2015. május 21., csütörtök

Cső

Érdekes, hogy minden gondolatom most a múlt, a halál, meg a temetés körül forog.
Képes vagyok mindenre válaszolni, észreveszem, ha valamelyik kölök nem azt teszi, ami a dolga lenne, de folyton visszakanyarodok a közeli meg távoli múlthoz, töprengeni.
Valahogy perverzen látom most a dolgokat. A kolléganőim nézve nem arra gondoltam, hogy de jó nekik, élnek még a szüleik, hanem szegények, nekik át kell még majd esniük azon, amin most átestem.
Meg sem tudnám fogalmazni, mi a borzasztó benne. Valahogy ez is olyan, mint a szülés, aminek a fájdalmáról talán az volt a legpontosabb megközelítés, hogy "brutális érzés". Sose szültem, de a fájdalmak természete az, hogy azonnal elfelejtjük, hogyan is fáj, mi a kibírhatatlanul kibírható. A szülés rossz hasonlat, mert azzal elindul egy élet, egyértelműen nyereség, míg a halál, jelzőitől függetlenül csakis veszteség.
Jó lenne, ha az enyém lenne még a következő néhány nap.
Idő kell rágódni, meg lógatni a lábam, jól esne a sírhoz is kimenni nem tudom, miért -
De bevállaltam a hétvégére egy főzést, cirka 20 személyre, amikor még nem tudtam, mi lesz most. Más, több ésszel tán lemondaná, de geciségnek tartanám egy héttel előtte lelépni... meg tán jót is tesz a társaság, a feladattudat, meg a hasznosság, hogy legalább jóllakatni még képes vagyok valakit.
Bonyolult banda, kákabélű társaság, vagy ötféle módon kéne főzni, mert ki ezt vagy azt nem eszik. Van, aki elvből nem eszik meg valamit, mert nem passzol nála, hogy miatta leöljenek élőlényt. Érthető, elfogadom. Vagy azért nem eszik meg valamit, mert piszokul ártana vele magának, ez is stimmt. Összharagom a sokféle főzés miatt az egyetlen vegánra zúdul most: nem fáj a tehénnek, ha megiszom a tejét, a borja is rég füvet rág, ő se kisebbedik általa. A tyúk is szarik rá, hogy kakast sose látott létében mi lesz a napi 1 tojásával. A vaj se bőg tehén után. Hogy mi a fasz lehet érdekes ezek kerülésében, rejtély. Az ilyen pasas a gecit se nyeli le? Végső soron az is állati termék.
Sajnálom szegényt, hogy bosszút forralok ellene, hisz csak ártatlan növényevő, a légynek se árt. De olyanokat fogok sütni vajjal, tojással meg túróval, hogy a nyála is csorogjon belé.
Ráadásul magam is komplikálom a sorsom. Szombat és vasárnap kéne kirukkolni napi 3 főzött fogással, nassnak kaláccsal meg süteménnyel, de vasárnap lesz az anyámra emlékező istentisztelet. Voltam már hasonlón, nem nagy cucc, mert az egy órányi szertartás alatt egyetlenegyszer kimondják a nevét... de nem lehet ott nem lenni, kultikus hely, egyetlen és megismételhetetlen alkalom. 10-kor lesz, oda is kell érni. Hülye menetrend, nekem kell alkalmazkodnom hozzá, és el nem ronthatom, mert egy percen is bukhat az egész. Vagy szombat este lelépek, vagy vasárnap kora hajnalban, átszaladok az országon, mint a hajtott vad, aztán vissza megint, hogy legalább a vacsora meglegyen. Megoldható, mert szombaton, ha kész a vacsora, nekiugrok azonnal a másnapi ebédnek. Vagy valami melegíthető, vagy valami hidegen is jó étel legyen, vagy valami félkész, amit a sütőbe dugni már nem olyan nagy kunszt. De mindezt ötféleképpen... na, ezellen már lázadozom.
Beszorult most ez is abba a csőbe, amiben a gyászommal benne vagyok. Ki kéne lökni onnan, mert nem odavaló.
Amúgy is, megállt valahogy az idő. Délben jöttem rá, hogy ma nem szombat van, hanem csütörtök. Egy hete, pont ilyenkor halt meg anyám.
Hogy szalad az idő -
És még nem is álltam meg gondolkodni rajta.
Kúrni is kéne, mert hetek óta semmi, de kerülöm még azt is.
Ha lenne túlvilág túlvilági léttel, anyám már biztos lecsekkolta volna, hogy apám bizgerálja-e még a Juliska nénit. Tán több félrelépése is lehetett apámnak, de ezt az egyet bolond fejjel bevallotta. Odavitt anyám egyszer egy sírhoz a temetőben. - Itt fekszik a kurva - bökött oda a fejével Juliska néni felé. Hosszú csend után hozzátette: - Szärinted ezäk talákoznak? - Ja - mondtam - biztos még basznak is.
Nagyon szeretett a temetőben mászkálni. Megnézte, ki merre fekszik, gondozzák-e a sírját "ezäk a lelketlenäk", aztán megtoldotta a hozzátartozók viselt vagy viselhetetlen dolgaival, káromkodással cifrázva, ha kellett.
Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott vagy tudni vélt. Aztán már minket sem ismert, egyet tudott csak, hogy semmit se tud.
Mert ezt az egyet folyamatosan tudta.
Borzasztó csapás.
A hatévi kínlódást látva megrendült a hitem a túlvilágban. Ha már életben is szétesik az agy, hogy lehetnének emlékei egy léleknek? Emlékeim csak nekem vannak, élőnek, s ha rágondolok a megholtra, őt is emlékezni vélem. Csalóka ábránd, a végleg az végleg.

Kint volt a temetésen a Piri néni is. Már majdnem kilencven, de délceg tartású, szép öregasszony, ránc is alig akad az arcán. A fia a meghalt bátyám nagy cimborája volt, és amikor disszidált a 70-es években, Piri néni a bátyámra öntötte minden anyai törődését. Tán az egyetlen asszony volt a faluban, akivel anyám sose veszett össze, különös ez is.
Eszembe jutott,hogy épp Piri nénin bukott ki anyám Alzheimere 6 éve.
Valami mondatomban szerepelt a neve, anyám meg rákérdezett: az ki? Aki leütötte a Kató nénit a kannával - próbáltam segíteni neki, De semmi hatás, csak ráncolta a homlokát. - Ja, tudom - bólintott egy hamisat, de látszott, hogy gőze sincs. Pedig alaptörténet volt nála.
Piri néni ura sitten ült valami vérengzésért - tanyasi népek voltak, baltával a párna alatt aludtak mind - Piri néni meg ráunt a magányra, és elcsábította az utcabeli kőművest, Kató néni urát (a kurva, mondta volna bárkire már a feléért is, de rá sose mondta). Nála is lakott a kőműves pár hónapig, aztán, amikor kipucolta a házat rendesen, meg megtatarozott ezt - azt, kirúgta. Kató néni már akkor is, ha elment a ház előtt, kiköpött, és odakiabálta: - bárcás riherongy kurva!
Piri néni bosszút esküdött, megbújt a kerítés mögött, aztán amikor Kató néni elbiciklezett a háza előtt, kiköpött, és már majdnem mondta a bárcást is, a bádog locsoló kannát a csövénél fogva meglendítette, és leverte a bringáról a riválist.
Mik át nem suhannak a fejemen, pont a temetésen.

Amikor a koszorúkat a sírra rakták, arra gondoltam, hogyha itt állna anyám mellettem, biztos odasziszegné a fülembe: mi a picsának dobnak ki ennyi pézt? Annák oda inkább az özvegynek az árát, sokka előbb vóna vele! Nízd mäg fijam, mennyi! Számóhatod darabját ötezerree...
Kísértést éreztem, hogy megszámoljam anyám koszorúit, de a felénél megálltam. Profán gondolat, ráadásul életében sose volt ennyi pénze egyben -
Mondaná is: baszhassák má, fijam

Sas és Keselyű

Elsőnek érkeztem a temetőbe.
Furán éreztem magam, mert van ugyan temetéses tapasztalatom már valamennyi, de azoknál elvegyülhettem a második sorban, mindig akadt, aki a legtöbbet vesztő jogán magán viselte a fő gyászt.
A vállalkozó emberei szöszöltek még: tanácstalankodtak, hova rakják a koszorúkat a döglesztő melegben. Új volt a helyszín, itt még nem rendeztek temetést. Megtudtam, a vadiúj ravatalozóban anyámé az első temetés.
Egy emelvényre helyezték anyám urnáját. Virágok körben, biztos lenne, aki azt mondaná: szép, anyámnak is tetszene, ha látná. Szerette kritikával illetni az ilyen ceremóniákat, ez néphagyomány volt, az összes vele egykorú asszony ezt tette. Hogy beszélt a pap, ki hogyan sírt, mennyi koszorú jött össze, ki milyent hozott.

