Macskaanyám

Árulónak érzem magam.
Amióta otthon jártam, nem hívtam föl anyám. Nem tudnék mit mondani, ha keseregne, vagy védelmet akarna tőlem.
Nem akar otthonba menni, csak otthon érzi jól magát.
Ez az ő jussa, nem hagyhatja ott.
Ő itt van otthon.
Nem kell neki segítség, semmi baja.
Tesóm próbálkozott, hogy kedvet teremtsen neki, de rossz mező, hogy lehet szegénynél az értelemre hatni?
Ha a bőrébe gondolom magam, tök igaza van. Ha a helyében lennék, én se akarnék menni.
De az én bőrömben vagyok, aggódom.
Tudom, hogy szétesett benne a memória. Közepesen demens, mondta az orvos.
Elbódoroghat bármerre, a boltból is a kutya hozza haza. Nem ismer már senkit az utcán, minket is csak néha. Nem tudom, néven tudná-e nevezni még magát. Elfújhatja a gázt, vagy ott hagy valamit főni rajta. Macskakaját persze, mert csak azokra főz, margarinos kenyeret eszik már hónapok óta. Vagy magára gyújtja a házat, vagy elesik az udvaron ebben a fagyban.
Gondoltam, idehozom magamhoz, de nem akart jönni. Neki ez is háziőrizet, mi lesz a kislányaival? Kicsik még, nem járnak iskolába, ki főz rájuk, nem hagyhatja őket magukra.
Eleinte csak nyelvbotlás volt tőle a kislányozás a macskákra. Tudta, hogy a lányai, de idegenek előtt titkolta. Már nem rejtegeti. A "fiam" megszólítás csak rutin, vagy ösztön, akár az integetés utánam az utcán. Szerintem csak pillanatokra tudja, ki vagyok, vagy ki voltam.
Csütörtökön lesz anyám fekete napja. Megjelenünk hárman, a fiai, és hiába sír, rimánkodik, vagy átkoz, vagy ellenáll, bevisszük az otthonba.
Mi úgy gondoljuk, hogy
a biztonságot biztosítjuk,
de neki ez a
tökéletes kifosztás,
rablás,
erőszak.
Mindenét elveszti.
A megszokott házat, az ágyát, az élére vasalt abroszokat, a 80 évet, amit itt élt le, a kutyát, a macskáit, az ablakban lévő virágokat.
Árulók vagyunk.
Áruló vagyok.
Lehet persze, hogy másnap már elfelejti, hogy valaha máshol is lakott, máshogy is élt, mint az otthonban.
Lehet, hogy hülye vagyok, hogy ebbe ringatom magam.
De megetetik minden nap, megnézi az orvos, vigyáznak rá, gyógyszert kap. És lesz, aki ráveszi, hogy bevegye, vagy megegye az ételt.
De ez a csütörtök... ez óriási trauma.
Dédnagyanyám 85 éves volt, amikor lebontottuk a régi házat, és az orra előtt felépítettük az újat. Attól fogva nem tudta, hol van, naponta kérdezte, mikor megyünk haza. Talán ebbe halt bele, nem a 86 évébe.
- Szép öregség... mi ebben a szép? Baszta volna meg, aki kitalálta! - kesergett a jó múltkor anyám, amikor még volt több tiszta pillanata.
Szégyellem magam. Önző vagyok, nem hagyok itt csapot-papot, hogy anyámmal éljek, és vigyázzak rá éjjel-nappal. Buzi vagyok, kell a magam élete. HIV pozitív, földobhatom előbb a bakancsom, ami garantált lenne a macskái teremtette ragályban.
Ideköltöztetni sem tudom, mert nem zárhatom rá az ajtót, ha melóba megyek. Anélkül meg elbódorogna. A macskáival lehetne csak költöztetni, de azokat ide NEM hozhatja.
Nem tudom, mi lesz.
Nem tudom, majd hogyan bírja.
Nem tudom, hogy bírják majd őt.
De nehéz lesz ez a nap.