Ma volt az első olyan napom, amikor egyedül voltam az elsőseimmel. Beindult a nagyüzem: hol kolléganőm, hol én gardírozom őket.
Reggeliztünk, azzal szokott indulni a nap.
A terem egyik sarkában kialakítottam egy reggelizősarkot, ahol csipegethet vagy falhat ki-ki gyomra szerint.
Beszélgetünk: ki mit álmodott, volt-e balhé, vagy mi jár abban a kiselsős gyerekfejben épp, 2 lépésre az óvodától.
- Nekünk van rádiónk - dicsekedett a legkisebb és legszőkébb - csak áramunk nincsen.
- Akkor hogy hallgatjátok a rádiót?
- Nem szoktuk hallgatni, mert csak nézni lehet. Az egész házban mindenkinek van áramja, csak nekünk nincsen.
Látni rajta, nem érti, mitől igazságtalan az élet.
- Hogyan világítatok akkor este?
- Anya vesz az ikeában lámpát, tekerőset.
- Fürödni hogyan tudtok? Nincs is meleg vizetek?
- De van, anya főzi.
- Mit csinálnál, ha lenne áramotok nektek is?
- Nem tudom... úgyse lesz. Anya mondta. De akkor felkapcsolnám a lámpát este is, és tudnék játszani.
A többi gyerek csak morzsolgatta a kiflijét, vagy rötyögtek valami banálison.
Semmi csodálkozás, vagy jéé. Tán nem érették, vagy ehhez vannak szokva maguk is.
2015. szeptember 7., hétfő
2015. szeptember 6., vasárnap
Memóriapróba
Aki ma beállított, azonosíthatatlannak tűnt. Van egy ikertesója, olyanok, mint 2 tojás. Ha rosszul szólítom meg, lebuktatom a másikat, a nem jelen lévőt. Ha pedig meg se szólítom, azt hinné, hogy itt egymásnak adják a kilincset, oda se figyelek, kit hoz a futószalag elém.
- Rég találkoztunk már, biztos a nevem se tudod - provokált.
- Dehogynem. Még a szülinapod is tudom. Okt. 11.
- Micsoda memória - mosolyodott el. Még erre is emlékezel?
- Ja. De mondtad, hogy van egy ikertesód. Az ő nevét már nem tudom... tudod, az én koromban már a memória...
- Ja, a Joci? Meséltem róla? - csodálkozott.
Máris tudtam, hogy nemjoci van nálam. Briliáns húzás, dicsértem magam.
- Rég találkoztunk már, biztos a nevem se tudod - provokált.
- Dehogynem. Még a szülinapod is tudom. Okt. 11.
- Micsoda memória - mosolyodott el. Még erre is emlékezel?
- Ja. De mondtad, hogy van egy ikertesód. Az ő nevét már nem tudom... tudod, az én koromban már a memória...
- Ja, a Joci? Meséltem róla? - csodálkozott.
Máris tudtam, hogy nemjoci van nálam. Briliáns húzás, dicsértem magam.
Szept
Szépen visszazöttyen minden a maga kerékvágásába.
Elkezdődött a tanév, 10 gyerekem van, olyan kicsik, hogy egy nagyobbacska kosárban elférne az összes.
8 tutira cigány gyerek, 2 meg hókafehér szöszke. 3 lányka, 7 fiú, statisztikailag nézve. 3 meg gazdasági bevándorló, így mondaná rájuk most a kormány. Valamerre Küküllő tájékán van a mesebeli házuk, "ahun 50 kutya van az estállóban künn". Évente néha hazanéznek, de itt, Pesten élnek. "A papóm meg a mama árújja a zoknikot meg a bugyikot Akulikumnál (Aquincum)", mondja a gyerek, az anya meg: "ez a cím csak most van, mert tuggya, hogy van ez, hun itt vagyok, hun ott bérletbe, osztan szökdösünk". A másik kettő meg ágybérletes, este 8-ra mehetnek az ágyra, de reggel ott kell hagyják, mert nappal más alszik benne.
Komplikált lesz idén a családlátogatás.
Munkába menet elhaladok egy török? kifőzde előtt. Máskor csak a piacos népek adják a vendégkört, de mostanság 70-80 migráns van a bejárat körül. Kartonpapírokon hálnak, van tán 2 sátor is, a bringautat szegélyező fák mögé járnak szarni-hugyozni, a betonon akkora folyások reggelente, mintha kádnyi húgyot lottyantottak volna szét. Nem rájuk neheztelek, hanem a vérgeci kormányra. Mennének útjukra, ha mehetnének, de itt vannak tartva: lássuk csak, milyen mocskok ezek, maguk alá szarnak, nézzük csak le őket, gazdasági bevándorlók, aztán amíg háborgunk a szem előtti látványon, nem figyelünk arra, hogy a hatalmon lévők épp mekkorákat lopnak.
Igaz, a nagy keresztény kormány nem ad nekik enni, hogy miatta ne szarjanak, de budit se telepít sehova.
Undorító, vérlázító, erre még rábaszol, orbán.
Ha a migránsok közt lenne Jézus, újra megfeszíttetné magát.
Jó az itthoni béke.
Ablakot pucolok, glédában a vasalt ruha, gombócot csinálok, gyönyörködöm, ahogy a krumpli felveszi a lisztet, örülök, milyen szépen terül a nyújtófa alatt, ahogy vízfelszínre ugrik, amelyik már a prézlire kívánkozik. Bütykölök a varrógépen, örülök, ha sikerül valami. Aztán beesik hol ez, hol az - elvagyok.
De hallom a vijjogó szirénákat, a köröző helikopter zaját, a tévéből a szobába is bejön a szégyenteljes külvilág.
Elkezdődött a tanév, 10 gyerekem van, olyan kicsik, hogy egy nagyobbacska kosárban elférne az összes.
8 tutira cigány gyerek, 2 meg hókafehér szöszke. 3 lányka, 7 fiú, statisztikailag nézve. 3 meg gazdasági bevándorló, így mondaná rájuk most a kormány. Valamerre Küküllő tájékán van a mesebeli házuk, "ahun 50 kutya van az estállóban künn". Évente néha hazanéznek, de itt, Pesten élnek. "A papóm meg a mama árújja a zoknikot meg a bugyikot Akulikumnál (Aquincum)", mondja a gyerek, az anya meg: "ez a cím csak most van, mert tuggya, hogy van ez, hun itt vagyok, hun ott bérletbe, osztan szökdösünk". A másik kettő meg ágybérletes, este 8-ra mehetnek az ágyra, de reggel ott kell hagyják, mert nappal más alszik benne.
Komplikált lesz idén a családlátogatás.
Munkába menet elhaladok egy török? kifőzde előtt. Máskor csak a piacos népek adják a vendégkört, de mostanság 70-80 migráns van a bejárat körül. Kartonpapírokon hálnak, van tán 2 sátor is, a bringautat szegélyező fák mögé járnak szarni-hugyozni, a betonon akkora folyások reggelente, mintha kádnyi húgyot lottyantottak volna szét. Nem rájuk neheztelek, hanem a vérgeci kormányra. Mennének útjukra, ha mehetnének, de itt vannak tartva: lássuk csak, milyen mocskok ezek, maguk alá szarnak, nézzük csak le őket, gazdasági bevándorlók, aztán amíg háborgunk a szem előtti látványon, nem figyelünk arra, hogy a hatalmon lévők épp mekkorákat lopnak.
Igaz, a nagy keresztény kormány nem ad nekik enni, hogy miatta ne szarjanak, de budit se telepít sehova.
Undorító, vérlázító, erre még rábaszol, orbán.
Ha a migránsok közt lenne Jézus, újra megfeszíttetné magát.
Jó az itthoni béke.
Ablakot pucolok, glédában a vasalt ruha, gombócot csinálok, gyönyörködöm, ahogy a krumpli felveszi a lisztet, örülök, milyen szépen terül a nyújtófa alatt, ahogy vízfelszínre ugrik, amelyik már a prézlire kívánkozik. Bütykölök a varrógépen, örülök, ha sikerül valami. Aztán beesik hol ez, hol az - elvagyok.
De hallom a vijjogó szirénákat, a köröző helikopter zaját, a tévéből a szobába is bejön a szégyenteljes külvilág.
2015. augusztus 12., szerda
Kincs
Ma másodszor jártam anyám házában, amióta meghalt. Bátyám hívott, mossunk ablakot, meg csináljunk még más tök fölösleges dolgokat - nem volt képem nemet mondani.
Az első látogatásom nagyon szorongató volt. 3 éve nem jártam ott, nem volt minek mennem, anyám nélkül üres volt úgyis. Azóta se szellőztetés, se fűtés, az enyészet látható jelei mindenütt.
Az udvar némileg rendben volt: bátyám legazolta a legláthatóbb részeket, de a törmelék, régi falevelek, tavalyi meg azelőtti paré, szemét, cserép meg vakolatdarabok elnyelni kezdték a régi betonjárdát.
Bent büdös dohszag, mindent uralt, elnyelte a régi macskabűzt.
A bútorokon, falakon mennyezetről lógó pókhálók, az asztalt, padlót, szőnyegeket ellepte a mennyezetről pergő hajdani festés. A csempén, tűzhelyen, hűtőn fekete penész, vastagon, hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha élet volt.
Pedig minden őrizte a 3 évvel ezelőtti pillanatot, amikor kiraboltuk anyám a nyolcvan évnyi otthonából. Vagy kimentettük, magam se tudom, mi a megfelelő szó.
Cetlijei mindenütt, számoszlopokkal tele, edényei még az asztalon, évek porával-szemetével fedve.
Nehezemre esett hozzányúlni a holmijaihoz.
Meg akartam keresni a csészém, amiből kávéztatott, meg rá akartam találni a receptjeire, amiket sütött.
Amíg élt, be se nyúlhattam a szekrényébe. "Mit kutakodsz?" - szólt rám rögtön, szigorúan vendég voltam, leültetett, leült velem szemben, nem söpörhettem, fel se moshattam, idegenül éreztem magam.
Olyan érzés volt most kinyitni a kredencet, mintha lopnék.
Aztán erőt vettem: amit most nem viszek el, az örökre veszni fog.
A csészét nehezen találtam meg, a tarkedlisütők közt. Milyen jó tarkedliket sütött... vinnem kéne egyet, de rozsdaverte volt mind.
Rengeteg csekk, mindenütt. Átlapozgattam, mert köztük mindenféle papirosok, számoszlopokkal, leltárral, kinek mit vett karácsonyra 2003-ban, meg 1998-ban, aztán memória-lapok, amin menteni próbálta elvesző emlékezetét. Kik a fiai, feleségét hogy hívják, ki a gyereke, akkurátusan, mindhárom bátyámnál, de a nevemnél csak egy kérdőjel, kellett nekem negyediknek születnem, hozzám érve már elkopott a memória.
De a nevem akkor még tudta legalább.
Rossz érzés volt látni a nyomait, ahogy küzdött a rászakadt bajjal.
Büszke volt az eszére mindig, most meg félt, hogy bolondnak nézik majd. Takargatni kell, amit elfelejtett, és megtanulni újra azonnal, mert lelepleződik, szégyenben marad.
Nem jutott neki szép öregség.
Ez van.
Illetve volt, mert már múltidő minden.
A gesztenyés receptjét nem találtam, azt magával vitte a sírba. De találtam mást, mindenféle érdekeset: egy szalicilos zacskóban fényképeket, rajta nagyapám - nagyanyám, apám legénykori képét - jóvágású volt - meg meghalt bátyám katonakori fotóját. Pár receptet is, de nem a keresettet, meg rengeteg befizetett csekket, számlalevelet, csupa fizetnivaló volt az élete, zsonglőrködött, számolt, kalkulált, hogy mindent kinyögjön. Karácsonyi mementók, kire, mennyit költött, mennyiért adta el a hízott kacsát, mit kapott a disznókért, mennyi bevétele volt a visszavitt üvegekből. Egy élet, cetlikben, meg csekkekben, köztük egy stencilezett lap, trágár versikékkel.
Kereszthuzatban álltam, de nem tudtam megszokni a dohszagot.
Vasalt lepedőit, keményített abroszait is átjárta a szag, volt, ami meg is penészedett. A nagyszobában állt még a 2011-ben felállított karácsonyfa, alatta egy árván maradt üveg borral, amiért nem ment el valamelyik fiúunoka. Vagy elment, csak anyám felejtette el a karácsonyt, ki tudja.
Elhoztam egy kisláboskát, eztán ebben fogom futtatni az élesztőt, meg három egyforma tepsit, piros zománcosat, ne maradjanak sütés nélkül, használatlan.
A vitrinben régi tányérokat találtam. Szép, pipacsosak, gyerek koromban mindig csodáltam, milyen szépek. Süteményes nagytál, kistányér, már csak 3 darab, aztán egy leveses, meg két másik - elfelejtettem rég, hogy ilyen is van.
A fotel alatt anyám cipője, szürke penésszel lepve már -
Eladjuk a házat, ki lesz innen dobva minden.
*****
Ma már félig üres volt a ház. Volt bútor, amit sikerült elajándékozni, volt, aminek valami haszna lett, de rengeteg tárgy a szeméttelepre ment. Anyám vetetlen ágyáról eltűntek az ágyneműk, kukába került minden.
A bátyám beszélgetni akart, de én nem. Kerestem egy söprűt, és leszedegettem a pókhálókat, amik a plafonról az arcomba lógtak. Ablakot pucoltam, meg küzdöttem a tesómmal, aki szőnyeget akart porszívózni, mintha lakna itt még valaki. Kidobni a picsába, átjárta a penész, a doh, meg a macskahúgy, erre már senki nem lépne.
Aztán dohányoztunk. Köhögött belé, hogy majd beleszakadt, de nem a cigitől, á, nem, a szívműtét utáni gyógyszerek, azok köhögtetik. Néztem a mellkasán végigfutó hosszú heget, átvágták a szegycsontját is 6 éve. Mutatta, hol van benne csavar, dicsekedett, mi benne a műanyag.
Átmentünk hozzá ebédre.
Mondtam, ha elhozott anyámtól recepteket, és benne lesz a gesztenyés, másolásra adja át majd nekem.
Felkelt, előszedett egy paksamétát.
Kivett belőle egy öreg füzetet. Valaha tán bordó lehetett, sose láttam eddig. Kinyitotta az elejét. - Olvasd! - bökött egy sorra. Nem láttam , mi áll ott, szemüveg kellett volna.
- 1912, ez a dédnagyanyádé volt, ráparancsolt anyánkra, hogy ne mutassa soha senkinek. Titkos receptek. Nekem adta anyu, mert tudta, hogy sütni szeretek.
Úgy éreztem magam, mint akit megcsaltak. Sose mutatta anyám, hogy van neki ilyenje. És nem nekem adta... egy világ omlott össze.
****
Délután azon gondolkodtam, milyen zseniálisan csinálta anyám, hogy mindegyikünkkel azt éreztette: te vagy a kedvenc, veled kivételezek. A tesóm meg tuti, hogy hazudik, hazudott is mindig. Megtalálta, hazavitte, a faszt adta neki anyám... hülye voltam, hogy másolásra nem hoztam el.
Nem hagyott békén a gondolat. Mondtam neki, kölcsönkérem, elmegyek érte, azt nekem látnom kell. Lemásolom, visszakapja, vigyázok rá, ne féljen.
****
Úgy vigyáztam a szatyromra a buszon, mintha aranyat vinnék. Amikor hazaértem, átlapozgattam a paksamétát. Egy csomó újságból kivágott recept, meg cetliken kézzel írottak, az egyiken utólagos megjegyzéssel: Ez krémes recept a nagymamától!". Ott volt a szakadt Váncza-sütőporos, azt sokszor láttam, meg egy fedél nélküli sosem látott. Az is biztos száz évtől régebbi, "czukor" benne még a cukor, két latot végy ebből, vagy nyolczat, futtasd fel krajczárnyi élesztővel. Ezt is titkolta anyám, sose mutatta, egy mukkot se szólt róla, sőt, port hintett a szemembe, hogy semmi se maradt rá, kiküldte nagyanyám, ha diktált valamit valakinek.
