Szombat reggelre elszaródott az idő. Fújt a szél, aztán jött egy nagy kerek felhő. Dörgött párat, volt egy kis porverő eső, aztán csak a szél erősödött egyre jobban.
A többség átaludta az egészet, nem mindenki koránkelő. Mire kászálódni kezdtek, túl voltam a kocsmás kávén, megvettem a kisbolt egyetlen mákosát. Egész héten az éltetett, hogy ma lusta leszek, nem megyek sehová. Illetve mászkálok, tán a Balatonra le, de ilyen undormány időre nem számítottam.
Jobb ötlet híján elindultam a többiekkel, lesz, ami lesz. Tapolcát jól megnéztük, inkább csak nyeregből, még egy esküvői fényképezésbe is bekerekeztünk. Aztán tovább, az ördög tudja, merre, vitt a hátszél, mentünk, mint a meszes. Kellemes bicikliút simult alánk, néhol sorompónak való oszlopokkal az út mértani közepén. Nagy marha volt, aki ide telepítette, mégha le is festették darázssárga-feketére. Ki lehetett kerülni, de DB választott magának egy beszélgetőtársat, rá figyelt, nem az útra, és totál telibetalált egyet. Hatalmasat esett: a bringa repült jobbra, ő meg katapultált egy hatalmas ívet. Ahhoz képest, hogy alig kerekezett még - tegnap jött csak - már úgy összeverte magát, hogy egy hétre is elég lett volna.
Idő teltével megálltunk egy temető mellett. G. közölte: itt rövidíthetünk. Nem a korai halálra gondolt, hanem ez volt az a pont, ahol választani lehetett a 30 vagy 80 km. mellett. Gondoltam, inkább kisül a szemem, de megy a fene annyit ma. Hárman megindultunk a lusták útján, aztán követtek még páran. J. is jönni akart velem, de rábeszéltem, legyen sportos, kondizzon csak a többiekkel.
Innentől kezdve laza lett a nap. Lekarikáztunk a Balatonig, büféztünk, nézelődtünk, aztán visszakerekeztünk Nemesvitára. A szél egyre durvább lett, átszundikáltam a délutánt.
A többiekkel csak a vacsoránál találkoztam. Szét voltak fagyva, elment az erejük a szembeszéltől, de mind azt állította, hogy persze nagyon jó volt.
Vasárnap reggel fölcuccoltunk hazafelé. J. kivételesen már fél 8-kor az udvaron bóklászott. Menjünk már!- mondta, - minek alszanak a többiek ennyit? Választani lehetett két út közül: az egyik 16 km volt, hátszéllel, lejtővel, aszfaltúttal, a másik 32 km-es, emelkedőkkel, földutakkal, durrdefektes lehetőségekkel. G. közölte, hogy fél 4-kor megy a vonatunk. Ha valaki előbb utazik, telefonáljunk neki. Ismét beláttam, hogy nem vagyok mazochista, így a kedvezőbb mellett döntöttem.
A többiek tökölődtek még, elindultam. Láttam, csak négyen vagyunk eltökéltek. J. be volt sózva, mint mindig: föl akart ugrani az első vonatra Pest felé, aztán Keszthelyre akart vonatozni. Óbégatott, hogy jaj, lement már a sorompó, már pirosat mutat, az összes állomásnál, kilométereken át.
Keszthelyen megvettük a jegyeket, és kiderült, hogy épp megy egy vonat. 4 óra időnyerés, pénzem már elfogyott, az idő szar. Örültem a potyavonatnak.
Már elindult, amikor felhívtam G-t. Mondtam, négyen már utazunk, elkaptunk épp egy vonatot. Azonnal megsértődött, lecsapta a telefont.
Pedig meg akartam köszönni a túrát neki. Na, ja, foglalt egy biciklis vagont a délutánira. De tele lesz az nélkülünk is, ki marad ilyen genny időben a Balatonon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése