Kelt

A keltkalács, így egyben, leszarom a helyesírás-javítót, az valamiféle kultikus étel nálam.
Anyósom mindig sütött, ha meghalt valaki, vagy halottak napja jött, mert ezért visszatérnek a túlvilágról a holtak, vagy mittudomén, sose beszélt róla, csak dagasztott elszántan.

Úgy döntöttem, hogy az én életembe is belefér az a 20 perc, amíg dagasztok, mint egy robot.
Néztem az órát,
az elején untam,
aztán ahogy hólyagosodni kezdett a tészta a kezem alatt,
élvezni kezdtem.
Jó volt a szaga. Emlékek keltek ki a tálból: nagyanyám mákosa, anyósom korpás kalácsa, a gyerekkori bukták.
Éjjel kisült, reggel ott várt a gázon.

Néztem, mennyire tele lett vele a tepsi. Megvágtam, egy tányérnyit egy bögre tejjel bevittem a tévé elé. Mint a gyerekkori vasárnapok: tejeskávé meg kalács, csak most egyedül.
Csudálatos könnyű, foszlós, puha lett: ilyen jót még senkinél se ettem soha.
Tartok tőle, hogy
egyszeri, véletlen siker,
ezt nem szabad megenni,
ezt vinni kell.
A szomszéd néninek nem szabad: él-hal az ilyenért, de cukorbeteg, ellenállni nem tudna, ártanék vele. Pedig de adnék: a virágaim locsolja kéretlen, számon tartja, hány bimbó vár a hibiszkuszon, órákig les, hogy áradozzon, kinyílt megint egy. Nem tudom, mi lehet az agyában: 83 éves, de tisztán lát: "ahhoz csak férfiak jártak", mondta egy volt lakóról, célzottan, nekem, nem véletlenül.

3 főre redukálódott, ki fontos most nekem annyira itt Pesten, hogy megetessem őket, de L. kihúzva, mert ma húzták a fogát, Z és J dolgozik. Vittem hát a batyut, mint gazdáné az aratóknak az ételt.

Még egy háromnegyednyi van belőle.
Nem nyúlok hozzá.
Viszem a lányomnak, ott lesz az összes unokám.
Viszem anyámnak, jó puha, házi íz, ezt el tudja rágni.
Elég se lesz, látom.