De most itt van, látom, a sors útja kifürkészhetetlen.
Aztán egy cetli, név szerint nekem címezve: - "Egyél finom levest, meg palacsintát! A temetőbe mentem."
Az első látogatásom nagyon szorongató volt. 3 éve nem jártam ott, nem volt minek mennem, anyám nélkül üres volt úgyis. Azóta se szellőztetés, se fűtés, az enyészet látható jelei mindenütt.
Az udvar némileg rendben volt: bátyám legazolta a legláthatóbb részeket, de a törmelék, régi falevelek, tavalyi meg azelőtti paré, szemét, cserép meg vakolatdarabok elnyelni kezdték a régi betonjárdát.
Bent büdös dohszag, mindent uralt, elnyelte a régi macskabűzt.
A bútorokon, falakon mennyezetről lógó pókhálók, az asztalt, padlót, szőnyegeket ellepte a mennyezetről pergő hajdani festés. A csempén, tűzhelyen, hűtőn fekete penész, vastagon, hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha élet volt.
Pedig minden őrizte a 3 évvel ezelőtti pillanatot, amikor kiraboltuk anyám a nyolcvan évnyi otthonából. Vagy kimentettük, magam se tudom, mi a megfelelő szó.
Cetlijei mindenütt, számoszlopokkal tele, edényei még az asztalon, évek porával-szemetével fedve.
Nehezemre esett hozzányúlni a holmijaihoz.
Meg akartam keresni a csészém, amiből kávéztatott, meg rá akartam találni a receptjeire, amiket sütött.
Amíg élt, be se nyúlhattam a szekrényébe. "Mit kutakodsz?" - szólt rám rögtön, szigorúan vendég voltam, leültetett, leült velem szemben, nem söpörhettem, fel se moshattam, idegenül éreztem magam.
Olyan érzés volt most kinyitni a kredencet, mintha lopnék.
Aztán erőt vettem: amit most nem viszek el, az örökre veszni fog.
A csészét nehezen találtam meg, a tarkedlisütők közt. Milyen jó tarkedliket sütött... vinnem kéne egyet, de rozsdaverte volt mind.
Rengeteg csekk, mindenütt. Átlapozgattam, mert köztük mindenféle papirosok, számoszlopokkal, leltárral, kinek mit vett karácsonyra 2003-ban, meg 1998-ban, aztán memória-lapok, amin menteni próbálta elvesző emlékezetét. Kik a fiai, feleségét hogy hívják, ki a gyereke, akkurátusan, mindhárom bátyámnál, de a nevemnél csak egy kérdőjel, kellett nekem negyediknek születnem, hozzám érve már elkopott a memória.
De a nevem akkor még tudta legalább.
Rossz érzés volt látni a nyomait, ahogy küzdött a rászakadt bajjal.
Büszke volt az eszére mindig, most meg félt, hogy bolondnak nézik majd. Takargatni kell, amit elfelejtett, és megtanulni újra azonnal, mert lelepleződik, szégyenben marad.
Nem jutott neki szép öregség.
Ez van.
Illetve volt, mert már múltidő minden.
A gesztenyés receptjét nem találtam, azt magával vitte a sírba. De találtam mást, mindenféle érdekeset: egy szalicilos zacskóban fényképeket, rajta nagyapám - nagyanyám, apám legénykori képét - jóvágású volt - meg meghalt bátyám katonakori fotóját. Pár receptet is, de nem a keresettet, meg rengeteg befizetett csekket, számlalevelet, csupa fizetnivaló volt az élete, zsonglőrködött, számolt, kalkulált, hogy mindent kinyögjön. Karácsonyi mementók, kire, mennyit költött, mennyiért adta el a hízott kacsát, mit kapott a disznókért, mennyi bevétele volt a visszavitt üvegekből. Egy élet, cetlikben, meg csekkekben, köztük egy stencilezett lap, trágár versikékkel.
Kereszthuzatban álltam, de nem tudtam megszokni a dohszagot.
Vasalt lepedőit, keményített abroszait is átjárta a szag, volt, ami meg is penészedett. A nagyszobában állt még a 2011-ben felállított karácsonyfa, alatta egy árván maradt üveg borral, amiért nem ment el valamelyik fiúunoka. Vagy elment, csak anyám felejtette el a karácsonyt, ki tudja.
Elhoztam egy kisláboskát, eztán ebben fogom futtatni az élesztőt, meg három egyforma tepsit, piros zománcosat, ne maradjanak sütés nélkül, használatlan.
A vitrinben régi tányérokat találtam. Szép, pipacsosak, gyerek koromban mindig csodáltam, milyen szépek. Süteményes nagytál, kistányér, már csak 3 darab, aztán egy leveses, meg két másik - elfelejtettem rég, hogy ilyen is van.
A fotel alatt anyám cipője, szürke penésszel lepve már -
Eladjuk a házat, ki lesz innen dobva minden.
*****
Ma már félig üres volt a ház. Volt bútor, amit sikerült elajándékozni, volt, aminek valami haszna lett, de rengeteg tárgy a szeméttelepre ment. Anyám vetetlen ágyáról eltűntek az ágyneműk, kukába került minden.
A bátyám beszélgetni akart, de én nem. Kerestem egy söprűt, és leszedegettem a pókhálókat, amik a plafonról az arcomba lógtak. Ablakot pucoltam, meg küzdöttem a tesómmal, aki szőnyeget akart porszívózni, mintha lakna itt még valaki. Kidobni a picsába, átjárta a penész, a doh, meg a macskahúgy, erre már senki nem lépne.
Aztán dohányoztunk. Köhögött belé, hogy majd beleszakadt, de nem a cigitől, á, nem, a szívműtét utáni gyógyszerek, azok köhögtetik. Néztem a mellkasán végigfutó hosszú heget, átvágták a szegycsontját is 6 éve. Mutatta, hol van benne csavar, dicsekedett, mi benne a műanyag.
Átmentünk hozzá ebédre.
Mondtam, ha elhozott anyámtól recepteket, és benne lesz a gesztenyés, másolásra adja át majd nekem.
Felkelt, előszedett egy paksamétát.
Kivett belőle egy öreg füzetet. Valaha tán bordó lehetett, sose láttam eddig. Kinyitotta az elejét. - Olvasd! - bökött egy sorra. Nem láttam , mi áll ott, szemüveg kellett volna.
- 1912, ez a dédnagyanyádé volt, ráparancsolt anyánkra, hogy ne mutassa soha senkinek. Titkos receptek. Nekem adta anyu, mert tudta, hogy sütni szeretek.
Úgy éreztem magam, mint akit megcsaltak. Sose mutatta anyám, hogy van neki ilyenje. És nem nekem adta... egy világ omlott össze.
****
Délután azon gondolkodtam, milyen zseniálisan csinálta anyám, hogy mindegyikünkkel azt éreztette: te vagy a kedvenc, veled kivételezek. A tesóm meg tuti, hogy hazudik, hazudott is mindig. Megtalálta, hazavitte, a faszt adta neki anyám... hülye voltam, hogy másolásra nem hoztam el.
Nem hagyott békén a gondolat. Mondtam neki, kölcsönkérem, elmegyek érte, azt nekem látnom kell. Lemásolom, visszakapja, vigyázok rá, ne féljen.
****
Úgy vigyáztam a szatyromra a buszon, mintha aranyat vinnék. Amikor hazaértem, átlapozgattam a paksamétát. Egy csomó újságból kivágott recept, meg cetliken kézzel írottak, az egyiken utólagos megjegyzéssel: Ez krémes recept a nagymamától!". Ott volt a szakadt Váncza-sütőporos, azt sokszor láttam, meg egy fedél nélküli sosem látott. Az is biztos száz évtől régebbi, "czukor" benne még a cukor, két latot végy ebből, vagy nyolczat, futtasd fel krajczárnyi élesztővel. Ezt is titkolta anyám, sose mutatta, egy mukkot se szólt róla, sőt, port hintett a szemembe, hogy semmi se maradt rá, kiküldte nagyanyám, ha diktált valamit valakinek.
De most itt van, látom, a sors útja kifürkészhetetlen.
