Fáj most

Tegnap éjjel írt egy régi ismerős. Vagy talán nem is az, hisz sose láttam. Egy volt pasasom párja lett, annak idején azért vált kíváncsivá rám.
A nevemen szólított, amin csodálkoztam. Annak idején nem voltam még pozitív, nem ismerhette ezt a netes oldalam.
Ő volt L. párja, írta igazolásul, talán emlékszem rá. Az egyik kép alapján rám gyanakodott.
- Mi van veletek? Jól vagytok?
- Hát, elvagyok. L. nincs már, biztos hallottál is róla.
- Nocsak, szakítottatok?
- Nem. L. meghalt. Négy éve már.
- Meghalt??? Hisz fiatal volt még. Baleset talán?
- Bedagadt hirtelen a torkán. Kiderült, nyirokrák. Az ötödik kemót már nem bírta, meghalt szegény. Ő is pozitív volt, tudtad talán. Azóta így vagyok, egyedül. Velem nem tudom, mi van, nem mertem elmenni még tesztre. Nem bírnám ki, ha megtudnám.
*
Egyik megrendülés a másik után.
*
Hirtelen kezdett összeállni az évekkel ezelőtti mozaik.
*
L. nagyon kedves srác volt. Hetekig cseteltem vele még annak idején. Szinte belezúgtam, de nem volt könnyű találkozni vele, mert messze élt. Akkoriban még rendes csávó voltam, nem dugtam fűvel-fával, kerestem az igazit.
Nagyon közel került már L. hozzám, éjszakákon át beszélgettem vele. Akkoriban még nem laktam Pesten. Internetezni csak az irodából tudtam. Miatta utaztam fel, átcseteltük az estét, reggel a vonaton aludtam annyit, hogy kibírjam a másnapot. Este megint vissza Pestre, mert L. várt az internet másik végén.
Nem volt annyi pénzem, hogy kivegyek valami szállást, hozzá nem mehettem, mert útlevél kellett hozzá akkoriban még. Elszántam mégis magam, mert látni akartam már. Megbeszéltük, találkozunk. Neki van útlevele, átjön a magyar oldalra, aztán legalább látjuk egymást.
Megnéztem a városka térképét még itthon, hol vannak ott csendes, nehezen átlátható helyek. A város közepén mégse csókolózhatunk. Bemagoltam mindent, ami ott jól jöhet.
*
Nagyon örültünk egymásnak, amikor találkoztunk. Édes volt, kedves, nagyon ölelni való. A folyóparton üldögéltünk, dobáltuk egy darabig a kavicsokat. Állt körülöttünk az idő, örökkévalóság.
Magamhoz akartam ölelni,
de szégyellős volt.
Azt mondta,
kíván,
ölelni akar,
meg csókolgatni,
de hiába ajánlgattam a folyópart távoli bokrait, nem akart mozdulni.
A néptelen folyóparton semerre senki, akár itt is összebújhattunk volna, de megjelent egy nagyanyó két unokával, és mellénk telepedett. Odalett minden intimitás, már beszélgetni sem tudtunk.
Elindultam elszántan az erdős rész felé, L. kis tétovázás után követett.
Végre megcsókolhattam. Nála is átszakadt minden gát: egy épület takarásában ledobtuk az összes ruhánk. Fényes nappal, a folyó túlfeléről akárki láthatott, de ki törődött ezzel, akkor ott.
Csak szeretkezés után tört ránk az ijedtség.
L. vérzett.
Túl mohó volt, vagy én voltam túl vad?
Marcangolt az önvád, de a combján látszó vércsík ettől nem csillapodott.
Elhasználtuk majd az összes zsebkendőt. A százas csomag maradékát a gatyájába betétnek beraktuk. Ijedtek voltunk mindketten, és észrevettük hirtelen a szaladó időt. Haza kellett mennie, nekem meg indult a vonatom.
Sokáig néztem, amint gyalogolt keresztül a hídon. Aggódtam érte. Már a vonaton ültem, amikor értesített: rendben van már, hazaért, fáj még, de már javul.
Nem is tudom, miért nem lett belőle szerelem. Pest bedarált, én meg hagytam magam. Még a vonaton ültem, és L.-n gondolkodtam, amikor telefonált egy másik pasas. Azt mondta, kijön elém a pályaudvarra, ma egyedül van, szabad a lakás.
Gondoltam, elküldöm majd, mert L. elvarázsolt. Nem kell más. Ráadásul még értem fájdalmat is elviselt.
De a pályaudvaron rám váró fickó túl vonzó volt, én meg túl ingatag. Talán akkor kezdődött a kurvaságom. Az a fűvel-fával korszak.
*
Találkoztam újra vele. Eljött Pestre, hogy láthasson. Nem itt éltem még, de találtam egy találékony diákot, aki a nyári szünetben egy ezresért átengedte a kollégiumi szobáját akár egy napra is. Kipróbáltam már párszor, megbeszéltük, ott alszunk.
L. még mindig rajongott. Kevesebbet beszélgettünk azóta: ő várt ugyan, de én szaladgáltam mások után. Sétáltunk a városban mindenfelé, és folyton ismerős pontokba botlott. Itt élt diákként, de megcsömörlött. Nem akart beszélni róla, miért. Együtt aludtunk, de valami közénk költözött.
*
Amikor utoljára találkoztunk, távolságtartó volt. Tartott tőlem: csak kihasználom, csak arra kellek, morgott. Eleve nem volt jó kedve. Mászkáltunk megint, nem akart eljönni hozzám, pedig akkor már Pesten laktam.
A feltoluló emlékei tovább rontották a kedvét, én meg gyanakodni kezdtem. Féltékennyé tett az ismeretlen múltja. Próbáltam kitalálni, miért menekült vissza a falujába? Miért haragszik Pestre? Miért haragszik rám? Neheztelt, éreztem. Valamiért, amiért talán nem is én vagyok felelős.
*
Aztán nagy-néha még egymásba botlottunk a neten. De inkább a párjával beszélgettem, akinek mesélhetett rólam, mert kíváncsi lett rám.
*
De már halott. Négy éve már. Nem is tudom, lenne-e már harminc - harmincöt.
Istenem.
Nyugodj békében, L.kám.
Le kellett ezt írnom, most.
Ez itt a Te temetőd.
Majd egyszer találkozunk.