Délelőtt kitört rajtam a vásárlási láz. Inget, nadrágot, nyakkendőt találtam ugyan az itthoni készletben, de ebből csak a nadrág az igazi, a másik kettő csak elmegy kategória. A zakó meg nem arra az időre való, amilyet keddre jósolnak.
Ha kapok, kapok, ha nem, akkor megoldom ezzel. Spórolni kell - szólt a belső figyelmeztetés - de vannak ettől erősebb hangok. Kompromisszumost nem veszek, csak jobbat, döntöttem el.
Tenger sok úgyis az időm, pasast most látni se akarok.
Három bolt lett a nagy kör, meg egy fél, átszaladva. Csábítónál csábítóbb cuccok kerültek elém, de a célra tartás megvolt.
Kitört a nyár a boltokban, eltűntek a zakók. Az utolsóban hármat találtam, az egyik közülük úgy szemre saccolt. Az ablakhoz vittem eldönteni, hogy sötétszürke vagy fekete, sajnos, inkább a szürkére hajazott.
Bár a nadrágnak úgyis van némi fénye, ami szürkés felé viszi, talán passzol.
Lecsaptam egy boltos nénire, nézze meg női szemmel, temetésre az ilyen illik-e. Nézegette, bólintott, láttam a biztatásán, hogy saját vélemény, nem valami forgalmi célt hajszoló.
Hülyén nézett ki a bringás térdzoknival, meg a sokzsebes gatyával, de mintha rám öntötték volna. Ráadásul vékony, ebben a várható meleg kibírható.
Elégedett voltam. Beszálltam egy női gruppba, átforgattunk egy rakás holmit. Biztattam őket, ha kalapot találnak, fütyüljenek, cserében eléjük teregettem, amik után ők kutattak.
Jó volt, jólesett. Kalap ugyan nem lett, de leltem téli bringás kesztyűt, meg egy tök jó bringás gatyát, meg ezt-azt. Spórolás nem lesz így, ijedtem meg, már megint rám jött a kótya-vetye. Otthagytam a brancsot, jobb pucolni innen.
A pénztárnál az előzőleg megkérdezett boltos néni állt. Amikor a kezébe került a zakó, már kérés nélkül biztatott:
- Ez tökéletes lesz - mondta - ma már nem is szokás a koromfekete. Ha meg jó az idő, fel se kell venni, a fehér rövid ujjas ing nyakkendővel bőven megteszi. Közeli a halott?
- Ja, az anyám.
Meg is bántam rögtön, hogy kicsúszott, elég lett volna a ja is, vagy csak egy bólintás. Megdermedt egy pillanatra a néni, aztán hirtelen egy "jaj, szegény" - és részvéttel megsimította a karom.
Úgy látszik, az ilyesmiket még nem bírom ki. Tegnap még attól is elbőgtem magam, hogy L azt írta: ha találkozunk, megölel.
Hazapucoltam, itthon jó, mégse lát senki.
Elégedett voltam, és végtelenül szomorú. Mint a gyerek, akinek valami keservesen fáj, de eszi azért a cukrot, amit vigasztalásul kapott.
Sütni fogok most. Kell a munkaterápia.
Valami linzert, mert az eláll, keltet meg majd hétfőn. Úgyse sütöttem azóta, hogy anyám nem tudta megenni, amit neki vittem.
Meg kell ilyenkor a kelt kalács is, rituális étel, attól életre kelnek a holtak is, vagy csak a lelkük, vagy csak az emlékük, vagy mittudomén, bele vagyok zavarodva.
Tor ugyan nem lesz, de csak összeülünk utána kicsit a lányomnál.
Ne szaladjunk szét, mintha a csak kutyák kapartak volna.
Azt hisze, anyám már nincs is.
Csütörtökön vitték el a hamvasztóba, hétfőn vagy kedd délelőtt hozzák.
Fura ez a végleges megsemmisítés.
Beugrott, ahogy állt anyám a lépcsőn, kezében az apja koponyájával.
Utána már ennyi sem marad.
De nehéz szokni a végérvényest.
Ha van a kedélyben nulla szint, akkor valahol a mínuszoknál vagyok.
Nem is tudom, melyik anyám gyászolom.
A régit? Az ereje teljében lévőt?
Vagy a megtört-töpörödött-leépült utolsó valót?
Se hangja, se tapintása többé -
mosoly is csak az emlékek között.
Mennyi mindenről le kell szoknom -
Talán magamat gyászolom.
2015. május 16., szombat
A kutya érve
A tegnap a megrendülésé volt, a ma meg az intézkedésé.
Nem is ér rá gyászolni az ember.
Előkerestem a temetésre való ruhát - meleget mondanak aznapra - holnap majd mosnom kell, mert a fehér ingre a hajtásnál sárga csíkot rajzolt a szekrénybe szivárgó nikotin.
Vettem ki pénzt: koszorút kell rendelni, meg a bátyámmal lerendezni a lerendezni valókat. Azt mondta, ki akarja fizetni a temetési vállalkozót, hülyén jönne ki, ha a temetésen a zsebéhez kapkodna.
Még tegnap este beszéltem vele, nem volt vita, általában egy húron pendülünk.
Utána felhívott kettes számú bátyám, vidámkodott a telefonban, hogy csak ő az erős, nem is érti, hogy fajzottunk el ennyire, nem kell szomorkodni, gondoljak vidám dolgokra. Nem szidhattam az anyját, mert az enyém is, de sose volt normális, olyan hülye, mint egy fideszes kormányszóvivő.
Csak annyit mondtam neki, hogy most van a gyász ideje, majd ha nem az lesz, elmegyek a cirkuszba.
A hülye.
És még pont rá hasonlítok.
Végiglajstromoztam minden teendőmet, hogy semmiben ne essen hiba. Örültem, hogy volt elég pénzem, igaz, koplalós hónap lesz még ekkor is, ha az összes csekkem csak a következő hónapban fizetem ki.
Még tegnap este mondott a bátyám egy-két árat, fölháborító, mit nincs pofájuk a gyászolókra nyomniuk.
Könnyű lenne a vállalkozóra haragudni egyedül: kishal a többi mellett. Az önkormányzat még azért is fizettet, hogy végiggyalogolunk a temető útjain, aztán a pap se piskóta, a faszom se érti, miért ragaszkodik hozzá a bátyám, idejét se tudom, mikor járt anyám templomban. Születésem előtt, talán, de a messzi múltról mindenfélét lehet hazudni.
- Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát - szólt az érv - csendíteni is köll, mäg harangozni. Beláttam: olcsóbb fizetni, mint vitatkozni.
Rég jártam a településnek azon a részén, ahol a vállalkozó lakik. Ismertem régről, öten vagy hatan voltak a lányok, a rég meghalt bátyám kúrta is valamelyiket. Faszarági família volt, tíz fillérért megb..tak volna egy kutyát, de az már a múlt, ma már hozzájuk faszarógizódott a világ.
Nem voltak otthon, csak egy pasas meg egy nő robotolt a koszorúalapokkal. Előadtam, mi ügyben járok: koszorú kéne. Készségesen bevezetett az irodába, nézegessem a katalógusukat, válasszak, mi tetszik.
- Van még ilyenkor nefelejcs? Szerette anyám, pár szál kéne bele.
A keresztkérdés kizökkentette.
- Megkérdem anyám - mondta a meglett férfi - ő tudja az ilyeneket.
- Maga az Erzsi fia? - lepődtem meg. - Hogy megy ez a piszok idő.
Telefonált, mondta, negyedóra, itt lesz az anyja, meg a bátyám is jelezte, hogy jön valamiért.
Örültem, váratlan volt, hogy pont itt beléjük botlok, megspórolok másfél km-t a házukig.
A negyed óra lett fél is, közben a bátyám is megérkezett.
- Tägnap még jártam is bent a mutärnál - mesélte. - Amikor szóltak az otthonbúl, hogy szarul van az öreglány, bemäntem hozzá. Te, csak nízett, csak nízett rám, lä sä vätte a szämit rúlam, úgy nízätt, mintha mägismerne, oszt csudáákozna, hogy én itt vagyok. Piszok rosszú éräztem magam... - csuklott el a hangja. - Oszt eegyüttem, rá másfél órára mäghalt.
- Még a szämit is mägdörzsőőte a bekötözött kezivee, olyan vót, mintha úgy tänne, hogy jól lát-ä? - toldotta meg a sógornőm.
- Jó is, hogy itt vagy, legalább ketten választjuk ki az urnát- érvelt a bátyám. - Lärendäzäk az Erzsivee most mindänt, erre sä lägyän gond. Te, hogy mennyit köllött szaladgááni... a paphó, mäg az otthonba, mäg a faszomtudja, hova.
- Hoztam a pénzt is, nehogy gond legyen.
- Nem lätt vóna gond, mer az otthonba is kevesebbet köllött ma füzetnäm, mäg vóót spóróót péz is, mag a hülye bátyád is áthozta. (Érdekes: mindig "hülye bátyám", sose "hülye öcsém", mintha én tehetnék róla.) - Aszonta: nä filléräskäggyünk, nä úgy kaparjuk ee a mutärt, mind ägy kutyát.
Megjött végre a vállalkozó is. Büszkén végigvezetett a bemutatóteremben, perverz szitu, koporsók jobbról - balról, hosszú sorban, árcédulával, negyedmilliótól kétmillióig.
- Ez nem a koporsó ára - jelzett a bátyám - a szertartássaa äggyütt köll érteni.
- Mindägy, nekünk úgyis urna köll - hozta ki belőlem a tájszólást a helyzet. Láttam is a polcon egy csinos feketét, sima téglatestforma, tompán csillogó, de a vásárlási mániám most visszafogtam.
- Ehhöz mit szóósz? - mutatott bátyám egy cicomásra. Csillogott, mint a salamontöke, formája valami barokkot utánzott. - Vagy ez jobb länne? - mutatott egy másik borzasztóra. Láttam, neki tetszik, hadd legyen benne szava. Ráhagytam, ne jöjjön megint a kutyával.
Erzsi mély számolásba merült, minden mozdulatán látszott, sose ment neki a matematika. Közben sztorizott - hablatyolt mindenfélét: ő mindig rendes lány volt, sose volt dolga a bátyámmal, talán a Kati lehetett, de az se volt olyan (nem a fenét). Idegesített, hogy már egy órája számolt, mesélt meg nevetgélt, aggódtam, drága lesz, ha nem figyel. Ültem csak türelmetlenül, ha még 5 percig karattyol, közbevágok majd. Láttam, diszkréten kikészítve nagy csomag zsebkendő, biztos vannak, akik itt sírni szoktak. Hogy fizetés előtt, vagy után, rejtély, de könnytől ázó szemekkel bármit aláírnak.
- Hogy jött ki ilyen kevés?? - hökkent meg Erzsi a számlára csapva. - Valamit eltoltam. Ahá!! - nyugtatta meg magát, csak úgy félhangosan.
Felsorolt pár tételt, nem fogta meg egyik sem az agyam - bár azt érdekesnek találtam, hogy valami egyszerhasználatos koporsóval vitték anyám a kremtóriumba, azzal is égetik talán el.
Talán ez már ma meg is történt, nem hinném, hogy hétvégére tolnák a dolgokat.
Talán már nincs is anyám.
A hamuban nem hiszek, amit az urnába raknak.
Kifizettük a temetést, megrendeltem a koszorút is, mindkét tétel kevesebbe került, mint amennyit saccoltam.
Amikor az otthon előtt eljöttünk, benéztem hosszan. Nem tudom, mit, hisz már nincs ott anyám, akiért néznem kéne.
- Képzeed - törte meg a csöndet a sógornőm - amikóó ma délelőtt bemäntünk rendäzni a dóógokat, a bátyád benízett anyád szobájába. Mäg vót vetve az ágy, szépen fehér lepedővee latakarva, oszt az ágyra fektetve ägy szál lilijom. Pedig nem tudták, hogy mägyünk arra.
- A bátyám csak a torkát köszörülte, aztán megtoldotta:
- A pap mäg aszonta, hogy a tägnapi nap, május 14., a mennybemänetel napja. Tudta a mutär, mikó kőő eemänni.
Ja, van benne ráció. Igaz, a katolikusoknál vannak szentek, meg is vannak a szentté válásnak a kritériumai. Mártírság, meg csoda, meg még nem tudom, mi, de kész mártírság volt anyámtól az egész élete. Sose láttam nyugton ülni, mindig dolgozott valamit: áztatott-szappanozott, mosta kézzel hetente 7 ember ruháját. Állt nyári kánikulában a befűtött tűzhely mellett, és főzte az ételt. Többfélét is, mert ezt ez ne szereti, az meg azt. Olcsókat, amire futotta, de nőttünk rajta. Résen volt, ha futni kellett apám elől, és aludni se láttam, mert éjjelente arra ébredtem, hogy zsebeli apám nadrágjából az aprót. Haragudtam érte, mert mindig cirkusz nőtt belőle, de igaz, hogy apám sose tette ki az aznapi borravalót, hanem abból villogott a kocsmában. A maradékot elskubizta anyám: vett belőle cukrot, lisztet, zsírt. Abból lett az étel.
Mondta is: "lisztem is van, cukrom is van, zsírom is van. Mindänäm van!"
Csoda?
Csoda, hogy kibírta.
Csoda, hogy fölnevelt.
Csoda, hogy eltemette dédnagyapám, dédnagyanyám (ők nevelték), eltemette nagyapám, nagyanyám (ők eldobták), eltemette apám, harmadik bátyám.
És kibírta.
Mater dolorosa.
Ha hívő lennék, mondhatnám: tudta Isten, mikor emelje magához.
Esendő ember vagyok.
Megkönnyebbültem.
Véget ért a szenvedése.
Kín volt látni, hogy vergődik a betegség - öregség szorításában, és tehetetlen vagyok.
Se apám, se anyám, eltűnt az előttem álló sor.
Most már én jövök -
majd
valamikor
Nem is ér rá gyászolni az ember.
Előkerestem a temetésre való ruhát - meleget mondanak aznapra - holnap majd mosnom kell, mert a fehér ingre a hajtásnál sárga csíkot rajzolt a szekrénybe szivárgó nikotin.
Vettem ki pénzt: koszorút kell rendelni, meg a bátyámmal lerendezni a lerendezni valókat. Azt mondta, ki akarja fizetni a temetési vállalkozót, hülyén jönne ki, ha a temetésen a zsebéhez kapkodna.
Még tegnap este beszéltem vele, nem volt vita, általában egy húron pendülünk.
Utána felhívott kettes számú bátyám, vidámkodott a telefonban, hogy csak ő az erős, nem is érti, hogy fajzottunk el ennyire, nem kell szomorkodni, gondoljak vidám dolgokra. Nem szidhattam az anyját, mert az enyém is, de sose volt normális, olyan hülye, mint egy fideszes kormányszóvivő.
Csak annyit mondtam neki, hogy most van a gyász ideje, majd ha nem az lesz, elmegyek a cirkuszba.
A hülye.
És még pont rá hasonlítok.
Végiglajstromoztam minden teendőmet, hogy semmiben ne essen hiba. Örültem, hogy volt elég pénzem, igaz, koplalós hónap lesz még ekkor is, ha az összes csekkem csak a következő hónapban fizetem ki.
Még tegnap este mondott a bátyám egy-két árat, fölháborító, mit nincs pofájuk a gyászolókra nyomniuk.
Könnyű lenne a vállalkozóra haragudni egyedül: kishal a többi mellett. Az önkormányzat még azért is fizettet, hogy végiggyalogolunk a temető útjain, aztán a pap se piskóta, a faszom se érti, miért ragaszkodik hozzá a bátyám, idejét se tudom, mikor járt anyám templomban. Születésem előtt, talán, de a messzi múltról mindenfélét lehet hazudni.
- Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát - szólt az érv - csendíteni is köll, mäg harangozni. Beláttam: olcsóbb fizetni, mint vitatkozni.
Rég jártam a településnek azon a részén, ahol a vállalkozó lakik. Ismertem régről, öten vagy hatan voltak a lányok, a rég meghalt bátyám kúrta is valamelyiket. Faszarági família volt, tíz fillérért megb..tak volna egy kutyát, de az már a múlt, ma már hozzájuk faszarógizódott a világ.
Nem voltak otthon, csak egy pasas meg egy nő robotolt a koszorúalapokkal. Előadtam, mi ügyben járok: koszorú kéne. Készségesen bevezetett az irodába, nézegessem a katalógusukat, válasszak, mi tetszik.
- Van még ilyenkor nefelejcs? Szerette anyám, pár szál kéne bele.
A keresztkérdés kizökkentette.
- Megkérdem anyám - mondta a meglett férfi - ő tudja az ilyeneket.
- Maga az Erzsi fia? - lepődtem meg. - Hogy megy ez a piszok idő.
Telefonált, mondta, negyedóra, itt lesz az anyja, meg a bátyám is jelezte, hogy jön valamiért.
Örültem, váratlan volt, hogy pont itt beléjük botlok, megspórolok másfél km-t a házukig.
A negyed óra lett fél is, közben a bátyám is megérkezett.
- Tägnap még jártam is bent a mutärnál - mesélte. - Amikor szóltak az otthonbúl, hogy szarul van az öreglány, bemäntem hozzá. Te, csak nízett, csak nízett rám, lä sä vätte a szämit rúlam, úgy nízätt, mintha mägismerne, oszt csudáákozna, hogy én itt vagyok. Piszok rosszú éräztem magam... - csuklott el a hangja. - Oszt eegyüttem, rá másfél órára mäghalt.
- Még a szämit is mägdörzsőőte a bekötözött kezivee, olyan vót, mintha úgy tänne, hogy jól lát-ä? - toldotta meg a sógornőm.
- Jó is, hogy itt vagy, legalább ketten választjuk ki az urnát- érvelt a bátyám. - Lärendäzäk az Erzsivee most mindänt, erre sä lägyän gond. Te, hogy mennyit köllött szaladgááni... a paphó, mäg az otthonba, mäg a faszomtudja, hova.
- Hoztam a pénzt is, nehogy gond legyen.
- Nem lätt vóna gond, mer az otthonba is kevesebbet köllött ma füzetnäm, mäg vóót spóróót péz is, mag a hülye bátyád is áthozta. (Érdekes: mindig "hülye bátyám", sose "hülye öcsém", mintha én tehetnék róla.) - Aszonta: nä filléräskäggyünk, nä úgy kaparjuk ee a mutärt, mind ägy kutyát.
Megjött végre a vállalkozó is. Büszkén végigvezetett a bemutatóteremben, perverz szitu, koporsók jobbról - balról, hosszú sorban, árcédulával, negyedmilliótól kétmillióig.
- Ez nem a koporsó ára - jelzett a bátyám - a szertartássaa äggyütt köll érteni.
- Mindägy, nekünk úgyis urna köll - hozta ki belőlem a tájszólást a helyzet. Láttam is a polcon egy csinos feketét, sima téglatestforma, tompán csillogó, de a vásárlási mániám most visszafogtam.
- Ehhöz mit szóósz? - mutatott bátyám egy cicomásra. Csillogott, mint a salamontöke, formája valami barokkot utánzott. - Vagy ez jobb länne? - mutatott egy másik borzasztóra. Láttam, neki tetszik, hadd legyen benne szava. Ráhagytam, ne jöjjön megint a kutyával.
Erzsi mély számolásba merült, minden mozdulatán látszott, sose ment neki a matematika. Közben sztorizott - hablatyolt mindenfélét: ő mindig rendes lány volt, sose volt dolga a bátyámmal, talán a Kati lehetett, de az se volt olyan (nem a fenét). Idegesített, hogy már egy órája számolt, mesélt meg nevetgélt, aggódtam, drága lesz, ha nem figyel. Ültem csak türelmetlenül, ha még 5 percig karattyol, közbevágok majd. Láttam, diszkréten kikészítve nagy csomag zsebkendő, biztos vannak, akik itt sírni szoktak. Hogy fizetés előtt, vagy után, rejtély, de könnytől ázó szemekkel bármit aláírnak.
- Hogy jött ki ilyen kevés?? - hökkent meg Erzsi a számlára csapva. - Valamit eltoltam. Ahá!! - nyugtatta meg magát, csak úgy félhangosan.
Felsorolt pár tételt, nem fogta meg egyik sem az agyam - bár azt érdekesnek találtam, hogy valami egyszerhasználatos koporsóval vitték anyám a kremtóriumba, azzal is égetik talán el.
Talán ez már ma meg is történt, nem hinném, hogy hétvégére tolnák a dolgokat.
Talán már nincs is anyám.
A hamuban nem hiszek, amit az urnába raknak.
Kifizettük a temetést, megrendeltem a koszorút is, mindkét tétel kevesebbe került, mint amennyit saccoltam.
Amikor az otthon előtt eljöttünk, benéztem hosszan. Nem tudom, mit, hisz már nincs ott anyám, akiért néznem kéne.
