2015. április 20., hétfő

Ahogy van

Ma ébren találtam anyám.
Nem tudott velem mit kezdeni, nagyon mérges volt a világra, de rutinból azt mondta: szerbusz fijam.
Feküdt a párnákba süppedten, csak karja és feje mozgott.
- - Montam nekük, hogy mänjenek má oda, milyen munka ez, de aszonták, hogy má visszagyüttek. Nem tom, hogy gondóják, hogy csak lä mäg föl, oszt mindig vissza, de én nem szeretäm az ilyet!
Pillanatok alatt elfelejtettem, amit mondott, megjegyezhetetlen volt, csak azt mutatta, mennyire agresszív. Kaszált vézna kezével a levegőben indulatosan, forgatta a fejét, de rám csak futólag nézett. Kifáradt a senki szidásában, meg-megpihent időnként. Lecsukódott félig a szeme, azt hittem, alszik, nehezen szedte a levegőt. Furcsa, jajgatás-nyögésszerű hangot adott minden levegővételhez, fájhatott neki.
Aztán kinyílt a szeme fél perc múlva, nem szólt semmit, a takarójával küzdött. Húzogatta, hajtogatta, megcsapkodta erőtlenül. A beteg lábát próbálta kiszabadítani, rájöttem, talán hűteni akarta. Amikor felhajtottam, megcsapott a bomló emeberhús-szag, vagy tán a kenőcsé, sose tudtam megkülönböztetni, dédnagyanyám-szag. Fekélyes volt szegénynek a lába évekig, irgalmatlanul fájt neki a féltenyérnyi nyílt seb, kötözgette, kenegette Nikulic kenőccsel, meg elküldött bennünket farkasalma levélért. Azt rakosgatta rá, használt is valamit, de aztán megint kiújult, bűzlött a seb, nagyanyám meg jajgatott.
Anyám jobb lába is bokáig kötve most, jobb is neki, hogy nem tudja, mi van. Csak a pillantanyi fájások, amik nem állnak össze benne már egésszé.
Erőre kapott, újra szidni kezdte a láthatatlan valakiket. Szavai össze-visszák, mélyen beidegzett panelekkel: micsodamunkaez, nämongynakmáilyet, mitgondónakezäk.
- Ne mérgelődjön, énekelek magának. Rákezdtem a cserebogár, sárga cserebogárra, de nem lett szép, nincs rendes hangom, baszakodnak a hangszalagjaim, semmit sem tudok kifejezni vele. Megakadt egy pillanatra mégis, amikor kirajzolódott a dallam, láttam, kutat emlékei közt, de csak fejrázás, meg fejrázás a kéknefelejcsre is, amit abbahagytam a "beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már" sor előtt.
A szidást elfelejtette folytatni, megint félig alvásba merült, a fájdalmat jelző hanggal.Jó lenne, ha elaludna, gondoltam, talán akkor nem érezné, hogy fáj az élet. Aztán úgy félrenyaklott a feje, hogy azt hittem, meghalt. Aztán kinyílt a szeme megint.
- Nem vagyok jó, olyan gyönge vagyok, nem bírok sämmit sä, fáratt vagyok mindig. Tä nem vagy fáratt, fijam? - nézett rám, talán ekkor meg is látott - tä nem szoktá eefáranni?
Elkapta a szemét rólam, újra a takaróját cibálta. Aztán a lepedőt próbálta kihúzni maga alól, gyanakvón tapogatta a felfekvés elleni matracon a megfeszülő és ellaposodó párnácskákat. Nem szólt már, kifogyott a beszédhez az erő, de rájöttem, hogy legyezni akarja magát. Talán melege lehet - gondoltam, s a sapkám simlíderével legyezgetni kezdtem. Jól esett neki. A takarót újra lapogatni kezdte, meg hajtogatni, szabaddá vált jobb térdét masszírozni kezdte. Fájhat neki - gondoltam - csak nem tudja, hol. Aggódni kezdtem, meg ne hűljön, vissza akartam tenni a fájós lábára a takarót, de rázta a fejét rögtön tiltakozásul. Nem is rázás volt az, csak rezgés, minden mozdulata csak rossz mása volt a hajdaninak: erőtlen, elhaló.
Megpihent lassan. Néztem, milyen madárcsontú lett, ki gondolta volna, régen 90 kiló volt, most meg talán 40, vagy annyi se. Eltűnt a húsa, a bőre meg utánazsugorodott, rászáradt szinte, tán még a csontjai is összementek. Karja végig tele májfoltokkal, sose volt rajta ennyi. Bal kezén egy csúnya nagy vörös volt, mellette egy kisebb, megfeketedett. Nem működik már jól a szervezete, olyan volt, mint aki nem 83, hanem száztíz éves. Végigsimítottam a kezén - mennyi kalácsot dagasztott valaha - vékonyka ujjai mint egy kisgyereké. Bátyám keze jutott eszembe, boncolása után már alig maradt benne víz vagy vér, neki volt ilyen tragikus.
Már vagy negyedórája nem szóltam semmit, csak álltam mellette.
Gondolkodtam, elővegyem-e a fényképezőgépet, ha videóra állítom, az a hangját is megőrzi, meg a mozdulatait. Aztán mégse vettem elő, mert tisztességtelennek éreztem, hogy dokumentáljam a hanyatlását, a "szép öregség" kíméletlen pusztítását.
- Üjjön má lä, ha má itt van, de nem tudom, minek gyütt ide - szólt hozzám egyszer, aztán megint hosszú csönd, amit csak anyám fájdalmas sóhajtozása szakaszolt.
Bejött a nővér a vacsorával. Kakaóba áztatott kalács, amit csak nyelni kell, meg mellette a gyógyszer. Lepakolta a tálcát az asztalra.
- Felülünk most szépen, mert vacsorázni fog - szólt kedvesen anyámhoz, és szakszerűen megemelte a párnákba-takaróba csúszott testét. Anyám felsikoltott - tán a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől.
- Nä báncson! Kicsoda maga? Mänjen innen, haggyon ängäm békén! Jaj! Jaj!
A nővér félig ülő helyzetbe igazította, egy törölközőt terített elé. Beleöntötte a fájdalomcsillapítót a kanálba, és küzdeni kezdett.
- Nem kéräk sämmit, én nem vagyok éhäs! - tiltakozott anyám, a felé nyújtott kanál elől még a fejét is félrefordította. - Különben is, ättem má, haggyon ängäm! - aztán a száját is összezárta a nyomaték kedvéért.
A nővér türelmes volt, tessék csak megkóstolni, finom, tátsa ki egy kicsit a száját, ez nagyon jó, követte a kanállal a tiltakozó fejmozgást, aztán csak bejátszotta ügyesen valahogy. Két kanál kakaóbapapit is utána tudott kanalazni. Amíg anyám forgatta a szájában, letörölte a félrefolyt levet, és két kanál közt ügyesen összetörte anyám gyógyszereit.
- Ezt nehéz lesz - nézett rám egy pillanatra, aztán újra küzdeni kezdett. Anyám nem akart enni, küzdött a maga módján: szidta a fehér köpenyes idegent, kaszált a kezével tiltakozva, elforgatta a fejét és összezárta a száját a kanál elől.
A nővér ügyes volt, megetette mind az ételt kanalanként. Csodáltam, mert ebből semmit se tudtam volna eredményesen megtenni, és szégyelltem is magam, mert az én dolgom volna mindezt megtenni, nem egy idegené. Milyen álságos is, hogy csak itt állok, színjáték, eljátszom, hogy megrendültem, de aztán itt hagyom anyám kíméletlenül, kiszolgáltatva, és hazamegyek. Mi neki az a fél óra, amit vele töltök, ha aztán rá se nézek napokig... nem ilyen gyereknek akart nevelni anyám.
El kellett indulnom, hogy elérjem a buszt. Pedig most megélénkült a vacsora után. Erőre kapott a soványka ételtől, a fájdalomcsillapító is hathatott. Elköszöntem tőle háromszor is, nehéz volt elszánnom magam az indulásra. Sose tudni, hátha ez az utolsó alkalom... Anyám az első búcsúpuszinál még azt mondta: szerbusz fijam, de a másik kettőnél már magázott. Intettem neki, visszaintett. Aztán az ajtóból ismét intettem, amire türelmetlenül visszaintett:
- Isten vele! Isten vele...! - kis csend után hozzácsapta: - Faköröszt!
Régen akkor köszönt így, ha valaki már nagyon terhére volt:- mé nem väszi észre magát, mänjän má a picsába!

2015. április 14., kedd

Kita nyája

Mostanában már nem is csalogattam anyám a Télikertbe, ahol nyugodtan nézhettem, hallgathattam, ahogy folyik a szó belőle. Gyenge volt már, óriási táv a folyosó vége neki. Meg is rémült mindig, mert idegennek tűnt a terep neki, nem esett a mindennapi csámborgásába. Leültem csak mellé, felrezzent mindig, ahogy hozzáértem. Szendergett folyton, egyszer sem találtam úgy, hogy beszélgetett volna valakivel. Magába merült, vagy tán a semmibe. Zárt kapuk mögött, ahova be sem jutott a szó, ki sem jött az értelem.
- Hát hogy jutottam az eszibe, hogy eegyűjjön hozzám? - kérdezte magázva, jelezve, hogy nem tudja, ki ez az idegen.
Azt is mondhatnám, hogy nehéz volt vele beszélgetni ennyi öregasszony közt, akik nem hagytak békén. Kérdezgettek, tolakodtak, volt, aki meg csak úgy magában óbégatott. Mondhatnám, de maga a beszélgetés volt a lehetetlen: igyekeztem nem mondani semmit, vagy csak leredukált kicsi valamit, ami épp a pillanatra vonatkozott, de ahhoz sem tudott csatlakozni. Lehet, hogy tán értett, csak más szavak jöttek ki a száján, mint amit mondani akart. Akart pedig mondani valamit, mert dőlt belőle a szó, kihangosított csapongó gondolatai, összevisszaság, se alany, se állítmány.
Aztán már ez se. Múltkoriban karattyolt egy darabig, aztán elment a vécére. Amikor visszatért, hiába intettem neki, bement a társalgóba, faképnél hagyott. Tudom, hogy nem tudta, ki vagyok, de megütött a dolog mégis. Kifáradt, mentegettem, a lába jelezte, hogy sok vagyok, tolakodó idegen.
Enni sem evett már. Pedig puhát vittem, mert kiszedték - vagy elvesztette - a műfogsorát, de ott ennek nem volt jelentősége, mert pépeset adtak az időseknek, meg etették őket, anyám se tudta, miért van előtte az étel, azt se tudta, hogy elkezdte, vagy befejezte már.
Legutóbb már a székről sem tudtam elmozdítani. Ült magába roskadva, némán, néha szenderegve. Hangosan ment a tévé, de nem azt nézte, oda se hallgatott, betolta valaki székestől az asztalhoz, ott gubbasztott árván. Néha meg-megszólalt, enni sem akart, hiába tördeltem apró falatokat. Észre se vette, hogy melléültem, észre se vette, hogy eljöttem.

Nem sokkal utána tolószékbe került.
Evett, ha etették,
feküdt, ha ágyba tették,
pelenkázták, mint egy kisgyereket.

A héten felhívott a bátyám. Üszkösödik anyám lába, amputálni kéne, de a sebész azt mondta, nem bírná ki az altatást.
Nem tudja, hogy lesz, beszél a főnővérrel, meg a dokival, de akkor se tudja, hogy lesz, de legalább megtud valamit.
Ő nem akarja, hogy zötyköljön vele a mentő, bekerüljön idegen közegbe, ahol ránéznek reggel meg este, műteni is hogy tudnák, ha nem bírná a szíve, altatás nélkül meg nem farigcsálhatják mégse. Itt legalább be tud menni hozzá, megsimíthatja az arcát, de mégis beviszik, az én reszortom lesz bejárni, hogy evett-e, kakilt-e.
Nekünk kell dönteni, hármunknak, mi mondhatjuk meg, mibe egyezünk bele.

Nem tudom most, honnan kéne néznem, ami van. Én csak a magam szemével tudok nézni, az én szemem meg egy mozgásképes, energikus ember szeme. Az én szememmel nem élet az, ahogy anyám vegetál, emlékek nélkül, ismerősök nélkül, nincs kinek örülni, nincs kit várni, s a legbiztatóbb jövő csak az, hogy az ágyból visszakerülhet a tolószékbe.

Hol van a határ, ahol már kegyetlenség életben tartani, vagy kegyetlenség kimondani a nemet?
Meddig cipelje az életét törékeny csontjain, ami egyre nagyobb teher?
Lehet-e hagyni tisztességben, békén meghalni?
Lehet-e?
Szabad-e?

De fájhat az üszkös lába... meg az továbbterjed. Nem tudok az egészről semmit, de ha elhal egy szövet, az mérgezi az élő részt. De az is fáj, ha amputálják a lábát, aztán csak fekszik, meg tán ülhet is majd, semmi mozgás, elhal majd megint valamije. Tisztességes az, ha hagyom, hogy szétdarabolják, mert gyáva vagyok kimondani egy nemet?

Meglátogattam tegnap a lányommal. Feküdt csak, aludt, rosszul szedte a levegőt. Meg akartam simogatni, de nem volt lelkem felébreszteni. Álltunk mellette tanácstalanul, a lányom sírt, összefacsarodott a szíve.

El akartam énekelni a kék nefelejcset meg a sárga cserebogárt anyámnak, hátha az ének másként száll, mint a szó, ezt a két nótát szerette. Néztem, ahogy a kanyargó csövek bekúsztak a takarója alá, pumpálgatva alatta a matracot, hogy felfekvése ne legyen.
Talán mégis meg kéne simogatni, lehet, hogy már csak engem várt, vagy bántaná, ha megtudná, hogy itt jártam, de alva találtam, elmulasztottunk valamit.
De nem is szokta tudni ki vagyok, talán már azt sem tudja, mi a bánat, de ha felkelteném, tán észrevenné, hogy fáj a beteg lába, kínozzam azért a pár mulandó percért?

Én már elbúcsúztam anyámtól majd egy éve, amikor azt hittem, hogy elpatkolok.
De most itt vagyok megint, jó lenne adni valamit, egy szót, egy simogatást, vagy az éneket.
Talán órák vannak neki, vagy napok, vagy hetek.
Talán utoljára látom.
A lét - nemlét határán utazik, nem háborgathatom.

Azt mondta a bátyám, hogy a lábujja üszkös, de felkúszott már a beteg rész a lábfejére. Egyelőre megállt a folyamat, de vagy bokától, vagy feljebb vágnák le. Aztán mi lesz, ha túl lesz rajta? Akkor mijét vágják le? 83 éves, járni sem tud már, ahhoz sincs ereje.

Kimondtuk,
hogy
hagyjuk
meghalni -

Hazafelé bámultam a lehanyatló napot, és jó volt, hogy nem kellett beszélgetnem senkivel.

Ma felhívtam a bátyám. Várta az orvost sokáig, de nem találkozott vele. A főnővérrel beszélt, de semmi újabbat nem tudott meg. Volt bent anyámnál is majd egy órát. Ébren volt most, beszélt egyhúzomban mindenféle sefülesefarkát, aztán énekelt, a Ki tanyája ez a nyárfást, az első versszakot, újra meg újra, fél órán át, úgy kifáradt tőle, hogy utána csak szuszogott. Volt bent a másik bátyám is, tudta meg a nővértől, mondta is neki, hogy reméli, nem bántotta meg semmivel, mert az egy nemnormális hülye.

2015. március 22., vasárnap

Vasalási filozófia

Tegnap befelé fordulós napom volt. Hét ágra sütött kint, de nem volt kedvem kimenni.
A fotózáshoz se volt kedvem, pedig jó volt a fény hozzá - szükség sincs rá, készítettem már idén több száz fotót magamról. Dokumentálom, hogy nézek ki ennyi idősen, aztán retusálok, mert hetven ráncból harmincat el nem fogadok.
Vettem be egy kanosító tablettát, de át kellett volna törnie a közöny falát a kanossághoz.
Nem akartam baszni, azt se, hogy engem.
Menjen mindenki a picsába -

Vannak ilyen napjaim.
Gyűlik a mosogatnivaló, a szemetet se viszem le, a levetett ruha szanaszét hever.
Nem is eszem, a fasz se tudja, hogy szaporodik mégis a koszos edény -
Begubózok.
Nem csinálok semmit, csak keresztbe tett lábbal ülök.
Most ez is nehéz volt, mert nőtt a seggemen egy pattanás, vagy kelés, vagy furunkulus.
Ülni se volt kedvem.
A bringa meg kizárt, mert pont az ülőcsont alá nőtt az a szar, kín volt a nyereg már csütörtökön is.

Takarítani kell ilyenkor, ez az egyetlen bevált recept. Rendet rakni, vagy mosogatni, vagy nekiesni a polcoknak, vagy vasalni.
Vagy az összest, váltogatva.

6.00-kor ébredtem, magamtól, érdekes volt ez a nullanulla. A kávéhoz-cigihez kivitt a rutin, utálat volt a reggel, nem esett még le, hogy szeretek élni.
Tekergett a füst fölfelé, a fregolin lógó száradt ruhákra.
Leszedtem, ne kapjanak újabb adagot, rápakoltam az előző adag vasalatlanra, aztán előszedtem a deszkát.
Nem nézhetem a köldököm napokat -

Furcsa, hogy a búcsúztatásra összejötteken a megrendülésen kívül az öröm mennyire látszott.
Talán azért, mert az érzelmeknek szabad útja lett?
Vagy mert évek óta nem láttam valakit, és most itt van?
Vagy mert végre elmondhattam azt, amit évek óta meg akartam osztani?
Emlékszem apám virrasztására, ott is így örültünk egymásnak.
A Mari meg a Kata meghalt. Tudtad? - kérdezte Era. -El akartam mondani a fészbukon, de nem találtalak.
Hogy mik meg nem férnek egyszerre -

Szerintem biszexuális vagyok, de ez titok. Bárkivel jólesne csókolózni, cicázni, kúrni, beszélgetni, aki tetszik, de akkora macera két irányba haladni - még ha az párhuzamos is - hogy nem vállalom. Egyszerűbb buzinak lenni, tiszta sor.
Vásárlásban meg továbbra is önkielégítő maradok.
A boltban még a többi vevő is idegesít, nemhogy bárki is vigyek oda -

Azt hiszem, a konzervativizmusnak meg a forradalmiságnak evolúciós gyökerei vannak. Sose tudtam volna megkúrni olyan pasast, akinek kutyában az ágyig lóg a hasa.
Tavaly megkúrtam egy nőt, rendességből, meg hülyeségből, tán kíváncsiság is volt benne, a mai napig bánom. Kevés dolgot bánok meg meg, utólag meg szart se ér, baszhatom. Akkora farka volt az akkori pasasomnak, hogy a kedvéért belementem, hogy megdugom a nőjét. Nagy melle volt, puha húsa, nőszaga, sose basztam ilyet. De az ágyig lógott melle meg a hasa, ahogy a gravitáció odabaszott neki, és nem találtam rajta fix pontot, csúszkált a csontján a húsa, brrrrrrr.... kemény húshoz vagyok szokva, meg keskenyekhez. Van, akinek bejön, nekem nem. Nagyon felkavart, hogy lehettem ekkora barom, most még egy nőt meg kell, hogy dugjak, nem lehet ez az utolsó nő az életemben.
Szerintem a betegségem gyökere is ez lehetett, kurva szar még rágondolni is, pedig egy éve lassan.
Vannak, akik vonzódnak a willendorfi- rubensi alkatokhoz, meg az aranyos-macikhoz. Szerintem ők az evolúciós szempontból konzervatívok. Nem kell a két lábon járás, tök mindegy, hogy négykézláb, vagy állva, egyforma a kiterjedés, visszaidázézia korai emlős időket.
Nekem meg azokra áll fel, akiknek behorpad a hasa, oldalról arasznyi keskenyek. Az ilyen mehet már két lábon, ő a haladás, tuti, hogy evolúciós értelemben forradalmár vagyok.
A reformerek meg ingáznak a kettő közt, mindenkinek kell, hogy jusson valami.

A semjénzsolt kimondottan undorít. Ránézésre is ronda, a viselkedése meg egy rakás nyál. Egy óriási köpet a pasas, egy csula, vagy darabos takony, és ezt nyalja a rétváribence. Tuti, hogy buzi, és prostituált, hisz az egészet érdekből teszi. Az orbán is szörnyű, azon túl is, amit politikailag is csinál, mert olyan lett a képe, mint egy túlkelt pogácsa, a belétől meg már a bütykét se látja, mindehhez egy formátlan nagy valagat pakolt. A putyin bármekkora geci is, de még kúrásra alkalmas legalább. A dúródóra férje meg szinte érthetetlen, tuti, hogy azért ekkora náci, mert utálja magát. Láttam én már más buziból is olyat, aki utálta a saját buziságát, és direkt beállt katolikusnak vagy szerzetesnek, vagy miépesnek, hogy lehetetlenné tegye saját maga megélését -

A szexben betöltött szerepem - mármint hogy kúrok vagy kúrnak - ott dől el, milyen a partner. Akit akár ölbe kaphatok, azt megdugom. Aki alatt már összeszarnám magam, az inkább dugjon meg. Húsz centivel magasabb, vagy húsz kilóval többnél már röhejes lenne, ha én kúrnám.
Ha aktív vagyok, akkor nálam a kapitányság, a passzív ne ugráljon, pláne ne parancsolgasson. Aki azt mondja, hogy "engemnagyonmegkellhogybasszál", az mehet a picsába. Szóba se állok vele többé, az ilyen vegyen magának bérkúrót, nem pincér vagyok, hogy felvegyem a rendelést. Dumálni meg kúrás közben ne dumáljon. Olyankor én baszok, csak hörögni szoktam, meg sóhajtozni, vagy nyögni, meg artikulálatlanokat ordítani. Ha beledumálnak, hogy "adj nekem női nevet", meg "baszod a kis picsámat", vagy "mondd, hogy a kis kurvád vagyok", na, azokat örökre lehúzom a vécén.
Talál magának mást. Nem jogosít fel senkit a kisajátításra, hogy nagy a faszom.
Tejbegríz evőkből is kétféle van: aki szépen, szeletelve eszi, és gyönyörködik, milyen szép a fehér gríz, meg rajta a vékony, sötét kakaó - meg a zatyulós.
Utóbbi sose érzi meg a gríz és a kakaó ízét külön, nekem meg kész gyönyörűség a kétféle íz, ami harmadikká már evés közben alakul.

