A kutya érve

A tegnap a megrendülésé volt, a ma meg az intézkedésé.
Nem is ér rá gyászolni az ember.
Előkerestem a temetésre való ruhát - meleget mondanak aznapra - holnap majd mosnom kell, mert a fehér ingre a hajtásnál sárga csíkot rajzolt a szekrénybe szivárgó nikotin.
Vettem ki pénzt: koszorút kell rendelni, meg a bátyámmal lerendezni a lerendezni valókat. Azt mondta, ki akarja fizetni a temetési vállalkozót, hülyén jönne ki, ha a temetésen a zsebéhez kapkodna.
Még tegnap este beszéltem vele, nem volt vita, általában egy húron pendülünk.
Utána felhívott kettes számú bátyám, vidámkodott a telefonban, hogy csak ő az erős, nem is érti, hogy fajzottunk el ennyire, nem kell szomorkodni, gondoljak vidám dolgokra. Nem szidhattam az anyját, mert az enyém is, de sose volt normális, olyan hülye, mint egy fideszes kormányszóvivő.
Csak annyit mondtam neki, hogy most van a gyász ideje, majd ha nem az lesz, elmegyek a cirkuszba.
A hülye.
És még pont rá hasonlítok.

Végiglajstromoztam minden teendőmet, hogy semmiben ne essen hiba. Örültem, hogy volt elég pénzem, igaz, koplalós hónap lesz még ekkor is, ha az összes csekkem csak a következő hónapban fizetem ki.
Még tegnap este mondott a bátyám egy-két árat, fölháborító, mit nincs pofájuk a gyászolókra nyomniuk.
Könnyű lenne a vállalkozóra haragudni egyedül: kishal a többi mellett. Az önkormányzat még azért is fizettet, hogy végiggyalogolunk a temető útjain, aztán a pap se piskóta, a faszom se érti, miért ragaszkodik hozzá a bátyám, idejét se tudom, mikor járt anyám templomban. Születésem előtt, talán, de a messzi múltról mindenfélét lehet hazudni.
- Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát - szólt az érv - csendíteni is köll, mäg harangozni. Beláttam: olcsóbb fizetni, mint vitatkozni.

Rég jártam a településnek azon a részén, ahol a vállalkozó lakik. Ismertem régről, öten vagy hatan voltak a lányok, a rég meghalt bátyám kúrta is valamelyiket. Faszarági família volt, tíz fillérért megb..tak volna egy kutyát, de az már a múlt, ma már hozzájuk faszarógizódott a világ.
Nem voltak otthon, csak egy pasas meg egy nő robotolt a koszorúalapokkal. Előadtam, mi ügyben járok: koszorú kéne. Készségesen bevezetett az irodába, nézegessem a katalógusukat, válasszak, mi tetszik.
- Van még ilyenkor nefelejcs? Szerette anyám, pár szál kéne bele.
A keresztkérdés kizökkentette.
- Megkérdem anyám - mondta a meglett férfi - ő tudja az ilyeneket.
- Maga az Erzsi fia? - lepődtem meg. - Hogy megy ez a piszok idő.
Telefonált, mondta, negyedóra, itt lesz az anyja, meg a bátyám is jelezte, hogy jön valamiért.
Örültem, váratlan volt, hogy pont itt beléjük botlok, megspórolok másfél km-t a házukig.

A negyed óra lett fél is, közben a bátyám is megérkezett.
- Tägnap még jártam is bent a mutärnál - mesélte. - Amikor szóltak az otthonbúl, hogy szarul van az öreglány, bemäntem hozzá. Te, csak nízett, csak nízett rám, lä sä vätte a szämit rúlam, úgy nízätt, mintha mägismerne, oszt csudáákozna, hogy én itt vagyok. Piszok rosszú éräztem magam... - csuklott el a hangja. - Oszt eegyüttem, rá másfél órára mäghalt.
- Még a szämit is mägdörzsőőte a bekötözött kezivee, olyan vót, mintha úgy tänne, hogy jól lát-ä? - toldotta meg a sógornőm.
- Jó is, hogy itt vagy, legalább ketten választjuk ki az urnát- érvelt a bátyám. - Lärendäzäk az Erzsivee most mindänt, erre sä lägyän gond. Te, hogy mennyit köllött szaladgááni... a paphó, mäg az otthonba, mäg a faszomtudja, hova.
- Hoztam a pénzt is, nehogy gond legyen.
- Nem lätt vóna gond, mer az otthonba is kevesebbet köllött ma füzetnäm, mäg vóót spóróót péz is, mag a hülye bátyád is áthozta. (Érdekes: mindig "hülye bátyám", sose "hülye öcsém", mintha én tehetnék róla.) - Aszonta: nä filléräskäggyünk, nä úgy kaparjuk ee a mutärt, mind ägy kutyát.

