Miért a csönd

Jó ideje az anyám körüli patthelyzet köti le az agyam.
Nem írok róla, mert megtanultam, hogy a blogommal való őszinteség is hozhat kínos helyzetet.
Hogy
lehet
azt
leírni,

hogy várom,


mikor hal meg

szegény?


Bódorog mostanság, ismeretleneknek meséli, hogy gyilkos a családja, rablók a gyerekei.
Aztán elbizonytalanodik, mert gyerekről csak a macska jut eszébe, sicc, sicc!
Kérdezte legutóbb, ki is vagyok.
Azt mondta, érdekes, ezt felírja valahova, el ne felejtse.
A telefonja fölött kint vannak a telefonszámaink.
Nem tudja, mik azok, kik az ismeretlen nevek melléjük írva.
A fiammal mentem múltkoriban hozzá. Nem tudta, ki ő, aztán nem hitte, aztán elfelejtette azt is, hogy én ki vagyok. Ismételgette magában, aztán hangosan a mondatokat, aztán a feleket, aztán csodálkozott, miért mondogatja ezeket.
Ki akarta találni, ki kicsoda, de szétszakadtak a láncszemek folyton.
Mondtam neki, ne törje az agyát, hisz bennünket, a gyerekeit se tud felsorolni.
Fölvidámodott hirtelen: - Télleg! Igazábú azt sä hiszem, fijam, hogy nekäm gyeräkeijim vannak. Ez olyan érdekäs.
Az órája a nyári és a téli időszámítás közt félúton áll. Be akartam állítani. Nem hagyta. Jó neki így. A naptár 2011. október 3. hetén állt, átlapoztam. Rossz naptár, mondta, régi már, de még jó neki. Ne lapozgassam, minek? Nem tudja akkor, mi van most.
Karácsony, feleltem neki.
Eltűnődött a szón, aztán megrántotta a vállát. Beindult benne a rugó, mint amikor süteményért szalad, aztán megállt pár lépés múlva, hogy hova is megy. Tétovázott, benyitott a fűtetlen nagyszobába. Válla fölött láttam a kipakolt karácsonyfát. Úgy látszik, lehetett nemrégiben tiszta pillanata neki.