Bringatour, 6. nap

Botfától Zalaegerszeg tényleg csak egy köpés. Szerintem nem csináltunk ott semmit, csak áthúztunk a városon. Valami mégis lefékezhetett, mert itt jegyeztem meg sikeresen az első útirányt: Kemendollár - Pókaszepetk - Pakod. Egyikben sem volt szabad megállni szokás szerint: a településtől 2 km-re egy benzinkút volt az ideális pihenőhely a túravezető szerint. Zalaszentgrótra már kemény gumikkal értünk be, hadd legyen a semmiből is haszon.
Ezt a kastélyt kár lett volna kihagyni. nem látogatható minden része: értelmi fogyatékos gyerekek lakják. A nézhető részein fölsejlik a hajdani pompa: az ország legkáprázatosabb tanári szobája itt található. Könyvespolcok faragott szirénnel, hatalmas velencei tükör, kandalló. A parkban 3 hatalmas platán, ősfák, köztük terpeszkedik a kastély a két oldalszárnyával. Elgondolkodtam az őrségi boronaházak és a palota hatalmas kontrasztján. Egy biztos: kényelmes lehetett akkor is gazdagnak lenni.
A türjei prpostsági templomra igazán kíváncsi voltam. Sosem láttam még, csak a híre ért hozzám. Nagyon szép volt, de a felkavaró élmény kint várt rám: egy korombeli fickó kijött az idősek otthonából. Beszélni nem tudott, csak nyöszörgő-vinnyogóhang jött ki a torkán. Tudtunkra akart valamit adni, de egyikünk se értette a nyelvét. Hadonászott, mutogatott a templom felé. Valaha ép lehetett, talán agyvérzés vihette el a nyelvét. Bátyám jutott eszembe: ha túlélte volna az agyvérzését, talán így vegetálna ő is.

Fura helyen ettünk, a nevét már elfelejtettem. A tulaj meleg maga is, roppant örült nekünk. Két nyunyóval éldegél, állítólag állami gondozásból vette magához őket. A társaság jó része ezt teljesen rendjén valónak tartotta, de bennem vegyes érzéseket keltett. Igaz, hogy nagykorú már mindkettő, de számomra pedofília-szaga van. Lehet, hogy hozzá kéne szoknom már a pasi-bértartáshoz, de se gazdagnak, se öregnek nem tartom magam hozzá. A bablevesük viszont isteni volt, a mákos guba felejthető, a tulaj pedig egy szelet dinnyével eredményesen korrumpált. Megnéztem a nyunyeszait, de egyik sem ért meg egy szöktetést.
A legundorítóbb út ezután következett, Sümegre be. Hátbatűzött a nap, az úton semmi árnyék, az út folyamatosan emelkedett, kiolvadt az aszfaltból a szurok. Ragadt a kerék, a hátam két folton pirosra égett, tarka lettem, mint egy útjelző.
Már megint meg kellett volna néznem egy templomot, de besokalltam végleg. Boltot akartam, tejet vagy kávét, Maulbertsch freskói nem tudtak feldobni most.
A várostól nem messze egy lepukkadt állomáson csatlakozott hozzánk 3 hétvégi túrázó. Az épületet fölverte a gaz, a bejáratba nőtt bodzabokrot mindannyian körbehugyoztuk, az ördög se hitte, hogy itt tényleg megáll a vonat.
A 6. éjt Nemesvitán töltöttük. Kutya-meredek volt az út fölfelé, de éltetett a tudat, hogy holnap innen bombával sem robbantanak ki.
Az estét hosszúlépésezéssel múlattam. A kocsmában vettem észre, hogy elvesztettem az alföldi kék túra jelvényem. Ezer km-t mentem érte, elhoztam, hadd lássák mások - de aki villogni akar, az így jár. 500 km-t kéne átvizslatnom érte, reménytelen.