Madárka

Bonyolult volt elsőre bejutnom a kapun. Kiírást nem találtam, a portaépület üvegablakai pedig úgy csillogtak, hogy nem láttam mögé.
- Itt kell nyomni! - mutatta egy néni, aki szintén látogatóba jött.
Határozottan szorongtam. Ismeretlen terep, ismeretlen helyzet, és nem tudom nem cserbenhagyónak érezni magam.
Az anyámat rejtő épületrész ajtaja zárva volt.
Csengettem.
Amíg jött a nővér, szúrtak a bentről vizslató szemek.
Kerestem, merre lehet anyám, de a sok szürke öregasszonyarc között nem találtam.
- Ott ül ni! - mutatott a nővér az egyik irányba.
Nem volt rajta fejkendő, se otthonka. Testhez álló kötött nadrág, tarka pulóver, az életben nem láttam ilyet rajta. Arcába hullott szürke haja. Magába temetkezve szinte beolvadt a falba.
Megélénkült, amint ráköszöntem.
- Jaj, de jó, hogy gyüttéé, fijam. Má úgy vártam, hogy idetójja a képit valamelyiktäk.
A mosolya csak pillanatnyi volt, arcát betemették újra a gondterhes ráncok.
- Mindig ägyedű vagyok itt, nincs mit csinánom. Kimägyek az udvarra, oszt nízäm azt a két fát, de avva nem vagyok sämmivee sä előre, oszt visszagyüvök mägint.
Mondta, csak mondta a keserveit. Nem nekem, csak úgy hangosan, jó indok voltam, hogy kimondhassa, amit naphosszat rágott magában.
A hallban 20-30 néni üldögélt. Nem nagyon beszélgettek, csak néztek maguk elé, várva, hogy meghaljanak. Egy fiatalabb közülük - talán 60 se lehet - 5 másodpercenként felbődült: BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!
Néha végigtekert kerekesszékkel egy őszhajú óvodás, egyik karjában rongybabát szorongatva.
- Hebebebe hebebebe hebebeb hebehebe bebebe hebebe! - mondta, amikor lefékezett néha. A rongybabát igazgatta idegesen, húzkodta a ruhácskát rajta, aztán nekilódult újra. A kerekesszékkel rágázolt vagy egy lábra, vagy elakadt egy botban.
- Hülye maga?!? Mit nem níz szét? - méltatlankodtak sorra az elgázoltak, aztán visszasüllyedtek a tétlen várakozásba.
- Idegäsítenek, fijam - panaszkodott anyám - folyton összezavarnak.
- BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! -ordított anyám mondatába ismételten az üvöltős.
- Az Isten rohassza lä a pofád, hogy dögőőné mäg! - sziszegett rá anyám - most mägint belezavarottam!
Elhúztam a faltól egy széket, hogy jobban halljam anyám. Akciómat mindenhonnan jövő hangos rosszallás koronázta. Nem lehet itt hirtelenkedni, beláttam.
- Hoztam süteményt, háromfélét is, tegnap csináltam - bontottam ki a dobozokat. - Túrós, lekváros, jó puha! - biztattam.
Futólag ránézett, aztán eltolta.
- Majd később, most nem kívánom. Nincs sämmi étvágyam.
- Legalább egy pogácsát - tukmáltam - olyan recept, amit maga is sütött régen.
- Keminy. Ezt nem... á, ezt nem bírja a fogam. De csomagód ee, oszt vidd haza, mäg nä lássák ezäk... lopósak! Hogy rohaggyon ki a beled! - gyűlölködött oda az ismét ordítósnak.
- Menjünk ki a télikertbe, ott csönd van! - indítványoztam.
- Á, nem, jó itt, ott hideg van. Mag nem is lähet itt ide-oda, itt kő űnünk, ide parancsótak. Kimäntem a mútkó is az udvarra, de utánam gyütt rögtön ez itt, ez a nővér, vagy mi, ez a fehér köpenyäs, hogy "hova teccik männi a néninek? oda nem lähet!", ez a kis kurva...! Montam neki, nem értäm, nem hallok jó... a zistenit a zannyának! E tudod intézni, fijam, hogy kimännyek veled a kapun? Mer úgy níztem, hogy ott a kapun túl a küvesút van. Ne ugass má, hogy dögőné mäg! - szólt rá az ordítósra. - Én mägfujtom eztet!
Határoztam. Itt semmi intimitás, kiülünk a néptelen télikertbe. A süteményeket beadtam a nővéreknek, rakják a hűtőbe. A pogácsás dobozt visszaadták.
- Ez nem romlik, tegye be a mamának, hadd rágicsálja.
- Hova mägyünk, fijam? Az nem az én szobám! - tiltakozott, amint benyitottam a szobájába.
- Melyik a maga ágya? - tanácstalankodtam a négy fekhely közt.
- Hát hun äggyik, hun másik, ahun épp hel van. De nem is ebbe a szobába lakok.
Nem láttam értelmét erőlködni, kifaroltam pogácsástól a szobából.
A télikert ajtaja előtt lecövekelt.
- Ez äggy veszélyäs hely, ide nä mänjünk, fijam. Itt mindänfélék vannak. Ide nem is szabad!
Átcsalogattam nagy nehezen a küszöbön. Tágas épületrész, magas beltérrel, 5-6 méterre nőtt fikuszokkal, pálmákkal, filodendronokkal. Csobogó víz, madárketrec, pintyek, papagájok, padok, asztalok, műbéke.
- Ide lähet űni, fijam? - bizonytalankodott. - Itt még sosä nem jártam.
- Nézze, milyen szép kismadarak! - vonakodott, de csak sikerült a kalitkaházhoz csalnom.
Végre mosolygott.
- Nízd, milyen aranyossak! Milyen szép az a picike! Nízd, ott a párja is! Naphosszat eenízäm üket, milyen kis ügyes aranyossak!
Leültünk egy padra. Nem sokáig lehettünk magunkba: mögém ült tíz centire egy nénike, és kihajtott hozzánk a kerekesszékes mama.
- Hebebe-hebebebe, hebebebe, ugye, milyen szép kislányom van? - nyomta a képünkbe a rongybabát.
- Ez bolond - mondta csúfondáros mosollyal anyám - azt hiszi, ez a kisbabája.
- Szép kisgyeräk - mézesmázoskodott a dadogósnak - kisfiú? Kislány?
Töprengett kicsit a kerekesszékes, méregette a babát.
- Kisfiú! Az hát!
- Egyen egy kicsit, nem kemény ez! - próbálkoztam megint a pogácsával. Anyám csak csóválta a fejét, hogy nem. Összemorzsoltam egyet a tenyerébe, és biztattam. Lassan kicsipegette a morzsákat.
- Jó íze van - mondta, csak úgy, magának.
- Eemäntem fijam a hogyhíjjákhó... kapuhó, tudod, ott arra, kicsit a dombnak fő. Ott ül äggy kis hogyhíjjákban äggy asszony, hogy is híjják... na, hogy is, mongyad má, nem jut eszämbe a nave, de ott mägszólítottam. Oszt montam neki, ängäm érdekőne a kapu, mennyijé válóják, de most füzetni nem tudok még. Mit is akartam ebbű kihozni, segíccsmá, fijam. Úgy láttam, ott a kapuhó má közee a küvesút van, ott csak ee kőne fordúni balra. De nekäm nincs hogyhíjjákom, na, mongyadmá, mim, hogy kimänjek a kapun, na, jogosítványom! - megörült pillantra a szónak, hogy eszébe jutott az "engedély" helyett valami. - Hun is hattam abba... Oszt főmäntem a dombhó, ott van az a kapu a hogyhíjják mellett. De aszonta az a förtelmes nő, hogy rohaggyon ki a bele, hogy "nincs magának annyi péze, hogy én magát kierisszem!", oszt vigyorgott rám, hogy äggyistent a jó annyába. Rohatt dölyfös úri kurva! Az ilyen mind csak rázza a valagát, mintha aranyat szarna! Má mägin nemtom, mit akartam... Emäntem arra a kapu felé, talákoztam anyámma, mäg a nagypapájékka. (hetvenegyben már senki se élt közülük) Szótam nekik, de csak intättek, mäg sä áátak. Én mäg csak ägyedű vagyok mindig, sänki sä níz rám. Nem is tudom, mit keresäk én itt, útálok itt, fijam. De mongyá má valamit, nä csak én beszéjjek, fijam.
- A Katinál voltam, mondta, eljön majd ő is.
- Kati? Az ki?
- A lányom.
- A lányod? Oszt ki annak az apja?
Hamar elakadtunk ezen a szálon. Visszatért a kapuhoz, meg a szökési szálhoz. Láthatóan egész nap a szökés foglalkoztatja. Terveket szövöget, de egyre több számára a csomó, ahol elakad. Fel kéne kelni a székről, megindulni az ajtó felé, de minek is, mit is akar? Nem jó itt, haza kell menni, sok a dolga, de az a haza az nem most van, hanem hatvanháromban, vagy negyvennégyben, vagy nyolcvanban. Fel kéne állni, ott a kövesút, visz valahova, el, máshova, nem itt, de sok a hogyhíjják, meg az újabb csomó a szálon. Csak a kapun túl, el innen, azt se tudja, hol van, minek van itt, mi célra.
Mondta csak a magáét, maga elé, magába roskadva. Fázósan összehúzta magát, aztán melege volt, majd újra fázott. Úgy átöletem volna.
- Fáj a háta? megmasszírozzam?
- Ugyan má... nem nevettetäm ki magam! Hogy osztán hallgassam ezäket!
Beláttam, igaza van. Egy vadidegen férfi ne maceráljon egy nőt. A "fijam" csak megszólítás, a tartalma már a messzi idők homályában van.
Cihelődni kezdtem.
- Má eemész? Má mägin ägyedű maradok...
- Majd jövök még, anyu!
- Gyüssz... gyüssz... de az má nem máma läsz, fijam.
A nővér kinyitotta az ajtót, hogy kimehessek. A résen előrepréselte magát fürgén anyám. Szökni próbált, kiugrani, de rájött, hogy meglátták.
Rab madárka, kalickában, de jó is a sora.
- Hát csak kikisérhetäm eddig a fijam! - ripakodott a nővérre, és elrántotta a vállát, hogy hozzá ne érjenek.
Becsukódott mögöttem az ajtó.
Visszanéztem, de nem integetett senki.
Be kell most már osztanom a régi emlékeket.