Hiába keltem hajnalban, egy nyamvadt kávét nem mértek sehol. A társaság lassan készülődött - helyesebben mindenki a felmálházott bicaját fogta menetkész, csak a szokásos 3 fő piszmogott órákat. Ráadásul R. be akart csavartatni egy zörgős csavart a legpiszmogósabb HG-vel, fel se rakta a cuccait. Nem tudni már, hogy ez, vagy a csalódást keltő reggeli, vagy valami front okozta, de P. ordítozni kezdett, és hozzábaszta uzsonnás dobozát a bringájához, csak úgy csattant. Vagy öten kezdtek ugatni egymásra keresztbe-kasul, de rájuk ordítottam, hogy csitt már, csak a 3. napon szoktunk összeveszni. Mondták, ez már a 3. nap, elszámoltam magam, most van sora ennek.
Szentgotthárd felé egyszerű volt az út. Gasztony szélén megálltunk. Már lepisáltam az első útszéli fát, amikor tudatosult bennem, hogy itt épp családi címert nézünk, gyalázás, amit csinálok.
Túl korán értünk be Szentgotthárdra, agyon kellett ütni az időt ebédig. Állítólag később már egyetlen hely sem lesz alkalmas étkezésre, ki kellett várni itt a delet.
Valahol itt tűnt el R.: végre alkalma volt megsértődni annyira a reggeli csavarozás után, hogy döntésre jusson. Állítólag barátja várja már nagyon, de szerintem duma az egész, szalad haza a mamához. Torka is fájt, a hipochondria is gyötörte erőst, köztünk pedig csak kárörvendőt talált.
Még a reggeli se szállt a helyére, tetején az ebéd - dög meleg, nem kívánkozott nagyon a menés. Az út viszont roppant érdekes volt: a határkövek mellett cikáztunk a szlovén oldalon. Kevés határsértő járhat máskor erre, mert kitaposatlan ösvény vitt legtöbb helyen a szarvaspáfrányok között.
Gyönyörű a Vend-vidék, csalogató lankákkal, de a kerekek alatti gazat néztem, mert úgy hallottam, hogy a 90-es években telerakták a terepet taposóaknákkal.
Robbanás nem volt, de kidurrant másodszor is J. kereke.
Sietni kellett pedig, mert a Pityerszer kihagyhatatlan az őrségben. Addig még sokat kellett kerekezni. Volt szilárd burkolatú út, meg földút is, nem olyan sima, mint ahogy az az osztrákoknál szokás, hanem gödrökkel telerakva.
Itt tört el J. hátsó tengelye. Csak tolni tudta a kerékpárját, toltam vele én is, ne unja legalább magát.
Mire kiértünk a műútra, G. már megszervezte a mentést. Esti szállásadónőnk útnak indult autóval J-ért, otthagytuk hát az úton prédának.
Pityerszeren rengeteg darázs, hőség, és egy félig nyitva büfé fogadott. Beért már előttünk J. az autóval sofőröstül, fejbevágta a hideg sör, vihogott veszettül. Muszáj volt kemény pénzt lefizetnünk az idegenvezetésért, de alig lehetett hallani az aprócska nő kalauzolását, mert hol A., hol Á. nyomta a baromságait. A J-t szállító esti szállásadónőnk szart rá, hogy mi most épp álmélkodni akarunk, az idegenvezetővel pajtizott folyton.
Megfogadtam, ellenállok eztán, szarok rá, mi illik, mi nem. Ha tele a tököm egy múzeummal, hat ökörrel se vontatnak be. Ha sznobot találok ismerőseim közt, annak úgyis elég, ha azt mondom: nyáron Szlovéniában jártam.
Szalafőn este pálinka, kávé, és végre tündéri szállás fogadott. Néztem az esti szürkületet, és rájöttem, hogy végre elfelejtettem Pestet.
R. azóta már Siófokon van? :-)
VálaszTörlésCímergyalázást mi is csináltunk Lengyelországban, csak nem mertem bevenni a blogbejegyzésbe: amikor (hitünk szerint) megtaláltuk az egykori lengyel-magyar határt, Mala jó kiscica módjára megjelölte. Nemzetibb érzésű túratársainknak ezt nem mondtuk el...
Viszont örömmel látom, hogy van neted!
R. talán most kikerülte Siófokot. Állítólag Németországba ment. Próbáltam visszafogni: ilyen beteg torokkal úgysem szophat, amúgy is kész szopás velünk is.
VálaszTörlésNem maradt, mert csúnyán nézett rá reggel G. - de az is lehet, hogy egyszerűen hazament nosztalgiázni, mert a kisautóját nem merte elhozni közénk.