Statisztikázás

- Jaj, fiam, mondd mäg a lányodnak, hogy nem tudok átmänni így...
- Nem is kell, anyu, majd átjön magáért a vőm. De nem most, nyugi, majd ha a Pici már 6 hetes lesz.
Anyám megnyugodott - eleve jobb napot fogtam ki nála. Macska is csak 5 grasszált a konyhában, az egyik majd kidurrant, annyira viselős.
- Ez sämmi, fiam, a feketét, ha látnád! Annak akkora a hasa... läsz majd sok aranyos kiscicám!
Az üdvözült mosolyt nem tudtam osztani, nálam ennyi macska is kész hideglelés.
- Azám, fiam, kérsz ägy feketét? - mutatott a kávéfőzőre. Az igenlő válaszom nyugtázta, majd visszaült a székre.
- El kéne mennie gyógyszert íratni. Nem normális dolog, hogy ennyire elfelejt mindent.
- Elmäntem a patikába, fiam. Adtak is, ezt itt ni - mutat egy dobozra -, de elfelejtättem, hogy ezt most a felejtésre, vagy az epére adták?
- Ide van írva, ni! - mutattam a szöveget. - Szedje csak nyugodtan. Rettentő, hogy a gyerekei nevét elfelejti. Az unokáit már nem is mondom.
- A picsákat felejtäm el, nä találjál már ki mindänt! Mind a 15 unokám föl tudom soróni! - vágta ki a rezet.
- De anyu, épp ez a hézag. Csak 14 unokája van, a dédunokákkal együtt.
- Nä mondjad má, hát csak jobban tudom, mennyi van! A Pici a 15.!
- Tessék! - nyújtottam oda egy tollat és papírt. - Írja össze őket!
Bőszen írni kezdett. Látszott, foglalkoztatja a kérdés. Felsorolta testvéreimet, melléjük írta a gyerekeiket, az unokák száma mellé a dédeket, ahol volt már.
- Ez csak 14. Valakit kifelejtättem - ráncolta a homlokát, újra számolni kezdett. Csóválta a fejét, mert megint csak 14 jött össze. Egyesével végigment mindegyikünkön, osztott - szorzott - kalkulált. A nevemnél megállt. Fölolvasta, nézte, olvasta megint, de nem gyúlt világosság. Újra kimondta, de már kérdőn, hitetlenül, hogy hogyan került ez ide?
- Jaj, hát ez itt tä vagy, fiam! - oldotta meg hirtelen. Vidám lett, így már könnyebben lenyelte, hogy elvesztett egy unokát.
Elvettem tőle a papírt. Mint egy fa diagram, felsoroltam magunkat, ki-ki mellé odaírva név szerint az unokát, unokák mellé a dédunokát, név szerint őket is.
- Ezt tegye ki valahova, így könnyebben eligazodik.
Örült neki, nézegette. A békét kihasználta az egyik dög, és fel akart mellém ugrani a székre.
- Nä zavard el má, fiam... olyan aranyos cica! Simogasd mäg inkább!
Amikor elindultam, kikísért a kapuig mind az 5 macsek. Illetve nem is engem, hanem anyámat.
- Hol a többi macskája most?
- Csak ennyi van, fiam. Nem is szokott több länni.
Lamentálhattam, hogy most füllentett, vagy az Alzheimer szólt belőle. A rekordhasú fekete nem volt köztük, az biztos.