Ősi szakma

Tegnap este a zsúfolt buszon csak arra koncentráltam, hogy össze ne nyomódjon a hátizsákom, amiben egy nagy tepsi pogácsa volt bedobozolva, meg egy tálca narancsos lepény. A Szentkirályi utcába akartam épp fordulni, amikor furán éreztem magam: mintha húzott volna valami a földre. Megfordultam, és frászt kaptam csaknem: a képemben egy dagadt roma pasas. Látványosan hátrafordult, és az őt pár lépésre követő nőhöz fordult, és durván odaszólt neki, jelezvén, hogy összetartoznak. Kamuzás! - szólalt meg bennem a vészcsengő, és lekaptam a hátizsákom. Valóban: az összes cipzárja lehúzva.
Hülye vagyok ilyen helyzetekben: mint egy vattába csomagolt belvárosi úrilány, föl se merül bennem, hogy bárki is a cuccomhoz nyúljon. Végigfutottam gondolatban, behúztam-e otthon minden cipzárt, melyik fakkban mit tároltam: csak egy bankkártyák - iratok - pénz tárolására alkalmas tárcának támadt hűlt helye. Örülhetett a csávó, amikor kihúzta, nyilván hátradobta azonnal a hátra koreografált nőnek, de baszhatja, mert csak 3db befizetett csekkem igazoló szelvénye lapult benne.
Megelőztek közben, és befordultak egy kapualjba, mintha ott laknának.
- Abban a tárcában csak csekkek vannak, amit kivett - mondtam a fickónak.
-Miről beszél ez? - óbégatott műfelháborodással a nőjéhez.
Dögölj meg - gondoltam, és otthagytam őket. Nyilván nem fog térden állva gyónni, a tárcát se adja vissza, hisz azzal beismerné, hogy lopott. Ismerem a dörgést, köztük vagyok egész nap. Gondolkodtam, van-e értelme megmondani, hogy tolvaj úr, miattad sújtja előítélet a cigányokat, ha van benned becsület, ugorj a villamos alá - aztán röstelltem általánosító gondolataim. Marcsi ugrott be, aki éltanuló volt, áldott jó lélek, ám a falujában nem tudott elhelyezkedni, mert leendő főnöke kijelentette, az kocsijába cigány nem ül.
A biztonságtudatom viszont odalett.
Az egyesület születésnapi rendezvényén vettem részt (a sütiket is arra készítettem), de nem tudtam nyugodtan emlékezni a múltunkra. Csak azon járt az eszem, hogy tisztátalan kezek matatták végig a cuccaim, összeretkeztek mindent, ha hazatérek, akár a lakásajtót is tárva-nyitva találhatom. Mit adok ilyenekre, hogy személyes adat, magántitok, magántulajdon, szabad döntések rendszere, ha csak én tartom be, mások meg átlépik ezeket...
Az est folyamán párszor leellenőriztem a kinti folyosón lógó kabátomat. Az agyam civilizált fele tudta, hogy tök fölösleges, a kényszer mégis kivitt újra, meg újra. Mint a nyúl a fűcsomó tövében: előre lát ugyan, de fülelni kell, mert jöhet róka, vagy sas, de ha egyik sem, akkor ott a mixomatózis.
Itthon sorra próbálgattam bevett paneleim. Mi a nagyobb: a károm, vagy a tolvaj öröme? Rövid vigasz volt, hogy milyen pipa lehet a fickó, hogy miattam elszalasztott egy több haszonnal meglophatót - a tanulság mégis az, hogy balek vagyok. Fölöslegesen jóhiszemű. Olyan helyen, ahol nem kéne. Tolvajt teremtek a balekságommal.
Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti bringatúra. A nagybátori templomot néztük meg, a bicajokat egymáshoz láncoltuk a templom falánál. Az egyikről megcuffoltak egy hátizsákot, benne Gé bringás-csukájával, talpán fémbetéttel. Bicajozni jól lehetett benne, a tarkasága észveszejtő, de gyaloglásra nem volt alkalmas. Ha tett benne Gé néhány lépést, azonnal hanyatt esett, de akkorát, hogy keze-lába égben. Jó érzés volt tudni: a tolvaj, ha abban a cipőben elmegy a diszkóba - miért ne menne, hisz túlontúl szép - garantáltan kitöri a nyakát, és kész a bűnhődés.
Az én tolvajom viszont akadálytalanul tovább üzemel. Találkozhatok vele ma is, holnap is, akármikor, ha vele nem is futnék össze, van kollégája bőven. Megharapni nem lesz gusztusom. A "rád köpöm az AIDS-es nyálam" túl teátrális. Verekedni se fogok, mert nem tanult szakmám.
A buszon eztán leveszem a hátizsákot. Ha utcán megyek, ficánkolni kéne, vagy hátraforogni, vagy tántorogni, hogy nehezebb legyen a cipzárral matatni akárkinek is.
Az is lehet, hogy riszálni fogok.
Az is lehet, hogy kár ezzel foglalkozni ennyit is.