El akartam menni ma a pride-ra eredetileg,
de túl gyakran bőgök hozzá
Holnap haza kell utaznom
a lányomhoz,
csóri elárvult anyámhoz
El kell mondanom
a lányomnak
túl kell lennem rajta
el kell köszönnöm anyámtól
egy ölelés még jár -
Nézhetem úgy is: rendes hozzám a sors.
hogy lehetőséget ad rá
Nézhetem úgy is:
ezzel csapta a legfájóbbat
Ki tudja, mikor leszek utazóképes
vagy leszek-e egyáltalán
A haláltól nincs félszem
de nem mindegy, milyen út vezet hozzá
meg meddig tart
Össze kéne magam szedni
de nem tudom, honnan kezdjek hozzá
Azt meg az eszemmel tudom csak tenni
de ma a szív diktál
nem találom az átjárást a kettő közt
talán nincs is
Temetem magam
ez a mai luxusom
Élek ugyan,
de meghalt egy szakasz
nem vitatható
2014. július 5., szombat
2014. július 4., péntek
Pofon
Jó lenne visszatalálni a tegnapelőtti lekvárfőzős optimizmusra, de ez a nap nem az a nap.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.
Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.
Ez van.
- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.
Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.
A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.
Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.
Mára volt időpontom a colo-proktológiára, 12.20-ra, vártam, mint szűz lány a menyegzőt. Mivel kimosni nem tudom magam most, az éhezés mellett döntöttem. Tegnap még ettem 11 tájt kb. 1 dl banánturmixot, este a gyógyszer mellé csak egy harapás pogácsát. Hatásos volt, szédelegtem, mint az őszi légy. Megmértem magam: 4 kiló mínusz a múlt hetihez képest, gáz.
Fél 10-kor elindultam, kinn a kórház a picsában, Pest legrondább helye. Inkább várok, nehogy lecsússzam az időt.
Hát, vártam.
12.25-kor szólt a nővér, hogy türelem, nem végzett még fenn az osztályon az orvos. Türelemből semmi se jutott mára, de a muszáj az muszáj. Kelekótya néni ült mellettem - neki 12-re volt időpontja - unatkozott, motyogta maga elé 3 éve összes baját. Fiatal nő jött, suttyó gyerekkel, aggasztó volt, hogy csókot váltott a nővérrel. Be is hívták őket soron kívül, amikor fél után befutott az orvos.
Aztán kifutott, eltűnt percekre, visszajött, elment, s gépiesen odabökte felénk minden körnél: "azonnal, türelem".
A rendelőben közben népvándorlás alakult ki. Nővérek, faszomtudja civilek ki - be, suttyó gyerek élvezhette bent a közfigyelmet.
Korgott a gyomrom, erőm alig, ülni már kipróbáltam minden variációt, ami nem annyira nyom -
Vártam.
Vártam.
Nagy nehezen behívták a kelekótya nénit, utána már nekem kellett jönnöm.
Vizelnem kellett, de nem kockáztathattam, hogy elmegyek.
Előkészítettem a papírjaimat, és mélyre raktam a paraszolvenciának készített borítékot.
Nem adok,
váratnak,
szarnak rám.
Nem!
Fél 2-kor bejutottam végre.
Igazán intim helyzet volt (kérdezze meg orvosát...). Bent volt 2 nővér, két ránézésre orvostanhallgató, a doktor épp telefonált.
Elvette tőlem a nővér a papírjaim, megakadt a szeme a "HIV fertőzött"-ön, és csodálkozó képpel a doki orra alá tolta. Egy pillantást vetett oda az orvos, valami mást láthatott - lekötötte a telefon még. Csak intett, másszak fel az asztalra, toljak gatyát.
Felmásztam a lépcső 2. fokára, odaszóltam az egyik viháncoló diáklánynak: - Szóljon a doktor úrnak, HIV fertőzött vagyok, mert másfelé koncentrál.
Pont ekkor lerakta a doki, az átok telefont. Belenézett a papíromba, most már szólhattam neki.
- Jár kezelésre? Kihez? Él még az öreg?? Miért nem a László sebészetre ment? Maguknál minden odatartozik!
Letolt gatyával, kiéhezetten a második lépcsőfokról szónokolni kezdtem neki, idéztem Szócska államtitkár tavalyi levelét, amit MINDEN egészségügyi ellátónak megküldtek, többek közt nekik is.
Utáltam, hogy gyengén, kiszolgáltatva mikre nem kényszerítenek.
Igaz, egy szóval se mondta az orvos, hogy nem lát el.
Nem tudom, mit művelt, de baromira fájt. Hallgattam az ítélet foszlányait: széles talp, egész bemélyed, vagy nem, kidomborodik? Bírja még?
Bírom, ha belehalok is. Ha már idejöttem, félmegoldással nem szaladok el.
Műfogam van, csikorgathatom.
Azt nem is éreztem, amikor biopsziát vettek, elnyomta a többi.
Sose öklöztek meg, azt képzeltem ilyennek.
- Tamponálja a pácienst! - adta ki az ukázt - kenje be vazelinnel!
Na, ez már kimondottan fájt, felülírta az összes addigit.
Vagy a türelmem itt jelezte a végét, azért.
- Két hét múlva lesz meg az eredmény - nézett rám.
- Lesz az három is... - karattyolt közbe a nővér.
- Van esély, hogy megússzam a műtétet?
- Nincs.
Ez van.
- Várjon kint egy negyedórát, ránézek még magára, mennyire vérzik!
Kijutottam végre a WC-re, leellenőriztem a gatyám. Alig valami nyom, ennyi kibírható. Kitömték a farpofáim is gézlapokkal, szarul esett tőle az ülés. A tamponálástól úgy éreztem, azonnal betojok, bár tudtam, nincs mit. Üres voltam, mint a deles busz.
A negyedórából 40 perc lett. A doki felszívódott, megsajnált a nővér.
- Jöjjön, na mutassa!
Mutattam.
- Megmarad a seggem? - szögeztem neki a kérdést. (Azért van, hogy megmondja, amire az orvos lusta.)
- Hááát... nem akarom biztatni. Ha rosszindulatú - eléggé annak tűnik - annyira közel esik a rectumhoz, hogy azzal együtt irtják ki. Ha lenne 7-8 centire... megúszhatná talán, de közel van.
- Ha csak polip?
- Azt egykettőre... - unt már.
Vettem a büfében egy gusztustalan szendvicset, toltam be, kell az energia.
A buszon kattogott az agyam: kellett nekem bizakodnom, valami lájt vastagbélgyulladásban, na most, itt van... haza kell mennem vasárnap, kibírom, ha beszarok is. Tán nem lesz többet rá mód. Meg akarom ölelni még egyszer anyám, mert vagy ő, vagy én, nem biztos, hogy túléljük.
Az unokák meg tudnak látogatni, ha akarnak.
Jó lenne egyszer a temetőbe is kimenni még, de ez álom.
Meg a bátyámnak is meg kell mondani, elköszönni tőlük. Nem mozgékonyak már. Szerettek, és szerettem őket.
Hogy mondom el a lányomnak.
Neki mindenképp.
Volt rajtam szemüveg, foncsoros, nem látszott, mi van mögötte.
A buszról leszállva bementem a kulcsmásolóhoz. Eddig csak nekem volt kulcsom a lakáshoz. Viszek egy másodpéldányt az összesről a lányomnak, ha valami van.
Ez volt a mai legterhelőbb pillanat.
Lerogytam egy székre a másolónál, nem érdekelt, mit gondolt. Adavágtam volna neki: rákos vagyok! - de csak köszörült magába meredve.
Itthon felcímkéztem mindet azonnal:
kapu,
rács,
bejárati,
másik rács.
Megsirattam valamennyit.
Önállóságom, önellátásom, szabadságom oda.
Jelképek.
Baromira kínzott már a gézpólya, meg a tampon.
Ijedten láttam: átvérzett minden, a nadrágom még megúszta épp.
Iszonyodtam a tampontól, de húzni kezdtem. 30 centi volt legalább, csupa vér minden, majd elájultam.
Becsomagoltam minden szemetet - az ilyet a WC nálam nem viszi le - és levittem a kukába, amikor már vitt a lábam.
Utálni fognak a házban.
Iszonyodnak majd.
Büdös leszek.
Egy góc.
Veszek hypót, klórmészt, meg még ami arrogáns.
Szorul a kapca, nagyon.
2014. július 3., csütörtök
Hát nem?
Hát nem gyönyörű?
Ezeket még tegnap kiszedtem
a dunsztból,
most az éjjel főzött
fekete ribizli dunsztolódik ott.
Málna,
piros ribizli,
kandírozott eper, cseresznye, barack.
Alvás meg alig, háromszor húzott ki a lábgörcs az ágyból.
Lejárt a szavatosságom, a francba
Ezeket még tegnap kiszedtem
most az éjjel főzött
fekete ribizli dunsztolódik ott.
Málna,
piros ribizli,
kandírozott eper, cseresznye, barack.
Alvás meg alig, háromszor húzott ki a lábgörcs az ágyból.
Lejárt a szavatosságom, a francba
2014. július 2., szerda
Objektíven
Csak 1 kilót fogytam a stresszelés óta.
Híznom kell, határoztam el, hogy legyen miből fogyni.
65 kg vagyok most, ha lemegy 30, felborulok. Ma nem ehettem a labor miatt, holnap meg déltől koplalnom kell, nehogy a doki pénteken szarba nyúljon. Kimosni nem tudom magam, próbáltam, de nem megy be a víz most, vagy ha nagy nehezen bemegy, kijönni nem tud.
Megfigyeltem ma a többszöri kísérletezgetés során, hogy hogyan fáj, mert hétfőn csak annyit tudtam kinyögni a doki kérdésére, hogy nagyon.
De így cizelláltan már meghatározható: mintha marhára szorulásom lenne, s hiábavaló görcsös hullámok után se történik semmi. Vagy alig valami. Igaz, nem sokat ettem tegnap-tegnapelőtt, de mínuszos a leltár még. Az élénkpiros vér változatlan, de egyre szurkosabb színű a kijövő. Semmi pánik hozzá, mindössze tárgyilagos megfigyelés, megnyugtatóbb a dolgokat felülről nézni.
A jövőn nem gondolkodom, nem most van itt az ideje. Épp elég péntekig előre látnom.
Azon túl csak a szombat foglakoztat, bár az is csak közeljövő. Kibírom vajon a cirka 3 órányi pride-ot ácsorgásostul, vagy mondjak le róla?
Van rá 3 napom, majd kitalálom.
Az is lehet, hogy péntek után az egész nem lesz más, csak hipochondria.
Híznom kell, határoztam el, hogy legyen miből fogyni.
65 kg vagyok most, ha lemegy 30, felborulok. Ma nem ehettem a labor miatt, holnap meg déltől koplalnom kell, nehogy a doki pénteken szarba nyúljon. Kimosni nem tudom magam, próbáltam, de nem megy be a víz most, vagy ha nagy nehezen bemegy, kijönni nem tud.
Megfigyeltem ma a többszöri kísérletezgetés során, hogy hogyan fáj, mert hétfőn csak annyit tudtam kinyögni a doki kérdésére, hogy nagyon.
De így cizelláltan már meghatározható: mintha marhára szorulásom lenne, s hiábavaló görcsös hullámok után se történik semmi. Vagy alig valami. Igaz, nem sokat ettem tegnap-tegnapelőtt, de mínuszos a leltár még. Az élénkpiros vér változatlan, de egyre szurkosabb színű a kijövő. Semmi pánik hozzá, mindössze tárgyilagos megfigyelés, megnyugtatóbb a dolgokat felülről nézni.
A jövőn nem gondolkodom, nem most van itt az ideje. Épp elég péntekig előre látnom.
Azon túl csak a szombat foglakoztat, bár az is csak közeljövő. Kibírom vajon a cirka 3 órányi pride-ot ácsorgásostul, vagy mondjak le róla?
Van rá 3 napom, majd kitalálom.
Az is lehet, hogy péntek után az egész nem lesz más, csak hipochondria.
Csakazértis
Hazafelé már kitapasztaltam, hogy kell ülni a bringán, hogy ne érezzem karóba húzottnak magam. Fel tudtam vinni a lépcsőn, nem igazolta semmi a félszemet, felvillanyozódtam. - Akkor shopping! - döntöttem el, és vettem 4 szexi boxert a meglévő cirka 200 mellé.
Örülgettem nekik egy darabig, leszarom a jövőt.
Ha már könnyelműség, itt az ideje a megéletlen vágyak megélésének: elindultam fekete ribizlit beszerezni. Abból még sose főztem lekvárt. Ha megmaradok, megeszem, ha meg nem, csak nem lesznek bolondok kidobni..?