- Képzeed - törte meg a csöndet a sógornőm - amikóó ma délelőtt bemäntünk rendäzni a dóógokat, a bátyád benízett anyád szobájába. Mäg vót vetve az ágy, szépen fehér lepedővee latakarva, oszt az ágyra fektetve ägy szál lilijom. Pedig nem tudták, hogy mägyünk arra.
- A bátyám csak a torkát köszörülte, aztán megtoldotta:
- A pap mäg aszonta, hogy a tägnapi nap, május 14., a mennybemänetel napja. Tudta a mutär, mikó kőő eemänni.
Ja, van benne ráció. Igaz, a katolikusoknál vannak szentek, meg is vannak a szentté válásnak a kritériumai. Mártírság, meg csoda, meg még nem tudom, mi, de kész mártírság volt anyámtól az egész élete. Sose láttam nyugton ülni, mindig dolgozott valamit: áztatott-szappanozott, mosta kézzel hetente 7 ember ruháját. Állt nyári kánikulában a befűtött tűzhely mellett, és főzte az ételt. Többfélét is, mert ezt ez ne szereti, az meg azt. Olcsókat, amire futotta, de nőttünk rajta. Résen volt, ha futni kellett apám elől, és aludni se láttam, mert éjjelente arra ébredtem, hogy zsebeli apám nadrágjából az aprót. Haragudtam érte, mert mindig cirkusz nőtt belőle, de igaz, hogy apám sose tette ki az aznapi borravalót, hanem abból villogott a kocsmában. A maradékot elskubizta anyám: vett belőle cukrot, lisztet, zsírt. Abból lett az étel.
Mondta is: "lisztem is van, cukrom is van, zsírom is van. Mindänäm van!"
Csoda?
Csoda, hogy kibírta.
Csoda, hogy fölnevelt.
Csoda, hogy eltemette dédnagyapám, dédnagyanyám (ők nevelték), eltemette nagyapám, nagyanyám (ők eldobták), eltemette apám, harmadik bátyám.
És kibírta.
Mater dolorosa.
Ha hívő lennék, mondhatnám: tudta Isten, mikor emelje magához.
Esendő ember vagyok.
Megkönnyebbültem.
Véget ért a szenvedése.
Kín volt látni, hogy vergődik a betegség - öregség szorításában, és tehetetlen vagyok.
Se apám, se anyám, eltűnt az előttem álló sor.
Most már én jövök -
majd
valamikor
2015. május 14., csütörtök
Élt
Meghalt.
*****
Ma délután meghalt anyám.
*****
*****
*****
Hat hete haldoklott.
Nem igazság,
egy embernek ennyi szenvedés.
*****
Anyák napján még azt mondta a virágra: szép.
Hozzá menet a háza felé kanyarodtam, törtem egy-egy szálat a kétféle orgonájából
Hadd lássa még
hadd szagolja
az illatát.
De jól tettem.
Somlóit vittem, az puha, pár kanállal el is fogadott.
Valamivel jobban lehetett, mert nyugodtan feküdt, de nem kommunikált.
Csak nézte a semmit.
Meg néha puszilgatta a kis plüsskutyáját -
mert dédelgetni kellett valamit.
*****
Most vasárnap - pedig csak 1 hét telt el - már nagyon rossz állapotban volt.
Bal keze könyékig, jobb keze félalkarig bekötözve, mint egy múmiáé.
Ami karjából kilátszott, csupa hüvelykujjnyi lilás-vörös-barnás folt.
Azt mondta a nővér, kirepedeztek a foltok, véreztek, kaparta - rágta, muszáj volt bekötözni.
Lába kötve,
két karja kötve, ereje hagyva
csak feküdt -
Próbáltam neki tiramisut adni, de elfordította a fejét.
- Haggyanak máá! - jajdult fel.
Nem erőltettem, gyáván álltam,
fájt is, hogy
nem fogadott el
a kezemből ételt.
Nem szólt semmit, csak nézte a falat.
Megcirógattam az arcát, jól eshetett neki, mert mosoly suhant át az arcán -
De csak nézett a semmibe
és minden levegővételnél fájdalmasan sóhajtozott.
- Mänjenek má! - mondta még,
tán nem is nekem,
tán észre se vette, hogy ott vagyok.
*****
Ez lett az utolsó kép.
*****
Élt
szeretett
kínlódott.
*****
Drága anyukám
Isten nyugosztaljon
*****
Ma délután meghalt anyám.
*****
*****
*****
Hat hete haldoklott.
Nem igazság,
egy embernek ennyi szenvedés.
*****
Anyák napján még azt mondta a virágra: szép.
Hozzá menet a háza felé kanyarodtam, törtem egy-egy szálat a kétféle orgonájából
Hadd lássa még
hadd szagolja
az illatát.
De jól tettem.
Valamivel jobban lehetett, mert nyugodtan feküdt, de nem kommunikált.
Csak nézte a semmit.
Meg néha puszilgatta a kis plüsskutyáját -
mert dédelgetni kellett valamit.
*****
Most vasárnap - pedig csak 1 hét telt el - már nagyon rossz állapotban volt.
Bal keze könyékig, jobb keze félalkarig bekötözve, mint egy múmiáé.
Ami karjából kilátszott, csupa hüvelykujjnyi lilás-vörös-barnás folt.
Azt mondta a nővér, kirepedeztek a foltok, véreztek, kaparta - rágta, muszáj volt bekötözni.
Lába kötve,
két karja kötve, ereje hagyva
csak feküdt -
Próbáltam neki tiramisut adni, de elfordította a fejét.
- Haggyanak máá! - jajdult fel.
Nem erőltettem, gyáván álltam,
fájt is, hogy
nem fogadott el
a kezemből ételt.
Nem szólt semmit, csak nézte a falat.
Megcirógattam az arcát, jól eshetett neki, mert mosoly suhant át az arcán -
De csak nézett a semmibe
és minden levegővételnél fájdalmasan sóhajtozott.
- Mänjenek má! - mondta még,
tán nem is nekem,
tán észre se vette, hogy ott vagyok.
*****
Ez lett az utolsó kép.
*****
Élt
szeretett
kínlódott.
*****
Drága anyukám
Isten nyugosztaljon
2015. április 20., hétfő
Ahogy van
Ma ébren találtam anyám.
Nem tudott velem mit kezdeni, nagyon mérges volt a világra, de rutinból azt mondta: szerbusz fijam.
Feküdt a párnákba süppedten, csak karja és feje mozgott.
- - Montam nekük, hogy mänjenek má oda, milyen munka ez, de aszonták, hogy má visszagyüttek. Nem tom, hogy gondóják, hogy csak lä mäg föl, oszt mindig vissza, de én nem szeretäm az ilyet!
Pillanatok alatt elfelejtettem, amit mondott, megjegyezhetetlen volt, csak azt mutatta, mennyire agresszív. Kaszált vézna kezével a levegőben indulatosan, forgatta a fejét, de rám csak futólag nézett. Kifáradt a senki szidásában, meg-megpihent időnként. Lecsukódott félig a szeme, azt hittem, alszik, nehezen szedte a levegőt. Furcsa, jajgatás-nyögésszerű hangot adott minden levegővételhez, fájhatott neki.
Aztán kinyílt a szeme fél perc múlva, nem szólt semmit, a takarójával küzdött. Húzogatta, hajtogatta, megcsapkodta erőtlenül. A beteg lábát próbálta kiszabadítani, rájöttem, talán hűteni akarta. Amikor felhajtottam, megcsapott a bomló emeberhús-szag, vagy tán a kenőcsé, sose tudtam megkülönböztetni, dédnagyanyám-szag. Fekélyes volt szegénynek a lába évekig, irgalmatlanul fájt neki a féltenyérnyi nyílt seb, kötözgette, kenegette Nikulic kenőccsel, meg elküldött bennünket farkasalma levélért. Azt rakosgatta rá, használt is valamit, de aztán megint kiújult, bűzlött a seb, nagyanyám meg jajgatott.
Anyám jobb lába is bokáig kötve most, jobb is neki, hogy nem tudja, mi van. Csak a pillantanyi fájások, amik nem állnak össze benne már egésszé.
Erőre kapott, újra szidni kezdte a láthatatlan valakiket. Szavai össze-visszák, mélyen beidegzett panelekkel: micsodamunkaez, nämongynakmáilyet, mitgondónakezäk.
- Ne mérgelődjön, énekelek magának. Rákezdtem a cserebogár, sárga cserebogárra, de nem lett szép, nincs rendes hangom, baszakodnak a hangszalagjaim, semmit sem tudok kifejezni vele. Megakadt egy pillanatra mégis, amikor kirajzolódott a dallam, láttam, kutat emlékei közt, de csak fejrázás, meg fejrázás a kéknefelejcsre is, amit abbahagytam a "beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már" sor előtt.
A szidást elfelejtette folytatni, megint félig alvásba merült, a fájdalmat jelző hanggal.Jó lenne, ha elaludna, gondoltam, talán akkor nem érezné, hogy fáj az élet. Aztán úgy félrenyaklott a feje, hogy azt hittem, meghalt. Aztán kinyílt a szeme megint.
- Nem vagyok jó, olyan gyönge vagyok, nem bírok sämmit sä, fáratt vagyok mindig. Tä nem vagy fáratt, fijam? - nézett rám, talán ekkor meg is látott - tä nem szoktá eefáranni?
Elkapta a szemét rólam, újra a takaróját cibálta. Aztán a lepedőt próbálta kihúzni maga alól, gyanakvón tapogatta a felfekvés elleni matracon a megfeszülő és ellaposodó párnácskákat. Nem szólt már, kifogyott a beszédhez az erő, de rájöttem, hogy legyezni akarja magát. Talán melege lehet - gondoltam, s a sapkám simlíderével legyezgetni kezdtem. Jól esett neki. A takarót újra lapogatni kezdte, meg hajtogatni, szabaddá vált jobb térdét masszírozni kezdte. Fájhat neki - gondoltam - csak nem tudja, hol. Aggódni kezdtem, meg ne hűljön, vissza akartam tenni a fájós lábára a takarót, de rázta a fejét rögtön tiltakozásul. Nem is rázás volt az, csak rezgés, minden mozdulata csak rossz mása volt a hajdaninak: erőtlen, elhaló.
