Már tizennégy napja hosszantartó, súlyos betegségem van.
Kiderülhet persze,
hogy túlijedeztem a dolgot,
de majd akkor megrántom a vállam.
Nem élem magam ebbe, mert optimista verzió.
Radikális változás állt be az életemben.
Központi kérdés, hogyan kakilok.
Csecsemőnek jó lennék már.
Rendelőkről rendelőkre járok.
Fonnyadt, beszáradt vénember lettem 2 hét alatt.
Senki se mondja: de jó a segged, azannyát, de jól szorítasz -
Kibírtam simán, ha megkúrtak huszan
most meg egy seggmosás is izzasztó feladat.
Hazahoztam akár hat adag gecit - ki se folyt -
most meg örülök, ha a fingom visszatartom.
Biztos van ettől rosszabb, de
nekem
MOST
EZ A ROSSZ.
Az örökkévalósághoz képest lófasz az eltelt két hét
de tőlem végleg elvett idő.
Az előre kitűzöttek meg idegesítően messze vannak
nulla bennem a türelem.
A szövettenyésztés eredménye két - három hét, azaz július vége -
A szaros ultrahangvizsgálatra 25-re kaptam időt, pedig már most is megvan a panaszom -
A kolonoszkópia cifrább: csütörtök délután telefonálhatok, és majd kapok valami messzi időt, amikor átnézik a valagam -
Böngészem a maszekokat: az UH vizsgálatot megcsinálják már 11 ezerért, kibírható.
Kolonoszkópia: 70- 250 ezer közti, ez már húzós.
És ez még csak a tudáshoz visz közel, a seggemmel a helyzet ugyanaz.
Kell még egy hentes, aki szakszerűen szétdarabol.
Vajon sorra kerülök a TB-mmel az idén?
Akkor meg siettetni minek?
Nem haragszom az orvosokra - nekem sürgős, nem nekik.
Nem mondták eddig sehol, hogy nem látnak el - de azt se mondták: azonnal.
Értelme sincs ugrálnom.
A háziorvosnál 11-kor a harmincadik voltam.
Egy nővér szaladgál, nyakába baszták 3 ember dolgát.
De a sebésznél volt géz - ez biztató - mert az se szokott lenni mindig.
Kéretik nem aggódni értem: elvagyok.
- a dühöm ki kell adnom valahol.
A délelőttök szarok, de ki lehet bírni
a délutánok jók.
Házhoz kötött - pontosabban: klozethoz kötött -vagyok, a pórázom cirka kétórányi út.
Étvágy van, vagy ha nincs, azt is leszarom. Eszem, muszáj, visszaszedtem már másfél kilót.
Vagy csak nem tojtam ki még?
A mai 10 szarás együtt se tett ki egy rendes adagot.
2014. július 8., kedd
2014. július 6., vasárnap
Se jurta, se rezonálás
A fiam messzebb lakik, szomszéd falu, rég nem jártam náluk. Megkértem, jöjjön ki elém a vonathoz majd, mert piszok messze laknak (a mostani gyaloglókámhoz, de ezt nem mondhattam).
Minden óranegyedkor indul vonat az új menetrend szerint, szuper, lesz választék.
Felkeltem fél 5-kor, mert mozogni kell, meg szöszölni, hogy meglegyen a reggeli szülés. Nem kockáztathatom, hogy útközben kapjon el: hangokkal jár a fájdalom. Meg tusolni kell utána, és heverészni, hogy a rosszullét elmúljon.
Fél 9-kor sikerült valami produkálni, de éreztem, nem az igazi. Pakolászni kezdtem utána, lesz, ami lesz, de nem mertem elindulni.
Fiam közben rám telefonált, melyik vonathoz jöjjön ki - egyre hülyébben éreztem magam, hogy az egész napjuk eltolom.
Már indulnom kellett volna a megbeszélt járathoz, amikor elkapott a görcs. Ezt talán még a nagyothalló szomszéd néni is hallani szokta, mert 2 napja szorgalmasan locsolja a virágaim.
Elterültem utána az ágyon, kiment belőlem minden erő.
Fél 11-kor végre elindultam. Nehéz volt a táskám: vittem egy csomó játékot, menyemnek négyféle lekvárt, meg kóstolónak süteményt. Anyámnak is pakoltam, tán a hasa az egyetlen, amin keresztül el lehet érni.
Már az utcán villant csak be, hogy a fényképezőgépet itthon hagytam. Nem lehet, akartam egy - tán utolsó - felvételt készíteni. Megerőltető volt a potya lépcsőmászás újra, sürgetett, nehogy ezt a vonatot is lekéssem, de vitt az akarat, és majd kiszakadt a seggem.
Bámultam a megszokott tájat, de nem fájt nézni. Örültem, hogy még egyszer láthatom, megadatott, nagyon jó érzés.
Az állomáshoz a nagyobbik unokámmal jött ki a fiam. A kicsi azonnal lecsapott rám, határtalanul cserfes. Papa így, papa úgy, játszol velem, sétálunk, mászol velem ugye, mondasz mesét, alig tudtam a fiammal szót váltani.
Megdöbbent, amikor megmondtam neki. Megszokta, hogy nincs velem gond, elkormányzom magam, elvagyok jól egyedül.
- Hallom, a sógorom is.
- Ja. Nem ismernéd meg, úgy lefogyott. Fél éve kínlódik, szegénynek áttét van már a máján is. A sógornőd szerint az évek alatt összeszedett méreganyagoktól van... Mert nem volt hajlandó vele tisztítókúrázni... Hallottam fiam hangján, hogy ő sem hisz a hókuszpókban.
Nagyon jó volt náluk.
Az ölembe adták a picit - 5 hónapos már - fotó is készült.
Az én fiam, ő is dokumentál.
Átvitt anyámhoz. Azt hittem előre, hogy ez egy nagy kérés lesz, de mindenáron egész Pestig el akart hozni.
Felkészítettem, ne döbbenjen meg, ha anyám meglátja. Meg az otthont, ahol csak demensek vannak.
Ment bent a ventilátor, hűvös is volt a kinti hőséghez képest, de orrbavágott a csípős pisiszag. Itt szinte mindenkit pelenkáznak már, az ajtót meg zárva kell tartani, mert szétszökdösnének a lakók. Ebben az időben gutaütést kapnának.
Kimentünk a télikertbe anyámmal. Nem ismert meg, magázott folyton, a fiam meg végképp összezavarta. Jött mégis engedelmesen a két idegennel, jópofáskodott, karattyolt összevissza.
Megnéztem a kezén a múltkor felfedezett sötét foltokat. Nem nőttek, talán nem melanóma. Vidám volt, rácsodálkozott mindenre, csak a sütemény nem csúszott neki most. Dicsérte, hogy jó, de a fele ottmaradt. A tavacskánál hosszan nézte a halakat. Mik ezek, kérdezte, aztán megtoldotta, hogy neki kiszoktak jönni a partra. Ügyesek, ezt mondanak, meg azt, nem nagyon tudta, kinek beszél, de néha tegezőre váltott.
Felhívta közben a fiam az anyja. Láttam a képén, hogy kínosan röhög, átadta a telefont inkább.
- Idefigyelj! - parancsolt a feleségem - FELTÉTLEN!!! menjetek el a nemtudomkicsodához, tudod, ki az? Elmondom, hol lakik: - elmondta. Csak a lánya lesz otthon, de tudja, miről van szó, ők árulják a készüléket, mágneses rezonancia. Nem érdekel, hogy hülyeségnek tartod, de azt feltétlen! megveszed. Van nálatok pénz? Ha nincs, majd én átviszem! Az anyja nincs most otthon, mert jurtát állítanak, de a lánya is el tudja mondani a használatát.
Csak hallgattam hülye képpel - anyám kíváncsian figyelt, ki kiabál - a feleségem eddig nem hitt ezekben a szarokban. Meg akar menteni, rendes tőle, tulajdonképpen segíteni akar. Bólogattam mindenre, hogy jó, meg oké, régen is ezzel ráztam le, ha valamit fel akart vitetni a padlásra.
- Azt hiszem, rajtad veri le anyád, hogy nem fogadok szót neki... - néztem a fiamra. Mondd meg neki, hogy te mindenáron akartad, de ismer már, milyen hülye makacs vagyok.
Indulnom kellett.
Átöleltem anyám, háromszor is, talán utoljára.
Kint, az autónál megmakacsoltam magam:
- Eredj haza a gyerekekhez, tiszta kár lenne most Pestig furikáznod. A buszt kényelmesen elérem - mondtam szilárdan.
- Tudom, magadban akarsz lenni, jó - adta be a derekát. - Ha taxizni kell, vagy fizetni az orvosnak... tudom, hogy szoktál a pénzzel lenni, de nekem van. Ne szégyellj szólni, ha kell... Vagy, ha bármi van...
Átölelt, aztán megint, pedig nem szokása.
Nem néztem vissza, ne lássa az arcom.
Rágyújtottam. Ez a kapadohány biztos nem árt annyit, mint egy tisztítókúra.
Csak mentem, de még mindig nem ért utol. Lépésben követett az autójával.
Sír talán? De jó, hogy lebeszéltem a pesti útról... én is pont ilyen idős voltam, amikor apám meghalt.
Beszívtam a megszokott gyerekkori levegőt. Más már ez a falu, de hát hány év szállt el... és még láthattam.
A megállónál maradt időm egy sörre még. Kellett alibinek, hogy WC-re mehessek, nem távozhattak a gázok délelőtt 10 óta. Akárhányszor töröltem, mindig véres lett a papír, visszarángatott a nosztalgiából a realitásba.
Minden óranegyedkor indul vonat az új menetrend szerint, szuper, lesz választék.
Felkeltem fél 5-kor, mert mozogni kell, meg szöszölni, hogy meglegyen a reggeli szülés. Nem kockáztathatom, hogy útközben kapjon el: hangokkal jár a fájdalom. Meg tusolni kell utána, és heverészni, hogy a rosszullét elmúljon.
Fél 9-kor sikerült valami produkálni, de éreztem, nem az igazi. Pakolászni kezdtem utána, lesz, ami lesz, de nem mertem elindulni.
Fiam közben rám telefonált, melyik vonathoz jöjjön ki - egyre hülyébben éreztem magam, hogy az egész napjuk eltolom.
Már indulnom kellett volna a megbeszélt járathoz, amikor elkapott a görcs. Ezt talán még a nagyothalló szomszéd néni is hallani szokta, mert 2 napja szorgalmasan locsolja a virágaim.
Elterültem utána az ágyon, kiment belőlem minden erő.
Fél 11-kor végre elindultam. Nehéz volt a táskám: vittem egy csomó játékot, menyemnek négyféle lekvárt, meg kóstolónak süteményt. Anyámnak is pakoltam, tán a hasa az egyetlen, amin keresztül el lehet érni.
Már az utcán villant csak be, hogy a fényképezőgépet itthon hagytam. Nem lehet, akartam egy - tán utolsó - felvételt készíteni. Megerőltető volt a potya lépcsőmászás újra, sürgetett, nehogy ezt a vonatot is lekéssem, de vitt az akarat, és majd kiszakadt a seggem.
Bámultam a megszokott tájat, de nem fájt nézni. Örültem, hogy még egyszer láthatom, megadatott, nagyon jó érzés.
Az állomáshoz a nagyobbik unokámmal jött ki a fiam. A kicsi azonnal lecsapott rám, határtalanul cserfes. Papa így, papa úgy, játszol velem, sétálunk, mászol velem ugye, mondasz mesét, alig tudtam a fiammal szót váltani.
Megdöbbent, amikor megmondtam neki. Megszokta, hogy nincs velem gond, elkormányzom magam, elvagyok jól egyedül.
- Hallom, a sógorom is.
- Ja. Nem ismernéd meg, úgy lefogyott. Fél éve kínlódik, szegénynek áttét van már a máján is. A sógornőd szerint az évek alatt összeszedett méreganyagoktól van... Mert nem volt hajlandó vele tisztítókúrázni... Hallottam fiam hangján, hogy ő sem hisz a hókuszpókban.
Nagyon jó volt náluk.
Az ölembe adták a picit - 5 hónapos már - fotó is készült.
Az én fiam, ő is dokumentál.
Átvitt anyámhoz. Azt hittem előre, hogy ez egy nagy kérés lesz, de mindenáron egész Pestig el akart hozni.
Felkészítettem, ne döbbenjen meg, ha anyám meglátja. Meg az otthont, ahol csak demensek vannak.
Ment bent a ventilátor, hűvös is volt a kinti hőséghez képest, de orrbavágott a csípős pisiszag. Itt szinte mindenkit pelenkáznak már, az ajtót meg zárva kell tartani, mert szétszökdösnének a lakók. Ebben az időben gutaütést kapnának.