Aztán egy cetli, név szerint nekem címezve: - "Egyél finom levest, meg palacsintát! A temetőbe mentem."
2015. május 21., csütörtök
Cső
Érdekes, hogy minden gondolatom most a múlt, a halál, meg a temetés körül forog.
Képes vagyok mindenre válaszolni, észreveszem, ha valamelyik kölök nem azt teszi, ami a dolga lenne, de folyton visszakanyarodok a közeli meg távoli múlthoz, töprengeni.
Valahogy perverzen látom most a dolgokat. A kolléganőim nézve nem arra gondoltam, hogy de jó nekik, élnek még a szüleik, hanem szegények, nekik át kell még majd esniük azon, amin most átestem.
Meg sem tudnám fogalmazni, mi a borzasztó benne. Valahogy ez is olyan, mint a szülés, aminek a fájdalmáról talán az volt a legpontosabb megközelítés, hogy "brutális érzés". Sose szültem, de a fájdalmak természete az, hogy azonnal elfelejtjük, hogyan is fáj, mi a kibírhatatlanul kibírható. A szülés rossz hasonlat, mert azzal elindul egy élet, egyértelműen nyereség, míg a halál, jelzőitől függetlenül csakis veszteség.
Jó lenne, ha az enyém lenne még a következő néhány nap.
Idő kell rágódni, meg lógatni a lábam, jól esne a sírhoz is kimenni nem tudom, miért -
De bevállaltam a hétvégére egy főzést, cirka 20 személyre, amikor még nem tudtam, mi lesz most. Más, több ésszel tán lemondaná, de geciségnek tartanám egy héttel előtte lelépni... meg tán jót is tesz a társaság, a feladattudat, meg a hasznosság, hogy legalább jóllakatni még képes vagyok valakit.
Bonyolult banda, kákabélű társaság, vagy ötféle módon kéne főzni, mert ki ezt vagy azt nem eszik. Van, aki elvből nem eszik meg valamit, mert nem passzol nála, hogy miatta leöljenek élőlényt. Érthető, elfogadom. Vagy azért nem eszik meg valamit, mert piszokul ártana vele magának, ez is stimmt. Összharagom a sokféle főzés miatt az egyetlen vegánra zúdul most: nem fáj a tehénnek, ha megiszom a tejét, a borja is rég füvet rág, ő se kisebbedik általa. A tyúk is szarik rá, hogy kakast sose látott létében mi lesz a napi 1 tojásával. A vaj se bőg tehén után. Hogy mi a fasz lehet érdekes ezek kerülésében, rejtély. Az ilyen pasas a gecit se nyeli le? Végső soron az is állati termék.
Sajnálom szegényt, hogy bosszút forralok ellene, hisz csak ártatlan növényevő, a légynek se árt. De olyanokat fogok sütni vajjal, tojással meg túróval, hogy a nyála is csorogjon belé.
Ráadásul magam is komplikálom a sorsom. Szombat és vasárnap kéne kirukkolni napi 3 főzött fogással, nassnak kaláccsal meg süteménnyel, de vasárnap lesz az anyámra emlékező istentisztelet. Voltam már hasonlón, nem nagy cucc, mert az egy órányi szertartás alatt egyetlenegyszer kimondják a nevét... de nem lehet ott nem lenni, kultikus hely, egyetlen és megismételhetetlen alkalom. 10-kor lesz, oda is kell érni. Hülye menetrend, nekem kell alkalmazkodnom hozzá, és el nem ronthatom, mert egy percen is bukhat az egész. Vagy szombat este lelépek, vagy vasárnap kora hajnalban, átszaladok az országon, mint a hajtott vad, aztán vissza megint, hogy legalább a vacsora meglegyen. Megoldható, mert szombaton, ha kész a vacsora, nekiugrok azonnal a másnapi ebédnek. Vagy valami melegíthető, vagy valami hidegen is jó étel legyen, vagy valami félkész, amit a sütőbe dugni már nem olyan nagy kunszt. De mindezt ötféleképpen... na, ezellen már lázadozom.
Beszorult most ez is abba a csőbe, amiben a gyászommal benne vagyok. Ki kéne lökni onnan, mert nem odavaló.
Amúgy is, megállt valahogy az idő. Délben jöttem rá, hogy ma nem szombat van, hanem csütörtök. Egy hete, pont ilyenkor halt meg anyám.
Hogy szalad az idő -
És még nem is álltam meg gondolkodni rajta.
Kúrni is kéne, mert hetek óta semmi, de kerülöm még azt is.
Ha lenne túlvilág túlvilági léttel, anyám már biztos lecsekkolta volna, hogy apám bizgerálja-e még a Juliska nénit. Tán több félrelépése is lehetett apámnak, de ezt az egyet bolond fejjel bevallotta. Odavitt anyám egyszer egy sírhoz a temetőben. - Itt fekszik a kurva - bökött oda a fejével Juliska néni felé. Hosszú csend után hozzátette: - Szärinted ezäk talákoznak? - Ja - mondtam - biztos még basznak is.
Nagyon szeretett a temetőben mászkálni. Megnézte, ki merre fekszik, gondozzák-e a sírját "ezäk a lelketlenäk", aztán megtoldotta a hozzátartozók viselt vagy viselhetetlen dolgaival, káromkodással cifrázva, ha kellett.
Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott vagy tudni vélt. Aztán már minket sem ismert, egyet tudott csak, hogy semmit se tud.
Mert ezt az egyet folyamatosan tudta.
Borzasztó csapás.
A hatévi kínlódást látva megrendült a hitem a túlvilágban. Ha már életben is szétesik az agy, hogy lehetnének emlékei egy léleknek? Emlékeim csak nekem vannak, élőnek, s ha rágondolok a megholtra, őt is emlékezni vélem. Csalóka ábránd, a végleg az végleg.
Kint volt a temetésen a Piri néni is. Már majdnem kilencven, de délceg tartású, szép öregasszony, ránc is alig akad az arcán. A fia a meghalt bátyám nagy cimborája volt, és amikor disszidált a 70-es években, Piri néni a bátyámra öntötte minden anyai törődését. Tán az egyetlen asszony volt a faluban, akivel anyám sose veszett össze, különös ez is.
Eszembe jutott,hogy épp Piri nénin bukott ki anyám Alzheimere 6 éve.
Valami mondatomban szerepelt a neve, anyám meg rákérdezett: az ki? Aki leütötte a Kató nénit a kannával - próbáltam segíteni neki, De semmi hatás, csak ráncolta a homlokát. - Ja, tudom - bólintott egy hamisat, de látszott, hogy gőze sincs. Pedig alaptörténet volt nála.
Piri néni ura sitten ült valami vérengzésért - tanyasi népek voltak, baltával a párna alatt aludtak mind - Piri néni meg ráunt a magányra, és elcsábította az utcabeli kőművest, Kató néni urát (a kurva, mondta volna bárkire már a feléért is, de rá sose mondta). Nála is lakott a kőműves pár hónapig, aztán, amikor kipucolta a házat rendesen, meg megtatarozott ezt - azt, kirúgta. Kató néni már akkor is, ha elment a ház előtt, kiköpött, és odakiabálta: - bárcás riherongy kurva!
Piri néni bosszút esküdött, megbújt a kerítés mögött, aztán amikor Kató néni elbiciklezett a háza előtt, kiköpött, és már majdnem mondta a bárcást is, a bádog locsoló kannát a csövénél fogva meglendítette, és leverte a bringáról a riválist.
Mik át nem suhannak a fejemen, pont a temetésen.
Amikor a koszorúkat a sírra rakták, arra gondoltam, hogyha itt állna anyám mellettem, biztos odasziszegné a fülembe: mi a picsának dobnak ki ennyi pézt? Annák oda inkább az özvegynek az árát, sokka előbb vóna vele! Nízd mäg fijam, mennyi! Számóhatod darabját ötezerree...
Kísértést éreztem, hogy megszámoljam anyám koszorúit, de a felénél megálltam. Profán gondolat, ráadásul életében sose volt ennyi pénze egyben -
Mondaná is: baszhassák má, fijam
Képes vagyok mindenre válaszolni, észreveszem, ha valamelyik kölök nem azt teszi, ami a dolga lenne, de folyton visszakanyarodok a közeli meg távoli múlthoz, töprengeni.
