Seszerda

Nagyjából jó napot fogtam ki anyámnál: lépten-nyomon elvesztette a fonalat ugyan, de legalább nem izgatta.
Három újabb jelenség tűnt fel: a személyeket duplázta (tä még együssz, fijam,de amelyik Pestän lakik, azzaa nem tudom, mi van). Ma vettem először észre, hogy elfelejtette egy ismert, konkrét tárgy nevét (aközött a kettő közt van, amelyiknek szárnya van, oszt legyün ott elő = ágyneműtartó a két kétajtós szekrény közt). És eltűntek a macskák a házból, egyet se találtam.
- Ide, fijam, nem gyühet be macska, hunnan väsző ilyen hülyeségät? - reagált a dicséretemre.
- Ilyenkor elfelejti, hogy a múltkor még tele volt macskával a ház, vagy simán letagadja? - érdeklődtem, de választ adni nem tudott.
Nagyon össze van töpörödve.
Rávettem, hogyha gond a mát felidézni, beszéljünk a régről. Dédnagyanyám is úgy csinálta. Kapott is az ötleten, egy-kettőre nagyanyámnál kötött ki, nosztalgiázott, hogyan vitték sütni a lakodalmakba. Több történetbe is belekezdett, aztán elvesztette a fonalat, de mindegyikben valami sérelem bukkant elő. A sértők kizárólag apám famíliájára korlátozódtak.
- Olyan besűtt legény vót, sänkinek sä köllött - célzott valaki rég meghaltra - amellé híttak el kísérőnek a lagziba. Fijatal vóótam még, tán 13 - 14 éves, ee köllött männäm, a Panka vigyázott a kicsi fijamra. Mer kicsi vót még, tán tíz éves, nem hagyhattam a nagyapádra. A nagypapára is rá köllött nízni, nähogy tüzet csinájjon a pipávaa. Mer pipázott, sose szítta lä, csak úgy fújta. Ott vót az eeső uram is, nem ez a mostani, hanem a másik, amelyik ott bent, féére van eetemetve. Az a piszkos, az a rohadék, hogy a főőd vesse ki magábúú, az mäg képzeed, micsinát: ráíratta a sírkűre a nevit, mäg mellé az änyimet! Hát hogy gyün az ilyen ehhő?? - gurult indulatba.
- Azt a sírkövet maga csináltatta, anyu. Amikor apu meghalt.
- Één??? Érdekäs, én errű nem tudok, fijam.
Eltűnődött pillanatokra, aztán másra villant az agya.
- Ezt csak csöndbe mondom, titok! - váltott suttogásra. - Én tejjesen lä vagyok égve. Sämmi pézäm sincsen. Az a fijam, amelyik a víznéé lakik (engem nevezett néven), mindänämbű kiforgat! Eeväszi a nyugdíjam, nekäm sämmit sä ad! Összejáccik a póstássaa! Hijába kérdäm azt is, mikó hozza a nyugdíjam, csak nevet! Hogy nem gyütt még, most más a rend, oszt nevet csak! - hangosra váltott, méltatlankodva: - Nem hoz sä pézt, sä csekkät, kőne füzetnäm a gázt, mäg a villanyt, de má hónapok úta egy csekkät sä láttam!
- Megbeszéltük, anyu, hogy hozzá viszi a nyugdíját és a csekkjeit a postás. Mindent befizet maga helyett, mindenről elszámol pontosan.
- Hát, neki ez nagy fáraccság - váltott hirtelen. - Mit äsző, fijam? Főztem tésztát, ägyél! - kihúzta a kanalas fiókot, nézte, majd visszatolta. Kinyitotta a poharas szekrényt, "mit is keresäk?", majd visszacsukta.
- Egyen dinnyét, finom! - biztattam.
- Én az ilyet nem tudom mägänni, csak nyáron. Vidd csak ee, fijam!
- Hát nyár van most.
- Ugyan má, dehogy van! Tudom én azt, hogy mikó van!
- Rosszul jár az órája, késik fél órát, megigazítom.
- Nä nyújj hozzá, jó van az nekäm, ahogy van! Csak összekeversz vele! Vagy direkt baszogacc?
- Nem találom a csavarját - hazudtam, míg átállítottam. - Úgy maradt, ahogy volt. Megnyugodhat.
Gyanakvón nézte az órát. Rájöttem, csak nekem számít, fél óra ide, vagy oda. Nála se év, se szerda, se évszak, se ma, se holnap. Úgy működik az agya, mint nekem álom közben: arcok, terek, összefüggés és logika nélkül, ide - oda, kattintgatva.