Régebben, amikor pozitív lettem, kitaláltam, hogy számomra az ideális pasas egy másik pozitív lehet csak. Túlléptem már ezen a szakaszon, mégis belelkesültem, amikor levelet kaptam egy poz. faszitól.
Nem is a szex, inkább a kíváncsiság vezérelt, mentek a levelek oda-vissza. Küldött fotókat - ismerős pofa valahonnan -, a farka is rendes.
Írta, feltétlen látni akar, tetszem neki, utazzak el hozzá. A lapján az állt, hogy pesti, de a picsába, messze lakik.
Na nem, a kíváncsiságnak is megvannak a határai. Ez nálam kb. Pest meg Buda néhány kerülete. A várost ha elhagyom, akkor vagy anyám, vagy az unokák, faszért nem megyek egy tapodtat se.
Nem találtam elég romantikus érvnek ezt, így nem osztottam meg vele. Közöltem: rövid a hétvége, kell a feltöltődés. a szöszölés itthon, az orrom se dugom ki 2 napig. Akkor jön ő, ajánlkozott, de itt kell aludnia. Velem tölti a hétvégét, meg akar ismerni, komoly kapcsolatot akar. Ekkora útra potyára nem jöhet, nem áll úgy anyagilag.
Billegett a mérleg az egyedül alvás kényelme s a kíváncsiság között. A fickó eddig nagy baromságot nem ejtett a komoly kapcsolat emlegetésén kívül. Elnéztem neki, friss pozitívoknál szokott lenni ilyen átmeneti szakasz. Teste nem rossz, arcra férfias, a farka foghatós. Föladtam a kényelmem, majd csak elleszünk valahogy.
Sütöttem - főztem, ne maradja szégyenben, mint vendéglátó. A pite kész lett pont, meg a hús is, csak a krumpli átsütésére nem maradt már idő.
Kiszaladtam elé a megállóba, vidékieknek jár ez a plusz szolgáltatás. Ott ténfergett rám várva, felismertem a küldött képekről rögtön.
Guszta pasas így elsőre, csak a táskája nagyobb valamivel, mint amit 24 óra kiruccanás indokol.
Már útközben szépeket mondott nekem, de nem reagáltam rá, így a komoly kapcsolatról faggatott. Szar téma nálam, már a "k" betűnél unom. Így inkább mutogattam az utca nevezetességeit, s elmeséltem, mit főztem, mit kell még csinálnom.
Itthon papucsot húztam rá, megkávéztattam, és átsütöttem a krumplit gyorsan, hogy színt meg ízt kapjon.
Forró volt még az étel, el kellett valahogy baszni az időt. Közepes szerető, konstatáltam, nem túl jó, de nem is rossz. Zavarban volt a korai magömléstől, el akart kápráztatni, csak nem sikerült, bár ő más szavakkal fogalmazott.
Amíg tálaltam a vacsorát, egyre csak áradozott. Tetszem neki, pont ilyen az esete, pozitív vagyok én is, akárcsak ő, neki is van műfogsora, már ebben is összepasszolunk. Nézzem meg, sietett otthon, kapkodott, kiesett a kezéből tisztogatás közben, lepattant a széle, pedig csak 3 hetes. Most megint pénz megcsináltatni, de miből, van-e pillanatragasztóm? Kapcsolatban élt eddig, a szüleitől a barátjához menekült. Nem bántották, szeretik őt, de nem tudta megmondani, hogy meleg, ezt a hives témát meg szóba se hozhatta. Szerette a barátját, ő mentette meg az életét, mert ő nem törődött 7 évig ezzel a hivvel, és a barátja vitte kórházba, mert már nagyon legyengült. 70 volt a CD4-e, de az ő szervezete erős, neki bikaerős az immunrendszere, semmi baja se lett.
Mondtam, ezt az erős immunrendszert felejtse el, ilyen CD4-gyel már a szarak szara, bár láttam már nullával is karón varjút.
Vitatkozott kicsit, szerinte mégis erős. Szedi már a gyógyszert 1 éve, de az a szifilisz betett neki. Másfél éve él a barátjával, sajnos, elkapta tőle ezt a hivet, de tudta róla, és bevállalta! Az exe még nem szed gyógyszert, jól van. Nincs már köztük szerelem, de nem tudja elhagyni könnyen, mert mégiscsak megfertőzte. De nem az esete, szőke és alacsony, és fiatal ráadásul, neki az ilyenek tetszenek, mint én. - Hány négyzetméter ez a lakás? - nézett szét. Mennyi a rezsim? Milyen kapcsolatot szeretnék? Mert ő komolyat akar. Őt a szex nem érdekli, azt csak azzal tudja, akit szeret. És én ilyen vagyok, érzi, engem szeretni tudna. Én mit érzek? Ő azt érzi, hogy én is tudnám őt szeretni. Ugye, így van?
Míg mosogattam, folyton járt a szája. Kívántam a csöndet, aztán meg szórakoztatott, hogy marhaságokat mond. Mit érzek én? egyre csak noszogatott.
Mondtam, azt érzem, késő van, bújjunk az ágyba. Ott egy darabig csöndben volt, megmutatta, milyen, amikor nincs neki korai, de ez se volt klasszisokkal jobb az elsőnél.Aztán ismét dicsérgetett, hogy mennyire jó velem, mit érez mellettem, ugyanaz a lemez, újra meg újra feltéve. Kész csoda, hogy velem találkozott, velem minden jó, nem úgy, mint az exével, azzal nem jó semmi, de ki kell tartania, mert a szüleihez visszamenni nem akar. Már nem szereti, igaz, igazán sose szerette, de kénytelen volt vele menni. Pedig aranyélete van mellette: se cigire, se semmire nincsen gondja, főz neki, ellátja a háztartást, mindig késszel várja. Hozzá már nem is őszinte, de hozzám az: bevallja, hogy az exe mellett eszkortozott, kellett a pénz, havi 26 ezerből nem élhet. Az meg ment neki, egy orálért ötöt, dugásért huszat szokott kérni, elvitte egy német nyaralni is 3 napra, százezret fizetett, abból van a műfogsor is, de az exének is adott, az anyját is támogatta meg minden.
Ezzel a szájjal csak szopni szabadna, beszélni nem - gondoltam, s foszlányokra szakadtak hülyeségei félálmomban.
Reggel még csak a kávét főztem, de már odatalpalt mellém. Ott folytatta az agymosást, ahol este abbahagyta. Szerelem, kapcsolat, velem le tudná élni az egész életét (persze, itt, nálam).
Mondtam, fogalomzavara van: kapcsolat az, amikor két ember kötődik egymáshoz, az meg külön lakva is megoldható. Együtt lakni akkor kell, amikor már értelmetlen a másik nélkül az élet, de az kialakul idővel, nem normális, aki azonnal összeköltözik.
- Apád, anyád se azzal kezdte, hogy rögtön gyereket csináltak, udvaroltak egymásnak egy darabig.
- Az más, ők heterók, náluk máshogy van a szokás. Ő azt érzi, hogy én csak szexet akarok tőle, ki is vetette a kártyán, hogy utazik, és lesz hamisság.
Lecsaptam rá, hogy tud cigánykártyán jósolni. Van itthon egy pakli, még a gyerekeknek vettem, előhalásztam most. Kirakta kétszer is a sorsát: volt benne férfi, levél, szerencse meg hamisság, halál (nagyanyám rákos, az hal meg biztos, mondta nevetve). Fölajánlottam, kirakom akkor most én, ahogy tőle tanultam, szűz kéz, igazat mond, csak szóljon, ha rosszul rakom.
- Vár rád egy férfi, de másik, nem én, mert itt van pénz is, meg szerencse. Tuti, hogy nem én vagyok. Utazás lesz, hírt kapsz a Háztól, rossz hírt, itt a halál, de lesz szerencse. Valami öröklés, mert a bőségszaru mellett a törvény jele van. Vagy a krapek hal meg, akihez költözöl, mindegy, örökölni fogsz. Lesz szerelem, de az másik, nem az,aki vár rád, mert féltékenység lesz, itt mutatkozik. Elárulnak, hamisság ér, nézd, itt a tolvaj jele, de jól jössz ki belőle, mert a gyerek jele növekvő szerencsét mutat.
Teljesen elbambult rögtönzött jóslási tudományomtól.
- Háromszor vetettük ki a kártyát, és az a közös benne, hogy hol fönt, hol lent a sorsod, az összes ingadozást mutat. Ebből ki kéne lépned: keresni egy albérletet, meg melót, hogy önálló légy. Akkor már tisztán tudsz dönteni, hogy tetszik valaki, vagy csak nála lakni akarsz.
- Úgy érzem, nem akarsz kapcsolatot - ravaszkodott megint.
- Tudod, mit csinálnék a helyedben? Biztos leveleztél mással is, nemcsak velem. Ha van közte pesti, hívd fel, mondd meg, itt vagy átutazóban, és kíváncsi vagy rá. Használd ki az időt.
- Te csak szexet akartál tőlem - vádaskodott, de láttam, szöget ütött fejébe a gondolat. Biztattam még kicsit, majd telefonálni kezdett.
- Kúrjunk még, vagy teli tárral akarsz találkozni vele? - tudakoltam, bár vágyam inkább a kilapátolásra volt, mint szexre. Ő se tartotta már célravezető beruházásnak, így inkább telefonálni kezdett.
- Csók, anyu, azért hívlak, mert nem megyek most hozzátok. Képzeld, eltört a műfogsorom, most kifizethetek megint vagy 20 ezret. Mondd meg a bátyusnak, hogy majd karácsonykor megyek, most nem tudok, mert nincs pénzem, ami van, az meg a fogsorra kell, arra sincs meg mind. Nem értem, mit mondasz! Hogy neked sincs pénzed? Ötöt nem tudok, nincs úgy, de majd küldök kétezret. Amúgy jól vagyok, ne aggódjál, sok most a munka, hajtani kell, ha lesz pénzem, küldök majd neked is.
- Ja, náluk is mindig van baj, elfogyott anyám pénze, mondtam, küldök neki 5 ezret. Van még, telefonáltam a németnek, hogy nincs pénzem, küldött 20 eurót, ide is abból jöttem. Majd kérek még tőle. Idős, de csak orált akar. Jaj, ez meg a nővérem, megcsörget, hogy hívjam... mintha nekem arany lenne a telefonomban, csak én hívjam mindig!
- Most telefonáltam anyámnak, mondtam, nem megyek a születésnapra, mert rengeteg a munka. Képzeld, eltört a műfogsorom, anyámnak nem is mondtam, ne aggódjon értem, most az rengeteg pénz lesz nekem megint. Igen, majd csak karácsonyra. De akkor lemegyek vagy egy hétre, és akkor együtt leszünk.
Az órát mutogattam közben: dél van, fél egyre ígérte a randit, a nyakamon ne maradjon.
SMS-t kaptam közben, válaszoltam is, érdeklődve nézte.
- Család?
- Á, dehogy. Egy másik pasas. 1-re jön, te úgyis elmégy fél 1-kor. Ne törjön rám a magány - tettem hozz, némi cinizmussal.
- Itt is alszik?
- Szerintem igen. (Tuti, hogy nem, de nehogy azt higgye, nálam szabad ágy van.)
Amikor elment, kereszthuzatot csináltam. Kitisztult a levegő, csend lett, nem hazudozott senki. Szegény fickó... sose baszott élvezetből, csak a számítósat gyakorolja.
***
Két nap teltével ismét írt, a hogylétemről kérdezett.
- Na, milyen lett a randid?
- Nagyon jó, a csávó tisztára belém szeretett. Decemberben költözöm is hozzá! Az önéletrajzomat már pesti címmel csináltam.
- Örülök a szerencsédnek. Ugye, milyen jó, hogy rábeszéltelek? És te is szereted?
- Igen, nagyon! Szerelmes lettem belé, vele élem le az életem! Ő nem plusszos, de elfogadja! Decemberben már velem jön vérvételre is! (Ezek szerint a seggébe élvezett.) Nagyon aranyos, és teszik nekem mindenben! Kicsit idősebb tőled, de nekem nagyon bejön, nekem te túl fiatal vagy. Meg jobban is tetszik, és ő is komolyat akar. Az exemnek is mondtam, hogy költözöm, nem örül, mert rengeteg most a munka, de leszarom, nem szeretem már, nem vagyok boldog mellette, nekem a boldogság most már Pesten van!
2012. november 14., szerda
2012. augusztus 21., kedd
Él és virul
10 körül felhívott a fiam a munkahelyemen, hogy igaz-e, hogy meghalt a Mama. A felesége mamája mondta, tegnap hallotta a hírt.
Nem volt nálam az Idősotthon száma, otthon, a telefon mellett függesztettem ki. A bátyám nem hívhatom, mert mi van, ha rémhír, mi van, ha igaz? Az se hiányzott, hogy istenfaszázzon, az se, hogy felhúzza magát, az is lehet, hogy már épp kórházban fekszik, mert nem sikerült a múltkori szívbillentyű-műtéte. Az is lehet, hogy tényleg meghalt anyu, csak nem talált tesóm az itthoni telefonnál. Vagy nem akart szólni, mert mérges rám. Vagy direkt szűrték a hírt, felesége és gyerekei, és nem mondták meg neki.
Hazavágtáztam, és hívtam az otthont.
Foglalt volt, nem kaptam vonalat, akárhányszor próbálkoztam.
Felsejlett, ahogy utoljára integetett anyám az otthon kapujából.
Megúszta, hogy előbb haljunk meg tőle.
Most tényleg találkozhat nagymamával meg nagypapával.
Nem tudtam, most mi van.
Nem mertem gyászolni,
de reménykedni sem.
Reménykedni már rég nem tudok, mert önzés, az én mániám.