Valahogy perverzen látom most a dolgokat. A kolléganőim nézve nem arra gondoltam, hogy de jó nekik, élnek még a szüleik, hanem szegények, nekik át kell még majd esniük azon, amin most átestem.
Meg sem tudnám fogalmazni, mi a borzasztó benne. Valahogy ez is olyan, mint a szülés, aminek a fájdalmáról talán az volt a legpontosabb megközelítés, hogy "brutális érzés". Sose szültem, de a fájdalmak természete az, hogy azonnal elfelejtjük, hogyan is fáj, mi a kibírhatatlanul kibírható. A szülés rossz hasonlat, mert azzal elindul egy élet, egyértelműen nyereség, míg a halál, jelzőitől függetlenül csakis veszteség.
Jó lenne, ha az enyém lenne még a következő néhány nap.
Idő kell rágódni, meg lógatni a lábam, jól esne a sírhoz is kimenni nem tudom, miért -
De bevállaltam a hétvégére egy főzést, cirka 20 személyre, amikor még nem tudtam, mi lesz most. Más, több ésszel tán lemondaná, de geciségnek tartanám egy héttel előtte lelépni... meg tán jót is tesz a társaság, a feladattudat, meg a hasznosság, hogy legalább jóllakatni még képes vagyok valakit.
Bonyolult banda, kákabélű társaság, vagy ötféle módon kéne főzni, mert ki ezt vagy azt nem eszik. Van, aki elvből nem eszik meg valamit, mert nem passzol nála, hogy miatta leöljenek élőlényt. Érthető, elfogadom. Vagy azért nem eszik meg valamit, mert piszokul ártana vele magának, ez is stimmt. Összharagom a sokféle főzés miatt az egyetlen vegánra zúdul most: nem fáj a tehénnek, ha megiszom a tejét, a borja is rég füvet rág, ő se kisebbedik általa. A tyúk is szarik rá, hogy kakast sose látott létében mi lesz a napi 1 tojásával. A vaj se bőg tehén után. Hogy mi a fasz lehet érdekes ezek kerülésében, rejtély. Az ilyen pasas a gecit se nyeli le? Végső soron az is állati termék.
Sajnálom szegényt, hogy bosszút forralok ellene, hisz csak ártatlan növényevő, a légynek se árt. De olyanokat fogok sütni vajjal, tojással meg túróval, hogy a nyála is csorogjon belé.
Ráadásul magam is komplikálom a sorsom. Szombat és vasárnap kéne kirukkolni napi 3 főzött fogással, nassnak kaláccsal meg süteménnyel, de vasárnap lesz az anyámra emlékező istentisztelet. Voltam már hasonlón, nem nagy cucc, mert az egy órányi szertartás alatt egyetlenegyszer kimondják a nevét... de nem lehet ott nem lenni, kultikus hely, egyetlen és megismételhetetlen alkalom. 10-kor lesz, oda is kell érni. Hülye menetrend, nekem kell alkalmazkodnom hozzá, és el nem ronthatom, mert egy percen is bukhat az egész. Vagy szombat este lelépek, vagy vasárnap kora hajnalban, átszaladok az országon, mint a hajtott vad, aztán vissza megint, hogy legalább a vacsora meglegyen. Megoldható, mert szombaton, ha kész a vacsora, nekiugrok azonnal a másnapi ebédnek. Vagy valami melegíthető, vagy valami hidegen is jó étel legyen, vagy valami félkész, amit a sütőbe dugni már nem olyan nagy kunszt. De mindezt ötféleképpen... na, ezellen már lázadozom.
Beszorult most ez is abba a csőbe, amiben a gyászommal benne vagyok. Ki kéne lökni onnan, mert nem odavaló.
Amúgy is, megállt valahogy az idő. Délben jöttem rá, hogy ma nem szombat van, hanem csütörtök. Egy hete, pont ilyenkor halt meg anyám.
Hogy szalad az idő -
És még nem is álltam meg gondolkodni rajta.
Kúrni is kéne, mert hetek óta semmi, de kerülöm még azt is.
Ha lenne túlvilág túlvilági léttel, anyám már biztos lecsekkolta volna, hogy apám bizgerálja-e még a Juliska nénit. Tán több félrelépése is lehetett apámnak, de ezt az egyet bolond fejjel bevallotta. Odavitt anyám egyszer egy sírhoz a temetőben. - Itt fekszik a kurva - bökött oda a fejével Juliska néni felé. Hosszú csend után hozzátette: - Szärinted ezäk talákoznak? - Ja - mondtam - biztos még basznak is.
Nagyon szeretett a temetőben mászkálni. Megnézte, ki merre fekszik, gondozzák-e a sírját "ezäk a lelketlenäk", aztán megtoldotta a hozzátartozók viselt vagy viselhetetlen dolgaival, káromkodással cifrázva, ha kellett.
Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott vagy tudni vélt. Aztán már minket sem ismert, egyet tudott csak, hogy semmit se tud.
Mert ezt az egyet folyamatosan tudta.
Borzasztó csapás.
A hatévi kínlódást látva megrendült a hitem a túlvilágban. Ha már életben is szétesik az agy, hogy lehetnének emlékei egy léleknek? Emlékeim csak nekem vannak, élőnek, s ha rágondolok a megholtra, őt is emlékezni vélem. Csalóka ábránd, a végleg az végleg.
Kint volt a temetésen a Piri néni is. Már majdnem kilencven, de délceg tartású, szép öregasszony, ránc is alig akad az arcán. A fia a meghalt bátyám nagy cimborája volt, és amikor disszidált a 70-es években, Piri néni a bátyámra öntötte minden anyai törődését. Tán az egyetlen asszony volt a faluban, akivel anyám sose veszett össze, különös ez is.
Eszembe jutott,hogy épp Piri nénin bukott ki anyám Alzheimere 6 éve.
Valami mondatomban szerepelt a neve, anyám meg rákérdezett: az ki? Aki leütötte a Kató nénit a kannával - próbáltam segíteni neki, De semmi hatás, csak ráncolta a homlokát. - Ja, tudom - bólintott egy hamisat, de látszott, hogy gőze sincs. Pedig alaptörténet volt nála.
Piri néni ura sitten ült valami vérengzésért - tanyasi népek voltak, baltával a párna alatt aludtak mind - Piri néni meg ráunt a magányra, és elcsábította az utcabeli kőművest, Kató néni urát (a kurva, mondta volna bárkire már a feléért is, de rá sose mondta). Nála is lakott a kőműves pár hónapig, aztán, amikor kipucolta a házat rendesen, meg megtatarozott ezt - azt, kirúgta. Kató néni már akkor is, ha elment a ház előtt, kiköpött, és odakiabálta: - bárcás riherongy kurva!
Piri néni bosszút esküdött, megbújt a kerítés mögött, aztán amikor Kató néni elbiciklezett a háza előtt, kiköpött, és már majdnem mondta a bárcást is, a bádog locsoló kannát a csövénél fogva meglendítette, és leverte a bringáról a riválist.
Mik át nem suhannak a fejemen, pont a temetésen.
Amikor a koszorúkat a sírra rakták, arra gondoltam, hogyha itt állna anyám mellettem, biztos odasziszegné a fülembe: mi a picsának dobnak ki ennyi pézt? Annák oda inkább az özvegynek az árát, sokka előbb vóna vele! Nízd mäg fijam, mennyi! Számóhatod darabját ötezerree...
Kísértést éreztem, hogy megszámoljam anyám koszorúit, de a felénél megálltam. Profán gondolat, ráadásul életében sose volt ennyi pénze egyben -
Mondaná is: baszhassák má, fijam
Sas és Keselyű
Elsőnek érkeztem a temetőbe.
Furán éreztem magam, mert van ugyan temetéses tapasztalatom már valamennyi, de azoknál elvegyülhettem a második sorban, mindig akadt, aki a legtöbbet vesztő jogán magán viselte a fő gyászt.
A vállalkozó emberei szöszöltek még: tanácstalankodtak, hova rakják a koszorúkat a döglesztő melegben. Új volt a helyszín, itt még nem rendeztek temetést. Megtudtam, a vadiúj ravatalozóban anyámé az első temetés.
Egy emelvényre helyezték anyám urnáját. Virágok körben, biztos lenne, aki azt mondaná: szép, anyámnak is tetszene, ha látná. Szerette kritikával illetni az ilyen ceremóniákat, ez néphagyomány volt, az összes vele egykorú asszony ezt tette. Hogy beszélt a pap, ki hogyan sírt, mennyi koszorú jött össze, ki milyent hozott.
Csak tébláboltam egyedül a ravatalozóban. Megsimogattam az urnát, mintha anyám keze vagy arca lenne, és visszapislogtam a könnyeim. Ne lássa senki, nem a cirkusznak szól, magánügyem, mi van belül.
Meleg volt piszokul, ragadt rám a zakó. A ravatalozó nyitott oldalán perzselt be a nap. Adtak a dizájnnak, de a tervező nem lehetett gyakorlati ember: nyugat felé nyitott, arról mindig süvít a szél, be fog hordani majd homokot - havat, napos időben meg déltől agyonsüt mindenkit a Nap.
Megérkezett bátyám is végre a sógornőmmel. Csütörtök óta egyhúzomban intézkedett - számolt - csekkezett - számlákat pakolt. Ugyanazzal az intézkedős lendülettel a markomba nyomott egy borítékot:
- Többet adtál, ennyi visszajár, mer utánaszámóótam, a mútkori pézädbül is maratt, több länne ugyan 40 Ft-taa, de nem baszkóttam az apróvaa. Tädd ee most, nä csúfoskoggyunk itt a népek előtt a borítékkaa. Beletättem 3 képet is a mutärrúú, lägyän nekäd is belülle.
A sógornőm, egy keretes képet rakott ki, rajta anyám, tán 10 évvel ezelőttről. Rögtön emlékek kavarodtak fel, mert nem a mostani, 30-40 kilós anyám volt a képen, hanem amikor még kövér volt, eszes volt, önálló meg életvidám.
Eltűnődtem, hogy ez az idealizálás mennyire súrolja a történelemhamisítást, de lapoztam. Van nekem jobb képem is anyámról. Tán fél éve készült, a mostani, lepusztult állapotban, de felvillan rajta a kópéság, a humor, a gunyoros mosoly. Hozzátartozik anyámhoz ez az utolsó 6 év is, megszenvedett érte.
2. bátyám is befutott a feleségével (dölyfös úri kurva, mondaná anyám).
- Beszéltem egy ismerősömmel, máris meghirdetjük a házat - rohant le - mivégre tartanánk? Aszt sämmi parasztérzelgősség, hogy még ki sä hűűt...
Szerencsémre otthagyott. Eszembe jutott anyám átka, amikor az otthonba vittük: "rúgd picsán, vágd hátba, lükd lä a taraszrúú!"
Vannak persze neki is érzelmei, de annyit játszotta már az agyát, hogy a tököm se érdekli.
Eljött apám testvére is. 93 éves, bringával jár, csoda, hogy eltalálja, merre visz az út, mert akkora virágcsokrokat hord ki a temetőbe a biciklikormányra akasztva, hogy attól semmit se lát.
- Melyik fülire hall jobban? - tagolta feltűnő mimikával 2-es bátyám.
- Äggyikre sä fijam! Ta melyiknek a gyeräke vagy?
Bátyám végigmutogatott mindenkit nagybátyámnak, de az semmit se értett az egészből, hiába lapátolta tenyerét a füle mellé. - Jó van, akkóó űjön lä! - tolt egy széket alá - innét mindänt lát!
Legyintett egyet: - Micsináájak vele? Nem hall sammit sä az öreg.
Sokan összejöttünk.
Míg szemléltem az összejötteket, elkezdte a papnő a szertartást. Nagyon személytelen volt, bárkit eltemetett volna így, hiába lakott anyám 200 m-re tőle, idegen volt neki. Saccra 50 éve nem járt a templomban, leszámítva apám, két nagyanyám és a bátyám temetésének intézését. Vártam is, mikor jön majd az evangélikus paptól megszokott formula, hogy "nem koptatta a templompadot", de szerencsére kimaradt. Ez a nő puritán, erkölcsi kőszikla, igazi fapina. Kell is egy ilyen pap az előző nőcsábász után.
A szertartás semleges volt és unalmas. Valahogy igaztalan is: a beszédben anyám összérdeme kimerült abban, hogy lánykori neve volt, szült négyszer, ja meg férjhez ment előtte.
Egy szó se arról, hogy eldobta apja-anyja, átment rajta a háború, a Rákosi-rendszer Ratkó-korszakostul, meg az 56, etetett bennünket a semmiből, mosott ránk mosógép nélkül, főzött ránk gáz nélkül, sose volt pénze, sose volt szabadsága... Taníttatott, amikor még nem volt divat a tanulás.
Egy presbiternő segített a papasszonynak az egyházi énekekben, de vagy egyikük se tudott énekelni, vagy csak kettesben nem ment nekik, de olyan volt, mint egy borzalmas zenei paródia.
A bátyám ötlete volt ez az egyházi temetés, a fasz se érti, miért. Apám anyja volt a felmenőim közt az egyetlen templomjáró, más senki.
Igyekeztem másra figyelni, zavart a beszéd.
Beugrott a különös álmom, a belőle áradó örök béke és harmónia, talán anyám utolsó üzenete lehetett nekem. A Sast is megértettem benne, meg a Keselyűt is, meg a Kenyereket - Zsömléket is.
Talán 200 méter sincs a ravatalozótól apám sírja, oda vittük anyám urnáját. Tudtam, ott fog letelni kötelezettségem, hogy gondozzuk és tisztességgel eltemessük őt.
Előzőleg leemelték az egyik sírlapot apám sírjáról, kis gödröt ástak belé. Nehéz volt odanézni: illetlennek tűnt, mintha tapintatlanul bámulnánk egy kitakart beteg vagy holttest mezítelen testét.
Oda engedték le anyám urnáját.
2-es bátyám odament, mielőtt elhantolták volna. Azt hittem, rögöt akar bedobni régi szokás szerint,
de
csak
nézett
a
sírba,
mélyen,
talán így köszönt el.
- Isten veled, drága anyukám - gondoltam magamban így, tegezve, pedig magáztam mindig.
Visszalapátolták a homokot
és
a helyére csúsztatták a kőlapot.
Végső nyugalom,
szerbusz fijam
soha már -
A sír s eltűnt a koszorúk alatt.
Csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt a lányom és mögöttem a fiam -
Rendes volt a lányom, felajánlotta, hogy hozzá elhívhatjuk a temetés után a legközelebbi rokonokat. Rengeteget sütöttem, kész kunszt volt elszállítani, tetejében tegnap hajnalban még kelt pitét is készítettem, habos-ragacsost. Minden tökéletes lett, mintha anyámnak akartam volna utoljára megmutatni, mit tudok. Felidéztem őt, amikor 2 percenként elcsodálkozott: "ezt is tä sütötted, fijam? Álgya mag az Isten a kezed munkáját!" Evett csak, aztán megdicsért ismét, mert elfelejtette, hogy előtte már hálálkodott.
- Én ilyeneket nem is tudok!- mondta lelkendezve sógornőm. Mennyi ideig sütöttél? Ez rengeteg!
- Egy napig. Olcsóbb volt, mint egy jó pszichiáter... - ütöttem el a bókot. Jó érzés volt látni, ahogy ettek, boldog voltam, hogy kisütöttem magamból a bánatot. Maradt még így is elég, de az már hordozható.
Itthon előszedtem a borítékból a képeket. 3 egyforma, adok majd a lányomnak is, meg a fiamnak is 1 - 1 darabot. A borítékban egy hajtogatott papírt is találtam. A számlamásolat volt, úgy látszik, bátyám akkurátusan ebből is másoltatott.
Érdekes.