Megjött végre a vállalkozó is. Büszkén végigvezetett a bemutatóteremben, perverz szitu, koporsók jobbról - balról, hosszú sorban, árcédulával, negyedmilliótól kétmillióig.
- Ez nem a koporsó ára - jelzett a bátyám - a szertartássaa äggyütt köll érteni.
- Mindägy, nekünk úgyis urna köll - hozta ki belőlem a tájszólást a helyzet. Láttam is a polcon egy csinos feketét, sima téglatestforma, tompán csillogó, de a vásárlási mániám most visszafogtam.
- Ehhöz mit szóósz? - mutatott bátyám egy cicomásra. Csillogott, mint a salamontöke, formája valami barokkot utánzott. - Vagy ez jobb länne? - mutatott egy másik borzasztóra. Láttam, neki tetszik, hadd legyen benne szava. Ráhagytam, ne jöjjön megint a kutyával.

Erzsi mély számolásba merült, minden mozdulatán látszott, sose ment neki a matematika. Közben sztorizott - hablatyolt mindenfélét: ő mindig rendes lány volt, sose volt dolga a bátyámmal, talán a Kati lehetett, de az se volt olyan (nem a fenét). Idegesített, hogy már egy órája számolt, mesélt meg nevetgélt, aggódtam, drága lesz, ha nem figyel. Ültem csak türelmetlenül, ha még 5 percig karattyol, közbevágok majd. Láttam, diszkréten kikészítve nagy csomag zsebkendő, biztos vannak, akik itt sírni szoktak. Hogy fizetés előtt, vagy után, rejtély, de könnytől ázó szemekkel bármit aláírnak.
- Hogy jött ki ilyen kevés?? - hökkent meg Erzsi a számlára csapva. - Valamit eltoltam. Ahá!! - nyugtatta meg magát, csak úgy félhangosan.
Felsorolt pár tételt, nem fogta meg egyik sem az agyam - bár azt érdekesnek találtam, hogy valami egyszerhasználatos koporsóval vitték anyám a kremtóriumba, azzal is égetik talán el.
Talán ez már ma meg is történt, nem hinném, hogy hétvégére tolnák a dolgokat.
Talán már nincs is anyám.
A hamuban nem hiszek, amit az urnába raknak.

Kifizettük a temetést, megrendeltem a koszorút is, mindkét tétel kevesebbe került, mint amennyit saccoltam.

Amikor az otthon előtt eljöttünk, benéztem hosszan. Nem tudom, mit, hisz már nincs ott anyám, akiért néznem kéne.
- Képzeed - törte meg a csöndet a sógornőm - amikóó ma délelőtt bemäntünk rendäzni a dóógokat, a bátyád benízett anyád szobájába. Mäg vót vetve az ágy, szépen fehér lepedővee latakarva, oszt az ágyra fektetve ägy szál lilijom. Pedig nem tudták, hogy mägyünk arra.
- A bátyám csak a torkát köszörülte, aztán megtoldotta:
- A pap mäg aszonta, hogy a tägnapi nap, május 14., a mennybemänetel napja. Tudta a mutär, mikó kőő eemänni.

Ja, van benne ráció. Igaz, a katolikusoknál vannak szentek, meg is vannak a szentté válásnak a kritériumai. Mártírság, meg csoda, meg még nem tudom, mi, de kész mártírság volt anyámtól az egész élete. Sose láttam nyugton ülni, mindig dolgozott valamit: áztatott-szappanozott, mosta kézzel hetente 7 ember ruháját. Állt nyári kánikulában a befűtött tűzhely mellett, és főzte az ételt. Többfélét is, mert ezt ez ne szereti, az meg azt. Olcsókat, amire futotta, de nőttünk rajta. Résen volt, ha futni kellett apám elől, és aludni se láttam, mert éjjelente arra ébredtem, hogy zsebeli apám nadrágjából az aprót. Haragudtam érte, mert mindig cirkusz nőtt belőle, de igaz, hogy apám sose tette ki az aznapi borravalót, hanem abból villogott a kocsmában. A maradékot elskubizta anyám: vett belőle cukrot, lisztet, zsírt. Abból lett az étel.
Mondta is: "lisztem is van, cukrom is van, zsírom is van. Mindänäm van!"
Csoda?
Csoda, hogy kibírta.
Csoda, hogy fölnevelt.
Csoda, hogy eltemette dédnagyapám, dédnagyanyám (ők nevelték), eltemette nagyapám, nagyanyám (ők eldobták), eltemette apám, harmadik bátyám.
És kibírta.

Mater dolorosa.

Ha hívő lennék, mondhatnám: tudta Isten, mikor emelje magához.

Esendő ember vagyok.
Megkönnyebbültem.
Véget ért a szenvedése.
Kín volt látni, hogy vergődik a betegség - öregség szorításában, és tehetetlen vagyok.
Se apám, se anyám, eltűnt az előttem álló sor.
Most már én jövök -
majd
valamikor