2015. szeptember 7., hétfő

Csak úgy

Ma volt az első olyan napom, amikor egyedül voltam az elsőseimmel. Beindult a nagyüzem: hol kolléganőm, hol én gardírozom őket.
Reggeliztünk, azzal szokott indulni a nap.
A terem egyik sarkában kialakítottam egy reggelizősarkot, ahol csipegethet vagy falhat ki-ki gyomra szerint.
Beszélgetünk: ki mit álmodott, volt-e balhé, vagy mi jár abban a kiselsős gyerekfejben épp, 2 lépésre az óvodától.
- Nekünk van rádiónk - dicsekedett a legkisebb és legszőkébb - csak áramunk nincsen.
- Akkor hogy hallgatjátok a rádiót?
- Nem szoktuk hallgatni, mert csak nézni lehet. Az egész házban mindenkinek van áramja, csak nekünk nincsen.
Látni rajta, nem érti, mitől igazságtalan az élet.
- Hogyan világítatok akkor este?
- Anya vesz az ikeában lámpát, tekerőset.
- Fürödni hogyan tudtok? Nincs is meleg vizetek?
- De van, anya főzi.
- Mit csinálnál, ha lenne áramotok nektek is?
- Nem tudom... úgyse lesz. Anya mondta. De akkor felkapcsolnám a lámpát este is, és tudnék játszani.
A többi gyerek csak morzsolgatta a kiflijét, vagy rötyögtek valami banálison.
Semmi csodálkozás, vagy jéé. Tán nem érették, vagy ehhez vannak szokva maguk is.

2015. szeptember 6., vasárnap

Memóriapróba

Aki ma beállított, azonosíthatatlannak tűnt. Van egy ikertesója, olyanok, mint 2 tojás. Ha rosszul szólítom meg, lebuktatom a másikat, a nem jelen lévőt. Ha pedig meg se szólítom, azt hinné, hogy itt egymásnak adják a kilincset, oda se figyelek, kit hoz a futószalag elém.
- Rég találkoztunk már, biztos a nevem se tudod - provokált.
- Dehogynem. Még a szülinapod is tudom. Okt. 11.
- Micsoda memória - mosolyodott el. Még erre is emlékezel?
- Ja. De mondtad, hogy van egy ikertesód. Az ő nevét már nem tudom... tudod, az én koromban már a memória...
- Ja, a Joci? Meséltem róla? - csodálkozott.
Máris tudtam, hogy nemjoci van nálam. Briliáns húzás, dicsértem magam.

Szept

Szépen visszazöttyen minden a maga kerékvágásába.
Elkezdődött a tanév, 10 gyerekem van, olyan kicsik, hogy egy nagyobbacska kosárban elférne az összes.
8 tutira cigány gyerek, 2 meg hókafehér szöszke. 3 lányka, 7 fiú, statisztikailag nézve. 3 meg gazdasági bevándorló, így mondaná rájuk most a kormány. Valamerre Küküllő tájékán van a mesebeli házuk, "ahun 50 kutya van az estállóban künn". Évente néha hazanéznek, de itt, Pesten élnek. "A papóm meg a mama árújja a zoknikot meg a bugyikot Akulikumnál (Aquincum)", mondja a gyerek, az anya meg: "ez a cím csak most van, mert tuggya, hogy van ez, hun itt vagyok, hun ott bérletbe, osztan szökdösünk". A másik kettő meg ágybérletes, este 8-ra mehetnek az ágyra, de reggel ott kell hagyják, mert nappal más alszik benne.
Komplikált lesz idén a családlátogatás.

Munkába menet elhaladok egy török? kifőzde előtt. Máskor csak a piacos népek adják a vendégkört, de mostanság 70-80 migráns van a bejárat körül. Kartonpapírokon hálnak, van tán 2 sátor is, a bringautat szegélyező fák mögé járnak szarni-hugyozni, a betonon akkora folyások reggelente, mintha kádnyi húgyot lottyantottak volna szét. Nem rájuk neheztelek, hanem a vérgeci kormányra. Mennének útjukra, ha mehetnének, de itt vannak tartva: lássuk csak, milyen mocskok ezek, maguk alá szarnak, nézzük csak le őket, gazdasági bevándorlók, aztán amíg háborgunk a szem előtti látványon, nem figyelünk arra, hogy a hatalmon lévők épp mekkorákat lopnak.
Igaz, a nagy keresztény kormány nem ad nekik enni, hogy miatta ne szarjanak, de budit se telepít sehova.
Undorító, vérlázító, erre még rábaszol, orbán.
Ha a migránsok közt lenne Jézus, újra megfeszíttetné magát.

Jó az itthoni béke.
Ablakot pucolok, glédában a vasalt ruha, gombócot csinálok, gyönyörködöm, ahogy a krumpli felveszi a lisztet, örülök, milyen szépen terül a nyújtófa alatt, ahogy vízfelszínre ugrik, amelyik már a prézlire kívánkozik. Bütykölök a varrógépen, örülök, ha sikerül valami. Aztán beesik hol ez, hol az - elvagyok.
De hallom a vijjogó szirénákat, a köröző helikopter zaját, a tévéből a szobába is bejön a szégyenteljes külvilág.