Elégetni egy embert olcsóbb, mint oda szállítani. Az is érdekes, hogy a hamvakat pont annyiért hozták vissza, mint amennyiért koporsóban a holttestet odaszállították, pedig súlyra-méretre-terebélyre nézve sokkal kisebb. Az a viszkózselyem semmi kis textil, amivel az urnát leengedték a gödörbe, majdnem annyiba került, mint maga az urna. 5 ezerbe került, hogy a gondnok beeresztette a temetési vállalkozót az amúgy is nyitott kapun. 15 ezer a ravatalozó, hogy ott álltunk másfél óráig. 30-valahány ezer, hogy használtuk a temető útját 200 m-en, igaz, oda-vissza. Ja meg parkoltak is a kocsikkal, de nem pisilt senki.
És még a keselyűre mondják, hogy dögevő.
Igaz, az keselyű, nem az én megjuhászodott Keselyűm.
Furán éreztem magam, mert van ugyan temetéses tapasztalatom már valamennyi, de azoknál elvegyülhettem a második sorban, mindig akadt, aki a legtöbbet vesztő jogán magán viselte a fő gyászt.
A vállalkozó emberei szöszöltek még: tanácstalankodtak, hova rakják a koszorúkat a döglesztő melegben. Új volt a helyszín, itt még nem rendeztek temetést. Megtudtam, a vadiúj ravatalozóban anyámé az első temetés.
Egy emelvényre helyezték anyám urnáját. Virágok körben, biztos lenne, aki azt mondaná: szép, anyámnak is tetszene, ha látná. Szerette kritikával illetni az ilyen ceremóniákat, ez néphagyomány volt, az összes vele egykorú asszony ezt tette. Hogy beszélt a pap, ki hogyan sírt, mennyi koszorú jött össze, ki milyent hozott.
Csak tébláboltam egyedül a ravatalozóban. Megsimogattam az urnát, mintha anyám keze vagy arca lenne, és visszapislogtam a könnyeim. Ne lássa senki, nem a cirkusznak szól, magánügyem, mi van belül.
Meleg volt piszokul, ragadt rám a zakó. A ravatalozó nyitott oldalán perzselt be a nap. Adtak a dizájnnak, de a tervező nem lehetett gyakorlati ember: nyugat felé nyitott, arról mindig süvít a szél, be fog hordani majd homokot - havat, napos időben meg déltől agyonsüt mindenkit a Nap.
Megérkezett bátyám is végre a sógornőmmel. Csütörtök óta egyhúzomban intézkedett - számolt - csekkezett - számlákat pakolt. Ugyanazzal az intézkedős lendülettel a markomba nyomott egy borítékot:
- Többet adtál, ennyi visszajár, mer utánaszámóótam, a mútkori pézädbül is maratt, több länne ugyan 40 Ft-taa, de nem baszkóttam az apróvaa. Tädd ee most, nä csúfoskoggyunk itt a népek előtt a borítékkaa. Beletättem 3 képet is a mutärrúú, lägyän nekäd is belülle.
A sógornőm, egy keretes képet rakott ki, rajta anyám, tán 10 évvel ezelőttről. Rögtön emlékek kavarodtak fel, mert nem a mostani, 30-40 kilós anyám volt a képen, hanem amikor még kövér volt, eszes volt, önálló meg életvidám.
Eltűnődtem, hogy ez az idealizálás mennyire súrolja a történelemhamisítást, de lapoztam. Van nekem jobb képem is anyámról. Tán fél éve készült, a mostani, lepusztult állapotban, de felvillan rajta a kópéság, a humor, a gunyoros mosoly. Hozzátartozik anyámhoz ez az utolsó 6 év is, megszenvedett érte.
2. bátyám is befutott a feleségével (dölyfös úri kurva, mondaná anyám).
- Beszéltem egy ismerősömmel, máris meghirdetjük a házat - rohant le - mivégre tartanánk? Aszt sämmi parasztérzelgősség, hogy még ki sä hűűt...
Szerencsémre otthagyott. Eszembe jutott anyám átka, amikor az otthonba vittük: "rúgd picsán, vágd hátba, lükd lä a taraszrúú!"
Vannak persze neki is érzelmei, de annyit játszotta már az agyát, hogy a tököm se érdekli.
Eljött apám testvére is. 93 éves, bringával jár, csoda, hogy eltalálja, merre visz az út, mert akkora virágcsokrokat hord ki a temetőbe a biciklikormányra akasztva, hogy attól semmit se lát.
- Melyik fülire hall jobban? - tagolta feltűnő mimikával 2-es bátyám.
- Äggyikre sä fijam! Ta melyiknek a gyeräke vagy?
Bátyám végigmutogatott mindenkit nagybátyámnak, de az semmit se értett az egészből, hiába lapátolta tenyerét a füle mellé. - Jó van, akkóó űjön lä! - tolt egy széket alá - innét mindänt lát!
Legyintett egyet: - Micsináájak vele? Nem hall sammit sä az öreg.
Sokan összejöttünk.
Míg szemléltem az összejötteket, elkezdte a papnő a szertartást. Nagyon személytelen volt, bárkit eltemetett volna így, hiába lakott anyám 200 m-re tőle, idegen volt neki. Saccra 50 éve nem járt a templomban, leszámítva apám, két nagyanyám és a bátyám temetésének intézését. Vártam is, mikor jön majd az evangélikus paptól megszokott formula, hogy "nem koptatta a templompadot", de szerencsére kimaradt. Ez a nő puritán, erkölcsi kőszikla, igazi fapina. Kell is egy ilyen pap az előző nőcsábász után.
A szertartás semleges volt és unalmas. Valahogy igaztalan is: a beszédben anyám összérdeme kimerült abban, hogy lánykori neve volt, szült négyszer, ja meg férjhez ment előtte.
Egy szó se arról, hogy eldobta apja-anyja, átment rajta a háború, a Rákosi-rendszer Ratkó-korszakostul, meg az 56, etetett bennünket a semmiből, mosott ránk mosógép nélkül, főzött ránk gáz nélkül, sose volt pénze, sose volt szabadsága... Taníttatott, amikor még nem volt divat a tanulás.
Egy presbiternő segített a papasszonynak az egyházi énekekben, de vagy egyikük se tudott énekelni, vagy csak kettesben nem ment nekik, de olyan volt, mint egy borzalmas zenei paródia.
A bátyám ötlete volt ez az egyházi temetés, a fasz se érti, miért. Apám anyja volt a felmenőim közt az egyetlen templomjáró, más senki.
Igyekeztem másra figyelni, zavart a beszéd.
Beugrott a különös álmom, a belőle áradó örök béke és harmónia, talán anyám utolsó üzenete lehetett nekem. A Sast is megértettem benne, meg a Keselyűt is, meg a Kenyereket - Zsömléket is.
Talán 200 méter sincs a ravatalozótól apám sírja, oda vittük anyám urnáját. Tudtam, ott fog letelni kötelezettségem, hogy gondozzuk és tisztességgel eltemessük őt.
Előzőleg leemelték az egyik sírlapot apám sírjáról, kis gödröt ástak belé. Nehéz volt odanézni: illetlennek tűnt, mintha tapintatlanul bámulnánk egy kitakart beteg vagy holttest mezítelen testét.
Oda engedték le anyám urnáját.
2-es bátyám odament, mielőtt elhantolták volna. Azt hittem, rögöt akar bedobni régi szokás szerint,
de
csak
nézett
a
sírba,
mélyen,
talán így köszönt el.
- Isten veled, drága anyukám - gondoltam magamban így, tegezve, pedig magáztam mindig.
Visszalapátolták a homokot
és
a helyére csúsztatták a kőlapot.
Végső nyugalom,
szerbusz fijam
soha már -
A sír s eltűnt a koszorúk alatt.
Csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt a lányom és mögöttem a fiam -
Rendes volt a lányom, felajánlotta, hogy hozzá elhívhatjuk a temetés után a legközelebbi rokonokat. Rengeteget sütöttem, kész kunszt volt elszállítani, tetejében tegnap hajnalban még kelt pitét is készítettem, habos-ragacsost. Minden tökéletes lett, mintha anyámnak akartam volna utoljára megmutatni, mit tudok. Felidéztem őt, amikor 2 percenként elcsodálkozott: "ezt is tä sütötted, fijam? Álgya mag az Isten a kezed munkáját!" Evett csak, aztán megdicsért ismét, mert elfelejtette, hogy előtte már hálálkodott.