Makkegészséges ugyan anyu, de 81 éves, és mindenkit elfelejtve él. Azt sem tudja, ki ő, ki tartozik hozzá, tartozik-e hozzá valaki.
Mindig egyedül van.
Akikre emlékezik, meghaltak már mind 40-50 éve. Találkozik velük ugyan néha, de csak intenek neki, meg se állnak, mennek csak tovább.
Mit fogok tenni,
ha azt mondják,
meghalt?
Üres volt az agyam, csak emlék-villámok cikáztak bele.
Az idősotthon még mindig foglaltat jelzett, de már fejből tudtam a számát.
Gondoltam, ebédet osztanak, vagy mosogatnak épp.
Fél egy után kicsöngött már a telefon, de nem vette fel senki.
Akárhányszor próbálkoztam.
Nem tudtam mit kezdeni magammal, kitölthetetlen volt az idő.
Egy előtt kaptam a lányomtól egy SMS-t: "Él és virul!"
Ügyesebb volt, kapott vonalat.
Nem volt nálam az Idősotthon száma, otthon, a telefon mellett függesztettem ki. A bátyám nem hívhatom, mert mi van, ha rémhír, mi van, ha igaz? Az se hiányzott, hogy istenfaszázzon, az se, hogy felhúzza magát, az is lehet, hogy már épp kórházban fekszik, mert nem sikerült a múltkori szívbillentyű-műtéte. Az is lehet, hogy tényleg meghalt anyu, csak nem talált tesóm az itthoni telefonnál. Vagy nem akart szólni, mert mérges rám. Vagy direkt szűrték a hírt, felesége és gyerekei, és nem mondták meg neki.
Hazavágtáztam, és hívtam az otthont.
Foglalt volt, nem kaptam vonalat, akárhányszor próbálkoztam.
Felsejlett, ahogy utoljára integetett anyám az otthon kapujából.
Megúszta, hogy előbb haljunk meg tőle.
Most tényleg találkozhat nagymamával meg nagypapával.
Nem tudtam, most mi van.
Nem mertem gyászolni,
de reménykedni sem.
Reménykedni már rég nem tudok, mert önzés, az én mániám.
Makkegészséges ugyan anyu, de 81 éves, és mindenkit elfelejtve él. Azt sem tudja, ki ő, ki tartozik hozzá, tartozik-e hozzá valaki.
Mindig egyedül van.
Akikre emlékezik, meghaltak már mind 40-50 éve. Találkozik velük ugyan néha, de csak intenek neki, meg se állnak, mennek csak tovább.
Mit fogok tenni,
ha azt mondják,
meghalt?
Üres volt az agyam, csak emlék-villámok cikáztak bele.
Az idősotthon még mindig foglaltat jelzett, de már fejből tudtam a számát.
Gondoltam, ebédet osztanak, vagy mosogatnak épp.
Fél egy után kicsöngött már a telefon, de nem vette fel senki.
Akárhányszor próbálkoztam.
Nem tudtam mit kezdeni magammal, kitölthetetlen volt az idő.
Egy előtt kaptam a lányomtól egy SMS-t: "Él és virul!"
Ügyesebb volt, kapott vonalat.
2012. augusztus 4., szombat
Káposztás dézsa vű
Jó darabig úgy aludtam el, hogy lefekvéskor végiggondoltam, kik azok, akik nagyon hiányoznak az életemből, hátha velük álmodok.
Sose sikerült.
Fel is hagytam vele.
Bátyámmal halála után csak kétszer álmodtam, pedig már 19 éve, hogy elment.
Először csak villanásnyira, másodszor ültünk a kovácsműhely előtti árokpart zöld füvén, ahol a valóságban soha, szűköltem a rémülettől, hogy ismét elillan, szerettem volna végtelenig nyújtani a pillanatot, mellette ülni időtlen időkig, de eltűnt újra, megint meghalt, megint fuldoklottam a zokogástól, s levegőért kapkodva ébredtem.
Ennek is 19 éve már.
Ma rám tört ugyanez a fájdalom, ahogy az otthonból kilépve visszaintegettem anyámnak. Állt a nyitott kapuban,
fel se merült benne,
hogy átlépje,
szökni már régóta
nem akar.
Más volt ez, mint amikor még a macskabirodalmából integetett utánam: akkor még az élő anyám volt,
de mára már anyám meghalt,
csak a teste él.
Épp úgy magamra hagy, mint régi álmomban meghalt bátyám. Hiába szólok hozzá, nem ér füléig a hang, vagy a fülén bemegy, de agyáig nem hat, vagy osztályozza a szavak értelmét, de vissza már nem jelez.
Nincs idő, nincs jelen, nincs múlt, a pillanatok egymás mellé rakódva nem teremtenek kapcsolatot.
- Ezt tä sütötted, fijam? Áldja mäg az Isten a kezed munkáját! - hálálkodott minden újabb szelet képosztásnál, tömte magába, mint aki hetek óta nem evett.
- Nem is tudom, mikó ättem utójára. Sämmim sincs itthon - kanyarította kezét az idősotthon öreg fái felé. Unszolgatnom kellett minden szelet után, meg akarta vonni magától, hogy engem kínáljon, de elfelejtette, hogy az előbb már evett, hagyta magát etetni, hol a káposztásból, hol az almásból.
Néztem az összetekert újságpapírt, amivel bütykölt, amikor érkeztem. Több újság, egymásba tekerve, átpántlikázva szépen egy darab papírtörlővel, két helyen is fűszálakkal átkötve.
- Látja még a betűket? - csodálkoztam. - Vagy minek gyűjti ezeket?
- Valahun van szämüvegäm, de eefelejtättem, hova is raktam. De vigyázni kő erre, mer ezäk mindänt eelopnak.
A lánykori nevét még tudta, de kérdő hangsúllyal ejtette. Apjáról megkérdezte: az ki?, aztán azt tudakolta, volt-e neki férje. Apám nevére csak csodálkozva ingatta a fejét, az ki, micsinálmost, nem tudja, ki lehet.
Csudálkozott, hogy ráérek, ma már másodszor vagyok nála, az egész napot nála töltöm, pedig 3 hete jártam ott utoljára.
Akkor a lányommal, meg a két kicsivel mentünk, elolvadt tőlük, ölelésre tárta a karját, mint az anya, aki elé először totyog a gyereke, de ebéd utánra, amikor visszatértem hozzá, már minden törlődött belőle. Erőlködött, hogy eszébe jusson valami, de csak a semmi, újra meg újra, csak a semmi.
- Hogy kaphattam ekkora pofont az élettű?!? Szégyälläm, hogy ilyen hülye lättem!
Nem érek be hozzá, csak villanásokra, amik nyom nélkül törlődnek. Magába van zárva, mint holt a koporsóba.
Erre nincsen ámen.
Sose sikerült.
Fel is hagytam vele.
Bátyámmal halála után csak kétszer álmodtam, pedig már 19 éve, hogy elment.
Először csak villanásnyira, másodszor ültünk a kovácsműhely előtti árokpart zöld füvén, ahol a valóságban soha, szűköltem a rémülettől, hogy ismét elillan, szerettem volna végtelenig nyújtani a pillanatot, mellette ülni időtlen időkig, de eltűnt újra, megint meghalt, megint fuldoklottam a zokogástól, s levegőért kapkodva ébredtem.
Ennek is 19 éve már.
Ma rám tört ugyanez a fájdalom, ahogy az otthonból kilépve visszaintegettem anyámnak. Állt a nyitott kapuban,
fel se merült benne,
hogy átlépje,
szökni már régóta
nem akar.
Más volt ez, mint amikor még a macskabirodalmából integetett utánam: akkor még az élő anyám volt,
de mára már anyám meghalt,
csak a teste él.
Épp úgy magamra hagy, mint régi álmomban meghalt bátyám. Hiába szólok hozzá, nem ér füléig a hang, vagy a fülén bemegy, de agyáig nem hat, vagy osztályozza a szavak értelmét, de vissza már nem jelez.
Nincs idő, nincs jelen, nincs múlt, a pillanatok egymás mellé rakódva nem teremtenek kapcsolatot.
- Ezt tä sütötted, fijam? Áldja mäg az Isten a kezed munkáját! - hálálkodott minden újabb szelet képosztásnál, tömte magába, mint aki hetek óta nem evett.
- Nem is tudom, mikó ättem utójára. Sämmim sincs itthon - kanyarította kezét az idősotthon öreg fái felé. Unszolgatnom kellett minden szelet után, meg akarta vonni magától, hogy engem kínáljon, de elfelejtette, hogy az előbb már evett, hagyta magát etetni, hol a káposztásból, hol az almásból.
Néztem az összetekert újságpapírt, amivel bütykölt, amikor érkeztem. Több újság, egymásba tekerve, átpántlikázva szépen egy darab papírtörlővel, két helyen is fűszálakkal átkötve.
- Látja még a betűket? - csodálkoztam. - Vagy minek gyűjti ezeket?
- Valahun van szämüvegäm, de eefelejtättem, hova is raktam. De vigyázni kő erre, mer ezäk mindänt eelopnak.
A lánykori nevét még tudta, de kérdő hangsúllyal ejtette. Apjáról megkérdezte: az ki?, aztán azt tudakolta, volt-e neki férje. Apám nevére csak csodálkozva ingatta a fejét, az ki, micsinálmost, nem tudja, ki lehet.
Csudálkozott, hogy ráérek, ma már másodszor vagyok nála, az egész napot nála töltöm, pedig 3 hete jártam ott utoljára.
Akkor a lányommal, meg a két kicsivel mentünk, elolvadt tőlük, ölelésre tárta a karját, mint az anya, aki elé először totyog a gyereke, de ebéd utánra, amikor visszatértem hozzá, már minden törlődött belőle. Erőlködött, hogy eszébe jusson valami, de csak a semmi, újra meg újra, csak a semmi.
- Hogy kaphattam ekkora pofont az élettű?!? Szégyälläm, hogy ilyen hülye lättem!
Nem érek be hozzá, csak villanásokra, amik nyom nélkül törlődnek. Magába van zárva, mint holt a koporsóba.
Erre nincsen ámen.
2012. augusztus 3., péntek
Kelt
A keltkalács, így egyben, leszarom a helyesírás-javítót, az valamiféle kultikus étel nálam.
Anyósom mindig sütött, ha meghalt valaki, vagy halottak napja jött, mert ezért visszatérnek a túlvilágról a holtak, vagy mittudomén, sose beszélt róla, csak dagasztott elszántan.
Úgy döntöttem, hogy az én életembe is belefér az a 20 perc, amíg dagasztok, mint egy robot.
Néztem az órát,
az elején untam,
aztán ahogy hólyagosodni kezdett a tészta a kezem alatt,
élvezni kezdtem.
Jó volt a szaga. Emlékek keltek ki a tálból: nagyanyám mákosa, anyósom korpás kalácsa, a gyerekkori bukták.
Éjjel kisült, reggel ott várt a gázon.
Néztem, mennyire tele lett vele a tepsi. Megvágtam, egy tányérnyit egy bögre tejjel bevittem a tévé elé. Mint a gyerekkori vasárnapok: tejeskávé meg kalács, csak most egyedül.
Csudálatos könnyű, foszlós, puha lett: ilyen jót még senkinél se ettem soha.
Tartok tőle, hogy
egyszeri, véletlen siker,
ezt nem szabad megenni,
ezt vinni kell.
A szomszéd néninek nem szabad: él-hal az ilyenért, de cukorbeteg, ellenállni nem tudna, ártanék vele. Pedig de adnék: a virágaim locsolja kéretlen, számon tartja, hány bimbó vár a hibiszkuszon, órákig les, hogy áradozzon, kinyílt megint egy. Nem tudom, mi lehet az agyában: 83 éves, de tisztán lát: "ahhoz csak férfiak jártak", mondta egy volt lakóról, célzottan, nekem, nem véletlenül.
3 főre redukálódott, ki fontos most nekem annyira itt Pesten, hogy megetessem őket, de L. kihúzva, mert ma húzták a fogát, Z és J dolgozik. Vittem hát a batyut, mint gazdáné az aratóknak az ételt.
Még egy háromnegyednyi van belőle.
Nem nyúlok hozzá.
Viszem a lányomnak, ott lesz az összes unokám.
Viszem anyámnak, jó puha, házi íz, ezt el tudja rágni.
Elég se lesz, látom.
Anyósom mindig sütött, ha meghalt valaki, vagy halottak napja jött, mert ezért visszatérnek a túlvilágról a holtak, vagy mittudomén, sose beszélt róla, csak dagasztott elszántan.
Úgy döntöttem, hogy az én életembe is belefér az a 20 perc, amíg dagasztok, mint egy robot.
Néztem az órát,
az elején untam,
aztán ahogy hólyagosodni kezdett a tészta a kezem alatt,
élvezni kezdtem.
Jó volt a szaga. Emlékek keltek ki a tálból: nagyanyám mákosa, anyósom korpás kalácsa, a gyerekkori bukták.
Éjjel kisült, reggel ott várt a gázon.
Néztem, mennyire tele lett vele a tepsi. Megvágtam, egy tányérnyit egy bögre tejjel bevittem a tévé elé. Mint a gyerekkori vasárnapok: tejeskávé meg kalács, csak most egyedül.
Csudálatos könnyű, foszlós, puha lett: ilyen jót még senkinél se ettem soha.
Tartok tőle, hogy
egyszeri, véletlen siker,
ezt nem szabad megenni,
ezt vinni kell.
A szomszéd néninek nem szabad: él-hal az ilyenért, de cukorbeteg, ellenállni nem tudna, ártanék vele. Pedig de adnék: a virágaim locsolja kéretlen, számon tartja, hány bimbó vár a hibiszkuszon, órákig les, hogy áradozzon, kinyílt megint egy. Nem tudom, mi lehet az agyában: 83 éves, de tisztán lát: "ahhoz csak férfiak jártak", mondta egy volt lakóról, célzottan, nekem, nem véletlenül.