Megpihent lassan. Néztem, milyen madárcsontú lett, ki gondolta volna, régen 90 kiló volt, most meg talán 40, vagy annyi se. Eltűnt a húsa, a bőre meg utánazsugorodott, rászáradt szinte, tán még a csontjai is összementek. Karja végig tele májfoltokkal, sose volt rajta ennyi. Bal kezén egy csúnya nagy vörös volt, mellette egy kisebb, megfeketedett. Nem működik már jól a szervezete, olyan volt, mint aki nem 83, hanem száztíz éves. Végigsimítottam a kezén - mennyi kalácsot dagasztott valaha - vékonyka ujjai mint egy kisgyereké. Bátyám keze jutott eszembe, boncolása után már alig maradt benne víz vagy vér, neki volt ilyen tragikus.
Már vagy negyedórája nem szóltam semmit, csak álltam mellette.
Gondolkodtam, elővegyem-e a fényképezőgépet, ha videóra állítom, az a hangját is megőrzi, meg a mozdulatait. Aztán mégse vettem elő, mert tisztességtelennek éreztem, hogy dokumentáljam a hanyatlását, a "szép öregség" kíméletlen pusztítását.
- Üjjön má lä, ha má itt van, de nem tudom, minek gyütt ide - szólt hozzám egyszer, aztán megint hosszú csönd, amit csak anyám fájdalmas sóhajtozása szakaszolt.
Bejött a nővér a vacsorával. Kakaóba áztatott kalács, amit csak nyelni kell, meg mellette a gyógyszer. Lepakolta a tálcát az asztalra.
- Felülünk most szépen, mert vacsorázni fog - szólt kedvesen anyámhoz, és szakszerűen megemelte a párnákba-takaróba csúszott testét. Anyám felsikoltott - tán a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől.
- Nä báncson! Kicsoda maga? Mänjen innen, haggyon ängäm békén! Jaj! Jaj!
A nővér félig ülő helyzetbe igazította, egy törölközőt terített elé. Beleöntötte a fájdalomcsillapítót a kanálba, és küzdeni kezdett.
- Nem kéräk sämmit, én nem vagyok éhäs! - tiltakozott anyám, a felé nyújtott kanál elől még a fejét is félrefordította. - Különben is, ättem má, haggyon ängäm! - aztán a száját is összezárta a nyomaték kedvéért.
A nővér türelmes volt, tessék csak megkóstolni, finom, tátsa ki egy kicsit a száját, ez nagyon jó, követte a kanállal a tiltakozó fejmozgást, aztán csak bejátszotta ügyesen valahogy. Két kanál kakaóbapapit is utána tudott kanalazni. Amíg anyám forgatta a szájában, letörölte a félrefolyt levet, és két kanál közt ügyesen összetörte anyám gyógyszereit.
- Ezt nehéz lesz - nézett rám egy pillanatra, aztán újra küzdeni kezdett. Anyám nem akart enni, küzdött a maga módján: szidta a fehér köpenyes idegent, kaszált a kezével tiltakozva, elforgatta a fejét és összezárta a száját a kanál elől.
A nővér ügyes volt, megetette mind az ételt kanalanként. Csodáltam, mert ebből semmit se tudtam volna eredményesen megtenni, és szégyelltem is magam, mert az én dolgom volna mindezt megtenni, nem egy idegené. Milyen álságos is, hogy csak itt állok, színjáték, eljátszom, hogy megrendültem, de aztán itt hagyom anyám kíméletlenül, kiszolgáltatva, és hazamegyek. Mi neki az a fél óra, amit vele töltök, ha aztán rá se nézek napokig... nem ilyen gyereknek akart nevelni anyám.
El kellett indulnom, hogy elérjem a buszt. Pedig most megélénkült a vacsora után. Erőre kapott a soványka ételtől, a fájdalomcsillapító is hathatott. Elköszöntem tőle háromszor is, nehéz volt elszánnom magam az indulásra. Sose tudni, hátha ez az utolsó alkalom... Anyám az első búcsúpuszinál még azt mondta: szerbusz fijam, de a másik kettőnél már magázott. Intettem neki, visszaintett. Aztán az ajtóból ismét intettem, amire türelmetlenül visszaintett:
- Isten vele! Isten vele...! - kis csend után hozzácsapta: - Faköröszt!
Régen akkor köszönt így, ha valaki már nagyon terhére volt:- mé nem väszi észre magát, mänjän má a picsába!
Nem tudott velem mit kezdeni, nagyon mérges volt a világra, de rutinból azt mondta: szerbusz fijam.
Feküdt a párnákba süppedten, csak karja és feje mozgott.
- - Montam nekük, hogy mänjenek má oda, milyen munka ez, de aszonták, hogy má visszagyüttek. Nem tom, hogy gondóják, hogy csak lä mäg föl, oszt mindig vissza, de én nem szeretäm az ilyet!
Pillanatok alatt elfelejtettem, amit mondott, megjegyezhetetlen volt, csak azt mutatta, mennyire agresszív. Kaszált vézna kezével a levegőben indulatosan, forgatta a fejét, de rám csak futólag nézett. Kifáradt a senki szidásában, meg-megpihent időnként. Lecsukódott félig a szeme, azt hittem, alszik, nehezen szedte a levegőt. Furcsa, jajgatás-nyögésszerű hangot adott minden levegővételhez, fájhatott neki.
Aztán kinyílt a szeme fél perc múlva, nem szólt semmit, a takarójával küzdött. Húzogatta, hajtogatta, megcsapkodta erőtlenül. A beteg lábát próbálta kiszabadítani, rájöttem, talán hűteni akarta. Amikor felhajtottam, megcsapott a bomló emeberhús-szag, vagy tán a kenőcsé, sose tudtam megkülönböztetni, dédnagyanyám-szag. Fekélyes volt szegénynek a lába évekig, irgalmatlanul fájt neki a féltenyérnyi nyílt seb, kötözgette, kenegette Nikulic kenőccsel, meg elküldött bennünket farkasalma levélért. Azt rakosgatta rá, használt is valamit, de aztán megint kiújult, bűzlött a seb, nagyanyám meg jajgatott.
Anyám jobb lába is bokáig kötve most, jobb is neki, hogy nem tudja, mi van. Csak a pillantanyi fájások, amik nem állnak össze benne már egésszé.
Erőre kapott, újra szidni kezdte a láthatatlan valakiket. Szavai össze-visszák, mélyen beidegzett panelekkel: micsodamunkaez, nämongynakmáilyet, mitgondónakezäk.
- Ne mérgelődjön, énekelek magának. Rákezdtem a cserebogár, sárga cserebogárra, de nem lett szép, nincs rendes hangom, baszakodnak a hangszalagjaim, semmit sem tudok kifejezni vele. Megakadt egy pillanatra mégis, amikor kirajzolódott a dallam, láttam, kutat emlékei közt, de csak fejrázás, meg fejrázás a kéknefelejcsre is, amit abbahagytam a "beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már" sor előtt.
A szidást elfelejtette folytatni, megint félig alvásba merült, a fájdalmat jelző hanggal.Jó lenne, ha elaludna, gondoltam, talán akkor nem érezné, hogy fáj az élet. Aztán úgy félrenyaklott a feje, hogy azt hittem, meghalt. Aztán kinyílt a szeme megint.
- Nem vagyok jó, olyan gyönge vagyok, nem bírok sämmit sä, fáratt vagyok mindig. Tä nem vagy fáratt, fijam? - nézett rám, talán ekkor meg is látott - tä nem szoktá eefáranni?
Elkapta a szemét rólam, újra a takaróját cibálta. Aztán a lepedőt próbálta kihúzni maga alól, gyanakvón tapogatta a felfekvés elleni matracon a megfeszülő és ellaposodó párnácskákat. Nem szólt már, kifogyott a beszédhez az erő, de rájöttem, hogy legyezni akarja magát. Talán melege lehet - gondoltam, s a sapkám simlíderével legyezgetni kezdtem. Jól esett neki. A takarót újra lapogatni kezdte, meg hajtogatni, szabaddá vált jobb térdét masszírozni kezdte. Fájhat neki - gondoltam - csak nem tudja, hol. Aggódni kezdtem, meg ne hűljön, vissza akartam tenni a fájós lábára a takarót, de rázta a fejét rögtön tiltakozásul. Nem is rázás volt az, csak rezgés, minden mozdulata csak rossz mása volt a hajdaninak: erőtlen, elhaló.
Megpihent lassan. Néztem, milyen madárcsontú lett, ki gondolta volna, régen 90 kiló volt, most meg talán 40, vagy annyi se. Eltűnt a húsa, a bőre meg utánazsugorodott, rászáradt szinte, tán még a csontjai is összementek. Karja végig tele májfoltokkal, sose volt rajta ennyi. Bal kezén egy csúnya nagy vörös volt, mellette egy kisebb, megfeketedett. Nem működik már jól a szervezete, olyan volt, mint aki nem 83, hanem száztíz éves. Végigsimítottam a kezén - mennyi kalácsot dagasztott valaha - vékonyka ujjai mint egy kisgyereké. Bátyám keze jutott eszembe, boncolása után már alig maradt benne víz vagy vér, neki volt ilyen tragikus.
Már vagy negyedórája nem szóltam semmit, csak álltam mellette.
Gondolkodtam, elővegyem-e a fényképezőgépet, ha videóra állítom, az a hangját is megőrzi, meg a mozdulatait. Aztán mégse vettem elő, mert tisztességtelennek éreztem, hogy dokumentáljam a hanyatlását, a "szép öregség" kíméletlen pusztítását.
- Üjjön má lä, ha má itt van, de nem tudom, minek gyütt ide - szólt hozzám egyszer, aztán megint hosszú csönd, amit csak anyám fájdalmas sóhajtozása szakaszolt.
Bejött a nővér a vacsorával. Kakaóba áztatott kalács, amit csak nyelni kell, meg mellette a gyógyszer. Lepakolta a tálcát az asztalra.
- Felülünk most szépen, mert vacsorázni fog - szólt kedvesen anyámhoz, és szakszerűen megemelte a párnákba-takaróba csúszott testét. Anyám felsikoltott - tán a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől.
- Nä báncson! Kicsoda maga? Mänjen innen, haggyon ängäm békén! Jaj! Jaj!
A nővér félig ülő helyzetbe igazította, egy törölközőt terített elé. Beleöntötte a fájdalomcsillapítót a kanálba, és küzdeni kezdett.
- Nem kéräk sämmit, én nem vagyok éhäs! - tiltakozott anyám, a felé nyújtott kanál elől még a fejét is félrefordította. - Különben is, ättem má, haggyon ängäm! - aztán a száját is összezárta a nyomaték kedvéért.
A nővér türelmes volt, tessék csak megkóstolni, finom, tátsa ki egy kicsit a száját, ez nagyon jó, követte a kanállal a tiltakozó fejmozgást, aztán csak bejátszotta ügyesen valahogy. Két kanál kakaóbapapit is utána tudott kanalazni. Amíg anyám forgatta a szájában, letörölte a félrefolyt levet, és két kanál közt ügyesen összetörte anyám gyógyszereit.
- Ezt nehéz lesz - nézett rám egy pillanatra, aztán újra küzdeni kezdett. Anyám nem akart enni, küzdött a maga módján: szidta a fehér köpenyes idegent, kaszált a kezével tiltakozva, elforgatta a fejét és összezárta a száját a kanál elől.
A nővér ügyes volt, megetette mind az ételt kanalanként. Csodáltam, mert ebből semmit se tudtam volna eredményesen megtenni, és szégyelltem is magam, mert az én dolgom volna mindezt megtenni, nem egy idegené. Milyen álságos is, hogy csak itt állok, színjáték, eljátszom, hogy megrendültem, de aztán itt hagyom anyám kíméletlenül, kiszolgáltatva, és hazamegyek. Mi neki az a fél óra, amit vele töltök, ha aztán rá se nézek napokig... nem ilyen gyereknek akart nevelni anyám.
El kellett indulnom, hogy elérjem a buszt. Pedig most megélénkült a vacsora után. Erőre kapott a soványka ételtől, a fájdalomcsillapító is hathatott. Elköszöntem tőle háromszor is, nehéz volt elszánnom magam az indulásra. Sose tudni, hátha ez az utolsó alkalom... Anyám az első búcsúpuszinál még azt mondta: szerbusz fijam, de a másik kettőnél már magázott. Intettem neki, visszaintett. Aztán az ajtóból ismét intettem, amire türelmetlenül visszaintett:
- Isten vele! Isten vele...! - kis csend után hozzácsapta: - Faköröszt!
Régen akkor köszönt így, ha valaki már nagyon terhére volt:- mé nem väszi észre magát, mänjän má a picsába!
2015. április 14., kedd
Kita nyája
Mostanában már nem is csalogattam anyám a Télikertbe, ahol nyugodtan nézhettem, hallgathattam, ahogy folyik a szó belőle. Gyenge volt már, óriási táv a folyosó vége neki. Meg is rémült mindig, mert idegennek tűnt a terep neki, nem esett a mindennapi csámborgásába. Leültem csak mellé, felrezzent mindig, ahogy hozzáértem. Szendergett folyton, egyszer sem találtam úgy, hogy beszélgetett volna valakivel. Magába merült, vagy tán a semmibe. Zárt kapuk mögött, ahova be sem jutott a szó, ki sem jött az értelem.
- Hát hogy jutottam az eszibe, hogy eegyűjjön hozzám? - kérdezte magázva, jelezve, hogy nem tudja, ki ez az idegen.
Azt is mondhatnám, hogy nehéz volt vele beszélgetni ennyi öregasszony közt, akik nem hagytak békén. Kérdezgettek, tolakodtak, volt, aki meg csak úgy magában óbégatott. Mondhatnám, de maga a beszélgetés volt a lehetetlen: igyekeztem nem mondani semmit, vagy csak leredukált kicsi valamit, ami épp a pillanatra vonatkozott, de ahhoz sem tudott csatlakozni. Lehet, hogy tán értett, csak más szavak jöttek ki a száján, mint amit mondani akart. Akart pedig mondani valamit, mert dőlt belőle a szó, kihangosított csapongó gondolatai, összevisszaság, se alany, se állítmány.
Aztán már ez se. Múltkoriban karattyolt egy darabig, aztán elment a vécére. Amikor visszatért, hiába intettem neki, bement a társalgóba, faképnél hagyott. Tudom, hogy nem tudta, ki vagyok, de megütött a dolog mégis. Kifáradt, mentegettem, a lába jelezte, hogy sok vagyok, tolakodó idegen.
Enni sem evett már. Pedig puhát vittem, mert kiszedték - vagy elvesztette - a műfogsorát, de ott ennek nem volt jelentősége, mert pépeset adtak az időseknek, meg etették őket, anyám se tudta, miért van előtte az étel, azt se tudta, hogy elkezdte, vagy befejezte már.
Legutóbb már a székről sem tudtam elmozdítani. Ült magába roskadva, némán, néha szenderegve. Hangosan ment a tévé, de nem azt nézte, oda se hallgatott, betolta valaki székestől az asztalhoz, ott gubbasztott árván. Néha meg-megszólalt, enni sem akart, hiába tördeltem apró falatokat. Észre se vette, hogy melléültem, észre se vette, hogy eljöttem.
Nem sokkal utána tolószékbe került.
Evett, ha etették,
feküdt, ha ágyba tették,
pelenkázták, mint egy kisgyereket.
A héten felhívott a bátyám. Üszkösödik anyám lába, amputálni kéne, de a sebész azt mondta, nem bírná ki az altatást.
Nem tudja, hogy lesz, beszél a főnővérrel, meg a dokival, de akkor se tudja, hogy lesz, de legalább megtud valamit.
Ő nem akarja, hogy zötyköljön vele a mentő, bekerüljön idegen közegbe, ahol ránéznek reggel meg este, műteni is hogy tudnák, ha nem bírná a szíve, altatás nélkül meg nem farigcsálhatják mégse. Itt legalább be tud menni hozzá, megsimíthatja az arcát, de mégis beviszik, az én reszortom lesz bejárni, hogy evett-e, kakilt-e.
Nekünk kell dönteni, hármunknak, mi mondhatjuk meg, mibe egyezünk bele.
Nem tudom most, honnan kéne néznem, ami van. Én csak a magam szemével tudok nézni, az én szemem meg egy mozgásképes, energikus ember szeme. Az én szememmel nem élet az, ahogy anyám vegetál, emlékek nélkül, ismerősök nélkül, nincs kinek örülni, nincs kit várni, s a legbiztatóbb jövő csak az, hogy az ágyból visszakerülhet a tolószékbe.
Hol van a határ, ahol már kegyetlenség életben tartani, vagy kegyetlenség kimondani a nemet?
Meddig cipelje az életét törékeny csontjain, ami egyre nagyobb teher?
Lehet-e hagyni tisztességben, békén meghalni?
Lehet-e?
Szabad-e?
De fájhat az üszkös lába... meg az továbbterjed. Nem tudok az egészről semmit, de ha elhal egy szövet, az mérgezi az élő részt. De az is fáj, ha amputálják a lábát, aztán csak fekszik, meg tán ülhet is majd, semmi mozgás, elhal majd megint valamije. Tisztességes az, ha hagyom, hogy szétdarabolják, mert gyáva vagyok kimondani egy nemet?
Meglátogattam tegnap a lányommal. Feküdt csak, aludt, rosszul szedte a levegőt. Meg akartam simogatni, de nem volt lelkem felébreszteni. Álltunk mellette tanácstalanul, a lányom sírt, összefacsarodott a szíve.
El akartam énekelni a kék nefelejcset meg a sárga cserebogárt anyámnak, hátha az ének másként száll, mint a szó, ezt a két nótát szerette. Néztem, ahogy a kanyargó csövek bekúsztak a takarója alá, pumpálgatva alatta a matracot, hogy felfekvése ne legyen.
Talán mégis meg kéne simogatni, lehet, hogy már csak engem várt, vagy bántaná, ha megtudná, hogy itt jártam, de alva találtam, elmulasztottunk valamit.
De nem is szokta tudni ki vagyok, talán már azt sem tudja, mi a bánat, de ha felkelteném, tán észrevenné, hogy fáj a beteg lába, kínozzam azért a pár mulandó percért?
Én már elbúcsúztam anyámtól majd egy éve, amikor azt hittem, hogy elpatkolok.
De most itt vagyok megint, jó lenne adni valamit, egy szót, egy simogatást, vagy az éneket.
Talán órák vannak neki, vagy napok, vagy hetek.
Talán utoljára látom.
A lét - nemlét határán utazik, nem háborgathatom.
Azt mondta a bátyám, hogy a lábujja üszkös, de felkúszott már a beteg rész a lábfejére. Egyelőre megállt a folyamat, de vagy bokától, vagy feljebb vágnák le. Aztán mi lesz, ha túl lesz rajta? Akkor mijét vágják le? 83 éves, járni sem tud már, ahhoz sincs ereje.
Kimondtuk,
hogy
hagyjuk
meghalni -
Hazafelé bámultam a lehanyatló napot, és jó volt, hogy nem kellett beszélgetnem senkivel.
Ma felhívtam a bátyám. Várta az orvost sokáig, de nem találkozott vele. A főnővérrel beszélt, de semmi újabbat nem tudott meg. Volt bent anyámnál is majd egy órát. Ébren volt most, beszélt egyhúzomban mindenféle sefülesefarkát, aztán énekelt, a Ki tanyája ez a nyárfást, az első versszakot, újra meg újra, fél órán át, úgy kifáradt tőle, hogy utána csak szuszogott. Volt bent a másik bátyám is, tudta meg a nővértől, mondta is neki, hogy reméli, nem bántotta meg semmivel, mert az egy nemnormális hülye.
- Hát hogy jutottam az eszibe, hogy eegyűjjön hozzám? - kérdezte magázva, jelezve, hogy nem tudja, ki ez az idegen.
Azt is mondhatnám, hogy nehéz volt vele beszélgetni ennyi öregasszony közt, akik nem hagytak békén. Kérdezgettek, tolakodtak, volt, aki meg csak úgy magában óbégatott. Mondhatnám, de maga a beszélgetés volt a lehetetlen: igyekeztem nem mondani semmit, vagy csak leredukált kicsi valamit, ami épp a pillanatra vonatkozott, de ahhoz sem tudott csatlakozni. Lehet, hogy tán értett, csak más szavak jöttek ki a száján, mint amit mondani akart. Akart pedig mondani valamit, mert dőlt belőle a szó, kihangosított csapongó gondolatai, összevisszaság, se alany, se állítmány.
Aztán már ez se. Múltkoriban karattyolt egy darabig, aztán elment a vécére. Amikor visszatért, hiába intettem neki, bement a társalgóba, faképnél hagyott. Tudom, hogy nem tudta, ki vagyok, de megütött a dolog mégis. Kifáradt, mentegettem, a lába jelezte, hogy sok vagyok, tolakodó idegen.
