Van itt állatorvos?

Tulajdonképpen minden egybeállt.
Kész vannak a leletek, visszajött szabadságról a doki.
Találkozhatnék vele, mondhatna valami bölcset. Ideje lenne, 84 (azaz: nyolcvannégy) napi tanácstalanság után.
Szexben is utálom a feltételes módot, az élet egyéb terein is.
-hatnék, -hatna.
Lenne.
Találkozhatnék,
mondhatna -
de
kommunikációs,
logisztikai
és földrajzi
akadály van.
Csak hétfőn és csütörtökön rendel.
A rendelőben érhetném el,
a rendelőt a recepción keresztül.
Egy vonaluk van, egész nap foglalt.
Megpróbálják kapcsolni, de most beteg van nála, később próbálkozzak.
Később foglalt a recepció vonala is.
Még később is.
Másfél órán keresztül mindig, amikor próbálkozom.
Később sikerül, de a doktornő megint elérhetetlen.
Mondom, nekem csak időpont kéne.
Aszongya a liba a recepción: azt ő is tud adni, december 11. Órát is kijelöl, tanácsolja, jegyezzem fel.
Én meg azt tanácsolom, felejtse el.
Jött még 1-1 tanács oda-vissza, + egy kioktatás: legközelebb azonnal kérjek időpontot, ha vizsgálat történik.
Hidegfront van ma, én is javasolom, hogy legközelebb az ígért időre készítsék el a leletem, és akkor semmi gond.
Augusztus 21-én volt a kolonoszkópiám, ma meg szept. 22. van.

Nem jutunk dűlőre. Érzem: kellemetlen fráternek tart, bekapcsol a doktornőhöz.
Tartottam 10 percig a kicsörgő vonalat, aztán letettem.
Tán ebédelhet. Nem éhezhet miattam, luxus elvárás.
Nem telefonálhatok ma többet, bolondok a kölkök a fronttól, a lyukasórából ennyi telt.
Ha letelik a műszak, addigra a rendelőben se lesz senki.
Reménytelen.

Ha a macskám döglődne,
vagy a kutyám...
elfogadnám,
hogy
két és fél hónap múlva
vihetném
az orvos színe elé???

Van bennem némi remény, hogy meggyógyulok magamtól, mire elkezdődne valamiféle gyógykezelés.
Munkaképes vagyok úgy nagyjából, de tüneteim vannak. Azok meg korlátokat szabnak ebben - abban.
Ez a december 11. olyan, mint egy pofánverés.

Újratervezés:
Holnap elhozom a leleteim. Elolvasom, aztán, ha nem értem, elolvastatom olyannal, aki értelmezni is tudja.
Legalább tudjak valamit, ha változás ennyiből nem is következik.
Aztán kiveszek egy szabadnapot, muszáj, munkaidőben lehetetlen. Hétfő vagy csütörtök, amikor a doktornő rendel.
A.) telefonálásra szánom, talán bírja az akkumulátorom;
B.) lesben állok a rendelőben. A doktornő is emberből van, előbb-utóbb vagy pisilnie kell, vagy ennie, vagy járnia egyet. Továbbra is normális embernek tartom, csak mond valamit, ami nem dec.11.

Ha meg nem sikerül, bevárom a következő fizetést, és elmegyek egy maszekhoz.
Nagy hülye voltam eddig is, hogy nem tettem.
Megúsztam volna
hat hét rákot,
a seggnélküli jövő rémét,
a 84 nap várakozást,
az egész elbaszott nyarat.

Megutáltam az egészségügyet.
Szarabb, mint a MÁV.
A rendszer égett ki, nem a dolgozói.

Igaz, a HIV-ambulancia is az egészségügy része. De ott elkényeztettek: luxus ellátás van ehhez képest, normális időpontot kapok, de ha valami van, bárkit elérhetek, bármikor bemehetek. Ha vérvizsgálat van, 2 nap múlva már az eredményt is tudom, tőlem is jobban tudják, hogy áll otthon a gyógyszerem.
Jó pozitívnak lenni.
De ebben a negatív világban egyre nehezebb talpon maradni.

Multikulti

Na, végre kész az újabb vizsgálati eredményem.
Gőzöm sincs, mi van benne, mert most a doktornő van szabin az érdekesség kedvééért.
Elmentem a leletekért ugyan, de nem adták ide, mert a doktornő előbb rá akar nézni. Ez egyrészt érthető, másrészt talányos: vagy túl érdekes, vagy túl unalmas, vagy azt hiszik, disszidálok az eredmények láttán.