Kimentünk a télikertbe anyámmal. Nem ismert meg, magázott folyton, a fiam meg végképp összezavarta. Jött mégis engedelmesen a két idegennel, jópofáskodott, karattyolt összevissza.
Megnéztem a kezén a múltkor felfedezett sötét foltokat. Nem nőttek, talán nem melanóma. Vidám volt, rácsodálkozott mindenre, csak a sütemény nem csúszott neki most. Dicsérte, hogy jó, de a fele ottmaradt. A tavacskánál hosszan nézte a halakat. Mik ezek, kérdezte, aztán megtoldotta, hogy neki kiszoktak jönni a partra. Ügyesek, ezt mondanak, meg azt, nem nagyon tudta, kinek beszél, de néha tegezőre váltott.
Felhívta közben a fiam az anyja. Láttam a képén, hogy kínosan röhög, átadta a telefont inkább.
- Idefigyelj! - parancsolt a feleségem - FELTÉTLEN!!! menjetek el a nemtudomkicsodához, tudod, ki az? Elmondom, hol lakik: - elmondta. Csak a lánya lesz otthon, de tudja, miről van szó, ők árulják a készüléket, mágneses rezonancia. Nem érdekel, hogy hülyeségnek tartod, de azt feltétlen! megveszed. Van nálatok pénz? Ha nincs, majd én átviszem! Az anyja nincs most otthon, mert jurtát állítanak, de a lánya is el tudja mondani a használatát.
Csak hallgattam hülye képpel - anyám kíváncsian figyelt, ki kiabál - a feleségem eddig nem hitt ezekben a szarokban. Meg akar menteni, rendes tőle, tulajdonképpen segíteni akar. Bólogattam mindenre, hogy jó, meg oké, régen is ezzel ráztam le, ha valamit fel akart vitetni a padlásra.
- Azt hiszem, rajtad veri le anyád, hogy nem fogadok szót neki... - néztem a fiamra. Mondd meg neki, hogy te mindenáron akartad, de ismer már, milyen hülye makacs vagyok.
Indulnom kellett.
Átöleltem anyám, háromszor is, talán utoljára.
Kint, az autónál megmakacsoltam magam:
- Eredj haza a gyerekekhez, tiszta kár lenne most Pestig furikáznod. A buszt kényelmesen elérem - mondtam szilárdan.
- Tudom, magadban akarsz lenni, jó - adta be a derekát. - Ha taxizni kell, vagy fizetni az orvosnak... tudom, hogy szoktál a pénzzel lenni, de nekem van. Ne szégyellj szólni, ha kell... Vagy, ha bármi van...
Átölelt, aztán megint, pedig nem szokása.
Nem néztem vissza, ne lássa az arcom.
Rágyújtottam. Ez a kapadohány biztos nem árt annyit, mint egy tisztítókúra.
Csak mentem, de még mindig nem ért utol. Lépésben követett az autójával.
Sír talán? De jó, hogy lebeszéltem a pesti útról... én is pont ilyen idős voltam, amikor apám meghalt.
Beszívtam a megszokott gyerekkori levegőt. Más már ez a falu, de hát hány év szállt el... és még láthattam.
A megállónál maradt időm egy sörre még. Kellett alibinek, hogy WC-re mehessek, nem távozhattak a gázok délelőtt 10 óta. Akárhányszor töröltem, mindig véres lett a papír, visszarángatott a nosztalgiából a realitásba.
2014. július 5., szombat
Szegény sógor
Felhívtam a lányom, otthon lesz-e holnap - de kiderült, a női szekció a Balatonban áztatja a lábát. Menjek le hozzájuk, invitált azonnal, ráérek úgyis.
Á.. nem, nyökögtem (pénzed nincs? programod van?), de nem akartam elbaszni a nyaralásukat. Mismásoltam, gyanakvó lett, visszahívott kétszer is. Muszáj voltam megmondani.
- Basszus...! Jó hogy megmondtad, mindenféle rémeket képzeltem, már azt hittem, hogy melanóma.
- Az mivel rosszabb? Azzal legalább tojni lehet.
Tudom, nála a melanóma a rémség, az anyajegyei miatt.
- Tisztára, mint a sógorod... tudtad, hogy neki meg a vastagbelében találtak? Kettő is van, pár centire egymástól. Nem tud dolgozni, tisztára gyenge.