Enni sem evett már. Pedig puhát vittem, mert kiszedték - vagy elvesztette - a műfogsorát, de ott ennek nem volt jelentősége, mert pépeset adtak az időseknek, meg etették őket, anyám se tudta, miért van előtte az étel, azt se tudta, hogy elkezdte, vagy befejezte már.
Legutóbb már a székről sem tudtam elmozdítani. Ült magába roskadva, némán, néha szenderegve. Hangosan ment a tévé, de nem azt nézte, oda se hallgatott, betolta valaki székestől az asztalhoz, ott gubbasztott árván. Néha meg-megszólalt, enni sem akart, hiába tördeltem apró falatokat. Észre se vette, hogy melléültem, észre se vette, hogy eljöttem.
Nem sokkal utána tolószékbe került.
Evett, ha etették,
feküdt, ha ágyba tették,
pelenkázták, mint egy kisgyereket.
A héten felhívott a bátyám. Üszkösödik anyám lába, amputálni kéne, de a sebész azt mondta, nem bírná ki az altatást.
Nem tudja, hogy lesz, beszél a főnővérrel, meg a dokival, de akkor se tudja, hogy lesz, de legalább megtud valamit.
Ő nem akarja, hogy zötyköljön vele a mentő, bekerüljön idegen közegbe, ahol ránéznek reggel meg este, műteni is hogy tudnák, ha nem bírná a szíve, altatás nélkül meg nem farigcsálhatják mégse. Itt legalább be tud menni hozzá, megsimíthatja az arcát, de mégis beviszik, az én reszortom lesz bejárni, hogy evett-e, kakilt-e.
Nekünk kell dönteni, hármunknak, mi mondhatjuk meg, mibe egyezünk bele.
Nem tudom most, honnan kéne néznem, ami van. Én csak a magam szemével tudok nézni, az én szemem meg egy mozgásképes, energikus ember szeme. Az én szememmel nem élet az, ahogy anyám vegetál, emlékek nélkül, ismerősök nélkül, nincs kinek örülni, nincs kit várni, s a legbiztatóbb jövő csak az, hogy az ágyból visszakerülhet a tolószékbe.
Hol van a határ, ahol már kegyetlenség életben tartani, vagy kegyetlenség kimondani a nemet?
Meddig cipelje az életét törékeny csontjain, ami egyre nagyobb teher?
Lehet-e hagyni tisztességben, békén meghalni?
Lehet-e?
Szabad-e?
De fájhat az üszkös lába... meg az továbbterjed. Nem tudok az egészről semmit, de ha elhal egy szövet, az mérgezi az élő részt. De az is fáj, ha amputálják a lábát, aztán csak fekszik, meg tán ülhet is majd, semmi mozgás, elhal majd megint valamije. Tisztességes az, ha hagyom, hogy szétdarabolják, mert gyáva vagyok kimondani egy nemet?
Meglátogattam tegnap a lányommal. Feküdt csak, aludt, rosszul szedte a levegőt. Meg akartam simogatni, de nem volt lelkem felébreszteni. Álltunk mellette tanácstalanul, a lányom sírt, összefacsarodott a szíve.
El akartam énekelni a kék nefelejcset meg a sárga cserebogárt anyámnak, hátha az ének másként száll, mint a szó, ezt a két nótát szerette. Néztem, ahogy a kanyargó csövek bekúsztak a takarója alá, pumpálgatva alatta a matracot, hogy felfekvése ne legyen.
Talán mégis meg kéne simogatni, lehet, hogy már csak engem várt, vagy bántaná, ha megtudná, hogy itt jártam, de alva találtam, elmulasztottunk valamit.
De nem is szokta tudni ki vagyok, talán már azt sem tudja, mi a bánat, de ha felkelteném, tán észrevenné, hogy fáj a beteg lába, kínozzam azért a pár mulandó percért?
Én már elbúcsúztam anyámtól majd egy éve, amikor azt hittem, hogy elpatkolok.
De most itt vagyok megint, jó lenne adni valamit, egy szót, egy simogatást, vagy az éneket.
Talán órák vannak neki, vagy napok, vagy hetek.
Talán utoljára látom.
A lét - nemlét határán utazik, nem háborgathatom.
Azt mondta a bátyám, hogy a lábujja üszkös, de felkúszott már a beteg rész a lábfejére. Egyelőre megállt a folyamat, de vagy bokától, vagy feljebb vágnák le. Aztán mi lesz, ha túl lesz rajta? Akkor mijét vágják le? 83 éves, járni sem tud már, ahhoz sincs ereje.
Kimondtuk,
hogy
hagyjuk
meghalni -
Hazafelé bámultam a lehanyatló napot, és jó volt, hogy nem kellett beszélgetnem senkivel.
Ma felhívtam a bátyám. Várta az orvost sokáig, de nem találkozott vele. A főnővérrel beszélt, de semmi újabbat nem tudott meg. Volt bent anyámnál is majd egy órát. Ébren volt most, beszélt egyhúzomban mindenféle sefülesefarkát, aztán énekelt, a Ki tanyája ez a nyárfást, az első versszakot, újra meg újra, fél órán át, úgy kifáradt tőle, hogy utána csak szuszogott. Volt bent a másik bátyám is, tudta meg a nővértől, mondta is neki, hogy reméli, nem bántotta meg semmivel, mert az egy nemnormális hülye.
2015. március 22., vasárnap
Vasalási filozófia
Tegnap befelé fordulós napom volt. Hét ágra sütött kint, de nem volt kedvem kimenni.
A fotózáshoz se volt kedvem, pedig jó volt a fény hozzá - szükség sincs rá, készítettem már idén több száz fotót magamról. Dokumentálom, hogy nézek ki ennyi idősen, aztán retusálok, mert hetven ráncból harmincat el nem fogadok.
Vettem be egy kanosító tablettát, de át kellett volna törnie a közöny falát a kanossághoz.
Nem akartam baszni, azt se, hogy engem.
Menjen mindenki a picsába -
Vannak ilyen napjaim.
Gyűlik a mosogatnivaló, a szemetet se viszem le, a levetett ruha szanaszét hever.
Nem is eszem, a fasz se tudja, hogy szaporodik mégis a koszos edény -
Begubózok.
Nem csinálok semmit, csak keresztbe tett lábbal ülök.
Most ez is nehéz volt, mert nőtt a seggemen egy pattanás, vagy kelés, vagy furunkulus.
Ülni se volt kedvem.
A bringa meg kizárt, mert pont az ülőcsont alá nőtt az a szar, kín volt a nyereg már csütörtökön is.
Takarítani kell ilyenkor, ez az egyetlen bevált recept. Rendet rakni, vagy mosogatni, vagy nekiesni a polcoknak, vagy vasalni.
Vagy az összest, váltogatva.
6.00-kor ébredtem, magamtól, érdekes volt ez a nullanulla. A kávéhoz-cigihez kivitt a rutin, utálat volt a reggel, nem esett még le, hogy szeretek élni.
Tekergett a füst fölfelé, a fregolin lógó száradt ruhákra.
Leszedtem, ne kapjanak újabb adagot, rápakoltam az előző adag vasalatlanra, aztán előszedtem a deszkát.
Nem nézhetem a köldököm napokat -
Furcsa, hogy a búcsúztatásra összejötteken a megrendülésen kívül az öröm mennyire látszott.
Talán azért, mert az érzelmeknek szabad útja lett?
Vagy mert évek óta nem láttam valakit, és most itt van?
Vagy mert végre elmondhattam azt, amit évek óta meg akartam osztani?
Emlékszem apám virrasztására, ott is így örültünk egymásnak.
A Mari meg a Kata meghalt. Tudtad? - kérdezte Era. -El akartam mondani a fészbukon, de nem találtalak.
Hogy mik meg nem férnek egyszerre -
Szerintem biszexuális vagyok, de ez titok. Bárkivel jólesne csókolózni, cicázni, kúrni, beszélgetni, aki tetszik, de akkora macera két irányba haladni - még ha az párhuzamos is - hogy nem vállalom. Egyszerűbb buzinak lenni, tiszta sor.
Vásárlásban meg továbbra is önkielégítő maradok.
A boltban még a többi vevő is idegesít, nemhogy bárki is vigyek oda -
Azt hiszem, a konzervativizmusnak meg a forradalmiságnak evolúciós gyökerei vannak. Sose tudtam volna megkúrni olyan pasast, akinek kutyában az ágyig lóg a hasa.
Tavaly megkúrtam egy nőt, rendességből, meg hülyeségből, tán kíváncsiság is volt benne, a mai napig bánom. Kevés dolgot bánok meg meg, utólag meg szart se ér, baszhatom. Akkora farka volt az akkori pasasomnak, hogy a kedvéért belementem, hogy megdugom a nőjét. Nagy melle volt, puha húsa, nőszaga, sose basztam ilyet. De az ágyig lógott melle meg a hasa, ahogy a gravitáció odabaszott neki, és nem találtam rajta fix pontot, csúszkált a csontján a húsa, brrrrrrr.... kemény húshoz vagyok szokva, meg keskenyekhez. Van, akinek bejön, nekem nem. Nagyon felkavart, hogy lehettem ekkora barom, most még egy nőt meg kell, hogy dugjak, nem lehet ez az utolsó nő az életemben.
Szerintem a betegségem gyökere is ez lehetett, kurva szar még rágondolni is, pedig egy éve lassan.
Vannak, akik vonzódnak a willendorfi- rubensi alkatokhoz, meg az aranyos-macikhoz. Szerintem ők az evolúciós szempontból konzervatívok. Nem kell a két lábon járás, tök mindegy, hogy négykézláb, vagy állva, egyforma a kiterjedés, visszaidázézia korai emlős időket.
Nekem meg azokra áll fel, akiknek behorpad a hasa, oldalról arasznyi keskenyek. Az ilyen mehet már két lábon, ő a haladás, tuti, hogy evolúciós értelemben forradalmár vagyok.
A reformerek meg ingáznak a kettő közt, mindenkinek kell, hogy jusson valami.
A semjénzsolt kimondottan undorít. Ránézésre is ronda, a viselkedése meg egy rakás nyál. Egy óriási köpet a pasas, egy csula, vagy darabos takony, és ezt nyalja a rétváribence. Tuti, hogy buzi, és prostituált, hisz az egészet érdekből teszi. Az orbán is szörnyű, azon túl is, amit politikailag is csinál, mert olyan lett a képe, mint egy túlkelt pogácsa, a belétől meg már a bütykét se látja, mindehhez egy formátlan nagy valagat pakolt. A putyin bármekkora geci is, de még kúrásra alkalmas legalább. A dúródóra férje meg szinte érthetetlen, tuti, hogy azért ekkora náci, mert utálja magát. Láttam én már más buziból is olyat, aki utálta a saját buziságát, és direkt beállt katolikusnak vagy szerzetesnek, vagy miépesnek, hogy lehetetlenné tegye saját maga megélését -
A szexben betöltött szerepem - mármint hogy kúrok vagy kúrnak - ott dől el, milyen a partner. Akit akár ölbe kaphatok, azt megdugom. Aki alatt már összeszarnám magam, az inkább dugjon meg. Húsz centivel magasabb, vagy húsz kilóval többnél már röhejes lenne, ha én kúrnám.
