Kollégáim nagy pakkokkal várták a buszt. Elmennek az isten háta mögé, testvériskola-látogatóba, de engem nem lelkesített a gondolat.
Alig maradt pár gyerek délutánra. Összetereltem mind: ha már lógok másnap, legalább ennyi terhet leszedek a többiről.
Kolléganőm benézett a terembe, mintha dekázná, hányan vagyunk, és ránk csukta az ajtót.
Danika megveszett, le - fölugrált, piszkálta a többit, majd belémcsimpaszkodott:
- Kiengedsz vizet inni? - kérdezte, és már lódult is kifelé.
Hallottam, hogy kolléganőm felordít odakint:
- Azonnal eltakarodsz innen!
Danika visszajött, láttam, magán kívül van teljesen.
- Veled kiabáltak?
Csak bólogatott, szótlanul, ijedten.
- Miért kiabált veled Klári néni?
- Azt nem mondhatom el! - vágta ki eltökélten, de ereje csak eddig tartott.
- Képzelje - suttogta elrettenve - kimentem vizet inni, és ott volt a Klári néni. És képzelje, ott volt a kezében a foga! De az összes ám! Biztos kiesett! Biztos nagyon fájhatott neki! Szegény Klári néni! Én úgy sajnálom!
Na, ezek már pálinkázhattak... - következtettem - de hogy juthatott eszébe pont a folyosós vízcsapnál mosni a protézisét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése