Se jurta, se rezonálás

A fiam messzebb lakik, szomszéd falu, rég nem jártam náluk. Megkértem, jöjjön ki elém a vonathoz majd, mert piszok messze laknak (a mostani gyaloglókámhoz, de ezt nem mondhattam).
Minden óranegyedkor indul vonat az új menetrend szerint, szuper, lesz választék.
Felkeltem fél 5-kor, mert mozogni kell, meg szöszölni, hogy meglegyen a reggeli szülés. Nem kockáztathatom, hogy útközben kapjon el: hangokkal jár a fájdalom. Meg tusolni kell utána, és heverészni, hogy a rosszullét elmúljon.
Fél 9-kor sikerült valami produkálni, de éreztem, nem az igazi. Pakolászni kezdtem utána, lesz, ami lesz, de nem mertem elindulni.
Fiam közben rám telefonált, melyik vonathoz jöjjön ki - egyre hülyébben éreztem magam, hogy az egész napjuk eltolom.
Már indulnom kellett volna a megbeszélt járathoz, amikor elkapott a görcs. Ezt talán még a nagyothalló szomszéd néni is hallani szokta, mert 2 napja szorgalmasan locsolja a virágaim.
Elterültem utána az ágyon, kiment belőlem minden erő.
Fél 11-kor végre elindultam. Nehéz volt a táskám: vittem egy csomó játékot, menyemnek négyféle lekvárt, meg kóstolónak süteményt. Anyámnak is pakoltam, tán a hasa az egyetlen, amin keresztül el lehet érni.
Már az utcán villant csak be, hogy a fényképezőgépet itthon hagytam. Nem lehet, akartam egy - tán utolsó - felvételt készíteni. Megerőltető volt a potya lépcsőmászás újra, sürgetett, nehogy ezt a vonatot is lekéssem, de vitt az akarat, és majd kiszakadt a seggem.

Bámultam a megszokott tájat, de nem fájt nézni. Örültem, hogy még egyszer láthatom, megadatott, nagyon jó érzés.

Az állomáshoz a nagyobbik unokámmal jött ki a fiam. A kicsi azonnal lecsapott rám, határtalanul cserfes. Papa így, papa úgy, játszol velem, sétálunk, mászol velem ugye, mondasz mesét, alig tudtam a fiammal szót váltani.
Megdöbbent, amikor megmondtam neki. Megszokta, hogy nincs velem gond, elkormányzom magam, elvagyok jól egyedül.
- Hallom, a sógorom is.
- Ja. Nem ismernéd meg, úgy lefogyott. Fél éve kínlódik, szegénynek áttét van már a máján is. A sógornőd szerint az évek alatt összeszedett méreganyagoktól van... Mert nem volt hajlandó vele tisztítókúrázni... Hallottam fiam hangján, hogy ő sem hisz a hókuszpókban.

Nagyon jó volt náluk.
Az ölembe adták a picit - 5 hónapos már - fotó is készült.
Az én fiam, ő is dokumentál.

Átvitt anyámhoz. Azt hittem előre, hogy ez egy nagy kérés lesz, de mindenáron egész Pestig el akart hozni.
Felkészítettem, ne döbbenjen meg, ha anyám meglátja. Meg az otthont, ahol csak demensek vannak.

Ment bent a ventilátor, hűvös is volt a kinti hőséghez képest, de orrbavágott a csípős pisiszag. Itt szinte mindenkit pelenkáznak már, az ajtót meg zárva kell tartani, mert szétszökdösnének a lakók. Ebben az időben gutaütést kapnának.
Kimentünk a télikertbe anyámmal. Nem ismert meg, magázott folyton, a fiam meg végképp összezavarta. Jött mégis engedelmesen a két idegennel, jópofáskodott, karattyolt összevissza.
Megnéztem a kezén a múltkor felfedezett sötét foltokat. Nem nőttek, talán nem melanóma. Vidám volt, rácsodálkozott mindenre, csak a sütemény nem csúszott neki most. Dicsérte, hogy jó, de a fele ottmaradt. A tavacskánál hosszan nézte a halakat. Mik ezek, kérdezte, aztán megtoldotta, hogy neki kiszoktak jönni a partra. Ügyesek, ezt mondanak, meg azt, nem nagyon tudta, kinek beszél, de néha tegezőre váltott.
Felhívta közben a fiam az anyja. Láttam a képén, hogy kínosan röhög, átadta a telefont inkább.
- Idefigyelj! - parancsolt a feleségem - FELTÉTLEN!!! menjetek el a nemtudomkicsodához, tudod, ki az? Elmondom, hol lakik: - elmondta. Csak a lánya lesz otthon, de tudja, miről van szó, ők árulják a készüléket, mágneses rezonancia. Nem érdekel, hogy hülyeségnek tartod, de azt feltétlen! megveszed. Van nálatok pénz? Ha nincs, majd én átviszem! Az anyja nincs most otthon, mert jurtát állítanak, de a lánya is el tudja mondani a használatát.
Csak hallgattam hülye képpel - anyám kíváncsian figyelt, ki kiabál - a feleségem eddig nem hitt ezekben a szarokban. Meg akar menteni, rendes tőle, tulajdonképpen segíteni akar. Bólogattam mindenre, hogy jó, meg oké, régen is ezzel ráztam le, ha valamit fel akart vitetni a padlásra.
- Azt hiszem, rajtad veri le anyád, hogy nem fogadok szót neki... - néztem a fiamra. Mondd meg neki, hogy te mindenáron akartad, de ismer már, milyen hülye makacs vagyok.
Indulnom kellett.

Átöleltem anyám, háromszor is, talán utoljára.

Kint, az autónál megmakacsoltam magam:
- Eredj haza a gyerekekhez, tiszta kár lenne most Pestig furikáznod. A buszt kényelmesen elérem - mondtam szilárdan.
- Tudom, magadban akarsz lenni, jó - adta be a derekát. - Ha taxizni kell, vagy fizetni az orvosnak... tudom, hogy szoktál a pénzzel lenni, de nekem van. Ne szégyellj szólni, ha kell... Vagy, ha bármi van...
Átölelt, aztán megint, pedig nem szokása.
Nem néztem vissza, ne lássa az arcom.
Rágyújtottam. Ez a kapadohány biztos nem árt annyit, mint egy tisztítókúra.
Csak mentem, de még mindig nem ért utol. Lépésben követett az autójával.
Sír talán? De jó, hogy lebeszéltem a pesti útról... én is pont ilyen idős voltam, amikor apám meghalt.

Beszívtam a megszokott gyerekkori levegőt. Más már ez a falu, de hát hány év szállt el... és még láthattam.
A megállónál maradt időm egy sörre még. Kellett alibinek, hogy WC-re mehessek, nem távozhattak a gázok délelőtt 10 óta. Akárhányszor töröltem, mindig véres lett a papír, visszarángatott a nosztalgiából a realitásba.