Túlzottan nem is izgat most. Megszoktam, hogy ez van, a buzi ismerkedős oldalakra csak néha-néha, pillanatokra nézek be, talán rutinból, aztán kilépek gyorsan, nehogy kezdegessen valaki. Kerülöm a szexet: se testileg, se pszichésen nem vagyok kész rá.

Á. az egyetlen, akivel már kétszer is találkoztam, de csak olyan fél-lájtos az ügylet. Nem tudok mit kezdeni a nyavalygásával szex után: sosem előtte szereti a barátnőjét, hanem utána, a lelkiismeret-furdalás is csak az orgazmus után jön rá.

Élvezem, hogy egy csomó mindenre van időm. Az ablakra már a harmadik függönyt varrtam, de ez se az igazi persze. Szerkesztettem egy nadrág-szabásmintát, mert a régit vagy 10 éve kidobtam. Kipróbáltam, sikerült, de úgyse varrok magamra, mert van vagy száz, de ugyanazt a hármat hordom mindig.

A gyerekek közt elvagyok. I. pofátlan, kitört rajta a korai kamaszodás. Nem nagy változás, mert eddig is hülye volt, csak máshogy, büdös volt eddig is, csak most elment a szaga másfelé a skálán. Kaptam három bukott lányt, az egyik 14 éves már. Barbinak olyan csípős izzadtságszaga van, mint egy bányásznak, Violetta-hívő valamelyik puniellás sorozatból, de tud még kussolni, nem sok vizet zavar. Ha szél ellen tanítanám, belehalnék, hátszél a megoldás. Pati egyszerű, mint az egyszeregy, bár neki az egyszeregy elsajátíthatatlan tudomány. 7 lyukas foga van, de nem lehet bevonszolni a fogászatra, védi az életét. Mocsokszájú Mercike az egyetlen problémás: kötözködik, verekszik, fenyegetőzik, 20 kiló csak 11 évesen. Már beindította a kavarást: tegnap panaszkodott az egyik anyuka, hogy ültessem el mellőle a fiát.
- De ültesse el, mer énbennem bennem van az ideg, papírom van a depressziórul, én rámegyek, vagy elkapom az annyát, de akkó mägnézheti magát, mer a szőrt is kitípem belülle...! Szépen szólok a kislyánynak, oszt úgy szól vissza nekäm, mind egy csicskának?! Hát hogy gyün az ilyen hozzá?
- Ne hallgasson az anyámra, tisztára bolond, de most nem drogozik - próbálta mosni a fia. - Mondtam neki, hogy ne jöjjön be, de elment az agya, tisztára szégyen!
- De ű se mondhassa, hogy "rád küldöm az Endzsinket, oszt megbassza a szádat!"... Jó hogy mondtam neki, hogy megbaszom én a magáét! Meg nekem is van kit behívatni!

Főztem megint pár üveg lekvárt. Vettem 11 kiló szilvát. Rácsesztem, csak itthon fedeztem fel, hogy nem magvaváló. Az életem is eluntam, mire a lábasba került. Nincs már üres üvegem, az összes tele, pedig barackot nem is raktam el az idén. Cukor nélküli, jó lett állagra is, ízre is, pedig csak 10 órát főztem a javasolt 12 helyett. Jöhet a tél, van miből sütni már.

Godot

Már hozzászokhattam volna a folyamatos várakozáshoz, de sehogy se sikerül.
Holnap megint érdeklődhetek, elkészült-e a szövettan, vagy a faszomtudjami.
Érdeklődöm majd,
nulla kíváncsisággal,
mert elképzelni se tudom, hogy kész legyen.

Nagyravágyó lettem.
Pár héttel ezelőtt az volt az egyetlen programom, hogy megszokjam: nincs miről lemondani.
Most meg eszembe ötlik: kéne már tán szexelni is, mert elszáll az élet,
pontosabban az életnek az a rövidkének,
és egyre rövidebbnek tűnő szakasza,
amikor tán magamért kellek még.

Melózni se az igazi így.
Hiába kelek fel 2-3 órával melókezdés előtt, nem hajlandó beindulni a bioritmus. 10 - 11 körül akaródzik tojni, aztán félóránként - óránként, persze a zöme csak kamu, szórja a seggem a dagadt(?) rész. Olyan, mintha azonnal sprintelnem kéne a klozetra. Van, hogy visszatartom, van, hogy megyek, de komplikált megoldani. Csak 2. hete tart a suli: elvadultak a kölkök, kettőn kitört a kamaszodás, három meg hozzám bukott. Gatyába rázós szakasz van, le kell porolni a szokásokat, muszáj. Kis iskola vagyunk, csak 3 kollégámra támaszkodhatnék délutánonként. A-ra nem lehet, elsősei vannak, ráadásul stupid. Agykontrollra jár, ami olyan, mintha a méhszájamat ellenőriztetném hetente. V. leterhelt többszörösen is: a gyerekei megbolondultak a nyáron, csak kötözködni tudnak, meg verekedni, meg árulkodni, utálatos egy társaság. V. ráadásul frissen vált el, totál kinyílt, most tán épp szerelmes. Megrendítette a válás, nem akarta, beleszokott a férje mellett az unalom pocsolyájába - de kamaszlány lett újra, szép a világ, rásüt nap is, nem varrhatom a nyakába a kölkeim. I. meg új, csak másfél hete dolgozik nálunk. Most még az tanulja, melyik gyerek jár hozzá, melyik máshoz, vétek lenne összezavarni.
Klári (váltótársam) meg az agyamra megy: most épp szeret, ez strapásabb, mintha utálna. Egy giga-játszma volt az eltelt másfél hete: rengeteg a dolga, nem győzi, teleteregette az irodát a papírjaival, hadd lássa mindenki, mennyi az átkos adminisztráció, mennyire fontos ő, hogy ezt csakis rá lehet bízni. A teregetés talán az egyetlen munkajellegű eleme, mert vagy kint bagózik az utcán, vagy a felsősökkel kötözködik. Egyszer kéne hetente lehúznia egy délutáni műszakot - így négy napja marad arra, hogy spekuláljon, hogy tudná a nyakamba sózni azt az egyet is.

Én meg egy hálátlan dög vagyok, hogy morgolódom: időnként csokik fogadnak az asztalomon, és megleptek egy Béres-cseppel, hogy gyógyuljak hamar.
Egyszer használtam is, de se semmi változást nem hozott.

Itthon jó.
De már összeszereltem mindent, amit szerelni kell, polc vagy fiók van mindenütt, ahova csak fért. Nem fér el már több díszpárna sehova, a Spektrum home-on az ismétléseket is háromszor láttam. Már néznem se kell: amikor hallom, hogy wow, meg megint wow, már tudom is, mit adtak át épp a csodálkozó párnak.
A hírek is egyformák, semmi új, a politika a könyökömön jön ki. Tán egy Lázár vagy Orbán temetés fel tudna dobni, vagy valamelyik disznóé a közéletből, de ilyen műsor mostanában nincs.
De szép is volt, amikor Brezsnyevet temették... Nem hallottam, miket mondtak a dicsőítők, mert nem volt hang az öreg tévén, de tisztán láttam, amikor a koporsót vivő jobb első katona megbotlott a sír szélén, s válláról a koporsó a gödörbe bucskázott. Napokig szervezték, vagy 3 órán át tartott a cirkusz, s apró malőr a végén.
Ilyen az élet. A legszentebbnek tűnő pillanatokba is betüremkedhet bárhonnan a baj.
Katona koromban volt valami nagy nemzeti izé, kivezényeltek, díszszázad lett az egész laktanya. Még lőttünk is, de csak a végén, előtte órákig álltunk feszes vigyázzban a főtéren, s próbáltuk nem látni a tüzelő szukát, amelyik egy rakás kankutyával becsámborgott a díszhelyre, és sorra ugrálta meg mindegyik. Senki se mert mozdulni, még a tisztek se, ki mert volna vállalni egy akkora blamázst, hogy kiseprűzi a himnuszok alatt a koslató bandát.

De lesz legalább holnap szemüvegem - ez végre pozitív változás. 2 nap és kész, meg egy rakás pénz. Itt legalább normálisan működik a piacgazdaság.
Tán ez kell ahhoz, hogy újra meglássam a jót... vagy, ha azt nem is, de legalább a tű fokát.