Él és virul

10 körül felhívott a fiam a munkahelyemen, hogy igaz-e, hogy meghalt a Mama. A felesége mamája mondta, tegnap hallotta a hírt.
Nem volt nálam az Idősotthon száma, otthon, a telefon mellett függesztettem ki. A bátyám nem hívhatom, mert mi van, ha rémhír, mi van, ha igaz? Az se hiányzott, hogy istenfaszázzon, az se, hogy felhúzza magát, az is lehet, hogy már épp kórházban fekszik, mert nem sikerült a múltkori szívbillentyű-műtéte. Az is lehet, hogy tényleg meghalt anyu, csak nem talált tesóm az itthoni telefonnál. Vagy nem akart szólni, mert mérges rám. Vagy direkt szűrték a hírt, felesége és gyerekei, és nem mondták meg neki.

Hazavágtáztam, és hívtam az otthont.
Foglalt volt, nem kaptam vonalat, akárhányszor próbálkoztam.
Felsejlett, ahogy utoljára integetett anyám az otthon kapujából.
Megúszta, hogy előbb haljunk meg tőle.
Most tényleg találkozhat nagymamával meg nagypapával.

Nem tudtam, most mi van.
Nem mertem gyászolni,
de reménykedni sem.
Reménykedni már rég nem tudok, mert önzés, az én mániám.
Makkegészséges ugyan anyu, de 81 éves, és mindenkit elfelejtve él. Azt sem tudja, ki ő, ki tartozik hozzá, tartozik-e hozzá valaki.

Mindig egyedül van.

Akikre emlékezik, meghaltak már mind 40-50 éve. Találkozik velük ugyan néha, de csak intenek neki, meg se állnak, mennek csak tovább.

Mit fogok tenni,
ha azt mondják,
meghalt?
Üres volt az agyam, csak emlék-villámok cikáztak bele.

Az idősotthon még mindig foglaltat jelzett, de már fejből tudtam a számát.
Gondoltam, ebédet osztanak, vagy mosogatnak épp.
Fél egy után kicsöngött már a telefon, de nem vette fel senki.
Akárhányszor próbálkoztam.
Nem tudtam mit kezdeni magammal, kitölthetetlen volt az idő.
Egy előtt kaptam a lányomtól egy SMS-t: "Él és virul!"
Ügyesebb volt, kapott vonalat.