A szupervízión három történetem keveredett egybe: egy szelíd hangú, agresszív hipochobder, akinek kaposi szarkómája van, ha vakarja, piros is lesz, egy borderline, aki titkolja állapotát, és mindenki elhagyja, meg Gy, aki rendre részegen hív, eltalálja, mikor a legjobb, vagy szarok, vagy keverem a rántást, vagy tekerek át a hídon az autók közt.
Töprengtem, mi bennük a közös?
Hagytam, hadd ülepedjen, találja meg a helyét, mert még nincs ott.
A tesóm is baszogatott. Felhívott kétszer is: egyszer a címem kérte, mert nem tudta pontosan, másodszor meg tudakolta, mikor megyek haza. Nem mondott mást, de éreztem a hangján, hogy sértődött, szinte láttam, ahogy foghegyről löki a szavakat.
A HIV se izgat mostanában. Bekapom reggel - este a tablettákat, pontos sem vagyok, de leszarom. Igaz, tudom, hogy a CD4-em 800-hoz közeli, a százalék 37 - 39, vírus nincs, de nem ezért nem izgat, messze nem ez a legnagyobb bajom.
A pasasok is csak jönnek - mennek, egy se hiányozna, ha sosem látnám többet. Bezárkóztam, mintha titkaim lennének. Terhel, ha szex után nem húznak haza. Kilelt a hideg a gondolatra, hogy az egyik együttélős kapcsolatot akar.
Velem.
Azt ugyan soha.
Bámultam ki a busz ablakán, hazafelé menet. Elkoptatta a késő ősz a színeket, nem takarták a lombok a táj rondaságait. Eszembe ötlött, milyen jó, hogy átrendeztem a szobát. Felhozom anyám, nem hagyhatom magára.
Összeállt a kép. Ürítem az életem, dobálom ki, ami nehéz, mert másra kell az energia.
Nem lesz egy darabig saját lakásom, magánéletem, nyugodalmam - de legalább a lelkiismeret-furdalás nem nyomaszt.
Anyámnak - épp egy tiszta szakaszt fogtam ki nála - felajánlottam, hogy elviszem magamhoz a télre. Felvidult, de azonnal tiltakozott: dehogy jön a nyakamra, a házat se tudja senkire se hagyni, a macskákat se hagyhatja magukra - meg "úgyse bírnáá ki ängäm, fijam".
Érveltem - hiába persze - nem lesz egyedül, 80 éves, megússza a téli fűtést, de agyáról lepattant a logika.
A tesóm már nagyon várt. Azt mondta, feladta.
- Nem győzöm má ezt a piszkos vín öregasszonyt, annyi a baj vele! Féläk, hogy fölbukik, de be sä ereszt néha magáhó, aztán mäg hun ezé - hun azé rángat, ha ű nem, akkó a szomszédok telefonálnak rám, hogy eriggy, nízd mäg anyádat, mer itt vót, azt mondta, főköti magát úgyis. Vittem neki Cavintont, rimánkodtam, de nem vätte be. A fél év alatt csak 10 szäm hiányzik belülle, de azt sä ű szädte be biztos. Hordtam neki äggy hónapig az ebédät. Cirkuszót, hogy vigyem oda, ahova akarom, neki ugyan nem köll. 3 nap múva ételhordóstul a szobába találtam az äggyiket, a másik lä vót pakóva a rádió alá, érintetlenű, csak a penísz hízott rajta. Vótam a szociális otthonba, elindítottam a fölvételt. Azt mondták, äggy év legalább, mer csak kihalásos alapon lässz hely. A muter nyugdíján fölű olyan havi 10 - 20 ezer lässz, amin hárman osztozkodunk. Illetve füzetünk. Kéntelen läszäk a drágalátos testvéräddee havonta találkozni, hogy beszäggyem a pézt. Itt írd alá - tolta elém a felvételt kérelmező lapot.
Míg a lapot olvasgattam, tovább darálta, amit hallott: később majd pelenkára is kell pénz, mert ez a betegség olyan, hogy egy idő múlva a szükségleteit is elfelejti szabályozni.
Elképzeltem, hogy megvizsgálja végre anyámat egy orvos, elképzeltem, hogy gyógyszert kap, vagy vért vesznek tőle. Elképzeltem, hogy ellenáll, sikít, átkozódik. Elképzeltem, hogy érzi majd magát negyedmagával egy szobában - bennünket is alíg bír ki.
Életfogytiglan, onnan már sosem jön haza.
Aláírtam
a
papírt.
Mondtam persze, hogy felhozom magamhoz. De az is életfogytiglan neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése