Pofon

Jó lenne visszatalálni a tegnapelőtti lekvárfőzős optimizmusra, de ez a nap nem az a nap.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.

Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.

Ez van.

- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.

Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.

A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.

Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.