Csak tébláboltam egyedül a ravatalozóban. Megsimogattam az urnát, mintha anyám keze vagy arca lenne, és visszapislogtam a könnyeim. Ne lássa senki, nem a cirkusznak szól, magánügyem, mi van belül.
Meleg volt piszokul, ragadt rám a zakó. A ravatalozó nyitott oldalán perzselt be a nap. Adtak a dizájnnak, de a tervező nem lehetett gyakorlati ember: nyugat felé nyitott, arról mindig süvít a szél, be fog hordani majd homokot - havat, napos időben meg déltől agyonsüt mindenkit a Nap.

Megérkezett bátyám is végre a sógornőmmel. Csütörtök óta egyhúzomban intézkedett - számolt - csekkezett - számlákat pakolt. Ugyanazzal az intézkedős lendülettel a markomba nyomott egy borítékot:
- Többet adtál, ennyi visszajár, mer utánaszámóótam, a mútkori pézädbül is maratt, több länne ugyan 40 Ft-taa, de nem baszkóttam az apróvaa. Tädd ee most, nä csúfoskoggyunk itt a népek előtt a borítékkaa. Beletättem 3 képet is a mutärrúú, lägyän nekäd is belülle.
A sógornőm, egy keretes képet rakott ki, rajta anyám, tán 10 évvel ezelőttről. Rögtön emlékek kavarodtak fel, mert nem a mostani, 30-40 kilós anyám volt a képen, hanem amikor még kövér volt, eszes volt, önálló meg életvidám.
Eltűnődtem, hogy ez az idealizálás mennyire súrolja a történelemhamisítást, de lapoztam. Van nekem jobb képem is anyámról. Tán fél éve készült, a mostani, lepusztult állapotban, de felvillan rajta a kópéság, a humor, a gunyoros mosoly. Hozzátartozik anyámhoz ez az utolsó 6 év is, megszenvedett érte.

2. bátyám is befutott a feleségével (dölyfös úri kurva, mondaná anyám).
- Beszéltem egy ismerősömmel, máris meghirdetjük a házat - rohant le - mivégre tartanánk? Aszt sämmi parasztérzelgősség, hogy még ki sä hűűt...
Szerencsémre otthagyott. Eszembe jutott anyám átka, amikor az otthonba vittük: "rúgd picsán, vágd hátba, lükd lä a taraszrúú!"
Vannak persze neki is érzelmei, de annyit játszotta már az agyát, hogy a tököm se érdekli.

Eljött apám testvére is. 93 éves, bringával jár, csoda, hogy eltalálja, merre visz az út, mert akkora virágcsokrokat hord ki a temetőbe a biciklikormányra akasztva, hogy attól semmit se lát.
- Melyik fülire hall jobban? - tagolta feltűnő mimikával 2-es bátyám.
- Äggyikre sä fijam! Ta melyiknek a gyeräke vagy?
Bátyám végigmutogatott mindenkit nagybátyámnak, de az semmit se értett az egészből, hiába lapátolta tenyerét a füle mellé. - Jó van, akkóó űjön lä! - tolt egy széket alá - innét mindänt lát!
Legyintett egyet: - Micsináájak vele? Nem hall sammit sä az öreg.

Sokan összejöttünk.
Míg szemléltem az összejötteket, elkezdte a papnő a szertartást. Nagyon személytelen volt, bárkit eltemetett volna így, hiába lakott anyám 200 m-re tőle, idegen volt neki. Saccra 50 éve nem járt a templomban, leszámítva apám, két nagyanyám és a bátyám temetésének intézését. Vártam is, mikor jön majd az evangélikus paptól megszokott formula, hogy "nem koptatta a templompadot", de szerencsére kimaradt. Ez a nő puritán, erkölcsi kőszikla, igazi fapina. Kell is egy ilyen pap az előző nőcsábász után.
A szertartás semleges volt és unalmas. Valahogy igaztalan is: a beszédben anyám összérdeme kimerült abban, hogy lánykori neve volt, szült négyszer, ja meg férjhez ment előtte.
Egy szó se arról, hogy eldobta apja-anyja, átment rajta a háború, a Rákosi-rendszer Ratkó-korszakostul, meg az 56, etetett bennünket a semmiből, mosott ránk mosógép nélkül, főzött ránk gáz nélkül, sose volt pénze, sose volt szabadsága... Taníttatott, amikor még nem volt divat a tanulás.
Egy presbiternő segített a papasszonynak az egyházi énekekben, de vagy egyikük se tudott énekelni, vagy csak kettesben nem ment nekik, de olyan volt, mint egy borzalmas zenei paródia.
A bátyám ötlete volt ez az egyházi temetés, a fasz se érti, miért. Apám anyja volt a felmenőim közt az egyetlen templomjáró, más senki.

Igyekeztem másra figyelni, zavart a beszéd.

Beugrott a különös álmom, a belőle áradó örök béke és harmónia, talán anyám utolsó üzenete lehetett nekem. A Sast is megértettem benne, meg a Keselyűt is, meg a Kenyereket - Zsömléket is.

Talán 200 méter sincs a ravatalozótól apám sírja, oda vittük anyám urnáját. Tudtam, ott fog letelni kötelezettségem, hogy gondozzuk és tisztességgel eltemessük őt.
Előzőleg leemelték az egyik sírlapot apám sírjáról, kis gödröt ástak belé. Nehéz volt odanézni: illetlennek tűnt, mintha tapintatlanul bámulnánk egy kitakart beteg vagy holttest mezítelen testét.
Oda engedték le anyám urnáját.
2-es bátyám odament, mielőtt elhantolták volna. Azt hittem, rögöt akar bedobni régi szokás szerint,
de
csak
nézett
a
sírba,
mélyen,
talán így köszönt el.
- Isten veled, drága anyukám - gondoltam magamban így, tegezve, pedig magáztam mindig.
Visszalapátolták a homokot
és
a helyére csúsztatták a kőlapot.

Végső nyugalom,
szerbusz fijam
soha már -
A sír s eltűnt a koszorúk alatt.
Csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt a lányom és mögöttem a fiam -

Rendes volt a lányom, felajánlotta, hogy hozzá elhívhatjuk a temetés után a legközelebbi rokonokat. Rengeteget sütöttem, kész kunszt volt elszállítani, tetejében tegnap hajnalban még kelt pitét is készítettem, habos-ragacsost. Minden tökéletes lett, mintha anyámnak akartam volna utoljára megmutatni, mit tudok. Felidéztem őt, amikor 2 percenként elcsodálkozott: "ezt is tä sütötted, fijam? Álgya mag az Isten a kezed munkáját!" Evett csak, aztán megdicsért ismét, mert elfelejtette, hogy előtte már hálálkodott.
- Én ilyeneket nem is tudok!- mondta lelkendezve sógornőm. Mennyi ideig sütöttél? Ez rengeteg!
- Egy napig. Olcsóbb volt, mint egy jó pszichiáter... - ütöttem el a bókot. Jó érzés volt látni, ahogy ettek, boldog voltam, hogy kisütöttem magamból a bánatot. Maradt még így is elég, de az már hordozható.

Itthon előszedtem a borítékból a képeket. 3 egyforma, adok majd a lányomnak is, meg a fiamnak is 1 - 1 darabot. A borítékban egy hajtogatott papírt is találtam. A számlamásolat volt, úgy látszik, bátyám akkurátusan ebből is másoltatott.
Érdekes.
Elégetni egy embert olcsóbb, mint oda szállítani. Az is érdekes, hogy a hamvakat pont annyiért hozták vissza, mint amennyiért koporsóban a holttestet odaszállították, pedig súlyra-méretre-terebélyre nézve sokkal kisebb. Az a viszkózselyem semmi kis textil, amivel az urnát leengedték a gödörbe, majdnem annyiba került, mint maga az urna. 5 ezerbe került, hogy a gondnok beeresztette a temetési vállalkozót az amúgy is nyitott kapun. 15 ezer a ravatalozó, hogy ott álltunk másfél óráig. 30-valahány ezer, hogy használtuk a temető útját 200 m-en, igaz, oda-vissza. Ja meg parkoltak is a kocsikkal, de nem pisilt senki.
És még a keselyűre mondják, hogy dögevő.
Igaz, az keselyű, nem az én megjuhászodott Keselyűm.

2015. május 18., hétfő

A negyedik álom

Ritkán szoktam emlékezni ébredéskor, mit is álmodtam. Vagy semmit, vagy elfelejtem reggelre, nem tudom.
Szarabb esetben felébredek, ha valami nyomasztót álmodom, hidegfrontos éjjeleken megesik gyakran.
Vagy szaladok, de nincs a lábamban erő, vagy tennék valamit, de ahhoz sincs erő.

Nagyon ritkán álmodom azokkal, akiket szeretek. Anyámmal egyszer álmodtam életemben, apámmal soha. Nagyanyámmal is csak egyszer, halála előtt pár nappal, azt mondta álmomban: én most meghalok. Vártam is, hogy anyám is jelez majd, amikor eljön az ideje, de ez nem teljesült. Mindössze 4 hete volt egy rossz álmom, összetörtek a fogaim, tele volt a szám vele, Ez minden babonában halált jelent, de az is egy hidegfrontos éjszaka volt.
Kétszer ébredtem sírva álomból: 14 évesen, amikor nagyanyám elköszönt, és tán 5-6 éve, amikor álmomban fogtam a lányom hasát, benne a még nem ismert unoka, én meg keservesen zokogtam, hogy HIV pozitív vagyok.