- Én ilyeneket nem is tudok!- mondta lelkendezve sógornőm. Mennyi ideig sütöttél? Ez rengeteg!
- Egy napig. Olcsóbb volt, mint egy jó pszichiáter... - ütöttem el a bókot. Jó érzés volt látni, ahogy ettek, boldog voltam, hogy kisütöttem magamból a bánatot. Maradt még így is elég, de az már hordozható.
Itthon előszedtem a borítékból a képeket. 3 egyforma, adok majd a lányomnak is, meg a fiamnak is 1 - 1 darabot. A borítékban egy hajtogatott papírt is találtam. A számlamásolat volt, úgy látszik, bátyám akkurátusan ebből is másoltatott.
Érdekes.
Elégetni egy embert olcsóbb, mint oda szállítani. Az is érdekes, hogy a hamvakat pont annyiért hozták vissza, mint amennyiért koporsóban a holttestet odaszállították, pedig súlyra-méretre-terebélyre nézve sokkal kisebb. Az a viszkózselyem semmi kis textil, amivel az urnát leengedték a gödörbe, majdnem annyiba került, mint maga az urna. 5 ezerbe került, hogy a gondnok beeresztette a temetési vállalkozót az amúgy is nyitott kapun. 15 ezer a ravatalozó, hogy ott álltunk másfél óráig. 30-valahány ezer, hogy használtuk a temető útját 200 m-en, igaz, oda-vissza. Ja meg parkoltak is a kocsikkal, de nem pisilt senki.
És még a keselyűre mondják, hogy dögevő.
Igaz, az keselyű, nem az én megjuhászodott Keselyűm.
2015. május 18., hétfő
A negyedik álom
Ritkán szoktam emlékezni ébredéskor, mit is álmodtam. Vagy semmit, vagy elfelejtem reggelre, nem tudom.
Szarabb esetben felébredek, ha valami nyomasztót álmodom, hidegfrontos éjjeleken megesik gyakran.
Vagy szaladok, de nincs a lábamban erő, vagy tennék valamit, de ahhoz sincs erő.
Nagyon ritkán álmodom azokkal, akiket szeretek. Anyámmal egyszer álmodtam életemben, apámmal soha. Nagyanyámmal is csak egyszer, halála előtt pár nappal, azt mondta álmomban: én most meghalok. Vártam is, hogy anyám is jelez majd, amikor eljön az ideje, de ez nem teljesült. Mindössze 4 hete volt egy rossz álmom, összetörtek a fogaim, tele volt a szám vele, Ez minden babonában halált jelent, de az is egy hidegfrontos éjszaka volt.
Kétszer ébredtem sírva álomból: 14 évesen, amikor nagyanyám elköszönt, és tán 5-6 éve, amikor álmomban fogtam a lányom hasát, benne a még nem ismert unoka, én meg keservesen zokogtam, hogy HIV pozitív vagyok.
De álmodtam már gyönyörűt is, amikor megállt az idő, mennyei béke szállt meg, és éreztem, hogy ennek az álomnak jelentősége van. Az első még kamaszkorom végén volt: egy vakító sárga tájban állt egy égbenyúló kétágú létra. Felmásztam rá, a tetején egy holló ült, és adott egy csudaszép szamócát.
Ennyi csak, de tudtam, hogy jó, a pillanat varázsa még most is élénk bennem.
A második álmom egy római fürdőben történt, hátulról elvégták a torkom. Hallottam a porc roppanását is, de nem voltam ijedt. A jelenet dacára béke lengett át mindent, élveztem a talpam alatt a kellemesen hűs csempét, a kibugyogó meleg vért, pedig akkor még semmit se hallottam Petroniusról. A harmadik gyönyörű álmomban 4 bibliai kövér disznó jelent meg, gőzöm sincs, miért tudtam őket bibliainak álmomban.
Csudálatosat álmodtam ma is, ez a negyedik, ami gyönyörűséges szép, ami után úgy ébredtem, hogy kaptam most valamit. Káprázatosan szép, lankás tájon mindenütt aranyló kenyér- és zsemlehalmok, s egy sziklán ült egymással szemben egy megjuhászodott sas és egy keselyű.
Béke, nyugalom, harmónia.
Gőzöm sincs, álomfejtésileg ez jelent-e valamit egyáltalán, de nem is érdekel. Úgy éreztem, kitüntetett lettem, kaptam valamit, beleláttam egy csodába.
Különös, hogy életem egyik legpocsékabb napját követte ez az álom -
Jó érzés kapni -
mostanában csak a veszteséglistám gyarapszik.
Munkaterápiás napot tartottam: elsütöttem 3 kiló lisztet. Gőzöm sincs, hogy lesz-e, aki megeszi. A H-moll misét hallgattam hozzá, meg a Vespro della Beata Vergine-t. Belepottyant a könnyem a tésztába, de csak dagasztottam tovább. 200 fokon fog sülni, az úgyis fertőtlenít.
Szarabb esetben felébredek, ha valami nyomasztót álmodom, hidegfrontos éjjeleken megesik gyakran.
Vagy szaladok, de nincs a lábamban erő, vagy tennék valamit, de ahhoz sincs erő.
Nagyon ritkán álmodom azokkal, akiket szeretek. Anyámmal egyszer álmodtam életemben, apámmal soha. Nagyanyámmal is csak egyszer, halála előtt pár nappal, azt mondta álmomban: én most meghalok. Vártam is, hogy anyám is jelez majd, amikor eljön az ideje, de ez nem teljesült. Mindössze 4 hete volt egy rossz álmom, összetörtek a fogaim, tele volt a szám vele, Ez minden babonában halált jelent, de az is egy hidegfrontos éjszaka volt.
Kétszer ébredtem sírva álomból: 14 évesen, amikor nagyanyám elköszönt, és tán 5-6 éve, amikor álmomban fogtam a lányom hasát, benne a még nem ismert unoka, én meg keservesen zokogtam, hogy HIV pozitív vagyok.
De álmodtam már gyönyörűt is, amikor megállt az idő, mennyei béke szállt meg, és éreztem, hogy ennek az álomnak jelentősége van. Az első még kamaszkorom végén volt: egy vakító sárga tájban állt egy égbenyúló kétágú létra. Felmásztam rá, a tetején egy holló ült, és adott egy csudaszép szamócát.
Ennyi csak, de tudtam, hogy jó, a pillanat varázsa még most is élénk bennem.
A második álmom egy római fürdőben történt, hátulról elvégták a torkom. Hallottam a porc roppanását is, de nem voltam ijedt. A jelenet dacára béke lengett át mindent, élveztem a talpam alatt a kellemesen hűs csempét, a kibugyogó meleg vért, pedig akkor még semmit se hallottam Petroniusról. A harmadik gyönyörű álmomban 4 bibliai kövér disznó jelent meg, gőzöm sincs, miért tudtam őket bibliainak álmomban.
Csudálatosat álmodtam ma is, ez a negyedik, ami gyönyörűséges szép, ami után úgy ébredtem, hogy kaptam most valamit. Káprázatosan szép, lankás tájon mindenütt aranyló kenyér- és zsemlehalmok, s egy sziklán ült egymással szemben egy megjuhászodott sas és egy keselyű.
Béke, nyugalom, harmónia.
Gőzöm sincs, álomfejtésileg ez jelent-e valamit egyáltalán, de nem is érdekel. Úgy éreztem, kitüntetett lettem, kaptam valamit, beleláttam egy csodába.
Különös, hogy életem egyik legpocsékabb napját követte ez az álom -
Jó érzés kapni -
mostanában csak a veszteséglistám gyarapszik.
Munkaterápiás napot tartottam: elsütöttem 3 kiló lisztet. Gőzöm sincs, hogy lesz-e, aki megeszi. A H-moll misét hallgattam hozzá, meg a Vespro della Beata Vergine-t. Belepottyant a könnyem a tésztába, de csak dagasztottam tovább. 200 fokon fog sülni, az úgyis fertőtlenít.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)