Pál napja

Aszongyák, ha Pál napja gyün köddee, embär, állat hull döggee.

Nem volt köd szerencsére, havazott.
Akkor vettem észre, amikor ajtót nyitottam F-nak (visszatérő szerető). Sok időt kihagytunk a nyavalyám miatt, féltem is, hogy ártani fog. Nagyon be volt indulva, mondtam, hogy óvatos legyen, később meg, hogy ne nyomja beljebb, fáj, de se látott - se hallott, rémületemben még az erekcióm is oda. Elképzeltem, hogy csupa vér lesz a lepedő, kész égés, csikorgattam a fogam, beletörődtem, hogy tövig veri. De nem lett semmi gáz, heuréka, kibírtam, állta a seggem.
Végre. Örültem, mint aki megkapta az érettségi bizonyítványt.

Anyámos napot terveztem, a buszig még maradt is pakolászni időm.
Ronda locs-pocs volt kint, Pestnek nincs érzéke a télhez, a tetőkön is alig látszott a hajnali hó.
A várost elhagyva már kifehéredett a táj. Szokatlan volt, és szép, nem untam el hazáig nézni.
Praktikus okokból a bátyámhoz mentem előbb: ő szokta rendezni a fizetni valókat az otthonban, aztán bedobjuk a ránk eső részt.
Nem várhatok a pénzzel: nyugdíjas már, a felesége is alig keres a napi 8 óra melóval, egyedül többet kapok, mint ők ketten.
Gondterhelt volt: járt bent anyámnál. Magába volt zuhanva, nem kommunikált velük, csak ült a széken, se evett, se ivott, még csak nem is hablatyolt. Ki akarták csalni a télikertbe, de nem mozdult.
- Mi van, ha mäg fog halni a mutär? - kérdezte, nem is tőlem, csak úgy magától. - Az otthonban nem hagyják, csak 2 óra hosszáig, ha mäghalt, eevitetik, rögtön intézni köll a temetést. Féére kő raknunk havonta ägy tizest, mer nekäm sämmi spóró't nincs, gondolom, nekäd sä... ägy temetés mäg akár hatszázezer is lähet. Nemtom, ha hamvasztva van a mutär, akkó mennyi,de akkó sincsen ingyen.
- Főszámónak olyan árakat, hogy az embär haja égnek áll - kontrázott bele a sógornőm. - Ha harangoztatni akarunk, akkó a papnak ki kő füzetni az eemaradt templombért, mer' csak akkó harangoztat. A Zsigáéktú is eekért 30 ezret, plusz még a temetést, hogy prédiká't.
- Miért? Mi harangoztatni akarunk? - kérdeztem bele, de rögtön lehurrogott a bátyám.
- Nem temethessük el, mind a kutyát... mit szónának a népek? A mutär má' csak mägérdemöl ennyit.

