Háziőrizet

Reggel 7, este 7.
Két fix pont, korlátozás, muszáj.
Reggel egy szem, este 3, percpontosan.
A reggeli még csak-csak, de az estihez enni kell. Nem álltam még rá, hogy éhes is legyek pont akkor.

Hízik a pakk.
Ha tekergős napom volt eddig, bevágtam a hátizsákba egy esőkabátot, egy plusz doboz cigit. Öngyújtó, kulcs, személyi, némi apró.
Most ki kell találnom előre, mikor érek haza.
Ha 7-re nem, akkor útigyógyszer,
hozzá víz,
na meg kaja.

Pénteken munkahelyi kirándulás volt, 3/4 7-es indulás. Nem vehettem be előbb a reggeli tablettát: rám parancsoltak, csak percre pontosan. Az esti érkezés pláne bizonytalan volt. Kellett hát egy gyógyszerdobozka. A régit sehol se találtam, pedig mindent felforgattam. 800-ért kaptam a patikában egy filléres szart, más termékhez az ilyet csak eldobásra szánt csomagolásnak adják. Nem bonyolultabb, mint egy PET palack, csak ráírták, hogy reggel-délben-este, micsoda dizájn. Víz is kell hozzá, hogy bevegyem, ja meg enni valami, a francba is.

Szombat este találtam (vagy rám talált?) egy friss pozitív a neten. Jól jövök neki, nemes feladat, levelezgetni kezdtem hát vele.
Éjjel fél 12-kor kitalálta, hogy találkozni akar. Tele van kérdéssel, vagy csak simán beszélgetni akar.
A körúton találkoztam vele, aztán feljöttünk hozzám. Hagytam, hadd beszéljen jó sokat, hadd kérdezzen, hadd felejtsen, jöjjön ki csak a gőz.
Hajnali fél 3-kor hasított belém, hogy képtelen leszek felébredni 7-kor. Oda a legényélet, a mindegymikorfekszem-mikorkelek, elfelejtkeztem róla.
Vendéget kidobni nem való, de illem ide vagy oda, közöltem, indulnia kell, mert elalszom a reggeli 7-es gyógyszert. Fölfogta, de nem beszélte még ki magát, mert fél óráig tartott a széktől a konyháig, de a cipőt még mindig csak a kezében tartotta.
Megütötte a fülem, hogy szólni kezdtek a hajnali madarak. Hajnali 3 volt. Nem érdekelt az illem, mondtam, én most aludni fogok: vagy azonnal megy, vagy feküdjön le itt. Az utóbbit választotta.
Felhúztam az összes órát 7-re, és fostam, hogy átalszom mindet.
Csak abban bíztam, hogy szarul alszom, ha van mellettem valaki, nem vagyok úgy szokva.
Felébredtem, sikerült. Szarul aludtam. Zúgott a fejem, szúrt a szemem. Kóvályogtam csak egész nap.

Vasárnap esküvőre mentem. Kérte eL, menjek fél 7-re - vagy fél 8-ra? - mert énekelni kell, kell idő a próbára.
Félúton jutott eszembe, hogy gyógyszert kell ennem, az meg otthon maradt.
Visszafordultam, fél 7-re már nem leszek ott, tuti.
Volt még 20 perc hétig.
Tanakodtam, ha magammal viszem, kell víz, meg kell hozzá kaja. Mert lehet, hogy fél 8 a helyes időpont, tán ott sincs még senki.
Várok akkor.
Néztem az órát, vánszorgott, mint a csiga.
Lehet, hogy várnak rám.
Nem lehet rám számítani, gondolják majd.
Előttem a gyógyszer, a pohár víz, az óra meg beragadt.
Még volt 15 perc 7-ig, de türelmem semmi sem maradt.
Lenyeltem az egészet, indultam volna. De hopp, a kaja!
Rohadtul nem voltam épp éhes. A helyzet se nyugodt táplálkozásra való.
Előszedtem egy darab süteményt, benyomtam tejjel, csak úgy állva, mint a lovak.

Szerettem, ha volt olyan napom hetente egyszer, amikor nem húztam fel az órát, aludtam, ameddig bírtam.
Múltidő, múltidő, múltidő.
Baszogat reggel az óra, hogy keljek. Mit képzelek? Ne dögölj, haver, nem azért költ rád az Únió!