Ha aktív vagyok, akkor nálam a kapitányság, a passzív ne ugráljon, pláne ne parancsolgasson. Aki azt mondja, hogy "engemnagyonmegkellhogybasszál", az mehet a picsába. Szóba se állok vele többé, az ilyen vegyen magának bérkúrót, nem pincér vagyok, hogy felvegyem a rendelést. Dumálni meg kúrás közben ne dumáljon. Olyankor én baszok, csak hörögni szoktam, meg sóhajtozni, vagy nyögni, meg artikulálatlanokat ordítani. Ha beledumálnak, hogy "adj nekem női nevet", meg "baszod a kis picsámat", vagy "mondd, hogy a kis kurvád vagyok", na, azokat örökre lehúzom a vécén.
Talál magának mást. Nem jogosít fel senkit a kisajátításra, hogy nagy a faszom.
Tejbegríz evőkből is kétféle van: aki szépen, szeletelve eszi, és gyönyörködik, milyen szép a fehér gríz, meg rajta a vékony, sötét kakaó - meg a zatyulós.
Utóbbi sose érzi meg a gríz és a kakaó ízét külön, nekem meg kész gyönyörűség a kétféle íz, ami harmadikká már evés közben alakul.
Ha meg kúrnak, akkor simulok a másik kedvéhez, legyen csak minél kanosabb. Aztán élvezzen belém, hadd érezzem, hogy távozta után is még mindig bennem van.
A puhapöcsűeket nem komálom. Legrettenetesebb, ha egy ilyen aktívnak hiszi magát. Megkúrni nem lehet vagy nincs kedvem, dugni meg nem tud lankadtan. Nyomul mégis, kisajátítani próbál, bosszantó. Ha meg szex közben felbosszantanak, akkor agresszió irányba fordul nálam a tesztoszteron.
A legjobbak a huszonévesek, azok még nem kövérek, rohadt kanosak, és tele vannak gecivel.
Nincs kormániám, de ezeket a tulajdonságokat imádom.
Faszmániám sincs, van, aki csak húszcentissel akar, nekem két tízcentis is megteszi. Bár matematikailag mégse stimmel, mert 4 tízcentist is otthagyok egy húszasért.
Ha valakivel belemegyek a szexbe, akkor beleadok mindent, akár az életem is, kockáztatok. A másik se óvatoskodjon velem gumival, tegye ki a bőrét a vásárra szépen. Ezt is persze az evolúcióra kenem: tölts tele, hogy ne férjen oda a másé, vagy teletöltöm, hogy kinyomjam a másét.
Ha engem kúrnak, akkor szorítom a seggem, ki ne menjen egy csepp is, ha meg újabb adagokat kapok rá, roppant elégedett, sőt, boldog vagyok. Bizonyíték, kellek még, izgató vagyok.
A nemibeteg-gondozót meg csókoltatom.
Direkt nem akarok összeszedni semmit, de hát ez veszélyes üzem.
Influenza-járvány idején is bemegyek dolgozni, vagy bevásárolok, vagy intézem a postát. Néznék is, ha lebaszna az orvos, miért nem hordok szájmaszkot.
Ha valaki kotonnal kotorászik, néha belemegyek, de többet vele nem találkozom.
A szexpartis sötétben pedig, ha meghallom, hogy csörög a gumi csomagolása, hogy felszakítsa és felhúzza, azonnal otthagyom.
Nem érdekel, mit gondol és hogyan érzi magát, ha tudom, én hogy érezném magam.
Nincs kompromisszum.
A fotózáshoz se volt kedvem, pedig jó volt a fény hozzá - szükség sincs rá, készítettem már idén több száz fotót magamról. Dokumentálom, hogy nézek ki ennyi idősen, aztán retusálok, mert hetven ráncból harmincat el nem fogadok.
Vettem be egy kanosító tablettát, de át kellett volna törnie a közöny falát a kanossághoz.
Nem akartam baszni, azt se, hogy engem.
Menjen mindenki a picsába -
Vannak ilyen napjaim.
Gyűlik a mosogatnivaló, a szemetet se viszem le, a levetett ruha szanaszét hever.
Nem is eszem, a fasz se tudja, hogy szaporodik mégis a koszos edény -
Begubózok.
Nem csinálok semmit, csak keresztbe tett lábbal ülök.
Most ez is nehéz volt, mert nőtt a seggemen egy pattanás, vagy kelés, vagy furunkulus.
Ülni se volt kedvem.
A bringa meg kizárt, mert pont az ülőcsont alá nőtt az a szar, kín volt a nyereg már csütörtökön is.
Takarítani kell ilyenkor, ez az egyetlen bevált recept. Rendet rakni, vagy mosogatni, vagy nekiesni a polcoknak, vagy vasalni.
Vagy az összest, váltogatva.
6.00-kor ébredtem, magamtól, érdekes volt ez a nullanulla. A kávéhoz-cigihez kivitt a rutin, utálat volt a reggel, nem esett még le, hogy szeretek élni.
Tekergett a füst fölfelé, a fregolin lógó száradt ruhákra.
Leszedtem, ne kapjanak újabb adagot, rápakoltam az előző adag vasalatlanra, aztán előszedtem a deszkát.
Nem nézhetem a köldököm napokat -
Furcsa, hogy a búcsúztatásra összejötteken a megrendülésen kívül az öröm mennyire látszott.
Talán azért, mert az érzelmeknek szabad útja lett?
Vagy mert évek óta nem láttam valakit, és most itt van?
Vagy mert végre elmondhattam azt, amit évek óta meg akartam osztani?
Emlékszem apám virrasztására, ott is így örültünk egymásnak.
A Mari meg a Kata meghalt. Tudtad? - kérdezte Era. -El akartam mondani a fészbukon, de nem találtalak.
Hogy mik meg nem férnek egyszerre -
Szerintem biszexuális vagyok, de ez titok. Bárkivel jólesne csókolózni, cicázni, kúrni, beszélgetni, aki tetszik, de akkora macera két irányba haladni - még ha az párhuzamos is - hogy nem vállalom. Egyszerűbb buzinak lenni, tiszta sor.
Vásárlásban meg továbbra is önkielégítő maradok.
A boltban még a többi vevő is idegesít, nemhogy bárki is vigyek oda -
Azt hiszem, a konzervativizmusnak meg a forradalmiságnak evolúciós gyökerei vannak. Sose tudtam volna megkúrni olyan pasast, akinek kutyában az ágyig lóg a hasa.
Tavaly megkúrtam egy nőt, rendességből, meg hülyeségből, tán kíváncsiság is volt benne, a mai napig bánom. Kevés dolgot bánok meg meg, utólag meg szart se ér, baszhatom. Akkora farka volt az akkori pasasomnak, hogy a kedvéért belementem, hogy megdugom a nőjét. Nagy melle volt, puha húsa, nőszaga, sose basztam ilyet. De az ágyig lógott melle meg a hasa, ahogy a gravitáció odabaszott neki, és nem találtam rajta fix pontot, csúszkált a csontján a húsa, brrrrrrr.... kemény húshoz vagyok szokva, meg keskenyekhez. Van, akinek bejön, nekem nem. Nagyon felkavart, hogy lehettem ekkora barom, most még egy nőt meg kell, hogy dugjak, nem lehet ez az utolsó nő az életemben.
Szerintem a betegségem gyökere is ez lehetett, kurva szar még rágondolni is, pedig egy éve lassan.
Vannak, akik vonzódnak a willendorfi- rubensi alkatokhoz, meg az aranyos-macikhoz. Szerintem ők az evolúciós szempontból konzervatívok. Nem kell a két lábon járás, tök mindegy, hogy négykézláb, vagy állva, egyforma a kiterjedés, visszaidázézia korai emlős időket.
Nekem meg azokra áll fel, akiknek behorpad a hasa, oldalról arasznyi keskenyek. Az ilyen mehet már két lábon, ő a haladás, tuti, hogy evolúciós értelemben forradalmár vagyok.
A reformerek meg ingáznak a kettő közt, mindenkinek kell, hogy jusson valami.
A semjénzsolt kimondottan undorít. Ránézésre is ronda, a viselkedése meg egy rakás nyál. Egy óriási köpet a pasas, egy csula, vagy darabos takony, és ezt nyalja a rétváribence. Tuti, hogy buzi, és prostituált, hisz az egészet érdekből teszi. Az orbán is szörnyű, azon túl is, amit politikailag is csinál, mert olyan lett a képe, mint egy túlkelt pogácsa, a belétől meg már a bütykét se látja, mindehhez egy formátlan nagy valagat pakolt. A putyin bármekkora geci is, de még kúrásra alkalmas legalább. A dúródóra férje meg szinte érthetetlen, tuti, hogy azért ekkora náci, mert utálja magát. Láttam én már más buziból is olyat, aki utálta a saját buziságát, és direkt beállt katolikusnak vagy szerzetesnek, vagy miépesnek, hogy lehetetlenné tegye saját maga megélését -
A szexben betöltött szerepem - mármint hogy kúrok vagy kúrnak - ott dől el, milyen a partner. Akit akár ölbe kaphatok, azt megdugom. Aki alatt már összeszarnám magam, az inkább dugjon meg. Húsz centivel magasabb, vagy húsz kilóval többnél már röhejes lenne, ha én kúrnám.
Ha aktív vagyok, akkor nálam a kapitányság, a passzív ne ugráljon, pláne ne parancsolgasson. Aki azt mondja, hogy "engemnagyonmegkellhogybasszál", az mehet a picsába. Szóba se állok vele többé, az ilyen vegyen magának bérkúrót, nem pincér vagyok, hogy felvegyem a rendelést. Dumálni meg kúrás közben ne dumáljon. Olyankor én baszok, csak hörögni szoktam, meg sóhajtozni, vagy nyögni, meg artikulálatlanokat ordítani. Ha beledumálnak, hogy "adj nekem női nevet", meg "baszod a kis picsámat", vagy "mondd, hogy a kis kurvád vagyok", na, azokat örökre lehúzom a vécén.
