CD

Tegnap délután nem lehetett bírni a kölkökkel. Caramell-lázban égtek mind. Jön! Jön! Mikor jön már? Hány óra?
Nagy nehezen összetereltem őket, hogy kimegyünk a játszótérre. Akkor jött meg épp a várva várt sztár, dugába dőlt minden igyekezet.
Autogramot kértek, fényképet, roppant becse volt 3 percig. Dzsasztin azonnal rábeszélte Caramellt, hogy ők tulajdonképpen rokonok, mert "ismerem anyád, meg te is az enyimét". Caramell osztotta csak az aláírásait, "persze, persze, tényleg", vetette oda. Dzsasztint leterítette a megdicsőülés, dagadt a melle, mintha ő szülte volna világra az énekest.
Nem érdekelte őket a hinta, a csúszda, meg semmi. Égett a talpuk, tolakodtak volna mind, s amikor felbődült az egyik hangfal, nem lehetett őket tovább féken tartani.
Tülekedtek, lökdösték egymást, nyomta magát mind előre.
Meg kellett küzdeni a jutalom CD-kért.
- Mi a tolerancia? - vizsgáztatta őket egy nagyfülű.
Kussoltak mind, az ilyen szó nem szokott megragadni a geci, a köcsög, a kussoljál mellett. Elmagyarázta hát nekik, de nem kísérte intenzív figyelem, mindenki a jobb helyért taposott.
- Akartok ti toleranciát? - zárta a magyarázatot.
- Nem!!! - ordítottak kórusban, mert inkább CD-t akartak.
Amikor Caramell énekelt, elhallgattak végre. A hangerőre bejött pár felnőtt a telepről is. Szotyoláztak mind, köpködték maguk köré a maghéjakat, és biztatták a rokongyerekeket, hogy nyomakodjanak a CD-kért jobban.
- Pfúj, undorító, hogy tolakodnak! Lökdösik az embert! Tiszta cigányok! - háborgott egy CD-tlen cigánygyerek.
Az enyémek közül egy sem kapott. A műsor zártával elszállt minden reményük, hihetetlenül frusztráltak lettek.
- Engem nem érdekel maga, úgyis megyek haza, úgyse tanulok! - üvöltötte Csatara, és vadul pakolni kezdett. Zsueletta követte némán, csak a végén verte a földhöz a táskáját.
- De nagyra vannak a szar CD-jükkel! Veszek a boltban, és szopjanak le! Ennyi! Eresszen! - próbált félrelökni az ajtóból. - Megyek haza!
- Mennél... - javítottam ki - de nincs kikérőd. Majd 4-kor mehetsz, rendes időben. Most mi színezni fogunk.
A nyugodt közlés teljesen elvette az eszüket. Dzsasztin üvöltött, és véresre verte a szekrényt, két lány bőgött, Máriusz harcikat rikkantott. Verekedni akart, de nem volt kivel, mert elálltam a kijáratot.
- Elmegy otthonról az anyám, ha nem érek haza, eresszen már!! - követelőzött Csatara, és taknya-nyála egybefolyt. - Ha nem ereszt, behívatom az apámat, és összeveri magát! Engedjen már!!! Ááááááá - bááááááá!!! Erisszen mááááár!
- Hogy lehet ilyen maga? Befullad a kisgyerek! - üvöltött Dzsasztin torkaszakadtából, és a lambériát rugdosta, mert a szekrényveréstől vérzett a keze.
- Megöli, ha nem ereszti haza!!! - ordibált Máriusz. - Otthon van az asztmapipája, kell neki, engedje már el!
Csatara illusztrálásként élethűen fuldokolt.
- Oké, hazatelefonálok anyukádnak, hozza be az asztmapipád, mert úgyse eresztelek el.
- Nem kell! ne telefonáljon! Rohadjon meg az ilyen tanár! - gyógyult ki Csatara az asztmából hirtelen. Hátrament duzzogni, Dzsasztin és Máriusz követte.
Csend lett végre. Zsueletta leült színezni a többi mellé, csak pár grimasszal jelezte, mennyire utál.