Káposztás dézsa vű

Jó darabig úgy aludtam el, hogy lefekvéskor végiggondoltam, kik azok, akik nagyon hiányoznak az életemből, hátha velük álmodok.
Sose sikerült.
Fel is hagytam vele.
Bátyámmal halála után csak kétszer álmodtam, pedig már 19 éve, hogy elment.
Először csak villanásnyira, másodszor ültünk a kovácsműhely előtti árokpart zöld füvén, ahol a valóságban soha, szűköltem a rémülettől, hogy ismét elillan, szerettem volna végtelenig nyújtani a pillanatot, mellette ülni időtlen időkig, de eltűnt újra, megint meghalt, megint fuldoklottam a zokogástól, s levegőért kapkodva ébredtem.
Ennek is 19 éve már.
Ma rám tört ugyanez a fájdalom, ahogy az otthonból kilépve visszaintegettem anyámnak. Állt a nyitott kapuban,
fel se merült benne,
hogy átlépje,
szökni már régóta
nem akar.
Más volt ez, mint amikor még a macskabirodalmából integetett utánam: akkor még az élő anyám volt,
de mára már anyám meghalt,
csak a teste él.
Épp úgy magamra hagy, mint régi álmomban meghalt bátyám. Hiába szólok hozzá, nem ér füléig a hang, vagy a fülén bemegy, de agyáig nem hat, vagy osztályozza a szavak értelmét, de vissza már nem jelez.
Nincs idő, nincs jelen, nincs múlt, a pillanatok egymás mellé rakódva nem teremtenek kapcsolatot.
- Ezt tä sütötted, fijam? Áldja mäg az Isten a kezed munkáját! - hálálkodott minden újabb szelet képosztásnál, tömte magába, mint aki hetek óta nem evett.
- Nem is tudom, mikó ättem utójára. Sämmim sincs itthon - kanyarította kezét az idősotthon öreg fái felé. Unszolgatnom kellett minden szelet után, meg akarta vonni magától, hogy engem kínáljon, de elfelejtette, hogy az előbb már evett, hagyta magát etetni, hol a káposztásból, hol az almásból.
Néztem az összetekert újságpapírt, amivel bütykölt, amikor érkeztem. Több újság, egymásba tekerve, átpántlikázva szépen egy darab papírtörlővel, két helyen is fűszálakkal átkötve.
- Látja még a betűket? - csodálkoztam. - Vagy minek gyűjti ezeket?
- Valahun van szämüvegäm, de eefelejtättem, hova is raktam. De vigyázni kő erre, mer ezäk mindänt eelopnak.
A lánykori nevét még tudta, de kérdő hangsúllyal ejtette. Apjáról megkérdezte: az ki?, aztán azt tudakolta, volt-e neki férje. Apám nevére csak csodálkozva ingatta a fejét, az ki, micsinálmost, nem tudja, ki lehet.
Csudálkozott, hogy ráérek, ma már másodszor vagyok nála, az egész napot nála töltöm, pedig 3 hete jártam ott utoljára.
Akkor a lányommal, meg a két kicsivel mentünk, elolvadt tőlük, ölelésre tárta a karját, mint az anya, aki elé először totyog a gyereke, de ebéd utánra, amikor visszatértem hozzá, már minden törlődött belőle. Erőlködött, hogy eszébe jusson valami, de csak a semmi, újra meg újra, csak a semmi.
- Hogy kaphattam ekkora pofont az élettű?!? Szégyälläm, hogy ilyen hülye lättem!
Nem érek be hozzá, csak villanásokra, amik nyom nélkül törlődnek. Magába van zárva, mint holt a koporsóba.
Erre nincsen ámen.