3 főre redukálódott, ki fontos most nekem annyira itt Pesten, hogy megetessem őket, de L. kihúzva, mert ma húzták a fogát, Z és J dolgozik. Vittem hát a batyut, mint gazdáné az aratóknak az ételt.
Még egy háromnegyednyi van belőle.
Nem nyúlok hozzá.
Viszem a lányomnak, ott lesz az összes unokám.
Viszem anyámnak, jó puha, házi íz, ezt el tudja rágni.
Elég se lesz, látom.
Életjel
Életjel
Vagyok, túl jó mostanában, vagy túl egyforma. Fogadkozom gyakran, hogy mostmársztánténylegírok, de semmi napok, hetek, hónapok óta.
De ez most olyan szép, hogy mutogatni kell, kívül ronda - belül jó, olyan, mint amire vágytam.
Túl nagy lett, nem győzöm egyedül, ehhez társaság kell mára.
Életem első keltkalácsa.
2012. február 28., kedd
Madárka
Bonyolult volt elsőre bejutnom a kapun. Kiírást nem találtam, a portaépület üvegablakai pedig úgy csillogtak, hogy nem láttam mögé.
- Itt kell nyomni! - mutatta egy néni, aki szintén látogatóba jött.
Határozottan szorongtam. Ismeretlen terep, ismeretlen helyzet, és nem tudom nem cserbenhagyónak érezni magam.
Az anyámat rejtő épületrész ajtaja zárva volt.
Csengettem.
Amíg jött a nővér, szúrtak a bentről vizslató szemek.
Kerestem, merre lehet anyám, de a sok szürke öregasszonyarc között nem találtam.
- Ott ül ni! - mutatott a nővér az egyik irányba.
Nem volt rajta fejkendő, se otthonka. Testhez álló kötött nadrág, tarka pulóver, az életben nem láttam ilyet rajta. Arcába hullott szürke haja. Magába temetkezve szinte beolvadt a falba.
Megélénkült, amint ráköszöntem.
- Jaj, de jó, hogy gyüttéé, fijam. Má úgy vártam, hogy idetójja a képit valamelyiktäk.
A mosolya csak pillanatnyi volt, arcát betemették újra a gondterhes ráncok.
- Mindig ägyedű vagyok itt, nincs mit csinánom. Kimägyek az udvarra, oszt nízäm azt a két fát, de avva nem vagyok sämmivee sä előre, oszt visszagyüvök mägint.
Mondta, csak mondta a keserveit. Nem nekem, csak úgy hangosan, jó indok voltam, hogy kimondhassa, amit naphosszat rágott magában.
A hallban 20-30 néni üldögélt. Nem nagyon beszélgettek, csak néztek maguk elé, várva, hogy meghaljanak. Egy fiatalabb közülük - talán 60 se lehet - 5 másodpercenként felbődült: BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!
Néha végigtekert kerekesszékkel egy őszhajú óvodás, egyik karjában rongybabát szorongatva.
- Hebebebe hebebebe hebebeb hebehebe bebebe hebebe! - mondta, amikor lefékezett néha. A rongybabát igazgatta idegesen, húzkodta a ruhácskát rajta, aztán nekilódult újra. A kerekesszékkel rágázolt vagy egy lábra, vagy elakadt egy botban.
- Hülye maga?!? Mit nem níz szét? - méltatlankodtak sorra az elgázoltak, aztán visszasüllyedtek a tétlen várakozásba.
- Idegäsítenek, fijam - panaszkodott anyám - folyton összezavarnak.
- BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! -ordított anyám mondatába ismételten az üvöltős.
- Az Isten rohassza lä a pofád, hogy dögőőné mäg! - sziszegett rá anyám - most mägint belezavarottam!
Elhúztam a faltól egy széket, hogy jobban halljam anyám. Akciómat mindenhonnan jövő hangos rosszallás koronázta. Nem lehet itt hirtelenkedni, beláttam.
- Hoztam süteményt, háromfélét is, tegnap csináltam - bontottam ki a dobozokat. - Túrós, lekváros, jó puha! - biztattam.
Futólag ránézett, aztán eltolta.
- Majd később, most nem kívánom. Nincs sämmi étvágyam.
- Legalább egy pogácsát - tukmáltam - olyan recept, amit maga is sütött régen.
- Keminy. Ezt nem... á, ezt nem bírja a fogam. De csomagód ee, oszt vidd haza, mäg nä lássák ezäk... lopósak! Hogy rohaggyon ki a beled! - gyűlölködött oda az ismét ordítósnak.
- Menjünk ki a télikertbe, ott csönd van! - indítványoztam.
- Á, nem, jó itt, ott hideg van. Mag nem is lähet itt ide-oda, itt kő űnünk, ide parancsótak. Kimäntem a mútkó is az udvarra, de utánam gyütt rögtön ez itt, ez a nővér, vagy mi, ez a fehér köpenyäs, hogy "hova teccik männi a néninek? oda nem lähet!", ez a kis kurva...! Montam neki, nem értäm, nem hallok jó... a zistenit a zannyának! E tudod intézni, fijam, hogy kimännyek veled a kapun? Mer úgy níztem, hogy ott a kapun túl a küvesút van. Ne ugass má, hogy dögőné mäg! - szólt rá az ordítósra. - Én mägfujtom eztet!
Határoztam. Itt semmi intimitás, kiülünk a néptelen télikertbe. A süteményeket beadtam a nővéreknek, rakják a hűtőbe. A pogácsás dobozt visszaadták.
- Ez nem romlik, tegye be a mamának, hadd rágicsálja.
- Hova mägyünk, fijam? Az nem az én szobám! - tiltakozott, amint benyitottam a szobájába.
- Melyik a maga ágya? - tanácstalankodtam a négy fekhely közt.
- Hát hun äggyik, hun másik, ahun épp hel van. De nem is ebbe a szobába lakok.
Nem láttam értelmét erőlködni, kifaroltam pogácsástól a szobából.
A télikert ajtaja előtt lecövekelt.
- Ez äggy veszélyäs hely, ide nä mänjünk, fijam. Itt mindänfélék vannak. Ide nem is szabad!
Átcsalogattam nagy nehezen a küszöbön. Tágas épületrész, magas beltérrel, 5-6 méterre nőtt fikuszokkal, pálmákkal, filodendronokkal. Csobogó víz, madárketrec, pintyek, papagájok, padok, asztalok, műbéke.
- Ide lähet űni, fijam? - bizonytalankodott. - Itt még sosä nem jártam.
- Nézze, milyen szép kismadarak! - vonakodott, de csak sikerült a kalitkaházhoz csalnom.
Végre mosolygott.
- Nízd, milyen aranyossak! Milyen szép az a picike! Nízd, ott a párja is! Naphosszat eenízäm üket, milyen kis ügyes aranyossak!
Leültünk egy padra. Nem sokáig lehettünk magunkba: mögém ült tíz centire egy nénike, és kihajtott hozzánk a kerekesszékes mama.
- Hebebe-hebebebe, hebebebe, ugye, milyen szép kislányom van? - nyomta a képünkbe a rongybabát.
- Ez bolond - mondta csúfondáros mosollyal anyám - azt hiszi, ez a kisbabája.
- Szép kisgyeräk - mézesmázoskodott a dadogósnak - kisfiú? Kislány?
Töprengett kicsit a kerekesszékes, méregette a babát.
- Kisfiú! Az hát!
- Egyen egy kicsit, nem kemény ez! - próbálkoztam megint a pogácsával. Anyám csak csóválta a fejét, hogy nem. Összemorzsoltam egyet a tenyerébe, és biztattam. Lassan kicsipegette a morzsákat.
- Jó íze van - mondta, csak úgy, magának.
- Eemäntem fijam a hogyhíjjákhó... kapuhó, tudod, ott arra, kicsit a dombnak fő. Ott ül äggy kis hogyhíjjákban äggy asszony, hogy is híjják... na, hogy is, mongyad má, nem jut eszämbe a nave, de ott mägszólítottam. Oszt montam neki, ängäm érdekőne a kapu, mennyijé válóják, de most füzetni nem tudok még. Mit is akartam ebbű kihozni, segíccsmá, fijam. Úgy láttam, ott a kapuhó má közee a küvesút van, ott csak ee kőne fordúni balra. De nekäm nincs hogyhíjjákom, na, mongyadmá, mim, hogy kimänjek a kapun, na, jogosítványom! - megörült pillantra a szónak, hogy eszébe jutott az "engedély" helyett valami. - Hun is hattam abba... Oszt főmäntem a dombhó, ott van az a kapu a hogyhíjják mellett. De aszonta az a förtelmes nő, hogy rohaggyon ki a bele, hogy "nincs magának annyi péze, hogy én magát kierisszem!", oszt vigyorgott rám, hogy äggyistent a jó annyába. Rohatt dölyfös úri kurva! Az ilyen mind csak rázza a valagát, mintha aranyat szarna! Má mägin nemtom, mit akartam... Emäntem arra a kapu felé, talákoztam anyámma, mäg a nagypapájékka. (hetvenegyben már senki se élt közülük) Szótam nekik, de csak intättek, mäg sä áátak. Én mäg csak ägyedű vagyok mindig, sänki sä níz rám. Nem is tudom, mit keresäk én itt, útálok itt, fijam. De mongyá má valamit, nä csak én beszéjjek, fijam.
- A Katinál voltam, mondta, eljön majd ő is.
- Kati? Az ki?
- A lányom.
- A lányod? Oszt ki annak az apja?
Hamar elakadtunk ezen a szálon. Visszatért a kapuhoz, meg a szökési szálhoz. Láthatóan egész nap a szökés foglalkoztatja. Terveket szövöget, de egyre több számára a csomó, ahol elakad. Fel kéne kelni a székről, megindulni az ajtó felé, de minek is, mit is akar? Nem jó itt, haza kell menni, sok a dolga, de az a haza az nem most van, hanem hatvanháromban, vagy negyvennégyben, vagy nyolcvanban. Fel kéne állni, ott a kövesút, visz valahova, el, máshova, nem itt, de sok a hogyhíjják, meg az újabb csomó a szálon. Csak a kapun túl, el innen, azt se tudja, hol van, minek van itt, mi célra.
Mondta csak a magáét, maga elé, magába roskadva. Fázósan összehúzta magát, aztán melege volt, majd újra fázott. Úgy átöletem volna.
- Fáj a háta? megmasszírozzam?
- Ugyan má... nem nevettetäm ki magam! Hogy osztán hallgassam ezäket!
Beláttam, igaza van. Egy vadidegen férfi ne maceráljon egy nőt. A "fijam" csak megszólítás, a tartalma már a messzi idők homályában van.
Cihelődni kezdtem.
- Má eemész? Má mägin ägyedű maradok...
- Majd jövök még, anyu!
- Gyüssz... gyüssz... de az má nem máma läsz, fijam.
A nővér kinyitotta az ajtót, hogy kimehessek. A résen előrepréselte magát fürgén anyám. Szökni próbált, kiugrani, de rájött, hogy meglátták.
Rab madárka, kalickában, de jó is a sora.
- Hát csak kikisérhetäm eddig a fijam! - ripakodott a nővérre, és elrántotta a vállát, hogy hozzá ne érjenek.
Becsukódott mögöttem az ajtó.
Visszanéztem, de nem integetett senki.
Be kell most már osztanom a régi emlékeket.
- Itt kell nyomni! - mutatta egy néni, aki szintén látogatóba jött.
Határozottan szorongtam. Ismeretlen terep, ismeretlen helyzet, és nem tudom nem cserbenhagyónak érezni magam.
Az anyámat rejtő épületrész ajtaja zárva volt.
Csengettem.
Amíg jött a nővér, szúrtak a bentről vizslató szemek.
Kerestem, merre lehet anyám, de a sok szürke öregasszonyarc között nem találtam.
- Ott ül ni! - mutatott a nővér az egyik irányba.
Nem volt rajta fejkendő, se otthonka. Testhez álló kötött nadrág, tarka pulóver, az életben nem láttam ilyet rajta. Arcába hullott szürke haja. Magába temetkezve szinte beolvadt a falba.
Megélénkült, amint ráköszöntem.
- Jaj, de jó, hogy gyüttéé, fijam. Má úgy vártam, hogy idetójja a képit valamelyiktäk.
A mosolya csak pillanatnyi volt, arcát betemették újra a gondterhes ráncok.
- Mindig ägyedű vagyok itt, nincs mit csinánom. Kimägyek az udvarra, oszt nízäm azt a két fát, de avva nem vagyok sämmivee sä előre, oszt visszagyüvök mägint.
Mondta, csak mondta a keserveit. Nem nekem, csak úgy hangosan, jó indok voltam, hogy kimondhassa, amit naphosszat rágott magában.
A hallban 20-30 néni üldögélt. Nem nagyon beszélgettek, csak néztek maguk elé, várva, hogy meghaljanak. Egy fiatalabb közülük - talán 60 se lehet - 5 másodpercenként felbődült: BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!
Néha végigtekert kerekesszékkel egy őszhajú óvodás, egyik karjában rongybabát szorongatva.
- Hebebebe hebebebe hebebeb hebehebe bebebe hebebe! - mondta, amikor lefékezett néha. A rongybabát igazgatta idegesen, húzkodta a ruhácskát rajta, aztán nekilódult újra. A kerekesszékkel rágázolt vagy egy lábra, vagy elakadt egy botban.
- Hülye maga?!? Mit nem níz szét? - méltatlankodtak sorra az elgázoltak, aztán visszasüllyedtek a tétlen várakozásba.