De álmodtam már gyönyörűt is, amikor megállt az idő, mennyei béke szállt meg, és éreztem, hogy ennek az álomnak jelentősége van. Az első még kamaszkorom végén volt: egy vakító sárga tájban állt egy égbenyúló kétágú létra. Felmásztam rá, a tetején egy holló ült, és adott egy csudaszép szamócát.
Ennyi csak, de tudtam, hogy jó, a pillanat varázsa még most is élénk bennem.
A második álmom egy római fürdőben történt, hátulról elvégták a torkom. Hallottam a porc roppanását is, de nem voltam ijedt. A jelenet dacára béke lengett át mindent, élveztem a talpam alatt a kellemesen hűs csempét, a kibugyogó meleg vért, pedig akkor még semmit se hallottam Petroniusról. A harmadik gyönyörű álmomban 4 bibliai kövér disznó jelent meg, gőzöm sincs, miért tudtam őket bibliainak álmomban.

Csudálatosat álmodtam ma is, ez a negyedik, ami gyönyörűséges szép, ami után úgy ébredtem, hogy kaptam most valamit. Káprázatosan szép, lankás tájon mindenütt aranyló kenyér- és zsemlehalmok, s egy sziklán ült egymással szemben egy megjuhászodott sas és egy keselyű.
Béke, nyugalom, harmónia.
Gőzöm sincs, álomfejtésileg ez jelent-e valamit egyáltalán, de nem is érdekel. Úgy éreztem, kitüntetett lettem, kaptam valamit, beleláttam egy csodába.
Különös, hogy életem egyik legpocsékabb napját követte ez az álom -

Jó érzés kapni -
mostanában csak a veszteséglistám gyarapszik.

Munkaterápiás napot tartottam: elsütöttem 3 kiló lisztet. Gőzöm sincs, hogy lesz-e, aki megeszi. A H-moll misét hallgattam hozzá, meg a Vespro della Beata Vergine-t. Belepottyant a könnyem a tésztába, de csak dagasztottam tovább. 200 fokon fog sülni, az úgyis fertőtlenít.

2015. május 16., szombat

A harmadik nap

Délelőtt kitört rajtam a vásárlási láz. Inget, nadrágot, nyakkendőt találtam ugyan az itthoni készletben, de ebből csak a nadrág az igazi, a másik kettő csak elmegy kategória. A zakó meg nem arra az időre való, amilyet keddre jósolnak.
Ha kapok, kapok, ha nem, akkor megoldom ezzel. Spórolni kell - szólt a belső figyelmeztetés - de vannak ettől erősebb hangok. Kompromisszumost nem veszek, csak jobbat, döntöttem el.
Tenger sok úgyis az időm, pasast most látni se akarok.
Három bolt lett a nagy kör, meg egy fél, átszaladva. Csábítónál csábítóbb cuccok kerültek elém, de a célra tartás megvolt.
Kitört a nyár a boltokban, eltűntek a zakók. Az utolsóban hármat találtam, az egyik közülük úgy szemre saccolt. Az ablakhoz vittem eldönteni, hogy sötétszürke vagy fekete, sajnos, inkább a szürkére hajazott.
Bár a nadrágnak úgyis van némi fénye, ami szürkés felé viszi, talán passzol.
Lecsaptam egy boltos nénire, nézze meg női szemmel, temetésre az ilyen illik-e. Nézegette, bólintott, láttam a biztatásán, hogy saját vélemény, nem valami forgalmi célt hajszoló.
Hülyén nézett ki a bringás térdzoknival, meg a sokzsebes gatyával, de mintha rám öntötték volna. Ráadásul vékony, ebben a várható meleg kibírható.
Elégedett voltam. Beszálltam egy női gruppba, átforgattunk egy rakás holmit. Biztattam őket, ha kalapot találnak, fütyüljenek, cserében eléjük teregettem, amik után ők kutattak.
Jó volt, jólesett. Kalap ugyan nem lett, de leltem téli bringás kesztyűt, meg egy tök jó bringás gatyát, meg ezt-azt. Spórolás nem lesz így, ijedtem meg, már megint rám jött a kótya-vetye. Otthagytam a brancsot, jobb pucolni innen.
A pénztárnál az előzőleg megkérdezett boltos néni állt. Amikor a kezébe került a zakó, már kérés nélkül biztatott:
- Ez tökéletes lesz - mondta - ma már nem is szokás a koromfekete. Ha meg jó az idő, fel se kell venni, a fehér rövid ujjas ing nyakkendővel bőven megteszi. Közeli a halott?
- Ja, az anyám.
Meg is bántam rögtön, hogy kicsúszott, elég lett volna a ja is, vagy csak egy bólintás. Megdermedt egy pillanatra a néni, aztán hirtelen egy "jaj, szegény" - és részvéttel megsimította a karom.
Úgy látszik, az ilyesmiket még nem bírom ki. Tegnap még attól is elbőgtem magam, hogy L azt írta: ha találkozunk, megölel.
Hazapucoltam, itthon jó, mégse lát senki.
Elégedett voltam, és végtelenül szomorú. Mint a gyerek, akinek valami keservesen fáj, de eszi azért a cukrot, amit vigasztalásul kapott.