Ajándékozni se rossz, ha adódik majd ajándékozós pillanat.
Beletelt jó két órába, míg hazakeveredtem. Elmentem még kenyérért is - jó, ropogós héjú frissért - hogy legyen majd mivel a lábost kinyalni.
Felfőztem, kipasszíroztam, többször is, alig maradt a végén kidobni való.
Csupa retek lett a konyha tőle, a szétfröcsögött fekete ribizli (ribes nigrum, vájtfülűeknek) nem kimondottan rejtőszín.
Mire kész lettem a mosogatással, renddel, úgy éreztem, kiesik a seggem. Lecukroztam a kipasszírozott lét, várjon csak, nem tudnék még szünet nélkül 30 percet állni.
Megmértem a lázam is, 37,8 csak, úgy látszik, nem is rossz a munkaterápia. Be is fejezem ma még a lekvárt, csakzértis.
Örülgettem nekik egy darabig, leszarom a jövőt.
Ha már könnyelműség, itt az ideje a megéletlen vágyak megélésének: elindultam fekete ribizlit beszerezni. Abból még sose főztem lekvárt. Ha megmaradok, megeszem, ha meg nem, csak nem lesznek bolondok kidobni..?
Ajándékozni se rossz, ha adódik majd ajándékozós pillanat.
Beletelt jó két órába, míg hazakeveredtem. Elmentem még kenyérért is - jó, ropogós héjú frissért - hogy legyen majd mivel a lábost kinyalni.
Felfőztem, kipasszíroztam, többször is, alig maradt a végén kidobni való.
Csupa retek lett a konyha tőle, a szétfröcsögött fekete ribizli (ribes nigrum, vájtfülűeknek) nem kimondottan rejtőszín.
Mire kész lettem a mosogatással, renddel, úgy éreztem, kiesik a seggem. Lecukroztam a kipasszírozott lét, várjon csak, nem tudnék még szünet nélkül 30 percet állni.
Megmértem a lázam is, 37,8 csak, úgy látszik, nem is rossz a munkaterápia. Be is fejezem ma még a lekvárt, csakzértis.
Beindult a gépezet
A hétfői stressz után a keddet csak átlógtam.
Felraktam az egyik bringát, a nehezebbiket a tárológalériára - még most bírom, de később ki tudja? - aztán ültem, feküdtem, néha szültem. Stabilan 38 fok, nem ment feljebb, de se étvágy, se energia tőle.
Szervezkedtem is, mert ahova a beutalóm szólt, elérhetetlen volt.
Kaptam tőlük 4 számot, de az összes azt mondta: "jelenleg minden munkatársunk foglalt, próbálkozzon később, vagy várjon".
Az anyázás adott ugyan némi erőt, de nem sok hasznot hajtottam.
Felvettem a kapcsolatot egy maszekkal, de csak kedden tud majd fogadni. Mondta, csináltassak addig egy szifilisz meg egy tripper vizsgálatot, zárjunk ki, amit lehet.
Ma úgyis vérvételre kellett mennem. beutalt még jó múltkor a tüdődoki valami mellcsúcsi homály miatt CT-re meg MR-re, vagy mire, ahhoz kellett ez is. Kitört belőlem indulás előtt a mozgalmár, lefotóztam mind a két beutalót, amikre a begépelt szövegen túl ráírta jó feltűnően - a mások által nagyon rendesnek titulált K.doki - kék tollal: HIV POZ!
(piros biztos nem volt neki)
A vérvételest még talán érthetőnek tartottam volna, de hogy a CT-s papírra ez miért kellett... úgyse lenne most kedvem dugni velük.
A laborban élénk forgalom volt: ménkű hosszú sor a bejelentkezéshez, alig tudtam állni. Negyed óra, aztán leülhettem végre. Várakoztam egy jó sort, aztán bekerültem. Egy nénit épp mellettem szúrtak, kettő meg csak becsámborgott a nyitott ajtón. Az asztalon, a nővér mellett a papírom, kiabált rajta messziről a HIVPOZ, de vagy még a nővér se törődött vele, vagy nem érdekelte: kesztyű nélkül szúrt.