Anyám egy székbe roskadva találtam. Nem jó szó, hogy szundikált, olyan, mintha meg lenne időszakosan halva. Megérintettem a vállát, köszöntem, de csak nézett rám révülten. - Jó rägge't - mondta, és összefüggéstelenül mindenfélét beszélt.
Hogy összetöpörödött... hétről - hétre kisebb.
Nem sütöttem most, illetve, amit sütöttem 2 napja, túl kemény lett mára, így csak boltit vittem. Piskótatallér, szereti, kis lekvár és csoki a tetején, jó puha, el tudja rágni.
Most nem rágta, hanem tördelgette. Csokidarabok, és morzsák lettek mindenfelé, maszatos kezét néha megtöröltem. Talán a másodikat majszolgatta, amikor észrevettem: nincs bent a foga. Kérdeztem: hova lett? Nem értette a kérdést, de válaszolt, illetve válasz gyanánt hablatyolt valamit.
Vittem neki egy kis plüss schnauzert. Nagyon örült neki, csókolgatta - dédelgette. - Mi lesz a neve? - kérdeztem. Fura volt, amikor kimondta apám nevét. Nem is azon lepődtem meg, hogy egy plüsskutyának szánja, hanem hogy eszébe jut még ez a két szó.
Messziről nézve úgy tűnt: beszélgetünk. Gesztikulált, mondta folyamatosan, de a mondatokban nem volt se alany, se állítmány, se realitás, se összefüggés.
A kutyára és a süteményre odasomfordált pár öregasszony. Az egyik könnyek nélkül bőgött, "mindent megtettem érte" - ismételgette, de a másik kommunikált.
- Van magának felesége? - Van. - Gratulálok! Gyerek is van? - Unoka is. - Hát, igazán gratulálok. Hol lakik? - Pesten. - Melyik részén? - A közepén. - Az nagyon szép hely, gratulálok! Én a 17-ben laktam. Van felesége? Fia? Lánya? Gratulálok. Akkor nem is vesz el engem feleségül? - Nem, mert van már feleség.
- Kár.Szexeltünk volna. Maga merre lakik? Én Lőrincen. Özvegyen, mert meghalt az uram. Parkettás volt, kimarta a torkát a gőz. Már nem lehetett segíteni rajta. Kijártam a nagybanira, vettem zöldséget, azt árultam. Magának van felesége?
Anyám felkelt. - Pisilnem kő. Örültem, hogy észrevette. Sokáig nem jött vissza, túl sokáig, az alkalmi kérőm meg elöntött a visszatérő kérdéseivel. Egyszer csak észrevettem, hogy anyám a mellettünk lévő társalgóból jön ki. - Eltévedt? Jöjjön, üljön le! - Jó, jó - intett, aztán megfordult, és visszament. A társalgóban egy széken kucorgott, felvette az alvó-félhalott tartást. Zavartam, nem tudta, ki ez a tolakodó idegen.

A lányoméknál a sógornőmbe botlottam. A sógort múlt pénteken operálták, nem volt széklete már 7 napja. Bevitte a fia vizsgálatra, de onnan rögtön a műtőbe tolták. - Hogy van - kérdeztem, de hát hogy lenne...
- Kivezették neki a végbelét a hasra, ide - mutatta. - Megkönnyebbült, az orvos meg is dicsérte, mert 2 múlva megindult a széklete. De olyan lassú a bélmozgása, hogy amit megevett, 5 nap múlva jött csak ki. Nem csináltak semmit. Gyógyszert se adtak neki, csak fájdalomcsillapítót. Azt mondták, hogy a vastagbele meg a végbele tele van daganatokkal, meg a máján is annyi, szóródva mindenhol, hogy nem is működik a neki. Be van sárgulva tisztára. 55 kiló volt, amikor bevittük (régen 95), most meg 53. Szerintem ennyi széklet jött ki belőle. Nem műtik, nem sugarazzák, ki se bírná, úgy le van gyengülve. A kemót meg a mája miatt nem bírná. Nem tudom, mennyi ideje van, mondtam a doktornak, tudni sem akarom, nem akarom várni a halálát. Ne menj be hozzá, senkit se akar. Beszélgetni se akar senkivel, azt mondja, ő jól elvan ezzel a csönddel. Én se beszélgetek vele, csak bemegyek, odaülök, és fogom a kezét. Vagy igazítok valamit.

Az unokák aludtak, későn kezdték a hó miatt a délutáni alvást. Már a buszhoz készülődtem, amikor berobbantak a nappaliba. Gyurmát kellett nyújtani, elkísérni 5 lépésre, mert ott van valami, aztán sétálni, játékpalacsintát csinálni, most építsünk, nem is tudom, hogy lehet energiával bírni ezt az életszakaszt.

Itthon végre időm lett, hogy befejezzem a reggeli kapkodva-kimosva vécézést. Amikor kész lettem, megdöbbentem: egy hosszú, normális vastagságú meg állagú gyurma kanyargott a vécécsészében. Tavaly június óta az első! Legszívesebben lefényképeztem volna, és szétküldöm mindenkinek: lám, már tök rendeset szarok! - de lemerült az elem a fényképezőgépben. Így csak magamban örültem. Sokáig néztem, sajnáltam lehúzni.
Megdolgoztam érte.
Bizakodó vagyok.