Sütni fogok most. Kell a munkaterápia.
Valami linzert, mert az eláll, keltet meg majd hétfőn. Úgyse sütöttem azóta, hogy anyám nem tudta megenni, amit neki vittem.
Meg kell ilyenkor a kelt kalács is, rituális étel, attól életre kelnek a holtak is, vagy csak a lelkük, vagy csak az emlékük, vagy mittudomén, bele vagyok zavarodva.
Tor ugyan nem lesz, de csak összeülünk utána kicsit a lányomnál.
Ne szaladjunk szét, mintha a csak kutyák kapartak volna.

Azt hisze, anyám már nincs is.
Csütörtökön vitték el a hamvasztóba, hétfőn vagy kedd délelőtt hozzák.
Fura ez a végleges megsemmisítés.
Beugrott, ahogy állt anyám a lépcsőn, kezében az apja koponyájával.
Utána már ennyi sem marad.

De nehéz szokni a végérvényest.
Ha van a kedélyben nulla szint, akkor valahol a mínuszoknál vagyok.

Nem is tudom, melyik anyám gyászolom.
A régit? Az ereje teljében lévőt?
Vagy a megtört-töpörödött-leépült utolsó valót?
Se hangja, se tapintása többé -
mosoly is csak az emlékek között.

Mennyi mindenről le kell szoknom -
Talán magamat gyászolom.

A kutya érve

A tegnap a megrendülésé volt, a ma meg az intézkedésé.
Nem is ér rá gyászolni az ember.
Előkerestem a temetésre való ruhát - meleget mondanak aznapra - holnap majd mosnom kell, mert a fehér ingre a hajtásnál sárga csíkot rajzolt a szekrénybe szivárgó nikotin.
Vettem ki pénzt: koszorút kell rendelni, meg a bátyámmal lerendezni a lerendezni valókat. Azt mondta, ki akarja fizetni a temetési vállalkozót, hülyén jönne ki, ha a temetésen a zsebéhez kapkodna.
Még tegnap este beszéltem vele, nem volt vita, általában egy húron pendülünk.
Utána felhívott kettes számú bátyám, vidámkodott a telefonban, hogy csak ő az erős, nem is érti, hogy fajzottunk el ennyire, nem kell szomorkodni, gondoljak vidám dolgokra. Nem szidhattam az anyját, mert az enyém is, de sose volt normális, olyan hülye, mint egy fideszes kormányszóvivő.
Csak annyit mondtam neki, hogy most van a gyász ideje, majd ha nem az lesz, elmegyek a cirkuszba.
A hülye.
És még pont rá hasonlítok.

Végiglajstromoztam minden teendőmet, hogy semmiben ne essen hiba. Örültem, hogy volt elég pénzem, igaz, koplalós hónap lesz még ekkor is, ha az összes csekkem csak a következő hónapban fizetem ki.
Még tegnap este mondott a bátyám egy-két árat, fölháborító, mit nincs pofájuk a gyászolókra nyomniuk.
Könnyű lenne a vállalkozóra haragudni egyedül: kishal a többi mellett. Az önkormányzat még azért is fizettet, hogy végiggyalogolunk a temető útjain, aztán a pap se piskóta, a faszom se érti, miért ragaszkodik hozzá a bátyám, idejét se tudom, mikor járt anyám templomban. Születésem előtt, talán, de a messzi múltról mindenfélét lehet hazudni.
- Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát - szólt az érv - csendíteni is köll, mäg harangozni. Beláttam: olcsóbb fizetni, mint vitatkozni.

Rég jártam a településnek azon a részén, ahol a vállalkozó lakik. Ismertem régről, öten vagy hatan voltak a lányok, a rég meghalt bátyám kúrta is valamelyiket. Faszarági família volt, tíz fillérért megb..tak volna egy kutyát, de az már a múlt, ma már hozzájuk faszarógizódott a világ.
Nem voltak otthon, csak egy pasas meg egy nő robotolt a koszorúalapokkal. Előadtam, mi ügyben járok: koszorú kéne. Készségesen bevezetett az irodába, nézegessem a katalógusukat, válasszak, mi tetszik.
- Van még ilyenkor nefelejcs? Szerette anyám, pár szál kéne bele.
A keresztkérdés kizökkentette.
- Megkérdem anyám - mondta a meglett férfi - ő tudja az ilyeneket.
- Maga az Erzsi fia? - lepődtem meg. - Hogy megy ez a piszok idő.
Telefonált, mondta, negyedóra, itt lesz az anyja, meg a bátyám is jelezte, hogy jön valamiért.
Örültem, váratlan volt, hogy pont itt beléjük botlok, megspórolok másfél km-t a házukig.

A negyed óra lett fél is, közben a bátyám is megérkezett.
- Tägnap még jártam is bent a mutärnál - mesélte. - Amikor szóltak az otthonbúl, hogy szarul van az öreglány, bemäntem hozzá. Te, csak nízett, csak nízett rám, lä sä vätte a szämit rúlam, úgy nízätt, mintha mägismerne, oszt csudáákozna, hogy én itt vagyok. Piszok rosszú éräztem magam... - csuklott el a hangja. - Oszt eegyüttem, rá másfél órára mäghalt.
- Még a szämit is mägdörzsőőte a bekötözött kezivee, olyan vót, mintha úgy tänne, hogy jól lát-ä? - toldotta meg a sógornőm.
- Jó is, hogy itt vagy, legalább ketten választjuk ki az urnát- érvelt a bátyám. - Lärendäzäk az Erzsivee most mindänt, erre sä lägyän gond. Te, hogy mennyit köllött szaladgááni... a paphó, mäg az otthonba, mäg a faszomtudja, hova.
- Hoztam a pénzt is, nehogy gond legyen.
- Nem lätt vóna gond, mer az otthonba is kevesebbet köllött ma füzetnäm, mäg vóót spóróót péz is, mag a hülye bátyád is áthozta. (Érdekes: mindig "hülye bátyám", sose "hülye öcsém", mintha én tehetnék róla.) - Aszonta: nä filléräskäggyünk, nä úgy kaparjuk ee a mutärt, mind ägy kutyát.

Megjött végre a vállalkozó is. Büszkén végigvezetett a bemutatóteremben, perverz szitu, koporsók jobbról - balról, hosszú sorban, árcédulával, negyedmilliótól kétmillióig.
- Ez nem a koporsó ára - jelzett a bátyám - a szertartássaa äggyütt köll érteni.
- Mindägy, nekünk úgyis urna köll - hozta ki belőlem a tájszólást a helyzet. Láttam is a polcon egy csinos feketét, sima téglatestforma, tompán csillogó, de a vásárlási mániám most visszafogtam.
- Ehhöz mit szóósz? - mutatott bátyám egy cicomásra. Csillogott, mint a salamontöke, formája valami barokkot utánzott. - Vagy ez jobb länne? - mutatott egy másik borzasztóra. Láttam, neki tetszik, hadd legyen benne szava. Ráhagytam, ne jöjjön megint a kutyával.

Erzsi mély számolásba merült, minden mozdulatán látszott, sose ment neki a matematika. Közben sztorizott - hablatyolt mindenfélét: ő mindig rendes lány volt, sose volt dolga a bátyámmal, talán a Kati lehetett, de az se volt olyan (nem a fenét). Idegesített, hogy már egy órája számolt, mesélt meg nevetgélt, aggódtam, drága lesz, ha nem figyel. Ültem csak türelmetlenül, ha még 5 percig karattyol, közbevágok majd. Láttam, diszkréten kikészítve nagy csomag zsebkendő, biztos vannak, akik itt sírni szoktak. Hogy fizetés előtt, vagy után, rejtély, de könnytől ázó szemekkel bármit aláírnak.
- Hogy jött ki ilyen kevés?? - hökkent meg Erzsi a számlára csapva. - Valamit eltoltam. Ahá!! - nyugtatta meg magát, csak úgy félhangosan.
Felsorolt pár tételt, nem fogta meg egyik sem az agyam - bár azt érdekesnek találtam, hogy valami egyszerhasználatos koporsóval vitték anyám a kremtóriumba, azzal is égetik talán el.
Talán ez már ma meg is történt, nem hinném, hogy hétvégére tolnák a dolgokat.
Talán már nincs is anyám.
A hamuban nem hiszek, amit az urnába raknak.

Kifizettük a temetést, megrendeltem a koszorút is, mindkét tétel kevesebbe került, mint amennyit saccoltam.

Amikor az otthon előtt eljöttünk, benéztem hosszan. Nem tudom, mit, hisz már nincs ott anyám, akiért néznem kéne.
- Képzeed - törte meg a csöndet a sógornőm - amikóó ma délelőtt bemäntünk rendäzni a dóógokat, a bátyád benízett anyád szobájába. Mäg vót vetve az ágy, szépen fehér lepedővee latakarva, oszt az ágyra fektetve ägy szál lilijom. Pedig nem tudták, hogy mägyünk arra.
- A bátyám csak a torkát köszörülte, aztán megtoldotta:
- A pap mäg aszonta, hogy a tägnapi nap, május 14., a mennybemänetel napja. Tudta a mutär, mikó kőő eemänni.

Ja, van benne ráció. Igaz, a katolikusoknál vannak szentek, meg is vannak a szentté válásnak a kritériumai. Mártírság, meg csoda, meg még nem tudom, mi, de kész mártírság volt anyámtól az egész élete. Sose láttam nyugton ülni, mindig dolgozott valamit: áztatott-szappanozott, mosta kézzel hetente 7 ember ruháját. Állt nyári kánikulában a befűtött tűzhely mellett, és főzte az ételt. Többfélét is, mert ezt ez ne szereti, az meg azt. Olcsókat, amire futotta, de nőttünk rajta. Résen volt, ha futni kellett apám elől, és aludni se láttam, mert éjjelente arra ébredtem, hogy zsebeli apám nadrágjából az aprót. Haragudtam érte, mert mindig cirkusz nőtt belőle, de igaz, hogy apám sose tette ki az aznapi borravalót, hanem abból villogott a kocsmában. A maradékot elskubizta anyám: vett belőle cukrot, lisztet, zsírt. Abból lett az étel.
Mondta is: "lisztem is van, cukrom is van, zsírom is van. Mindänäm van!"
Csoda?
Csoda, hogy kibírta.
Csoda, hogy fölnevelt.
Csoda, hogy eltemette dédnagyapám, dédnagyanyám (ők nevelték), eltemette nagyapám, nagyanyám (ők eldobták), eltemette apám, harmadik bátyám.
És kibírta.

Mater dolorosa.

Ha hívő lennék, mondhatnám: tudta Isten, mikor emelje magához.

Esendő ember vagyok.
Megkönnyebbültem.
Véget ért a szenvedése.
Kín volt látni, hogy vergődik a betegség - öregség szorításában, és tehetetlen vagyok.
Se apám, se anyám, eltűnt az előttem álló sor.
Most már én jövök -
majd
valamikor

2015. május 14., csütörtök

Élt

Meghalt.

*****

Ma délután meghalt anyám.

*****
*****
*****

Hat hete haldoklott.
Nem igazság,
egy embernek ennyi szenvedés.

*****
Anyák napján még azt mondta a virágra: szép.
Hozzá menet a háza felé kanyarodtam, törtem egy-egy szálat a kétféle orgonájából
Hadd lássa még
hadd szagolja
az illatát.
De jól tettem.
Somlóit vittem, az puha, pár kanállal el is fogadott.
Valamivel jobban lehetett, mert nyugodtan feküdt, de nem kommunikált.
Csak nézte a semmit.
Meg néha puszilgatta a kis plüsskutyáját -
mert dédelgetni kellett valamit.

*****

Most vasárnap - pedig csak 1 hét telt el - már nagyon rossz állapotban volt.
Bal keze könyékig, jobb keze félalkarig bekötözve, mint egy múmiáé.
Ami karjából kilátszott, csupa hüvelykujjnyi lilás-vörös-barnás folt.
Azt mondta a nővér, kirepedeztek a foltok, véreztek, kaparta - rágta, muszáj volt bekötözni.
Lába kötve,
két karja kötve, ereje hagyva
csak feküdt -
Próbáltam neki tiramisut adni, de elfordította a fejét.
- Haggyanak máá! - jajdult fel.
Nem erőltettem, gyáván álltam,
fájt is, hogy
nem fogadott el
a kezemből ételt.
Nem szólt semmit, csak nézte a falat.
Megcirógattam az arcát, jól eshetett neki, mert mosoly suhant át az arcán -
De csak nézett a semmibe
és minden levegővételnél fájdalmasan sóhajtozott.
- Mänjenek má! - mondta még,
tán nem is nekem,
tán észre se vette, hogy ott vagyok.

*****

Ez lett az utolsó kép.

*****

Élt
szeretett
kínlódott.

*****

Drága anyukám
Isten nyugosztaljon