Godot

Már hozzászokhattam volna a folyamatos várakozáshoz, de sehogy se sikerül.
Holnap megint érdeklődhetek, elkészült-e a szövettan, vagy a faszomtudjami.
Érdeklődöm majd,
nulla kíváncsisággal,
mert elképzelni se tudom, hogy kész legyen.

Nagyravágyó lettem.
Pár héttel ezelőtt az volt az egyetlen programom, hogy megszokjam: nincs miről lemondani.
Most meg eszembe ötlik: kéne már tán szexelni is, mert elszáll az élet,
pontosabban az életnek az a rövidkének,
és egyre rövidebbnek tűnő szakasza,
amikor tán magamért kellek még.

Melózni se az igazi így.
Hiába kelek fel 2-3 órával melókezdés előtt, nem hajlandó beindulni a bioritmus. 10 - 11 körül akaródzik tojni, aztán félóránként - óránként, persze a zöme csak kamu, szórja a seggem a dagadt(?) rész. Olyan, mintha azonnal sprintelnem kéne a klozetra. Van, hogy visszatartom, van, hogy megyek, de komplikált megoldani. Csak 2. hete tart a suli: elvadultak a kölkök, kettőn kitört a kamaszodás, három meg hozzám bukott. Gatyába rázós szakasz van, le kell porolni a szokásokat, muszáj. Kis iskola vagyunk, csak 3 kollégámra támaszkodhatnék délutánonként. A-ra nem lehet, elsősei vannak, ráadásul stupid. Agykontrollra jár, ami olyan, mintha a méhszájamat ellenőriztetném hetente. V. leterhelt többszörösen is: a gyerekei megbolondultak a nyáron, csak kötözködni tudnak, meg verekedni, meg árulkodni, utálatos egy társaság. V. ráadásul frissen vált el, totál kinyílt, most tán épp szerelmes. Megrendítette a válás, nem akarta, beleszokott a férje mellett az unalom pocsolyájába - de kamaszlány lett újra, szép a világ, rásüt nap is, nem varrhatom a nyakába a kölkeim. I. meg új, csak másfél hete dolgozik nálunk. Most még az tanulja, melyik gyerek jár hozzá, melyik máshoz, vétek lenne összezavarni.
Klári (váltótársam) meg az agyamra megy: most épp szeret, ez strapásabb, mintha utálna. Egy giga-játszma volt az eltelt másfél hete: rengeteg a dolga, nem győzi, teleteregette az irodát a papírjaival, hadd lássa mindenki, mennyi az átkos adminisztráció, mennyire fontos ő, hogy ezt csakis rá lehet bízni. A teregetés talán az egyetlen munkajellegű eleme, mert vagy kint bagózik az utcán, vagy a felsősökkel kötözködik. Egyszer kéne hetente lehúznia egy délutáni műszakot - így négy napja marad arra, hogy spekuláljon, hogy tudná a nyakamba sózni azt az egyet is.

Én meg egy hálátlan dög vagyok, hogy morgolódom: időnként csokik fogadnak az asztalomon, és megleptek egy Béres-cseppel, hogy gyógyuljak hamar.
Egyszer használtam is, de se semmi változást nem hozott.

Itthon jó.
De már összeszereltem mindent, amit szerelni kell, polc vagy fiók van mindenütt, ahova csak fért. Nem fér el már több díszpárna sehova, a Spektrum home-on az ismétléseket is háromszor láttam. Már néznem se kell: amikor hallom, hogy wow, meg megint wow, már tudom is, mit adtak át épp a csodálkozó párnak.
A hírek is egyformák, semmi új, a politika a könyökömön jön ki. Tán egy Lázár vagy Orbán temetés fel tudna dobni, vagy valamelyik disznóé a közéletből, de ilyen műsor mostanában nincs.
De szép is volt, amikor Brezsnyevet temették... Nem hallottam, miket mondtak a dicsőítők, mert nem volt hang az öreg tévén, de tisztán láttam, amikor a koporsót vivő jobb első katona megbotlott a sír szélén, s válláról a koporsó a gödörbe bucskázott. Napokig szervezték, vagy 3 órán át tartott a cirkusz, s apró malőr a végén.
Ilyen az élet. A legszentebbnek tűnő pillanatokba is betüremkedhet bárhonnan a baj.
Katona koromban volt valami nagy nemzeti izé, kivezényeltek, díszszázad lett az egész laktanya. Még lőttünk is, de csak a végén, előtte órákig álltunk feszes vigyázzban a főtéren, s próbáltuk nem látni a tüzelő szukát, amelyik egy rakás kankutyával becsámborgott a díszhelyre, és sorra ugrálta meg mindegyik. Senki se mert mozdulni, még a tisztek se, ki mert volna vállalni egy akkora blamázst, hogy kiseprűzi a himnuszok alatt a koslató bandát.

De lesz legalább holnap szemüvegem - ez végre pozitív változás. 2 nap és kész, meg egy rakás pénz. Itt legalább normálisan működik a piacgazdaság.
Tán ez kell ahhoz, hogy újra meglássam a jót... vagy, ha azt nem is, de legalább a tű fokát.