Talál magának mást. Nem jogosít fel senkit a kisajátításra, hogy nagy a faszom.
Tejbegríz evőkből is kétféle van: aki szépen, szeletelve eszi, és gyönyörködik, milyen szép a fehér gríz, meg rajta a vékony, sötét kakaó - meg a zatyulós.
Utóbbi sose érzi meg a gríz és a kakaó ízét külön, nekem meg kész gyönyörűség a kétféle íz, ami harmadikká már evés közben alakul.
Ha meg kúrnak, akkor simulok a másik kedvéhez, legyen csak minél kanosabb. Aztán élvezzen belém, hadd érezzem, hogy távozta után is még mindig bennem van.
A puhapöcsűeket nem komálom. Legrettenetesebb, ha egy ilyen aktívnak hiszi magát. Megkúrni nem lehet vagy nincs kedvem, dugni meg nem tud lankadtan. Nyomul mégis, kisajátítani próbál, bosszantó. Ha meg szex közben felbosszantanak, akkor agresszió irányba fordul nálam a tesztoszteron.
A legjobbak a huszonévesek, azok még nem kövérek, rohadt kanosak, és tele vannak gecivel.
Nincs kormániám, de ezeket a tulajdonságokat imádom.
Faszmániám sincs, van, aki csak húszcentissel akar, nekem két tízcentis is megteszi. Bár matematikailag mégse stimmel, mert 4 tízcentist is otthagyok egy húszasért.
Ha valakivel belemegyek a szexbe, akkor beleadok mindent, akár az életem is, kockáztatok. A másik se óvatoskodjon velem gumival, tegye ki a bőrét a vásárra szépen. Ezt is persze az evolúcióra kenem: tölts tele, hogy ne férjen oda a másé, vagy teletöltöm, hogy kinyomjam a másét.
Ha engem kúrnak, akkor szorítom a seggem, ki ne menjen egy csepp is, ha meg újabb adagokat kapok rá, roppant elégedett, sőt, boldog vagyok. Bizonyíték, kellek még, izgató vagyok.
A nemibeteg-gondozót meg csókoltatom.
Direkt nem akarok összeszedni semmit, de hát ez veszélyes üzem.
Influenza-járvány idején is bemegyek dolgozni, vagy bevásárolok, vagy intézem a postát. Néznék is, ha lebaszna az orvos, miért nem hordok szájmaszkot.
Ha valaki kotonnal kotorászik, néha belemegyek, de többet vele nem találkozom.
A szexpartis sötétben pedig, ha meghallom, hogy csörög a gumi csomagolása, hogy felszakítsa és felhúzza, azonnal otthagyom.
Nem érdekel, mit gondol és hogyan érzi magát, ha tudom, én hogy érezném magam.
Nincs kompromisszum.
2015. március 20., péntek
Nap, Hold, Sólyom
Rosszul éreztem magam rövid ideig, hogy fehér fehérrel, aztán megint fehér, de hamar kitörlődött, hisz tudtam, miről szól.
Fehér gyász
Semmi cicoma
Még festett ruha se.
Nagyon sok emlék tolult fel - 14-15 éves kori, meg össze-vissza
amikor eltekertünk Kecskemétre, edzés nélkül, rögtön 100 km - beestem az árokba visszafele, mert leállt a lábam - csak láttam, hogy hugyozok, de nem éreztem
amikor hazavittük az agyoncsomagolt diófácskát, a nagynénje a földet csókolgatta kibontás közben, és jajongott, hogy EZ se érezte magát jól az idegen földben
amikor kiszedtük a kis héját
amikor betettük mellé a fehér galambot, hogy zsákmányoljon, de az áldozat fejbe verte a ragadozót és együtt nőttek tovább
amikor kifogyott a benzin az M1-sen
amikor 11 órát stoppoltunk a Balatonra menet
amikor felszedtük a két tájszólásos libát
amikor Kata a térdét csiklandozta a történelem órán
amikor tévedésből egy csalánosban meztelenkedett egy lánnyal az éjszakában
amikor forgalmat számláltunk pénzért, és elaludtunk közben
amikor az esküvőjére menet a nyakkendőjét kötötte, anyja meg körbeszaladgálta sopánkodva, hogy jajkisfiam mégmeggondolhatod magad mégmostvisszaléphetsz
amikor faggatott a sógornőm, hogy csalja-e a férje
amikor elmondta, hogy 2 éve megcsalta, aztán darálta a mákot, meg házias lett egy nyárra, hogy meglegyen a bocsánat
amikor reggel 7-kor ette a gesztenyepürét a pacal után, piacról hazafelé jövet
amikor idomította az újabb meg újabb sólymát, karján ült éjjel-nappal, madárral a kezén aludt az újsággal körbetapétázott kanapén
amikor elszökött a madara, amit előtte napokkal vett fél millióért
amikor a birkáit pakoltuk a platóra
amikor fiatalok voltunk
amikor csak rólunk szólt az élet
Kinn, a réten szórják szét a hamvait, mondták. Tetszett, odajárt a sólymaival, saját rét, nagy terület. Nézheti onnan a madarakat, ha van örökkévalóság.
Lesz fa is, ültetnek az emlékére.
Ne feketébe menjek, mert az a föld, nem oda kerülnek a hamvai, hanem szétviszi a szél, a levegő színe meg fehér. Meg ez az ősi, a fehér gyász.
Dobolás lesz, sámándob, templomba sose járt.
Hogy jönne akkor egy csuhás ott, hogy misézne.
Nem az én temetésem, legyen akarata szerint.
Talán másfél km-re van a rét, feleségemmel gyalog vágtunk neki. Jött pár autó, fel akartak venni, de jó volt gyalogolni a tavaszi fényben. Tán egy órája lehetett a napfogyatkozás, érezni lehetett, hogy ráerősített a napsütés, hogy behozza a délelőtti lazulást.
- Rettenetesen félt a haláltól- mondta a feleségem -, azt akarta, hogy a nap 24 órájában fogja Zs a kezét. Pedig kába volt a tapasztól, egyre erősebbeket kapott. A fia meg akart vele beszélni, hogy ne haljon meg, szeretné, ha ő tanítani meg majd a kisgyerekét csúzlizni - a 4. hónapban van a felesége - de nem tudta elmondani. Ha meg levágott egy pici csíkot a tapaszból, hogy kommunikálni tudjon, akkor ordított a fájdalomtól... Az utolsó napok rettenetesek voltak, hiába a tapasz, ordított, hogy vedd ki, ami fáj... Amikor átmentem segíteni Zs-nak megfordítani, mert csupa felfekvés volt a teste... csont meg bőr. De az is úgy rászáradva. 50 kiló volt, amikor műtötték, azóta meg csak fogyott.
Hallgatott egy darabig.
- Szerintem attól lett beteg, hogy vagy 10 éve csak gyűlölködött már. Gyűlölte a zsidókat, a cigányokat, a buzikat. Ült a tévé előtt, aztán rángatott, hogy nézzem én is, hogy rohadt szemetek, hogy még ilyet, hogy ezektől van minden. Ezzel mérgezte magát.
Ja, konfliktust nem tudott feldolgozni, csak söpörte mindig a szőnyeg alá. Amikor beütött a válság, aztán szarul ment a szekér, kellett valami konkrét ellenség. Hogy ne magát utálja, hanem inkább valaki mást.
Pedig van zsidó is a családban, buzinak meg itt vagyok én. A régi szeretője meg szerintem cigány, szerelmes is volt belé, a fasz se érti ezt.
Nem neheztelek érte, a halál eltöröl mindent -
Amúgy is, szelektív a memóriám, csak a szépek jutottak eszembe napok óta, pedig direkt kutattam az agyamban valami szarabb emlék után.
Magam se tudom, miért hittem, hogy csak mi leszünk, legszűkebb család.
Sokan összegyűltek, tíz - húsz év óta nem látott arcok. Eljöttek a solymász barátai, a madarakkal, gimis ismerősök régről, meg az újabb hóbortja, a jurtázás meg ősmagyarkodás során szerzett ismerősei.
Kört gereblyéztek, fát halmoztak a tűzhöz, a dobosok gyakorolták az együtt dobolást. Már akkor zavart a táltos(?) vagy sámán(?) agymosása, hogy ugyemennyire más ezt a mai szent napon, az év utolsó napján, holnap lesz az újév, a megújulás, ugyemennyireérziktekezt, namondjátokmitéreztek -
Megjelent anyukája is, összetörődötten, öregen, összetöpörödötten, bátyja szinte vitte karjánál emelve. Rossz volt látni, elragadtak az érzelmek, de hamar elterelődött a figyelmem a táltos szertartásán. Szert tartok, ősi szert, aztán jött Árpád vezér, meg Koppány népe, borzalmas volt, ahogy a zavaros gondolataira meg magára terelte a figyelmet. Undorodtam tőle, mint a hitgyülis Németh-től, de azt el tudom kapcsolni, innen meg nem mehetek el. Csupa jobbikos-miépes ősmagyar, történelmieskedő féligazságokkal, hova keveredtem.
Nem tudtam a sógorra gondolni, mert szétzavarta az agyam, nem hagyta abba, csak mondta a magáét, élvezte, hogy szerepet kapott, iszonyat.
Kétszer is befejezte, de harmadszorra is belevágott.
- Ha meghalok, és valaki beszédet mond felettem, visszatérek, és meggyötörlek benneteket - mondtam a fiamnak meg a lányomnak. - Fölöttem senki se mondjon beszédet, aki eljön a temetésemre, hallgasson, és gondoljon magában azt, amit csak akar!
A fa tövéhez tettem a fehér tulipánt. Ezt is akartam eredetileg, de ezt a fiam hozta, mert az üzletben csak rózsát kaptam, azt meg a feleségem lakásában felejtettek a nagy beszélgetésben.
Kerültem a sámánt, végre lehetett gondolkodni.
Direkt gyalog jöttem be a rétről, többen is be akartak pedig hozni. Gondolkodnom kellett, meg emlékezni.
Megtanulni, hogy innentől nincs.
Béke veled
Béke poraidra
Emlékké váltál
Érdekesek voltak az útmenti fák
mintha túlvilági díszlet lenne
pedig csak az újraéledés meg az elmúlás
Egy bolond galamb 3 kört is megtett felettünk
ha tudta volna, hogy lentről 3 sólyom meg egy héja figyeli
most jutott eszembe, pedig még kint a réten, a búcsúztatáson láttam
tán a sógor vicce lehetett
vagykitudja -
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)