Ha meg kúrnak, akkor simulok a másik kedvéhez, legyen csak minél kanosabb. Aztán élvezzen belém, hadd érezzem, hogy távozta után is még mindig bennem van.

A puhapöcsűeket nem komálom. Legrettenetesebb, ha egy ilyen aktívnak hiszi magát. Megkúrni nem lehet vagy nincs kedvem, dugni meg nem tud lankadtan. Nyomul mégis, kisajátítani próbál, bosszantó. Ha meg szex közben felbosszantanak, akkor agresszió irányba fordul nálam a tesztoszteron.
A legjobbak a huszonévesek, azok még nem kövérek, rohadt kanosak, és tele vannak gecivel.
Nincs kormániám, de ezeket a tulajdonságokat imádom.
Faszmániám sincs, van, aki csak húszcentissel akar, nekem két tízcentis is megteszi. Bár matematikailag mégse stimmel, mert 4 tízcentist is otthagyok egy húszasért.

Ha valakivel belemegyek a szexbe, akkor beleadok mindent, akár az életem is, kockáztatok. A másik se óvatoskodjon velem gumival, tegye ki a bőrét a vásárra szépen. Ezt is persze az evolúcióra kenem: tölts tele, hogy ne férjen oda a másé, vagy teletöltöm, hogy kinyomjam a másét.
Ha engem kúrnak, akkor szorítom a seggem, ki ne menjen egy csepp is, ha meg újabb adagokat kapok rá, roppant elégedett, sőt, boldog vagyok. Bizonyíték, kellek még, izgató vagyok.
A nemibeteg-gondozót meg csókoltatom.
Direkt nem akarok összeszedni semmit, de hát ez veszélyes üzem.
Influenza-járvány idején is bemegyek dolgozni, vagy bevásárolok, vagy intézem a postát. Néznék is, ha lebaszna az orvos, miért nem hordok szájmaszkot.
Ha valaki kotonnal kotorászik, néha belemegyek, de többet vele nem találkozom.
A szexpartis sötétben pedig, ha meghallom, hogy csörög a gumi csomagolása, hogy felszakítsa és felhúzza, azonnal otthagyom.
Nem érdekel, mit gondol és hogyan érzi magát, ha tudom, én hogy érezném magam.
Nincs kompromisszum.

2015. március 20., péntek

Nap, Hold, Sólyom

Fehérben kellett menni, ez volt a kérés. Hogy végakarat, vagy csak utólagos döntés, nem kérdeztem.
Rosszul éreztem magam rövid ideig, hogy fehér fehérrel, aztán megint fehér, de hamar kitörlődött, hisz tudtam, miről szól.

Fehér gyász
Semmi cicoma
Még festett ruha se.

Nagyon sok emlék tolult fel - 14-15 éves kori, meg össze-vissza
amikor eltekertünk Kecskemétre, edzés nélkül, rögtön 100 km - beestem az árokba visszafele, mert leállt a lábam - csak láttam, hogy hugyozok, de nem éreztem
amikor hazavittük az agyoncsomagolt diófácskát, a nagynénje a földet csókolgatta kibontás közben, és jajongott, hogy EZ se érezte magát jól az idegen földben
amikor kiszedtük a kis héját
amikor betettük mellé a fehér galambot, hogy zsákmányoljon, de az áldozat fejbe verte a ragadozót és együtt nőttek tovább
amikor kifogyott a benzin az M1-sen
amikor 11 órát stoppoltunk a Balatonra menet
amikor felszedtük a két tájszólásos libát
amikor Kata a térdét csiklandozta a történelem órán
amikor tévedésből egy csalánosban meztelenkedett egy lánnyal az éjszakában
amikor forgalmat számláltunk pénzért, és elaludtunk közben
amikor az esküvőjére menet a nyakkendőjét kötötte, anyja meg körbeszaladgálta sopánkodva, hogy jajkisfiam mégmeggondolhatod magad mégmostvisszaléphetsz
amikor faggatott a sógornőm, hogy csalja-e a férje
amikor elmondta, hogy 2 éve megcsalta, aztán darálta a mákot, meg házias lett egy nyárra, hogy meglegyen a bocsánat
amikor reggel 7-kor ette a gesztenyepürét a pacal után, piacról hazafelé jövet
amikor idomította az újabb meg újabb sólymát, karján ült éjjel-nappal, madárral a kezén aludt az újsággal körbetapétázott kanapén
amikor elszökött a madara, amit előtte napokkal vett fél millióért
amikor a birkáit pakoltuk a platóra
amikor fiatalok voltunk
amikor csak rólunk szólt az élet

Kinn, a réten szórják szét a hamvait, mondták. Tetszett, odajárt a sólymaival, saját rét, nagy terület. Nézheti onnan a madarakat, ha van örökkévalóság.
Lesz fa is, ültetnek az emlékére.
Ne feketébe menjek, mert az a föld, nem oda kerülnek a hamvai, hanem szétviszi a szél, a levegő színe meg fehér. Meg ez az ősi, a fehér gyász.
Dobolás lesz, sámándob, templomba sose járt.
Hogy jönne akkor egy csuhás ott, hogy misézne.
Nem az én temetésem, legyen akarata szerint.