A bőrgyógyon örültem, hogy nem az idős, prédikálós doktornéni rendelt. Fiatal, kimondottan szép nő fogadott. Mondtam neki, daganat van a fenekemben, és a proktológus kívánsága, hogy vigyek neki tripper eredményt, mert sose tudni, mi az a genny.
- Volt alkalmi kapcsolata? - kérdezte tárgyilagosan, ám a persze! válaszra bedühödött.
- Nem értem, milyen felelőtlenek! Szórják szét a vírust!
Meglepődtem, most épp nem erről volt szó.
- Valaki legyen itt, mert egyedül nem csinálom! - parancsolt rá a két ki-bejáró nővérkére. Biztos lelki támogatást várt tőlük, mert szerepük a seggem bámulásán kívül nem volt.
- 10 nap múlva lesz kész, akkor kontrollra várom!
Nem tűnt kedvesnek, papírjaiba temetkezett. Szerintem ezek után külföldre távozik.
Itthon, csudák csudája, félórányi kísérletezgetés után szóba állt velem a kórház. Kedves nénike, örültem neki, péntekre már hipp-hopp, időpontot is adott. Megtudom végre, hogy rák, vagy mák, ami nyom.
Felraktam az egyik bringát, a nehezebbiket a tárológalériára - még most bírom, de később ki tudja? - aztán ültem, feküdtem, néha szültem. Stabilan 38 fok, nem ment feljebb, de se étvágy, se energia tőle.
Szervezkedtem is, mert ahova a beutalóm szólt, elérhetetlen volt.
Kaptam tőlük 4 számot, de az összes azt mondta: "jelenleg minden munkatársunk foglalt, próbálkozzon később, vagy várjon".
Az anyázás adott ugyan némi erőt, de nem sok hasznot hajtottam.
Felvettem a kapcsolatot egy maszekkal, de csak kedden tud majd fogadni. Mondta, csináltassak addig egy szifilisz meg egy tripper vizsgálatot, zárjunk ki, amit lehet.
Ma úgyis vérvételre kellett mennem. beutalt még jó múltkor a tüdődoki valami mellcsúcsi homály miatt CT-re meg MR-re, vagy mire, ahhoz kellett ez is. Kitört belőlem indulás előtt a mozgalmár, lefotóztam mind a két beutalót, amikre a begépelt szövegen túl ráírta jó feltűnően - a mások által nagyon rendesnek titulált K.doki - kék tollal: HIV POZ!
(piros biztos nem volt neki)
A vérvételest még talán érthetőnek tartottam volna, de hogy a CT-s papírra ez miért kellett... úgyse lenne most kedvem dugni velük.
A laborban élénk forgalom volt: ménkű hosszú sor a bejelentkezéshez, alig tudtam állni. Negyed óra, aztán leülhettem végre. Várakoztam egy jó sort, aztán bekerültem. Egy nénit épp mellettem szúrtak, kettő meg csak becsámborgott a nyitott ajtón. Az asztalon, a nővér mellett a papírom, kiabált rajta messziről a HIVPOZ, de vagy még a nővér se törődött vele, vagy nem érdekelte: kesztyű nélkül szúrt.
A bőrgyógyon örültem, hogy nem az idős, prédikálós doktornéni rendelt. Fiatal, kimondottan szép nő fogadott. Mondtam neki, daganat van a fenekemben, és a proktológus kívánsága, hogy vigyek neki tripper eredményt, mert sose tudni, mi az a genny.
- Volt alkalmi kapcsolata? - kérdezte tárgyilagosan, ám a persze! válaszra bedühödött.
- Nem értem, milyen felelőtlenek! Szórják szét a vírust!
Meglepődtem, most épp nem erről volt szó.
- Valaki legyen itt, mert egyedül nem csinálom! - parancsolt rá a két ki-bejáró nővérkére. Biztos lelki támogatást várt tőlük, mert szerepük a seggem bámulásán kívül nem volt.
- 10 nap múlva lesz kész, akkor kontrollra várom!
Nem tűnt kedvesnek, papírjaiba temetkezett. Szerintem ezek után külföldre távozik.
Itthon, csudák csudája, félórányi kísérletezgetés után szóba állt velem a kórház. Kedves nénike, örültem neki, péntekre már hipp-hopp, időpontot is adott. Megtudom végre, hogy rák, vagy mák, ami nyom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)