hogy tudnák, ha nem bírná a szíve, altatás nélkül meg nem farigcsálhatják mégse. Itt legalább be tud menni hozzá, megsimíthatja az arcát, de mégis beviszik, az én reszortom lesz bejárni, hogy evett-e, kakilt-e.
Nekünk kell dönteni, hármunknak, mi mondhatjuk meg, mibe egyezünk bele.

Nem tudom most, honnan kéne néznem, ami van. Én csak a magam szemével tudok nézni, az én szemem meg egy mozgásképes, energikus ember szeme. Az én szememmel nem élet az, ahogy anyám vegetál, emlékek nélkül, ismerősök nélkül, nincs kinek örülni, nincs kit várni, s a legbiztatóbb jövő csak az, hogy az ágyból visszakerülhet a tolószékbe.

Hol van a határ, ahol már kegyetlenség életben tartani, vagy kegyetlenség kimondani a nemet?
Meddig cipelje az életét törékeny csontjain, ami egyre nagyobb teher?
Lehet-e hagyni tisztességben, békén meghalni?
Lehet-e?
Szabad-e?

De fájhat az üszkös lába... meg az továbbterjed. Nem tudok az egészről semmit, de ha elhal egy szövet, az mérgezi az élő részt. De az is fáj, ha amputálják a lábát, aztán csak fekszik, meg tán ülhet is majd, semmi mozgás, elhal majd megint valamije. Tisztességes az, ha hagyom, hogy szétdarabolják, mert gyáva vagyok kimondani egy nemet?

Meglátogattam tegnap a lányommal. Feküdt csak, aludt, rosszul szedte a levegőt. Meg akartam simogatni, de nem volt lelkem felébreszteni. Álltunk mellette tanácstalanul, a lányom sírt, összefacsarodott a szíve.

El akartam énekelni a kék nefelejcset meg a sárga cserebogárt anyámnak, hátha az ének másként száll, mint a szó, ezt a két nótát szerette. Néztem, ahogy a kanyargó csövek bekúsztak a takarója alá, pumpálgatva alatta a matracot, hogy felfekvése ne legyen.
Talán mégis meg kéne simogatni, lehet, hogy már csak engem várt, vagy bántaná, ha megtudná, hogy itt jártam, de alva találtam, elmulasztottunk valamit.
De nem is szokta tudni ki vagyok, talán már azt sem tudja, mi a bánat, de ha felkelteném, tán észrevenné, hogy fáj a beteg lába, kínozzam azért a pár mulandó percért?

Én már elbúcsúztam anyámtól majd egy éve, amikor azt hittem, hogy elpatkolok.
De most itt vagyok megint, jó lenne adni valamit, egy szót, egy simogatást, vagy az éneket.
Talán órák vannak neki, vagy napok, vagy hetek.
Talán utoljára látom.
A lét - nemlét határán utazik, nem háborgathatom.

Azt mondta a bátyám, hogy a lábujja üszkös, de felkúszott már a beteg rész a lábfejére. Egyelőre megállt a folyamat, de vagy bokától, vagy feljebb vágnák le. Aztán mi lesz, ha túl lesz rajta? Akkor mijét vágják le? 83 éves, járni sem tud már, ahhoz sincs ereje.

Kimondtuk,
hogy
hagyjuk
meghalni -

Hazafelé bámultam a lehanyatló napot, és jó volt, hogy nem kellett beszélgetnem senkivel.

Ma felhívtam a bátyám. Várta az orvost sokáig, de nem találkozott vele. A főnővérrel beszélt, de semmi újabbat nem tudott meg. Volt bent anyámnál is majd egy órát. Ébren volt most, beszélt egyhúzomban mindenféle sefülesefarkát, aztán énekelt, a Ki tanyája ez a nyárfást, az első versszakot, újra meg újra, fél órán át, úgy kifáradt tőle, hogy utána csak szuszogott. Volt bent a másik bátyám is, tudta meg a nővértől, mondta is neki, hogy reméli, nem bántotta meg semmivel, mert az egy nemnormális hülye.