Talán másfél km-re van a rét, feleségemmel gyalog vágtunk neki. Jött pár autó, fel akartak venni, de jó volt gyalogolni a tavaszi fényben. Tán egy órája lehetett a napfogyatkozás, érezni lehetett, hogy ráerősített a napsütés, hogy behozza a délelőtti lazulást.
- Rettenetesen félt a haláltól- mondta a feleségem -, azt akarta, hogy a nap 24 órájában fogja Zs a kezét. Pedig kába volt a tapasztól, egyre erősebbeket kapott. A fia meg akart vele beszélni, hogy ne haljon meg, szeretné, ha ő tanítani meg majd a kisgyerekét csúzlizni - a 4. hónapban van a felesége - de nem tudta elmondani. Ha meg levágott egy pici csíkot a tapaszból, hogy kommunikálni tudjon, akkor ordított a fájdalomtól... Az utolsó napok rettenetesek voltak, hiába a tapasz, ordított, hogy vedd ki, ami fáj... Amikor átmentem segíteni Zs-nak megfordítani, mert csupa felfekvés volt a teste... csont meg bőr. De az is úgy rászáradva. 50 kiló volt, amikor műtötték, azóta meg csak fogyott.
Hallgatott egy darabig.
- Szerintem attól lett beteg, hogy vagy 10 éve csak gyűlölködött már. Gyűlölte a zsidókat, a cigányokat, a buzikat. Ült a tévé előtt, aztán rángatott, hogy nézzem én is, hogy rohadt szemetek, hogy még ilyet, hogy ezektől van minden. Ezzel mérgezte magát.

Ja, konfliktust nem tudott feldolgozni, csak söpörte mindig a szőnyeg alá. Amikor beütött a válság, aztán szarul ment a szekér, kellett valami konkrét ellenség. Hogy ne magát utálja, hanem inkább valaki mást.
Pedig van zsidó is a családban, buzinak meg itt vagyok én. A régi szeretője meg szerintem cigány, szerelmes is volt belé, a fasz se érti ezt.
Nem neheztelek érte, a halál eltöröl mindent -
Amúgy is, szelektív a memóriám, csak a szépek jutottak eszembe napok óta, pedig direkt kutattam az agyamban valami szarabb emlék után.

Magam se tudom, miért hittem, hogy csak mi leszünk, legszűkebb család.
Sokan összegyűltek, tíz - húsz év óta nem látott arcok. Eljöttek a solymász barátai, a madarakkal, gimis ismerősök régről, meg az újabb hóbortja, a jurtázás meg ősmagyarkodás során szerzett ismerősei.

Kört gereblyéztek, fát halmoztak a tűzhöz, a dobosok gyakorolták az együtt dobolást. Már akkor zavart a táltos(?) vagy sámán(?) agymosása, hogy ugyemennyire más ezt a mai szent napon, az év utolsó napján, holnap lesz az újév, a megújulás, ugyemennyireérziktekezt, namondjátokmitéreztek -

Megjelent anyukája is, összetörődötten, öregen, összetöpörödötten, bátyja szinte vitte karjánál emelve. Rossz volt látni, elragadtak az érzelmek, de hamar elterelődött a figyelmem a táltos szertartásán. Szert tartok, ősi szert, aztán jött Árpád vezér, meg Koppány népe, borzalmas volt, ahogy a zavaros gondolataira meg magára terelte a figyelmet. Undorodtam tőle, mint a hitgyülis Németh-től, de azt el tudom kapcsolni, innen meg nem mehetek el. Csupa jobbikos-miépes ősmagyar, történelmieskedő féligazságokkal, hova keveredtem.
Nem tudtam a sógorra gondolni, mert szétzavarta az agyam, nem hagyta abba, csak mondta a magáét, élvezte, hogy szerepet kapott, iszonyat.

Kétszer is befejezte, de harmadszorra is belevágott.

- Ha meghalok, és valaki beszédet mond felettem, visszatérek, és meggyötörlek benneteket - mondtam a fiamnak meg a lányomnak. - Fölöttem senki se mondjon beszédet, aki eljön a temetésemre, hallgasson, és gondoljon magában azt, amit csak akar!

A fa tövéhez tettem a fehér tulipánt. Ezt is akartam eredetileg, de ezt a fiam hozta, mert az üzletben csak rózsát kaptam, azt meg a feleségem lakásában felejtettek a nagy beszélgetésben.
Kerültem a sámánt, végre lehetett gondolkodni.
Direkt gyalog jöttem be a rétről, többen is be akartak pedig hozni. Gondolkodnom kellett, meg emlékezni.
Megtanulni, hogy innentől nincs.
Béke veled
Béke poraidra
Emlékké váltál

Érdekesek voltak az útmenti fák
mintha túlvilági díszlet lenne
pedig csak az újraéledés meg az elmúlás

Egy bolond galamb 3 kört is megtett felettünk
ha tudta volna, hogy lentről 3 sólyom meg egy héja figyeli
most jutott eszembe, pedig még kint a réten, a búcsúztatáson láttam
tán a sógor vicce lehetett
vagykitudja -

2015. március 17., kedd

Bevégeztetett

Déltájt felhívott a lányom. Kinyomtam, mert szemüveg nélkül nem láttam, ki az.
Újra hívott, alig hallottam, mit mond, úgy zokogott.

Meghalt a sógor.

Ma hajnalban.

Mit szenvedett szegény.
9 hónappal fiatalabb, mint én.
9 hónappal fiatalabb volt, mint én.

2 hónapja megműtötték, mert 7 napja nem volt már széklete.
Rettegett a stómától, de lett neki.
De legalább kakálni tudott.

Belenéztek. Daganatok voltak a vastagbélben, a végbélben, a végbélnyíláson, a májon.
Tán a prosztatáján is, mert pisilni nem tudott. Sárga volt, a mája nem működött.
Nem nyúltak semmihez.

Kapott kemót később.

90 kilós volt, a végén talán 30.
Rátapadt a bőr, vért se tudtak venni tőle, csak kétórányi infúziózás után.

Két hónapja a konyhában sem volt kint, csak a tévét nézte. A sógornőm szerint felfogta, amit lát, mert néha reakciókat fedezett fel rajta.
Nem akart látni senkit, nem akart beszélni senkivel.
Beszélni se nagyon tudott, lelassult, alig volt érthető.
Tán a mája miatt, meg a mérgek.

Nem a halál a halál, hanem az odavezető út.

Szaladgálnak bennem az emlékek, 14 éves koromig vissza.
Akkor lettünk elválaszthatatlan barátok.
A sólymok, a sasok meg a héják hoztak össze - őt izgatta, én meg fészket is tudtam.

Csajozni is együtt jártunk. Így lettünk sógorok.

Készültem rá, hogy meg fog halni
nem ért váratlanul
tudtam, hogy bármely pillanatban
de váratlanul ért

hogy itt a pont
nincs tovább
lezáródott ez a szakasz
nem bővül más élménnyel már
elment
meghalt
vége

megváltó halál

a szenvedése fájt
meg a sógornőm szenvedése is
fizetés nélküli szabadságon volt hónapok óta
hogy elláthassa
mosta a napi 20 szennyezett gatyát
azt mondta, hogy a stóma egy horror
ránézett a vécén, hogy nem aludt-e el
órákat ült, de nem jött a pisi
nem akart rá gondolni, hogy meddig tart
nem akarta tudni, hol a vége
szenvedett ő is,
csak neki máshol fájt

veszni látni a múltat
veszni látni a párját
veszni látni az emberi lényt
tudni
hogy nincs
remény

nem köszönök még el
majd a temetésen

ehhez ne írjon senki semmit
nem akarom

2015. január 26., hétfő

Pál napja

Aszongyák, ha Pál napja gyün köddee, embär, állat hull döggee.

Nem volt köd szerencsére, havazott.
Akkor vettem észre, amikor ajtót nyitottam F-nak (visszatérő szerető). Sok időt kihagytunk a nyavalyám miatt, féltem is, hogy ártani fog. Nagyon be volt indulva, mondtam, hogy óvatos legyen, később meg, hogy ne nyomja beljebb, fáj, de se látott - se hallott, rémületemben még az erekcióm is oda. Elképzeltem, hogy csupa vér lesz a lepedő, kész égés, csikorgattam a fogam, beletörődtem, hogy tövig veri. De nem lett semmi gáz, heuréka, kibírtam, állta a seggem.
Végre. Örültem, mint aki megkapta az érettségi bizonyítványt.

Anyámos napot terveztem, a buszig még maradt is pakolászni időm.
Ronda locs-pocs volt kint, Pestnek nincs érzéke a télhez, a tetőkön is alig látszott a hajnali hó.
A várost elhagyva már kifehéredett a táj. Szokatlan volt, és szép, nem untam el hazáig nézni.
Praktikus okokból a bátyámhoz mentem előbb: ő szokta rendezni a fizetni valókat az otthonban, aztán bedobjuk a ránk eső részt.
Nem várhatok a pénzzel: nyugdíjas már, a felesége is alig keres a napi 8 óra melóval, egyedül többet kapok, mint ők ketten.
Gondterhelt volt: járt bent anyámnál. Magába volt zuhanva, nem kommunikált velük, csak ült a széken, se evett, se ivott, még csak nem is hablatyolt. Ki akarták csalni a télikertbe, de nem mozdult.
- Mi van, ha mäg fog halni a mutär? - kérdezte, nem is tőlem, csak úgy magától. - Az otthonban nem hagyják, csak 2 óra hosszáig, ha mäghalt, eevitetik, rögtön intézni köll a temetést. Féére kő raknunk havonta ägy tizest, mer nekäm sämmi spóró't nincs, gondolom, nekäd sä... ägy temetés mäg akár hatszázezer is lähet. Nemtom, ha hamvasztva van a mutär, akkó mennyi,de akkó sincsen ingyen.
- Főszámónak olyan árakat, hogy az embär haja égnek áll - kontrázott bele a sógornőm. - Ha harangoztatni akarunk, akkó a papnak ki kő füzetni az eemaradt templombért, mer' csak akkó harangoztat. A Zsigáéktú is eekért 30 ezret, plusz még a temetést, hogy prédiká't.
- Miért? Mi harangoztatni akarunk? - kérdeztem bele, de rögtön lehurrogott a bátyám.
- Nem temethessük el, mind a kutyát... mit szónának a népek? A mutär má' csak mägérdemöl ennyit.

Anyám egy székbe roskadva találtam. Nem jó szó, hogy szundikált, olyan, mintha meg lenne időszakosan halva. Megérintettem a vállát, köszöntem, de csak nézett rám révülten. - Jó rägge't - mondta, és összefüggéstelenül mindenfélét beszélt.
Hogy összetöpörödött... hétről - hétre kisebb.
Nem sütöttem most, illetve, amit sütöttem 2 napja, túl kemény lett mára, így csak boltit vittem. Piskótatallér, szereti, kis lekvár és csoki a tetején, jó puha, el tudja rágni.
Most nem rágta, hanem tördelgette. Csokidarabok, és morzsák lettek mindenfelé, maszatos kezét néha megtöröltem. Talán a másodikat majszolgatta, amikor észrevettem: nincs bent a foga. Kérdeztem: hova lett? Nem értette a kérdést, de válaszolt, illetve válasz gyanánt hablatyolt valamit.
Vittem neki egy kis plüss schnauzert. Nagyon örült neki, csókolgatta - dédelgette. - Mi lesz a neve? - kérdeztem. Fura volt, amikor kimondta apám nevét. Nem is azon lepődtem meg, hogy egy plüsskutyának szánja, hanem hogy eszébe jut még ez a két szó.
Messziről nézve úgy tűnt: beszélgetünk. Gesztikulált, mondta folyamatosan, de a mondatokban nem volt se alany, se állítmány, se realitás, se összefüggés.
A kutyára és a süteményre odasomfordált pár öregasszony. Az egyik könnyek nélkül bőgött, "mindent megtettem érte" - ismételgette, de a másik kommunikált.
- Van magának felesége? - Van. - Gratulálok! Gyerek is van? - Unoka is. - Hát, igazán gratulálok. Hol lakik? - Pesten. - Melyik részén? - A közepén. - Az nagyon szép hely, gratulálok! Én a 17-ben laktam. Van felesége? Fia? Lánya? Gratulálok. Akkor nem is vesz el engem feleségül? - Nem, mert van már feleség.
- Kár.Szexeltünk volna. Maga merre lakik? Én Lőrincen. Özvegyen, mert meghalt az uram. Parkettás volt, kimarta a torkát a gőz. Már nem lehetett segíteni rajta. Kijártam a nagybanira, vettem zöldséget, azt árultam. Magának van felesége?
Anyám felkelt. - Pisilnem kő. Örültem, hogy észrevette. Sokáig nem jött vissza, túl sokáig, az alkalmi kérőm meg elöntött a visszatérő kérdéseivel. Egyszer csak észrevettem, hogy anyám a mellettünk lévő társalgóból jön ki. - Eltévedt? Jöjjön, üljön le! - Jó, jó - intett, aztán megfordult, és visszament. A társalgóban egy széken kucorgott, felvette az alvó-félhalott tartást. Zavartam, nem tudta, ki ez a tolakodó idegen.

A lányoméknál a sógornőmbe botlottam. A sógort múlt pénteken operálták, nem volt széklete már 7 napja. Bevitte a fia vizsgálatra, de onnan rögtön a műtőbe tolták. - Hogy van - kérdeztem, de hát hogy lenne...
- Kivezették neki a végbelét a hasra, ide - mutatta. - Megkönnyebbült, az orvos meg is dicsérte, mert 2 múlva megindult a széklete. De olyan lassú a bélmozgása, hogy amit megevett, 5 nap múlva jött csak ki. Nem csináltak semmit. Gyógyszert se adtak neki, csak fájdalomcsillapítót. Azt mondták, hogy a vastagbele meg a végbele tele van daganatokkal, meg a máján is annyi, szóródva mindenhol, hogy nem is működik a neki. Be van sárgulva tisztára. 55 kiló volt, amikor bevittük (régen 95), most meg 53. Szerintem ennyi széklet jött ki belőle. Nem műtik, nem sugarazzák, ki se bírná, úgy le van gyengülve. A kemót meg a mája miatt nem bírná. Nem tudom, mennyi ideje van, mondtam a doktornak, tudni sem akarom, nem akarom várni a halálát. Ne menj be hozzá, senkit se akar. Beszélgetni se akar senkivel, azt mondja, ő jól elvan ezzel a csönddel. Én se beszélgetek vele, csak bemegyek, odaülök, és fogom a kezét. Vagy igazítok valamit.

Az unokák aludtak, későn kezdték a hó miatt a délutáni alvást. Már a buszhoz készülődtem, amikor berobbantak a nappaliba. Gyurmát kellett nyújtani, elkísérni 5 lépésre, mert ott van valami, aztán sétálni, játékpalacsintát csinálni, most építsünk, nem is tudom, hogy lehet energiával bírni ezt az életszakaszt.

Itthon végre időm lett, hogy befejezzem a reggeli kapkodva-kimosva vécézést. Amikor kész lettem, megdöbbentem: egy hosszú, normális vastagságú meg állagú gyurma kanyargott a vécécsészében. Tavaly június óta az első! Legszívesebben lefényképeztem volna, és szétküldöm mindenkinek: lám, már tök rendeset szarok! - de lemerült az elem a fényképezőgépben. Így csak magamban örültem. Sokáig néztem, sajnáltam lehúzni.
Megdolgoztam érte.
Bizakodó vagyok.

2015. január 2., péntek

Kieg.

Szóval, egy kis kiegészítés a tegnapihoz: Monteverdi csak a nászig követte Néró és Poppea sztoriját.
Ugye, mint írtam: a rossz elnyerte méltó jutalmát. Hogy mennyire érte meg, a fene se tudja: rossz szellemei voltak egymásnak, az tuti. Poppea még rávette Nérót, hogy tetesse el láb alól az anyóst - biztos kinyírtak másokat is, de hát nem győz mindent a történelmi memória. Nem szépen halt meg Poppea: Néró hasba rúgta viselős állapotában, s ez végzetes volt neki.
Pedig Néró tutira odalehetett érte: utólag feleségül vett egy herélt pasast, Sporus nevűt, mert hasonlított Poppeára. Így is szólította társaságban. Erről az a hülye pasas jutott eszembe, aki kúrás közben, a csúcshoz közel azt ordította: "adj nekem női nevet, na milyen nevet adsz nekem?" A faszom is lelankadt tőle. Egy darabig maradt még némi lelkesedés, újrakezdtem, de állandóan lelankasztott a baromságával, hiába szóltam rá: csönd, baszok!
Megértem hát némileg Nérót, amiért ölt.

Elmegyek azért tüntetni ma. Kell a friss levegő is, aztán köpködhetek a hatalom nászán, na meg látok népeket is. Azt persze nem szeretném, ha eltaposnának a tömegben, nekem AIDS-ben kéne meghalni.

Nehezen bírok már magammal.
Szinte már teljesen rendbejött a seggem. Nincs váladékozás, bármikor finghatok, napi egy szkulától nem is kívánok többet. Igaz, eddig se kívántam, a muszáj vitt rá, de úgy tűnik, vége. Kedvem jó, izgága lettem megint. Kezdek hasonlítani magamra. Nagyon untam már ezt a házi-nemzeti gyászt. Hogy véreznék-e egy behatolástól - az még kérdés... de majd csak megválaszolódik az is.