- Idegäsítenek, fijam - panaszkodott anyám - folyton összezavarnak.
- BÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ......... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!! -ordított anyám mondatába ismételten az üvöltős.
- Az Isten rohassza lä a pofád, hogy dögőőné mäg! - sziszegett rá anyám - most mägint belezavarottam!
Elhúztam a faltól egy széket, hogy jobban halljam anyám. Akciómat mindenhonnan jövő hangos rosszallás koronázta. Nem lehet itt hirtelenkedni, beláttam.
- Hoztam süteményt, háromfélét is, tegnap csináltam - bontottam ki a dobozokat. - Túrós, lekváros, jó puha! - biztattam.
Futólag ránézett, aztán eltolta.
- Majd később, most nem kívánom. Nincs sämmi étvágyam.
- Legalább egy pogácsát - tukmáltam - olyan recept, amit maga is sütött régen.
- Keminy. Ezt nem... á, ezt nem bírja a fogam. De csomagód ee, oszt vidd haza, mäg nä lássák ezäk... lopósak! Hogy rohaggyon ki a beled! - gyűlölködött oda az ismét ordítósnak.
- Menjünk ki a télikertbe, ott csönd van! - indítványoztam.
- Á, nem, jó itt, ott hideg van. Mag nem is lähet itt ide-oda, itt kő űnünk, ide parancsótak. Kimäntem a mútkó is az udvarra, de utánam gyütt rögtön ez itt, ez a nővér, vagy mi, ez a fehér köpenyäs, hogy "hova teccik männi a néninek? oda nem lähet!", ez a kis kurva...! Montam neki, nem értäm, nem hallok jó... a zistenit a zannyának! E tudod intézni, fijam, hogy kimännyek veled a kapun? Mer úgy níztem, hogy ott a kapun túl a küvesút van. Ne ugass má, hogy dögőné mäg! - szólt rá az ordítósra. - Én mägfujtom eztet!
Határoztam. Itt semmi intimitás, kiülünk a néptelen télikertbe. A süteményeket beadtam a nővéreknek, rakják a hűtőbe. A pogácsás dobozt visszaadták.
- Ez nem romlik, tegye be a mamának, hadd rágicsálja.
- Hova mägyünk, fijam? Az nem az én szobám! - tiltakozott, amint benyitottam a szobájába.
- Melyik a maga ágya? - tanácstalankodtam a négy fekhely közt.
- Hát hun äggyik, hun másik, ahun épp hel van. De nem is ebbe a szobába lakok.
Nem láttam értelmét erőlködni, kifaroltam pogácsástól a szobából.
A télikert ajtaja előtt lecövekelt.
- Ez äggy veszélyäs hely, ide nä mänjünk, fijam. Itt mindänfélék vannak. Ide nem is szabad!
Átcsalogattam nagy nehezen a küszöbön. Tágas épületrész, magas beltérrel, 5-6 méterre nőtt fikuszokkal, pálmákkal, filodendronokkal. Csobogó víz, madárketrec, pintyek, papagájok, padok, asztalok, műbéke.
- Ide lähet űni, fijam? - bizonytalankodott. - Itt még sosä nem jártam.
- Nézze, milyen szép kismadarak! - vonakodott, de csak sikerült a kalitkaházhoz csalnom.
Végre mosolygott.
- Nízd, milyen aranyossak! Milyen szép az a picike! Nízd, ott a párja is! Naphosszat eenízäm üket, milyen kis ügyes aranyossak!
Leültünk egy padra. Nem sokáig lehettünk magunkba: mögém ült tíz centire egy nénike, és kihajtott hozzánk a kerekesszékes mama.
- Hebebe-hebebebe, hebebebe, ugye, milyen szép kislányom van? - nyomta a képünkbe a rongybabát.
- Ez bolond - mondta csúfondáros mosollyal anyám - azt hiszi, ez a kisbabája.
- Szép kisgyeräk - mézesmázoskodott a dadogósnak - kisfiú? Kislány?
Töprengett kicsit a kerekesszékes, méregette a babát.
- Kisfiú! Az hát!
- Egyen egy kicsit, nem kemény ez! - próbálkoztam megint a pogácsával. Anyám csak csóválta a fejét, hogy nem. Összemorzsoltam egyet a tenyerébe, és biztattam. Lassan kicsipegette a morzsákat.
- Jó íze van - mondta, csak úgy, magának.
- Eemäntem fijam a hogyhíjjákhó... kapuhó, tudod, ott arra, kicsit a dombnak fő. Ott ül äggy kis hogyhíjjákban äggy asszony, hogy is híjják... na, hogy is, mongyad má, nem jut eszämbe a nave, de ott mägszólítottam. Oszt montam neki, ängäm érdekőne a kapu, mennyijé válóják, de most füzetni nem tudok még. Mit is akartam ebbű kihozni, segíccsmá, fijam. Úgy láttam, ott a kapuhó má közee a küvesút van, ott csak ee kőne fordúni balra. De nekäm nincs hogyhíjjákom, na, mongyadmá, mim, hogy kimänjek a kapun, na, jogosítványom! - megörült pillantra a szónak, hogy eszébe jutott az "engedély" helyett valami. - Hun is hattam abba... Oszt főmäntem a dombhó, ott van az a kapu a hogyhíjják mellett. De aszonta az a förtelmes nő, hogy rohaggyon ki a bele, hogy "nincs magának annyi péze, hogy én magát kierisszem!", oszt vigyorgott rám, hogy äggyistent a jó annyába. Rohatt dölyfös úri kurva! Az ilyen mind csak rázza a valagát, mintha aranyat szarna! Má mägin nemtom, mit akartam... Emäntem arra a kapu felé, talákoztam anyámma, mäg a nagypapájékka. (hetvenegyben már senki se élt közülük) Szótam nekik, de csak intättek, mäg sä áátak. Én mäg csak ägyedű vagyok mindig, sänki sä níz rám. Nem is tudom, mit keresäk én itt, útálok itt, fijam. De mongyá má valamit, nä csak én beszéjjek, fijam.
- A Katinál voltam, mondta, eljön majd ő is.
- Kati? Az ki?
- A lányom.
- A lányod? Oszt ki annak az apja?
Hamar elakadtunk ezen a szálon. Visszatért a kapuhoz, meg a szökési szálhoz. Láthatóan egész nap a szökés foglalkoztatja. Terveket szövöget, de egyre több számára a csomó, ahol elakad. Fel kéne kelni a székről, megindulni az ajtó felé, de minek is, mit is akar? Nem jó itt, haza kell menni, sok a dolga, de az a haza az nem most van, hanem hatvanháromban, vagy negyvennégyben, vagy nyolcvanban. Fel kéne állni, ott a kövesút, visz valahova, el, máshova, nem itt, de sok a hogyhíjják, meg az újabb csomó a szálon. Csak a kapun túl, el innen, azt se tudja, hol van, minek van itt, mi célra.
Mondta csak a magáét, maga elé, magába roskadva. Fázósan összehúzta magát, aztán melege volt, majd újra fázott. Úgy átöletem volna.
- Fáj a háta? megmasszírozzam?
- Ugyan má... nem nevettetäm ki magam! Hogy osztán hallgassam ezäket!
Beláttam, igaza van. Egy vadidegen férfi ne maceráljon egy nőt. A "fijam" csak megszólítás, a tartalma már a messzi idők homályában van.
Cihelődni kezdtem.
- Má eemész? Má mägin ägyedű maradok...
- Majd jövök még, anyu!
- Gyüssz... gyüssz... de az má nem máma läsz, fijam.
A nővér kinyitotta az ajtót, hogy kimehessek. A résen előrepréselte magát fürgén anyám. Szökni próbált, kiugrani, de rájött, hogy meglátták.
Rab madárka, kalickában, de jó is a sora.
- Hát csak kikisérhetäm eddig a fijam! - ripakodott a nővérre, és elrántotta a vállát, hogy hozzá ne érjenek.
Becsukódott mögöttem az ajtó.
Visszanéztem, de nem integetett senki.
Be kell most már osztanom a régi emlékeket.
2012. február 21., kedd
Blokkolom az alfát
Retrográd ejakuláció, mondja a szakirodalom.
Pocsék egy dolog.
A prosztata-gyógyszer miatt van.
Kivertem a farkam, jött a csúcs, vagy csak a csúcsközel? - aztán a nagy büdös semmi, egy fél csepp se, a lövöldözés elmaradt.
Mint egy kiherélt kanmacska. Már csak arra vagyok jó, hogy a szőröm hullassam.
Úgy kb. tudom, mi a rendes működésem, nem szeretem a nemszeretem-változásokat.
Nem akarok embert látni.
Nincs túlélési technikám, képes vagyok átaludni napokat.
A gyógyszer legalább hat, vizelni már tudok, de milyen áron.
Oda a gecim, kapott egy tockóst az egóm már megint.
Próbálom a fonákját nézni. Az segíteni szokott.
Erőltetem magamra, hogy mit vagyok oda.
Gyereket már nem akarok csinálni úgyse.
A gecim meg mostanában csak bajnak van.
2-3 napos pozitívként bebetonoztam magamba: az a dolgom, hogy vigyázzak. Ki ne jöjjön a külvilágra a vérem, meg a gecim, mert azzal csak árthatok.
Onnantól nem dugtam senkit, bennem volt a para. Aztán elmúlt lassan, de megmaradt az elélvezési gát, csak nagy ritkán sikerült egy-egy pozitívval.
Nem is értem, mit vagyok oda. Örülnöm kéne, hogy olyan lettem, mint a kiszáradt kút.
Vagy mint a fogatlan vipera.
Dönthetnék persze, hogy abbahagyom. De pisálni jó. Csak ára van.
Pocsék egy dolog.
A prosztata-gyógyszer miatt van.
Kivertem a farkam, jött a csúcs, vagy csak a csúcsközel? - aztán a nagy büdös semmi, egy fél csepp se, a lövöldözés elmaradt.
Mint egy kiherélt kanmacska. Már csak arra vagyok jó, hogy a szőröm hullassam.
Úgy kb. tudom, mi a rendes működésem, nem szeretem a nemszeretem-változásokat.
Nem akarok embert látni.
Nincs túlélési technikám, képes vagyok átaludni napokat.
A gyógyszer legalább hat, vizelni már tudok, de milyen áron.
Oda a gecim, kapott egy tockóst az egóm már megint.
Próbálom a fonákját nézni. Az segíteni szokott.
Erőltetem magamra, hogy mit vagyok oda.
Gyereket már nem akarok csinálni úgyse.
A gecim meg mostanában csak bajnak van.
2-3 napos pozitívként bebetonoztam magamba: az a dolgom, hogy vigyázzak. Ki ne jöjjön a külvilágra a vérem, meg a gecim, mert azzal csak árthatok.
Onnantól nem dugtam senkit, bennem volt a para. Aztán elmúlt lassan, de megmaradt az elélvezési gát, csak nagy ritkán sikerült egy-egy pozitívval.
Nem is értem, mit vagyok oda. Örülnöm kéne, hogy olyan lettem, mint a kiszáradt kút.
Vagy mint a fogatlan vipera.
Dönthetnék persze, hogy abbahagyom. De pisálni jó. Csak ára van.
Redukció
Kaki van, pisi van, evett is.
Ne akarjunk sokat.
F. járt bent nála. Vitt be macskátlan ruhákat. Nem találta. Anyám ment oda hozzá, idegen ancúgban.
Doktornak nézte. Mondta neki, műtik a fiát, arra vár, mire számíthat?
Nem tudja, hol van, de ez nem is szempont épp.
Igaz, tesóm mesélte mindezt, sose tudni, mikor egyenes.
De legalább azt hazudja, amit kényelmes hallani.
Ez van.
Ne akarjunk sokat.
F. járt bent nála. Vitt be macskátlan ruhákat. Nem találta. Anyám ment oda hozzá, idegen ancúgban.
Doktornak nézte. Mondta neki, műtik a fiát, arra vár, mire számíthat?
Nem tudja, hol van, de ez nem is szempont épp.
Igaz, tesóm mesélte mindezt, sose tudni, mikor egyenes.
De legalább azt hazudja, amit kényelmes hallani.
Ez van.
2012. február 16., csütörtök
Élvetemetés
Hajnal négykor keltem, hogy elérjem a buszt. Korán érkeztem volna: volt még 20 percem a megbeszélt találkozóig. Leszálltam 2 megállóval korábban, hadd teljen gyalog az idő.
Nem akartam elsőnek érkezni.
Nem tudtam volna mit kezdeni anyámmal, ha rimánkodni kezd.
Azt se tudtam, tud-e a mai napról, tud-e valamit egyáltalán?
*
Pontos voltam, de már két kocsi is állt a ház előtt: a tesóimé.
B. az udvaron állt.
- Nem mägyäk be, mer' szétvet az ideg. Eriggy be, hátha tä mész vele valamire.
F. a folyosó közepén állt, és rövid ukázokkal intézkedett.
- Mosakodjon! Elég, ha a nyakát, ne szívózzon már velem! Te meg állj ide, álld el az utat, ha szökni próbál! - mutatott a bejárat felé. - Az előbb már feltépte az ajtót, alig tudtam elkapni.
- Hideg a víz, hogy mozsgyak benne? Mi ennyire sürgős? A franc ägye ki a pofád! Te rohatt! Te komenista fasz! - fröcsögött ki anyám a fürdőszobából. Nagyon zaklatott volt, és félmeztelen. Megdöbbentem, mennyire sovány. 92 kiló volt 3 éve, most 35 lehet talán.
- Maradj mellette most te, téged épp nem utál. - szólt halkan F.
- Tud valamit? - kérdeztem.
- Persze. Orvoshoz megyünk, mert sok a vérnyomása! Ne húzza az időt, mosakodjon! - parancsolt rá anyámra.
- Napok óta nem alszom - mondta F. - Nem igaz, hogy kifogjon rajtam egy 80 éves, 30 kilós vénasszony. Meg akartam mérni a vérnyomását, de csípett, karmolt, és megharapott - mutatta anyám 40 éves protézisének nyomait a kézfején. - Arrébb állok, mert engem most nagyon utál.
Megmelegedett közben a víz, bevittem a lavórba. Anyám a kád aljára helyezte. Meglepődtem, hogy képes még ilyen mélyre hajolgatni. Megállt néha, és idegesen igazgatta lenőtt haját.
- Ha äggy hajtűm länne valahun... nä haggy itt fijam, ez äggy vadállat, féläk tülle! Nízd, hogy összeszorongatta a karom! Hogy rohaggyon mäg ez a mocskos! Fijam, lükd fő, taposs rá, rúgd picsán! Ez äggy embärtelen, ez äggy állat! Azt sä tudom, minek kő nekäm eemänni doktorhó, sämmi bajom!
Segíteni akartam megtörölni, de nem hagyta. Felöltözködött lassan, időnként megállt, és átkozódott. Földhöz verte a harisnyát, aztán az kellett neki mégis. A kiválogatott ruhákat átmustrálta. Félredobta a kikészített tiszta pulóvert, és fölvett egy használtat, amin csatakokban lógott a macskaszőr.
*
F. cselezni akart. Az autóval nem hajtott egyenesen az otthonba - túl közel van, talán 500 m-re sincs a háztól - hanem tekervényes utakon körözött mindenfelé. Anyám csupa gyanakvás volt, élénken figyelte a havas tájat.
- Merre járunk most? Hova mägyünk äggyátalán? Mennyi hó van erre! - hajtogatta folyvást. - Fijam, aggyá äggy kis pézt känyérre, äggy forintom sincs, de úgy, hogy ezäk itt nä lássák! - súgta. - Azt a rohadékot mäg lükd lä a täraszrú, taposd ki a belit! - bökött fejével F. felé.
Elöl F. és B. halkan beszélgetett.
- Szerinted tiszta most? - kérdezte F.
- Az. Hogy a vínisten baszná mäg! - morgott B. - Napok úta nem alszok, má a zasszony is tiszta hülye. Az sä alszik, ki van készűve. 3 csizmát is vitt neki, hogy próbájja mäg, a bótba ki sä vót füzetve. Asszed, fővätte valamelyiket is?? Ott köllött rimánkodni neki, de mägmakacsóta magát, oszt az istennek sä!
- Már reggel negyed 8-tól küzdöttem vele - mondta F. Sivalkodott, elhordott mindennek. Fél órába telt, míg elkezdett mosakodni végre. De a gyógyszert nem tudtam bevetetni vele. Már ott tartottam, hogy ráemelem a kezem.
Hallgattak egy darabig.
- Te... ez olyan, mint a kivégzés - mondta halkan. B. bólogatott.
Visszakanyarodtunk a főútra.
- Na, má mägin itt vagyunk? - ismert rá anyám a tájra. - Hát, tä jó körbekanyarogtad velem a falut!
*
Fura mód az otthonra nem ismert rá, de gyanakodott.
- Ez az esztéká? Jártam én má itt? Minek gyüttünk mink ide? Oszt minek köllöttetäk ide hárman? Így fész fijam a doktortú?
F. kiszállt az autóból, és intézkedett. Eltűnt egy ajtón, majd jó idő múlva egy nővérrel jött elő.
- Na, má gyün is F.! - lepett meg anyám, hogy felismeri. - Oszt nä haggyatok äggy percre se magamra, féläk ettű!
A nővér kinyitotta a kocsiajtót.
- Jöjjön Marika néni, mi besétálunk ide, amíg a fiai parkolót keresnek!
Fura, de anyám készségesen kiszállt. Idegenekben bízik a jelek szerint.
*
A felvételi irodában mindenféle papírokat kellett még aláírnunk, ott várt ránk a vezető.
- Foglaljanak helyet! - mutatott a székekre. Dicsérte kicsit az intézményét, hogy jobban bízzunk, majd rátért az első kérdésre.
- Hamvasztásos, vagy hagyományos temetést kérnek majd a néninek? Itt írják alá!
Voltak még további kérdései - lakcímbejelentés, kapcsolattartó, fizetendők, egyebek - mindig újabb és újabb aláírni valókat kotorva elő.
*
Az aláírandókat befejezve F. munkába ment, B.elment a kocsijáért. Nekem vissza kellett mennem a mentálhigiénés nővérhez, életút adatokat kért. A társalgón át vezetett az út az irodába, kint üldögélt 30 - 40 lepusztult lakó.
- Akkor most hány gyereke van Marika néninek? - kérdezte kedvesen a nővér. - Az ötödik neve nem jutott az eszébe. Csak azt mondta, hogy az a takony, amelyik ott ült mellette végig a kocsiban, és sutyorgott a fülébe. De azt be ne engedjük hozzá.
- Csak négy gyereke volt, egy meghalt már. És én ültem mellette a autóban.
- Amúgy egészséges, a vérnyomási is rendben. 150 volt most.
- Akkor megviselte a nap... 90 - 100 szokott lenni.
- Segítsen majd nekünk - biztatott. - Mi azt mondtuk neki, hogy itt kell aludnia pár napig, mert elromlott a fűtése. Beszéljen egyformán velünk!
Beszélgettünk egy darabig, jegyzetelt ezt-azt. Dolgom végezve bementem anyám szobájába, de üres volt már. Keresgéltem egy darabig, kint találtam a társalgóban egy széken.
- Nízd, kit talátam, fijam! Az osztálytársam vót! - mutatott egy nénire. - Idevalósi ű is. De männyünk má, sok a dógom otthun!
- Maradnia kell anyu, nem mehet haza a fűtetlen lakásba. Most megyek szerelőt keresni. Még szerencse, hogy itt aludhat addig.
- Nem maradhatok, fijam... vár otthun a nagypapa, katéteräzni kő!
Nagypapa meghalt 1964-ben, így nem vitatkoztam vele.
- Megcsinálom én, anyu, maradjon csak! De most sietnem kell, hogy ma találjak még szerelőt!
- Nä oda männy előbb, hanem haza! Ha hideg a ház, űtesd ki nagypapát a napra. Hátú a szín alatt van fa, gyúccs be neki a sporhétba! Oszt, ha mägvan, gyere vissza értem! A kisgyeräkäk is, mäg a nagymamájék is ägyedű vannak, nem hagyhatom üket!
Fura mód tudomásul vette, hogy a nővér lefékezi az ajtónál. Párat még integetett.
*
Szép ez a télikert - nyugtattam magam. A veranda helyett locsolgathat itt. Macskát is láttam, meglesz békén talán.
Itt meleg van, tisztaság, orvos, társaság is.
Ötször kap naponta ételt, előbb-utóbb megeszi.
Ha elesik, felemelik.
*
A ház előtt várt B., kezében nagy szatyor. Macskatáp volt benne, meg pár rúd kutyaszalámi.
- Adok ezäknek a dögöknek, nä männyenek a szomszédok nyakára. A jövő hétän kigyün a doktor, előtte ad nyugtatót, hogy össze tudjuk fogdosni, oszt elaltattyuk mind. Főhívtam a sintértelepät, aszonták, mägfogják oszt elaltattyák az összest, 6 ezer per darabé. Az százötven ezer länne. Kinek van annyi péze? Örülök, ha a gázt ki tuggyuk valahogy nyögni, 70 ezer lätt csak januárba. A doktor mäg pézt sä kér talán, mägcsinájja havärságbú. De most männyünk be, ki kő hajtani a házbú, ami benn maratt. A F. aszonta, äggy vöröset látott eeszaladni a szoba felé, amikó eegyüttünk a muterraa.
Amikor kinyitottuk az ajtót, a lábunk közt kiszaladt három rémült macska, de egyik sem volt vörös. Keresgéltünk mindenfelé. Amikor felhajtottam anyám ágyát, az ágyneműtartóból kiugrott egy vadas színű. Az ágy mögött jó lapát beszáradt macskaszar, és macskaszar mindenfelé.
Lepakolta B. a befőtteket a szekrények tetejéről, és egyenként megbillentette mind. Söprűnyéllel kotortam alá, de vöröset nem találtunk sehol, csak több lapát macskaszart.
- Vágj oda neki, hogy törjön el a lába! - öntötte a múlt minden dühét a macskára.
Témát váltott.
- Mag kőne taláni a muter bukszáját. Három is vót neki, de eegyugta valahova, oszt aszonta, nincs péze. Úgy vásárót a bótba, hogy elengették füzetés nékű, oszt én rendäztem lä a sarát.
A mikróban egy tál sót találtam, egyetlen szelet kenyérrel, egy régi személyi igazolvány alatt. Ez volt az összes étel a házban. A bekapcsolt hűtőben csak egy mákdarálót láttunk. Egy piros bögrében rálelt B. 3 ezer Ft-ra, hiánytalanul.
- Ezt hoztam neki hetfün, oszt bozsékol, hogy sämmi péze nincs!
Tovább kerestem a vöröst. Elhúztam egy göncökkel teli fotelt a tükörasztal elől, de csak macskaszart találtam megint. Kihúztam az fiókokat, az egyikben buksza lapult. Benne több, mint 2 ezer. Diadallal vittem B.-nak a konyhába. Épp akkor osont az ajtóhoz a keresett vörös.
Megijedt, visszakúszott a pad mögé, még láttam, amint óvatosan a keresztlécre fellép.
- Gyere, B., itt a macska! Meg megvan az egyik pénztárca is!
B. átvette a söprűnyelet, de hiába kotort a pad alá, a macska nem mozdult. El kellett huzigálni mindent, de csak akkor rohant ki a dög alóla, amikor fölbillentette a padot. Nem a nyitott ajtó felé szaladt, hanem a szoba felé, de csukott ajtóba futott. B. próbálta a söprűnyéllel eltalálni, de mindháromszor mellé csapott.
Macskátlan lett végre a ház.
25 éve először.
Bezártuk az ajtót, a kaput lelakatoltuk.
Vissza se néztem.
Minek?
Nincs, akit többé kinézne a kapun.
Nem akartam elsőnek érkezni.
Nem tudtam volna mit kezdeni anyámmal, ha rimánkodni kezd.
Azt se tudtam, tud-e a mai napról, tud-e valamit egyáltalán?
*
Pontos voltam, de már két kocsi is állt a ház előtt: a tesóimé.
B. az udvaron állt.
- Nem mägyäk be, mer' szétvet az ideg. Eriggy be, hátha tä mész vele valamire.
F. a folyosó közepén állt, és rövid ukázokkal intézkedett.
- Mosakodjon! Elég, ha a nyakát, ne szívózzon már velem! Te meg állj ide, álld el az utat, ha szökni próbál! - mutatott a bejárat felé. - Az előbb már feltépte az ajtót, alig tudtam elkapni.
- Hideg a víz, hogy mozsgyak benne? Mi ennyire sürgős? A franc ägye ki a pofád! Te rohatt! Te komenista fasz! - fröcsögött ki anyám a fürdőszobából. Nagyon zaklatott volt, és félmeztelen. Megdöbbentem, mennyire sovány. 92 kiló volt 3 éve, most 35 lehet talán.
- Maradj mellette most te, téged épp nem utál. - szólt halkan F.
- Tud valamit? - kérdeztem.
- Persze. Orvoshoz megyünk, mert sok a vérnyomása! Ne húzza az időt, mosakodjon! - parancsolt rá anyámra.
- Napok óta nem alszom - mondta F. - Nem igaz, hogy kifogjon rajtam egy 80 éves, 30 kilós vénasszony. Meg akartam mérni a vérnyomását, de csípett, karmolt, és megharapott - mutatta anyám 40 éves protézisének nyomait a kézfején. - Arrébb állok, mert engem most nagyon utál.
Megmelegedett közben a víz, bevittem a lavórba. Anyám a kád aljára helyezte. Meglepődtem, hogy képes még ilyen mélyre hajolgatni. Megállt néha, és idegesen igazgatta lenőtt haját.
- Ha äggy hajtűm länne valahun... nä haggy itt fijam, ez äggy vadállat, féläk tülle! Nízd, hogy összeszorongatta a karom! Hogy rohaggyon mäg ez a mocskos! Fijam, lükd fő, taposs rá, rúgd picsán! Ez äggy embärtelen, ez äggy állat! Azt sä tudom, minek kő nekäm eemänni doktorhó, sämmi bajom!
Segíteni akartam megtörölni, de nem hagyta. Felöltözködött lassan, időnként megállt, és átkozódott. Földhöz verte a harisnyát, aztán az kellett neki mégis. A kiválogatott ruhákat átmustrálta. Félredobta a kikészített tiszta pulóvert, és fölvett egy használtat, amin csatakokban lógott a macskaszőr.
*
F. cselezni akart. Az autóval nem hajtott egyenesen az otthonba - túl közel van, talán 500 m-re sincs a háztól - hanem tekervényes utakon körözött mindenfelé. Anyám csupa gyanakvás volt, élénken figyelte a havas tájat.
- Merre járunk most? Hova mägyünk äggyátalán? Mennyi hó van erre! - hajtogatta folyvást. - Fijam, aggyá äggy kis pézt känyérre, äggy forintom sincs, de úgy, hogy ezäk itt nä lássák! - súgta. - Azt a rohadékot mäg lükd lä a täraszrú, taposd ki a belit! - bökött fejével F. felé.
Elöl F. és B. halkan beszélgetett.
- Szerinted tiszta most? - kérdezte F.
- Az. Hogy a vínisten baszná mäg! - morgott B. - Napok úta nem alszok, má a zasszony is tiszta hülye. Az sä alszik, ki van készűve. 3 csizmát is vitt neki, hogy próbájja mäg, a bótba ki sä vót füzetve. Asszed, fővätte valamelyiket is?? Ott köllött rimánkodni neki, de mägmakacsóta magát, oszt az istennek sä!
- Már reggel negyed 8-tól küzdöttem vele - mondta F. Sivalkodott, elhordott mindennek. Fél órába telt, míg elkezdett mosakodni végre. De a gyógyszert nem tudtam bevetetni vele. Már ott tartottam, hogy ráemelem a kezem.
Hallgattak egy darabig.
- Te... ez olyan, mint a kivégzés - mondta halkan. B. bólogatott.
Visszakanyarodtunk a főútra.
- Na, má mägin itt vagyunk? - ismert rá anyám a tájra. - Hát, tä jó körbekanyarogtad velem a falut!
*
Fura mód az otthonra nem ismert rá, de gyanakodott.
- Ez az esztéká? Jártam én má itt? Minek gyüttünk mink ide? Oszt minek köllöttetäk ide hárman? Így fész fijam a doktortú?
F. kiszállt az autóból, és intézkedett. Eltűnt egy ajtón, majd jó idő múlva egy nővérrel jött elő.
- Na, má gyün is F.! - lepett meg anyám, hogy felismeri. - Oszt nä haggyatok äggy percre se magamra, féläk ettű!
A nővér kinyitotta a kocsiajtót.
- Jöjjön Marika néni, mi besétálunk ide, amíg a fiai parkolót keresnek!
Fura, de anyám készségesen kiszállt. Idegenekben bízik a jelek szerint.
*
A felvételi irodában mindenféle papírokat kellett még aláírnunk, ott várt ránk a vezető.
- Foglaljanak helyet! - mutatott a székekre. Dicsérte kicsit az intézményét, hogy jobban bízzunk, majd rátért az első kérdésre.
- Hamvasztásos, vagy hagyományos temetést kérnek majd a néninek? Itt írják alá!
Voltak még további kérdései - lakcímbejelentés, kapcsolattartó, fizetendők, egyebek - mindig újabb és újabb aláírni valókat kotorva elő.
*
Az aláírandókat befejezve F. munkába ment, B.elment a kocsijáért. Nekem vissza kellett mennem a mentálhigiénés nővérhez, életút adatokat kért. A társalgón át vezetett az út az irodába, kint üldögélt 30 - 40 lepusztult lakó.
- Akkor most hány gyereke van Marika néninek? - kérdezte kedvesen a nővér. - Az ötödik neve nem jutott az eszébe. Csak azt mondta, hogy az a takony, amelyik ott ült mellette végig a kocsiban, és sutyorgott a fülébe. De azt be ne engedjük hozzá.
- Csak négy gyereke volt, egy meghalt már. És én ültem mellette a autóban.
- Amúgy egészséges, a vérnyomási is rendben. 150 volt most.
- Akkor megviselte a nap... 90 - 100 szokott lenni.
- Segítsen majd nekünk - biztatott. - Mi azt mondtuk neki, hogy itt kell aludnia pár napig, mert elromlott a fűtése. Beszéljen egyformán velünk!
Beszélgettünk egy darabig, jegyzetelt ezt-azt. Dolgom végezve bementem anyám szobájába, de üres volt már. Keresgéltem egy darabig, kint találtam a társalgóban egy széken.
- Nízd, kit talátam, fijam! Az osztálytársam vót! - mutatott egy nénire. - Idevalósi ű is. De männyünk má, sok a dógom otthun!
- Maradnia kell anyu, nem mehet haza a fűtetlen lakásba. Most megyek szerelőt keresni. Még szerencse, hogy itt aludhat addig.
- Nem maradhatok, fijam... vár otthun a nagypapa, katéteräzni kő!
Nagypapa meghalt 1964-ben, így nem vitatkoztam vele.
- Megcsinálom én, anyu, maradjon csak! De most sietnem kell, hogy ma találjak még szerelőt!
- Nä oda männy előbb, hanem haza! Ha hideg a ház, űtesd ki nagypapát a napra. Hátú a szín alatt van fa, gyúccs be neki a sporhétba! Oszt, ha mägvan, gyere vissza értem! A kisgyeräkäk is, mäg a nagymamájék is ägyedű vannak, nem hagyhatom üket!
Fura mód tudomásul vette, hogy a nővér lefékezi az ajtónál. Párat még integetett.
*
Szép ez a télikert - nyugtattam magam. A veranda helyett locsolgathat itt. Macskát is láttam, meglesz békén talán.
Itt meleg van, tisztaság, orvos, társaság is.
Ötször kap naponta ételt, előbb-utóbb megeszi.
Ha elesik, felemelik.
*
A ház előtt várt B., kezében nagy szatyor. Macskatáp volt benne, meg pár rúd kutyaszalámi.
- Adok ezäknek a dögöknek, nä männyenek a szomszédok nyakára. A jövő hétän kigyün a doktor, előtte ad nyugtatót, hogy össze tudjuk fogdosni, oszt elaltattyuk mind. Főhívtam a sintértelepät, aszonták, mägfogják oszt elaltattyák az összest, 6 ezer per darabé. Az százötven ezer länne. Kinek van annyi péze? Örülök, ha a gázt ki tuggyuk valahogy nyögni, 70 ezer lätt csak januárba. A doktor mäg pézt sä kér talán, mägcsinájja havärságbú. De most männyünk be, ki kő hajtani a házbú, ami benn maratt. A F. aszonta, äggy vöröset látott eeszaladni a szoba felé, amikó eegyüttünk a muterraa.
Amikor kinyitottuk az ajtót, a lábunk közt kiszaladt három rémült macska, de egyik sem volt vörös. Keresgéltünk mindenfelé. Amikor felhajtottam anyám ágyát, az ágyneműtartóból kiugrott egy vadas színű. Az ágy mögött jó lapát beszáradt macskaszar, és macskaszar mindenfelé.
Lepakolta B. a befőtteket a szekrények tetejéről, és egyenként megbillentette mind. Söprűnyéllel kotortam alá, de vöröset nem találtunk sehol, csak több lapát macskaszart.
- Vágj oda neki, hogy törjön el a lába! - öntötte a múlt minden dühét a macskára.
Témát váltott.
- Mag kőne taláni a muter bukszáját. Három is vót neki, de eegyugta valahova, oszt aszonta, nincs péze. Úgy vásárót a bótba, hogy elengették füzetés nékű, oszt én rendäztem lä a sarát.
A mikróban egy tál sót találtam, egyetlen szelet kenyérrel, egy régi személyi igazolvány alatt. Ez volt az összes étel a házban. A bekapcsolt hűtőben csak egy mákdarálót láttunk. Egy piros bögrében rálelt B. 3 ezer Ft-ra, hiánytalanul.
- Ezt hoztam neki hetfün, oszt bozsékol, hogy sämmi péze nincs!
Tovább kerestem a vöröst. Elhúztam egy göncökkel teli fotelt a tükörasztal elől, de csak macskaszart találtam megint. Kihúztam az fiókokat, az egyikben buksza lapult. Benne több, mint 2 ezer. Diadallal vittem B.-nak a konyhába. Épp akkor osont az ajtóhoz a keresett vörös.
Megijedt, visszakúszott a pad mögé, még láttam, amint óvatosan a keresztlécre fellép.
- Gyere, B., itt a macska! Meg megvan az egyik pénztárca is!
B. átvette a söprűnyelet, de hiába kotort a pad alá, a macska nem mozdult. El kellett huzigálni mindent, de csak akkor rohant ki a dög alóla, amikor fölbillentette a padot. Nem a nyitott ajtó felé szaladt, hanem a szoba felé, de csukott ajtóba futott. B. próbálta a söprűnyéllel eltalálni, de mindháromszor mellé csapott.
Macskátlan lett végre a ház.
25 éve először.
Bezártuk az ajtót, a kaput lelakatoltuk.
Vissza se néztem.
Minek?
Nincs, akit többé kinézne a kapun.
2012. február 14., kedd
Macskaanyám
Árulónak érzem magam.
Amióta otthon jártam, nem hívtam föl anyám. Nem tudnék mit mondani, ha keseregne, vagy védelmet akarna tőlem.
Nem akar otthonba menni, csak otthon érzi jól magát.
Ez az ő jussa, nem hagyhatja ott.
Ő itt van otthon.
Nem kell neki segítség, semmi baja.
Tesóm próbálkozott, hogy kedvet teremtsen neki, de rossz mező, hogy lehet szegénynél az értelemre hatni?
Ha a bőrébe gondolom magam, tök igaza van. Ha a helyében lennék, én se akarnék menni.
De az én bőrömben vagyok, aggódom.
Tudom, hogy szétesett benne a memória. Közepesen demens, mondta az orvos.
Elbódoroghat bármerre, a boltból is a kutya hozza haza. Nem ismer már senkit az utcán, minket is csak néha. Nem tudom, néven tudná-e nevezni még magát. Elfújhatja a gázt, vagy ott hagy valamit főni rajta. Macskakaját persze, mert csak azokra főz, margarinos kenyeret eszik már hónapok óta. Vagy magára gyújtja a házat, vagy elesik az udvaron ebben a fagyban.
Gondoltam, idehozom magamhoz, de nem akart jönni. Neki ez is háziőrizet, mi lesz a kislányaival? Kicsik még, nem járnak iskolába, ki főz rájuk, nem hagyhatja őket magukra.
Eleinte csak nyelvbotlás volt tőle a kislányozás a macskákra. Tudta, hogy a lányai, de idegenek előtt titkolta. Már nem rejtegeti. A "fiam" megszólítás csak rutin, vagy ösztön, akár az integetés utánam az utcán. Szerintem csak pillanatokra tudja, ki vagyok, vagy ki voltam.
Csütörtökön lesz anyám fekete napja. Megjelenünk hárman, a fiai, és hiába sír, rimánkodik, vagy átkoz, vagy ellenáll, bevisszük az otthonba.
Mi úgy gondoljuk, hogy
a biztonságot biztosítjuk,
de neki ez a
tökéletes kifosztás,
rablás,
erőszak.
Mindenét elveszti.
A megszokott házat, az ágyát, az élére vasalt abroszokat, a 80 évet, amit itt élt le, a kutyát, a macskáit, az ablakban lévő virágokat.
Árulók vagyunk.
Áruló vagyok.
Lehet persze, hogy másnap már elfelejti, hogy valaha máshol is lakott, máshogy is élt, mint az otthonban.
Lehet, hogy hülye vagyok, hogy ebbe ringatom magam.
De megetetik minden nap, megnézi az orvos, vigyáznak rá, gyógyszert kap. És lesz, aki ráveszi, hogy bevegye, vagy megegye az ételt.
De ez a csütörtök... ez óriási trauma.
Dédnagyanyám 85 éves volt, amikor lebontottuk a régi házat, és az orra előtt felépítettük az újat. Attól fogva nem tudta, hol van, naponta kérdezte, mikor megyünk haza. Talán ebbe halt bele, nem a 86 évébe.
- Szép öregség... mi ebben a szép? Baszta volna meg, aki kitalálta! - kesergett a jó múltkor anyám, amikor még volt több tiszta pillanata.
Szégyellem magam. Önző vagyok, nem hagyok itt csapot-papot, hogy anyámmal éljek, és vigyázzak rá éjjel-nappal. Buzi vagyok, kell a magam élete. HIV pozitív, földobhatom előbb a bakancsom, ami garantált lenne a macskái teremtette ragályban.
Ideköltöztetni sem tudom, mert nem zárhatom rá az ajtót, ha melóba megyek. Anélkül meg elbódorogna. A macskáival lehetne csak költöztetni, de azokat ide NEM hozhatja.
Nem tudom, mi lesz.
Nem tudom, majd hogyan bírja.
Nem tudom, hogy bírják majd őt.
De nehéz lesz ez a nap.
Amióta otthon jártam, nem hívtam föl anyám. Nem tudnék mit mondani, ha keseregne, vagy védelmet akarna tőlem.
Nem akar otthonba menni, csak otthon érzi jól magát.
Ez az ő jussa, nem hagyhatja ott.
Ő itt van otthon.
Nem kell neki segítség, semmi baja.
Tesóm próbálkozott, hogy kedvet teremtsen neki, de rossz mező, hogy lehet szegénynél az értelemre hatni?
Ha a bőrébe gondolom magam, tök igaza van. Ha a helyében lennék, én se akarnék menni.
De az én bőrömben vagyok, aggódom.
Tudom, hogy szétesett benne a memória. Közepesen demens, mondta az orvos.
Elbódoroghat bármerre, a boltból is a kutya hozza haza. Nem ismer már senkit az utcán, minket is csak néha. Nem tudom, néven tudná-e nevezni még magát. Elfújhatja a gázt, vagy ott hagy valamit főni rajta. Macskakaját persze, mert csak azokra főz, margarinos kenyeret eszik már hónapok óta. Vagy magára gyújtja a házat, vagy elesik az udvaron ebben a fagyban.
Gondoltam, idehozom magamhoz, de nem akart jönni. Neki ez is háziőrizet, mi lesz a kislányaival? Kicsik még, nem járnak iskolába, ki főz rájuk, nem hagyhatja őket magukra.
Eleinte csak nyelvbotlás volt tőle a kislányozás a macskákra. Tudta, hogy a lányai, de idegenek előtt titkolta. Már nem rejtegeti. A "fiam" megszólítás csak rutin, vagy ösztön, akár az integetés utánam az utcán. Szerintem csak pillanatokra tudja, ki vagyok, vagy ki voltam.
Csütörtökön lesz anyám fekete napja. Megjelenünk hárman, a fiai, és hiába sír, rimánkodik, vagy átkoz, vagy ellenáll, bevisszük az otthonba.
Mi úgy gondoljuk, hogy
a biztonságot biztosítjuk,
de neki ez a
tökéletes kifosztás,
rablás,
erőszak.
Mindenét elveszti.
A megszokott házat, az ágyát, az élére vasalt abroszokat, a 80 évet, amit itt élt le, a kutyát, a macskáit, az ablakban lévő virágokat.
Árulók vagyunk.
Áruló vagyok.
Lehet persze, hogy másnap már elfelejti, hogy valaha máshol is lakott, máshogy is élt, mint az otthonban.
Lehet, hogy hülye vagyok, hogy ebbe ringatom magam.
De megetetik minden nap, megnézi az orvos, vigyáznak rá, gyógyszert kap. És lesz, aki ráveszi, hogy bevegye, vagy megegye az ételt.
De ez a csütörtök... ez óriási trauma.
Dédnagyanyám 85 éves volt, amikor lebontottuk a régi házat, és az orra előtt felépítettük az újat. Attól fogva nem tudta, hol van, naponta kérdezte, mikor megyünk haza. Talán ebbe halt bele, nem a 86 évébe.
- Szép öregség... mi ebben a szép? Baszta volna meg, aki kitalálta! - kesergett a jó múltkor anyám, amikor még volt több tiszta pillanata.
Szégyellem magam. Önző vagyok, nem hagyok itt csapot-papot, hogy anyámmal éljek, és vigyázzak rá éjjel-nappal. Buzi vagyok, kell a magam élete. HIV pozitív, földobhatom előbb a bakancsom, ami garantált lenne a macskái teremtette ragályban.
Ideköltöztetni sem tudom, mert nem zárhatom rá az ajtót, ha melóba megyek. Anélkül meg elbódorogna. A macskáival lehetne csak költöztetni, de azokat ide NEM hozhatja.
Nem tudom, mi lesz.
Nem tudom, majd hogyan bírja.
Nem tudom, hogy bírják majd őt.
De nehéz lesz ez a nap.
2012. február 9., csütörtök
Tata, tata, prosztata
Nem merek belépni egyik buzi oldalra se, mert ettől a hidegtől megvadultak a népek, és mindenki kúrni akar.
Bennem most semmi libidó.
Tegnap este felhívott J. Vagy egy éve tologattuk a randit, sose ért rá épp. Pechemre pont most jutott az eszébe. Nem akartam nemet mondani, túl jó és túl guszta, spájzolni kell az ilyen gyöngyszemeket jobb időkre.
Ágyban voltam már, korán fekszem mostanság. Nagy lemondás volt rábólintani: jöjjön. Szorítottam a fogam, hogy ne csikorgassam kínomban, alig bírtam ki. Szenvedtem, mint a frigid nők hajdan, ha sorra került a házastársi kötelezettség.
*
Az urológián meglepetve láttam, hogy 2 nő üldögél. Ezek már mindenhová benyomulnak, pedig nincs is prosztatájuk. Az egyik az előbb adta be pohárkában a pisit, papírokkal a kezében várta a sorát. Egy öreg bácsit hívtak be. Alig csukta be maga mögött az ajtót, kirohant a nővér.
- Magánál Sanyi bácsi papírja? - kérdezte támadón a papírokkal üldögélő lányt, aki csak nézett hülyén. A nővér kikapta a kezéből a papírokat, idegesen lapozgatott.
- Na, itt van! Igazából megnézhetné, mit adok a kezébe! - förmedt rá, és csak úgy csattant mögötte az ajtó.
A jelenettől szétáradt bennem a teljes bizalom: azon lamentáltam, mikor mondjam meg bent a dokinak, hogy pozitív vagyok.
Nem volt rá módom, mert a "panasza?" után nyomban kitoltak pisilni egy pohárral az ajtón, bár mondtam előtte, hogy épp az a panaszom, hogy nem tudok.
Csak sikerült valamennyit összehoznom.
- Baktérium nincs! - kiabált át a morgós nővér, a doki meg a vizsgálóba parancsolt.
- Tolja le, könyököljön az ágyra! - és gumikesztyűt húzott.
- Azt hiszem, ilyenkor kell szólnom, hogy pozitív vagyok - böktem oda.
Pillanatra megállt - beindult agyában a fordítókészülék - biccentett, és lehúzta a kesztyűt.
- Feküdjön fel! - mutatott az ágyra. - Hanyatt!
Bekente zselével a hasam, ultrahangozott.
- Valóban, ez nem ürült ki - konstatálta. - Írok gyógyszert. De ez sebészet lesz. Vagy proktológia - tette hozzá ijedt képemet látva.
- Írjon nővér Tamsolt - hallottam hangját, miközben a gatyám húztam.
- Tamsudilt már írtak egyszer, vagy három éve - tiltakoztam - de attól nem tudtam elélvezni, doktor úr (főorvost kellett volna mondanom?).
- Hát, ezek az alfa blokkolók már csak ilyenek - kedélyeskedett - van magömlés, de nem kifele jön, hanem a hólyag felé.
Neki mindegy, az én faszommal veri a csalánt. Adieu, geci, a jó életbe.
Markomba nyomtak egy papírt, vérvétel, PSA, vagy mi, a franc se jegyezte meg, itt mindenkinek a rák a mániája.
Meg se kérdezte, milyen gyógyszert szedek, passzol-e hozzá, amit adott.
A laborban minden adott volt a bizalmas, meghitt beszélgetéshez. A szomszéd asztalnál egy dugnivaló fickót csapoltak épp, bíztam benne, hogy a saját vérvételére figyel.
- Hozzám húzzon kesztyűt! - mondtam halkan a nővérnek.
- Húzzak? - kokettált - aztán miért?
- Mert pozitív vagyok.
Meg se rezzent az arca, felállított, a székem mögött volt a kesztyűs fiók. Látszott, spórolnak vele.
- Azért köszönöm, hogy szólt - mosolygott rám.
- Ha véletlen összetöri a kémcsövet, ne ijedezzen. Gyógyszert szedek már majd egy éve, nincs vírusom.
- Úgy nézek ki, mint aki ijedezik? - kérdezett vissza. - Két hét múlva jöhet, addigra meglesz a lelet.
Itthon nekiültem az internetnek. Megnéztem, mit tudhatni a gyógyszeremről, hogy kell szedni, szedhetem-e, mivel számolhatok.
Szédülni fogok, olvastam, leesek a bicikliről. Na bumm. Lehet tőle tartós merevedésem, ami fájdalmas, de akkor menjek rögtön az orvoshoz.
Hm.
Előbb talán a szaunába. Hátha addigra visszatér a libidóm.
Bennem most semmi libidó.
Tegnap este felhívott J. Vagy egy éve tologattuk a randit, sose ért rá épp. Pechemre pont most jutott az eszébe. Nem akartam nemet mondani, túl jó és túl guszta, spájzolni kell az ilyen gyöngyszemeket jobb időkre.
Ágyban voltam már, korán fekszem mostanság. Nagy lemondás volt rábólintani: jöjjön. Szorítottam a fogam, hogy ne csikorgassam kínomban, alig bírtam ki. Szenvedtem, mint a frigid nők hajdan, ha sorra került a házastársi kötelezettség.
*
Az urológián meglepetve láttam, hogy 2 nő üldögél. Ezek már mindenhová benyomulnak, pedig nincs is prosztatájuk. Az egyik az előbb adta be pohárkában a pisit, papírokkal a kezében várta a sorát. Egy öreg bácsit hívtak be. Alig csukta be maga mögött az ajtót, kirohant a nővér.
- Magánál Sanyi bácsi papírja? - kérdezte támadón a papírokkal üldögélő lányt, aki csak nézett hülyén. A nővér kikapta a kezéből a papírokat, idegesen lapozgatott.
- Na, itt van! Igazából megnézhetné, mit adok a kezébe! - förmedt rá, és csak úgy csattant mögötte az ajtó.
A jelenettől szétáradt bennem a teljes bizalom: azon lamentáltam, mikor mondjam meg bent a dokinak, hogy pozitív vagyok.
Nem volt rá módom, mert a "panasza?" után nyomban kitoltak pisilni egy pohárral az ajtón, bár mondtam előtte, hogy épp az a panaszom, hogy nem tudok.
Csak sikerült valamennyit összehoznom.
- Baktérium nincs! - kiabált át a morgós nővér, a doki meg a vizsgálóba parancsolt.
- Tolja le, könyököljön az ágyra! - és gumikesztyűt húzott.
- Azt hiszem, ilyenkor kell szólnom, hogy pozitív vagyok - böktem oda.
Pillanatra megállt - beindult agyában a fordítókészülék - biccentett, és lehúzta a kesztyűt.
- Feküdjön fel! - mutatott az ágyra. - Hanyatt!
Bekente zselével a hasam, ultrahangozott.
- Valóban, ez nem ürült ki - konstatálta. - Írok gyógyszert. De ez sebészet lesz. Vagy proktológia - tette hozzá ijedt képemet látva.
- Írjon nővér Tamsolt - hallottam hangját, miközben a gatyám húztam.
- Tamsudilt már írtak egyszer, vagy három éve - tiltakoztam - de attól nem tudtam elélvezni, doktor úr (főorvost kellett volna mondanom?).
- Hát, ezek az alfa blokkolók már csak ilyenek - kedélyeskedett - van magömlés, de nem kifele jön, hanem a hólyag felé.
Neki mindegy, az én faszommal veri a csalánt. Adieu, geci, a jó életbe.
Markomba nyomtak egy papírt, vérvétel, PSA, vagy mi, a franc se jegyezte meg, itt mindenkinek a rák a mániája.
Meg se kérdezte, milyen gyógyszert szedek, passzol-e hozzá, amit adott.
A laborban minden adott volt a bizalmas, meghitt beszélgetéshez. A szomszéd asztalnál egy dugnivaló fickót csapoltak épp, bíztam benne, hogy a saját vérvételére figyel.
- Hozzám húzzon kesztyűt! - mondtam halkan a nővérnek.
- Húzzak? - kokettált - aztán miért?
- Mert pozitív vagyok.
Meg se rezzent az arca, felállított, a székem mögött volt a kesztyűs fiók. Látszott, spórolnak vele.
- Azért köszönöm, hogy szólt - mosolygott rám.
- Ha véletlen összetöri a kémcsövet, ne ijedezzen. Gyógyszert szedek már majd egy éve, nincs vírusom.
- Úgy nézek ki, mint aki ijedezik? - kérdezett vissza. - Két hét múlva jöhet, addigra meglesz a lelet.
Itthon nekiültem az internetnek. Megnéztem, mit tudhatni a gyógyszeremről, hogy kell szedni, szedhetem-e, mivel számolhatok.
Szédülni fogok, olvastam, leesek a bicikliről. Na bumm. Lehet tőle tartós merevedésem, ami fájdalmas, de akkor menjek rögtön az orvoshoz.
Hm.
Előbb talán a szaunába. Hátha addigra visszatér a libidóm.
2012. február 8., szerda
Nyűgös idők
Nem akarnak smakkolni a dolgok.
Az előbb írt egy pasas a romeon: Ok that nice i do want you to tell me about your self if you dont mine. Gőzöm sincs, mit akart ezzel mondani (kizárólag magyarul beszélek), ezért megkérdeztem a webforditas.hu-t, hogy mit akar a fickó. A webforditas buta egy teremtmény, gőze sincs a szlengről, meg a sorok közti olvasatokról, a válasza is tök érzéketlen. Szerinte a krapek azt üzente nekem, hogy "Ok annyira jó azt akarom tőled, hogy mondd el az énedről nekem, hogy nem bányászol-e" Nem bányászom, az tuti, itt állok félreinformálva, lehet, hogy tök disznóság, amit írt, én meg kikotyogom a megtévesztett fejemmel.
Le se tojnám a dolgot, mert ott a profilomon, hogy ájdontszpíík inglish, de dögös a pali, beszélgetni se kéne vele sokat, aztán jó lenne tartaléknak jobb időkre.
Nem jó idők ezek mostanság.
Kéne a lámpámba egy 22,5 cm-es átmérőjű búra, de se égen, se földön nem találok megfelelőt. Az öltözködés is elkeserít, nehéz belőni a kellő mértéket. Amiben nem fázom a bringán, abban meggyulladok a fűtött tanteremben. Egy örökkévalóság, míg előszedem a klotyón a farkam, aztán mire megvan, oda az egész, semmi inger.
Beszart a prosztatám, úgy tűnik. Folyton vizelnem kell, de nem sikerül, aztán majd betojok, de 2 hete már csak bogyózom, mint a kecske. Semmi komfortérzet, nem kívánom a szexet. Jó lenne egy nagyot fingani, de nem merek, nehogy összetojjam magam, bár már kész szerencse lenne az is.
Azt hittem először, hogy tripper, mert az erőlködéstől csak csíp és ég. Rábeszéltem a dokit, hogy vegyen csak kenetet. Nem akart, szerinte ez ránézésre se az, de lehet végbélrák, ajánlgatta kedvesen. Megnézetem majd, van időpontom is, de holnap előbb az urológus.
A tököm tele az egésszel.
Viszketek és vakarózom, tök száraz a bőröm. Kenem minden franccal, de viszket azért. A lábamon még ráfoghattam a szőrre: biztos összekócolta a sztreccsalsó. De a derekamon semmi szőr, ott viszket igazán. Meg a lábszáramon.
Ráadásul baszogat Bé is, már tegnap jönni akart. Hazudtam neki, storno, vendégem lesz, az egyetlen, amivel elijeszthetem. Másfél órát békén hagyott, aztán csörgette a telefonom vagy 30-szor, nem győztem kinyomkodni.
Ma már reggel elkezdte a műsort. Az elsőt még hallottam, a töltőn nem némítottam le. A többi csak idegesített: miért nem veszi észre magát? miért nem hagy a picsába? miért bassza el a napom?
Kikapcsoltam a telefont, hogy szabaduljak tőle. Nem szokásos dolog, utáltam érte nagyon.
Ha elém kerül, jajdelebaszom.
Az előbb írt egy pasas a romeon: Ok that nice i do want you to tell me about your self if you dont mine. Gőzöm sincs, mit akart ezzel mondani (kizárólag magyarul beszélek), ezért megkérdeztem a webforditas.hu-t, hogy mit akar a fickó. A webforditas buta egy teremtmény, gőze sincs a szlengről, meg a sorok közti olvasatokról, a válasza is tök érzéketlen. Szerinte a krapek azt üzente nekem, hogy "Ok annyira jó azt akarom tőled, hogy mondd el az énedről nekem, hogy nem bányászol-e" Nem bányászom, az tuti, itt állok félreinformálva, lehet, hogy tök disznóság, amit írt, én meg kikotyogom a megtévesztett fejemmel.
Le se tojnám a dolgot, mert ott a profilomon, hogy ájdontszpíík inglish, de dögös a pali, beszélgetni se kéne vele sokat, aztán jó lenne tartaléknak jobb időkre.
Nem jó idők ezek mostanság.
Kéne a lámpámba egy 22,5 cm-es átmérőjű búra, de se égen, se földön nem találok megfelelőt. Az öltözködés is elkeserít, nehéz belőni a kellő mértéket. Amiben nem fázom a bringán, abban meggyulladok a fűtött tanteremben. Egy örökkévalóság, míg előszedem a klotyón a farkam, aztán mire megvan, oda az egész, semmi inger.
Beszart a prosztatám, úgy tűnik. Folyton vizelnem kell, de nem sikerül, aztán majd betojok, de 2 hete már csak bogyózom, mint a kecske. Semmi komfortérzet, nem kívánom a szexet. Jó lenne egy nagyot fingani, de nem merek, nehogy összetojjam magam, bár már kész szerencse lenne az is.
Azt hittem először, hogy tripper, mert az erőlködéstől csak csíp és ég. Rábeszéltem a dokit, hogy vegyen csak kenetet. Nem akart, szerinte ez ránézésre se az, de lehet végbélrák, ajánlgatta kedvesen. Megnézetem majd, van időpontom is, de holnap előbb az urológus.
A tököm tele az egésszel.
Viszketek és vakarózom, tök száraz a bőröm. Kenem minden franccal, de viszket azért. A lábamon még ráfoghattam a szőrre: biztos összekócolta a sztreccsalsó. De a derekamon semmi szőr, ott viszket igazán. Meg a lábszáramon.
Ráadásul baszogat Bé is, már tegnap jönni akart. Hazudtam neki, storno, vendégem lesz, az egyetlen, amivel elijeszthetem. Másfél órát békén hagyott, aztán csörgette a telefonom vagy 30-szor, nem győztem kinyomkodni.
Ma már reggel elkezdte a műsort. Az elsőt még hallottam, a töltőn nem némítottam le. A többi csak idegesített: miért nem veszi észre magát? miért nem hagy a picsába? miért bassza el a napom?
Kikapcsoltam a telefont, hogy szabaduljak tőle. Nem szokásos dolog, utáltam érte nagyon.
Ha elém kerül, jajdelebaszom.
2012. január 13., péntek
Az életnek tanulunk
Holnap megmondom a gyerekeknek, hogy hülyeségekkel toltuk el eddig az időt.
Most már olyasmit tanulunk, aminek tényleg haszna van, ami kell a boldoguláshoz.
Puskázni tanulunk, kimásolni kész megoldásokat. Nem magolunk, semmi memorizálás, kitaláltak már mindent úgyis a kerek e világon, elég összeszedni, ami épp szükséges. Aztán hazudni tanulunk, meg letagadni mindent, az életben ez kihagyhatatlan. Lesz rezzenéstelenarc-óra, aztán kritikátlan rábólintástan, bölcsnek ható mondatokat alkotunk, amelyik értelmest mond, azt lepofozom.
Nem kell tudni helyesen írni, szarunk a nyelvtanba, semmi jelentősége, lehetnek attól még áLamelnökök, pláne áLomásokon. Lesz helyette integetéstan, és gyakoroljuk, hogy kell ellépni díszszázad előtt.
Lesz úri-óra, öltönyviseléstan, aztán seggnyalás. Csoportot alakítunk, a kijelölt megtanul taposni másokon, aztán csere, hadd gyakoroljon más is.
Mindegy, mit csinálnak, csak fölfele mindig, lefele leszarni bárkit.
Most már olyasmit tanulunk, aminek tényleg haszna van, ami kell a boldoguláshoz.
Puskázni tanulunk, kimásolni kész megoldásokat. Nem magolunk, semmi memorizálás, kitaláltak már mindent úgyis a kerek e világon, elég összeszedni, ami épp szükséges. Aztán hazudni tanulunk, meg letagadni mindent, az életben ez kihagyhatatlan. Lesz rezzenéstelenarc-óra, aztán kritikátlan rábólintástan, bölcsnek ható mondatokat alkotunk, amelyik értelmest mond, azt lepofozom.
Nem kell tudni helyesen írni, szarunk a nyelvtanba, semmi jelentősége, lehetnek attól még áLamelnökök, pláne áLomásokon. Lesz helyette integetéstan, és gyakoroljuk, hogy kell ellépni díszszázad előtt.
Lesz úri-óra, öltönyviseléstan, aztán seggnyalás. Csoportot alakítunk, a kijelölt megtanul taposni másokon, aztán csere, hadd gyakoroljon más is.
Mindegy, mit csinálnak, csak fölfele mindig, lefele leszarni bárkit.
2012. január 3., kedd
Bejgliséta
Itthon lesem naphosszat a pasikat, beütemeztem hát frissítésnek a rendszerellenes demonstrációt újév másnapjára.
Nem figyeltem eléggé, majdnem a Kossuth térre mentem, és majdnem vasárnap, de szerencsére mindig van valaki a közelemben, aki kiigazítja az igazítani valót.
Félúton jutott eszembe, hogy a másik gatyeszban maradtak az irataim. Visszamentem értük, mert hátha letepernek valahol, hátha kell a papír.
A híradóban azt mondták, lesz tüntetés, meg ellentüntetés. Jól összezavartak, nem is tudtam hirtelen, melyikre megyek. Mi lesz a különbség a kettő között? Miről ismerem fel?
Nagy béke volt az Andrássyn, haladtak a népek sűrűn befelé. Ismerős arcokat láttam, aztán keresni kezdtem újabbakat.
Lassan reagálni kezdett a tömeg a szónokokra, nem-ha-ggyuk, meg or-bán-taka-roggy. Torlódtak, egyre nehezebb volt haladni. A Nagymező utcánál ritkásabb helyre értem, volt tér, nem nyomultak, láttam, itt rá lehet gyújtani.
Mérgesen néztek felém sokan, aztán rám kiabáltak: ná-cik-haza! Nem esett le, hogy nekem szól, kerestem, kiknek célozták, csak így láttam meg az árpádsávokat.
Amilyen könnyen besétáltam az ellentüntetésbe, pont olyan könnyen mehettem arrébb. Vihettem volna akár kézigránátokat.
Pár rendőr bénázott az egymásra kiabálók közt a frontvonalon, de oldalt azt tett bárki, amit csak akart.
De ez a tömeg nem akart durvát, csak vonulni, meg kiabálni, meg fújolni, meg orbánt-semjént utálni, meg összetartozni, vagy ezt fantáziálni.
Vasárnaplós tejeskávé-foszlóskalács hangulatom lett, ünnep, meg békés séta haza.
Kellett ez, jó volt, nagyon.
Nem figyeltem eléggé, majdnem a Kossuth térre mentem, és majdnem vasárnap, de szerencsére mindig van valaki a közelemben, aki kiigazítja az igazítani valót.
Félúton jutott eszembe, hogy a másik gatyeszban maradtak az irataim. Visszamentem értük, mert hátha letepernek valahol, hátha kell a papír.
A híradóban azt mondták, lesz tüntetés, meg ellentüntetés. Jól összezavartak, nem is tudtam hirtelen, melyikre megyek. Mi lesz a különbség a kettő között? Miről ismerem fel?
Nagy béke volt az Andrássyn, haladtak a népek sűrűn befelé. Ismerős arcokat láttam, aztán keresni kezdtem újabbakat.
Lassan reagálni kezdett a tömeg a szónokokra, nem-ha-ggyuk, meg or-bán-taka-roggy. Torlódtak, egyre nehezebb volt haladni. A Nagymező utcánál ritkásabb helyre értem, volt tér, nem nyomultak, láttam, itt rá lehet gyújtani.
Mérgesen néztek felém sokan, aztán rám kiabáltak: ná-cik-haza! Nem esett le, hogy nekem szól, kerestem, kiknek célozták, csak így láttam meg az árpádsávokat.
Amilyen könnyen besétáltam az ellentüntetésbe, pont olyan könnyen mehettem arrébb. Vihettem volna akár kézigránátokat.
Pár rendőr bénázott az egymásra kiabálók közt a frontvonalon, de oldalt azt tett bárki, amit csak akart.
De ez a tömeg nem akart durvát, csak vonulni, meg kiabálni, meg fújolni, meg orbánt-semjént utálni, meg összetartozni, vagy ezt fantáziálni.
Vasárnaplós tejeskávé-foszlóskalács hangulatom lett, ünnep, meg békés séta haza.
Kellett ez, jó volt, nagyon.
Miért a csönd
Jó ideje az anyám körüli patthelyzet köti le az agyam.
Nem írok róla, mert megtanultam, hogy a blogommal való őszinteség is hozhat kínos helyzetet.
Hogy
lehet
azt
leírni,
hogy várom,
mikor hal meg
szegény?
Bódorog mostanság, ismeretleneknek meséli, hogy gyilkos a családja, rablók a gyerekei.
Aztán elbizonytalanodik, mert gyerekről csak a macska jut eszébe, sicc, sicc!
Kérdezte legutóbb, ki is vagyok.
Azt mondta, érdekes, ezt felírja valahova, el ne felejtse.
A telefonja fölött kint vannak a telefonszámaink.
Nem tudja, mik azok, kik az ismeretlen nevek melléjük írva.
A fiammal mentem múltkoriban hozzá. Nem tudta, ki ő, aztán nem hitte, aztán elfelejtette azt is, hogy én ki vagyok. Ismételgette magában, aztán hangosan a mondatokat, aztán a feleket, aztán csodálkozott, miért mondogatja ezeket.
Ki akarta találni, ki kicsoda, de szétszakadtak a láncszemek folyton.
Mondtam neki, ne törje az agyát, hisz bennünket, a gyerekeit se tud felsorolni.
Fölvidámodott hirtelen: - Télleg! Igazábú azt sä hiszem, fijam, hogy nekäm gyeräkeijim vannak. Ez olyan érdekäs.
Az órája a nyári és a téli időszámítás közt félúton áll. Be akartam állítani. Nem hagyta. Jó neki így. A naptár 2011. október 3. hetén állt, átlapoztam. Rossz naptár, mondta, régi már, de még jó neki. Ne lapozgassam, minek? Nem tudja akkor, mi van most.
Karácsony, feleltem neki.
Eltűnődött a szón, aztán megrántotta a vállát. Beindult benne a rugó, mint amikor süteményért szalad, aztán megállt pár lépés múlva, hogy hova is megy. Tétovázott, benyitott a fűtetlen nagyszobába. Válla fölött láttam a kipakolt karácsonyfát. Úgy látszik, lehetett nemrégiben tiszta pillanata neki.
Nem írok róla, mert megtanultam, hogy a blogommal való őszinteség is hozhat kínos helyzetet.
Hogy
lehet
azt
leírni,
hogy várom,
mikor hal meg
szegény?
Bódorog mostanság, ismeretleneknek meséli, hogy gyilkos a családja, rablók a gyerekei.
Aztán elbizonytalanodik, mert gyerekről csak a macska jut eszébe, sicc, sicc!
Kérdezte legutóbb, ki is vagyok.
Azt mondta, érdekes, ezt felírja valahova, el ne felejtse.
A telefonja fölött kint vannak a telefonszámaink.
Nem tudja, mik azok, kik az ismeretlen nevek melléjük írva.
A fiammal mentem múltkoriban hozzá. Nem tudta, ki ő, aztán nem hitte, aztán elfelejtette azt is, hogy én ki vagyok. Ismételgette magában, aztán hangosan a mondatokat, aztán a feleket, aztán csodálkozott, miért mondogatja ezeket.
Ki akarta találni, ki kicsoda, de szétszakadtak a láncszemek folyton.
Mondtam neki, ne törje az agyát, hisz bennünket, a gyerekeit se tud felsorolni.
Fölvidámodott hirtelen: - Télleg! Igazábú azt sä hiszem, fijam, hogy nekäm gyeräkeijim vannak. Ez olyan érdekäs.
Az órája a nyári és a téli időszámítás közt félúton áll. Be akartam állítani. Nem hagyta. Jó neki így. A naptár 2011. október 3. hetén állt, átlapoztam. Rossz naptár, mondta, régi már, de még jó neki. Ne lapozgassam, minek? Nem tudja akkor, mi van most.
Karácsony, feleltem neki.
Eltűnődött a szón, aztán megrántotta a vállát. Beindult benne a rugó, mint amikor süteményért szalad, aztán megállt pár lépés múlva, hogy hova is megy. Tétovázott, benyitott a fűtetlen nagyszobába. Válla fölött láttam a kipakolt karácsonyfát. Úgy látszik, lehetett nemrégiben tiszta pillanata neki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)