Meglepődtem. Szegény Á. Gyerekkori barátom volt, nőzni is együtt jártunk, így lettünk sógorok. Fiatalabb 9 hónappal, nem dugták meg soha, és nem is dohányzott.
Nem igazságos az élet.
Hálás lehetek neki most, mert így nem volt akkora trauma.
Magamnak is hálás vagyok, hogy napközben jól elgyászoltam magam. Egész jól ment a tárgyilagos.
Á.. nem, nyökögtem (pénzed nincs? programod van?), de nem akartam elbaszni a nyaralásukat. Mismásoltam, gyanakvó lett, visszahívott kétszer is. Muszáj voltam megmondani.
- Basszus...! Jó hogy megmondtad, mindenféle rémeket képzeltem, már azt hittem, hogy melanóma.
- Az mivel rosszabb? Azzal legalább tojni lehet.
Tudom, nála a melanóma a rémség, az anyajegyei miatt.
- Tisztára, mint a sógorod... tudtad, hogy neki meg a vastagbelében találtak? Kettő is van, pár centire egymástól. Nem tud dolgozni, tisztára gyenge.
Meglepődtem. Szegény Á. Gyerekkori barátom volt, nőzni is együtt jártunk, így lettünk sógorok. Fiatalabb 9 hónappal, nem dugták meg soha, és nem is dohányzott.
Nem igazságos az élet.
Hálás lehetek neki most, mert így nem volt akkora trauma.
Magamnak is hálás vagyok, hogy napközben jól elgyászoltam magam. Egész jól ment a tárgyilagos.
Befalazott háziasszony
Vagy az hiányzott, hogy szabadon jól kibőgjem magam,
vagy a takarítás tett jót -
vagy hogy végre főzni kezdtem?
Vagy beraktam mosni a ruhákat -
vagy tán, hogy túl vagyok egy döntésen?
a faszom se tudja.
De most jó, szinte gyanúsan könnyű.
Furcsa ez a bennem lévő szeszélyes.
Reggel leszámoltam bringás korszakommal, és vettem egy bérletet.
Elmentem feltúrni egy két hete kiszemelt Hádát.
"Jézus újra megszületik benned, ha szeretsz"
- olvastam egy templom falán.
Annyi bennem a Jézus,
hogy nem is csoda ez a túlburjánzás -
Fel kellett raknom a foncsorost, nem látni be mögé.
Gáz a hetes buszon bőgni.
Engem már minden eltalál?
Idegesítettek a boltban tülekedő népek.
Idegesített, hogy minden kiszúrt cucc mellé odakerült a miapicsának kérdés -
de megtaláltam életem legjobb bringás gatyeszát, meg egy felsőt mellé.
- KUSS! - nyomtam félre a kéretlen kérdést.
Kell.
Használni fogom még.
Visszafelé 3 körüli kiskölök nyarvogott a buszon. Idegesített.
- Csendben legyél Árpád - feddte őt az anyja - 40 percig leszünk a buszon, ki kell bírnod még! Anyai teendőit befejezve kibámult az ablakon, meg se szólalt többé.
Tán a családok a buzik ellen tüntetésre megy, s Árpáddal veri majd a buzikat?
Tán odamegyek, beszélek a gyerekkel: kussolj be kishaver, kapsz cserébe egy mesét -
Hogy a lányom mennyivel jobb anya
az unokák milyen édesek -
Eztán csak ezt a foncsoros szemüveget hordom, még sötétben is.
Leszálltam a Huszár utcánál, jól esett a gyerekhisztizés nélküli szabad levegő.
Siettem haza, mert beképzeltem, hogy tán átvéreztem a gatyám.
Lesülne rólam a bőr, az lenne a halál -
Semmi nyom - nyugodtam meg itthon. A seggem is máshogy fáj.
Érzem, hogy tegnap összeturkáltak teljesen, de ma valahogy nincs mellé az a fájdalmas nyomás.
Lehet, hogy elfolyt belőle a vér, vagy mi, amikor átszúrták?
vagy a takarítás tett jót -
vagy hogy végre főzni kezdtem?
Vagy beraktam mosni a ruhákat -
vagy tán, hogy túl vagyok egy döntésen?
a faszom se tudja.
De most jó, szinte gyanúsan könnyű.
Furcsa ez a bennem lévő szeszélyes.
Reggel leszámoltam bringás korszakommal, és vettem egy bérletet.
Elmentem feltúrni egy két hete kiszemelt Hádát.
"Jézus újra megszületik benned, ha szeretsz"
- olvastam egy templom falán.
Annyi bennem a Jézus,
hogy nem is csoda ez a túlburjánzás -
Fel kellett raknom a foncsorost, nem látni be mögé.
Gáz a hetes buszon bőgni.
Engem már minden eltalál?
Idegesítettek a boltban tülekedő népek.
Idegesített, hogy minden kiszúrt cucc mellé odakerült a miapicsának kérdés -
de megtaláltam életem legjobb bringás gatyeszát, meg egy felsőt mellé.
- KUSS! - nyomtam félre a kéretlen kérdést.
Kell.
Használni fogom még.
Visszafelé 3 körüli kiskölök nyarvogott a buszon. Idegesített.
- Csendben legyél Árpád - feddte őt az anyja - 40 percig leszünk a buszon, ki kell bírnod még! Anyai teendőit befejezve kibámult az ablakon, meg se szólalt többé.
Tán a családok a buzik ellen tüntetésre megy, s Árpáddal veri majd a buzikat?
Tán odamegyek, beszélek a gyerekkel: kussolj be kishaver, kapsz cserébe egy mesét -
Hogy a lányom mennyivel jobb anya
az unokák milyen édesek -
Eztán csak ezt a foncsoros szemüveget hordom, még sötétben is.
Leszálltam a Huszár utcánál, jól esett a gyerekhisztizés nélküli szabad levegő.
Siettem haza, mert beképzeltem, hogy tán átvéreztem a gatyám.
Lesülne rólam a bőr, az lenne a halál -
Semmi nyom - nyugodtam meg itthon. A seggem is máshogy fáj.
Érzem, hogy tegnap összeturkáltak teljesen, de ma valahogy nincs mellé az a fájdalmas nyomás.
Lehet, hogy elfolyt belőle a vér, vagy mi, amikor átszúrták?
Nagyon nehéz
El akartam menni ma a pride-ra eredetileg,
de túl gyakran bőgök hozzá
Holnap haza kell utaznom
a lányomhoz,
csóri elárvult anyámhoz
El kell mondanom
a lányomnak
túl kell lennem rajta
el kell köszönnöm anyámtól
egy ölelés még jár -
Nézhetem úgy is: rendes hozzám a sors.
hogy lehetőséget ad rá
Nézhetem úgy is:
ezzel csapta a legfájóbbat
Ki tudja, mikor leszek utazóképes
vagy leszek-e egyáltalán
A haláltól nincs félszem
de nem mindegy, milyen út vezet hozzá
meg meddig tart
Össze kéne magam szedni
de nem tudom, honnan kezdjek hozzá
Azt meg az eszemmel tudom csak tenni
de ma a szív diktál
nem találom az átjárást a kettő közt
talán nincs is
Temetem magam
ez a mai luxusom
Élek ugyan,
de meghalt egy szakasz
nem vitatható
de túl gyakran bőgök hozzá
Holnap haza kell utaznom
a lányomhoz,
csóri elárvult anyámhoz
El kell mondanom
a lányomnak
túl kell lennem rajta
el kell köszönnöm anyámtól
egy ölelés még jár -
Nézhetem úgy is: rendes hozzám a sors.
hogy lehetőséget ad rá
Nézhetem úgy is:
ezzel csapta a legfájóbbat
Ki tudja, mikor leszek utazóképes
vagy leszek-e egyáltalán
A haláltól nincs félszem
de nem mindegy, milyen út vezet hozzá
meg meddig tart
Össze kéne magam szedni
de nem tudom, honnan kezdjek hozzá
Azt meg az eszemmel tudom csak tenni
de ma a szív diktál
nem találom az átjárást a kettő közt
talán nincs is
Temetem magam
ez a mai luxusom
Élek ugyan,
de meghalt egy szakasz
nem vitatható
2014. július 4., péntek
Pofon
Jó lenne visszatalálni a tegnapelőtti lekvárfőzős optimizmusra, de ez a nap nem az a nap.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.
Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.
Ez van.
- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.
Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.
A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.
Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.
Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.
Ez van.
- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.
Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.
A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.
Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.
2014. július 3., csütörtök
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)