Ma volt az első olyan napom, amikor egyedül voltam az elsőseimmel. Beindult a nagyüzem: hol kolléganőm, hol én gardírozom őket.
Reggeliztünk, azzal szokott indulni a nap.
A terem egyik sarkában kialakítottam egy reggelizősarkot, ahol csipegethet vagy falhat ki-ki gyomra szerint.
Beszélgetünk: ki mit álmodott, volt-e balhé, vagy mi jár abban a kiselsős gyerekfejben épp, 2 lépésre az óvodától.
- Nekünk van rádiónk - dicsekedett a legkisebb és legszőkébb - csak áramunk nincsen.
- Akkor hogy hallgatjátok a rádiót?
- Nem szoktuk hallgatni, mert csak nézni lehet. Az egész házban mindenkinek van áramja, csak nekünk nincsen.
Látni rajta, nem érti, mitől igazságtalan az élet.
- Hogyan világítatok akkor este?
- Anya vesz az ikeában lámpát, tekerőset.
- Fürödni hogyan tudtok? Nincs is meleg vizetek?
- De van, anya főzi.
- Mit csinálnál, ha lenne áramotok nektek is?
- Nem tudom... úgyse lesz. Anya mondta. De akkor felkapcsolnám a lámpát este is, és tudnék játszani.
A többi gyerek csak morzsolgatta a kiflijét, vagy rötyögtek valami banálison.
Semmi csodálkozás, vagy jéé. Tán nem érették, vagy ehhez vannak szokva maguk is.
2015. szeptember 7., hétfő
2015. szeptember 6., vasárnap
Memóriapróba
Aki ma beállított, azonosíthatatlannak tűnt. Van egy ikertesója, olyanok, mint 2 tojás. Ha rosszul szólítom meg, lebuktatom a másikat, a nem jelen lévőt. Ha pedig meg se szólítom, azt hinné, hogy itt egymásnak adják a kilincset, oda se figyelek, kit hoz a futószalag elém.
- Rég találkoztunk már, biztos a nevem se tudod - provokált.
- Dehogynem. Még a szülinapod is tudom. Okt. 11.
- Micsoda memória - mosolyodott el. Még erre is emlékezel?
- Ja. De mondtad, hogy van egy ikertesód. Az ő nevét már nem tudom... tudod, az én koromban már a memória...
- Ja, a Joci? Meséltem róla? - csodálkozott.
Máris tudtam, hogy nemjoci van nálam. Briliáns húzás, dicsértem magam.
- Rég találkoztunk már, biztos a nevem se tudod - provokált.
- Dehogynem. Még a szülinapod is tudom. Okt. 11.
- Micsoda memória - mosolyodott el. Még erre is emlékezel?
- Ja. De mondtad, hogy van egy ikertesód. Az ő nevét már nem tudom... tudod, az én koromban már a memória...
- Ja, a Joci? Meséltem róla? - csodálkozott.
Máris tudtam, hogy nemjoci van nálam. Briliáns húzás, dicsértem magam.
Szept
Szépen visszazöttyen minden a maga kerékvágásába.
Elkezdődött a tanév, 10 gyerekem van, olyan kicsik, hogy egy nagyobbacska kosárban elférne az összes.
8 tutira cigány gyerek, 2 meg hókafehér szöszke. 3 lányka, 7 fiú, statisztikailag nézve. 3 meg gazdasági bevándorló, így mondaná rájuk most a kormány. Valamerre Küküllő tájékán van a mesebeli házuk, "ahun 50 kutya van az estállóban künn". Évente néha hazanéznek, de itt, Pesten élnek. "A papóm meg a mama árújja a zoknikot meg a bugyikot Akulikumnál (Aquincum)", mondja a gyerek, az anya meg: "ez a cím csak most van, mert tuggya, hogy van ez, hun itt vagyok, hun ott bérletbe, osztan szökdösünk". A másik kettő meg ágybérletes, este 8-ra mehetnek az ágyra, de reggel ott kell hagyják, mert nappal más alszik benne.
Komplikált lesz idén a családlátogatás.
Munkába menet elhaladok egy török? kifőzde előtt. Máskor csak a piacos népek adják a vendégkört, de mostanság 70-80 migráns van a bejárat körül. Kartonpapírokon hálnak, van tán 2 sátor is, a bringautat szegélyező fák mögé járnak szarni-hugyozni, a betonon akkora folyások reggelente, mintha kádnyi húgyot lottyantottak volna szét. Nem rájuk neheztelek, hanem a vérgeci kormányra. Mennének útjukra, ha mehetnének, de itt vannak tartva: lássuk csak, milyen mocskok ezek, maguk alá szarnak, nézzük csak le őket, gazdasági bevándorlók, aztán amíg háborgunk a szem előtti látványon, nem figyelünk arra, hogy a hatalmon lévők épp mekkorákat lopnak.
Igaz, a nagy keresztény kormány nem ad nekik enni, hogy miatta ne szarjanak, de budit se telepít sehova.
Undorító, vérlázító, erre még rábaszol, orbán.
Ha a migránsok közt lenne Jézus, újra megfeszíttetné magát.
Jó az itthoni béke.
Ablakot pucolok, glédában a vasalt ruha, gombócot csinálok, gyönyörködöm, ahogy a krumpli felveszi a lisztet, örülök, milyen szépen terül a nyújtófa alatt, ahogy vízfelszínre ugrik, amelyik már a prézlire kívánkozik. Bütykölök a varrógépen, örülök, ha sikerül valami. Aztán beesik hol ez, hol az - elvagyok.
De hallom a vijjogó szirénákat, a köröző helikopter zaját, a tévéből a szobába is bejön a szégyenteljes külvilág.
Elkezdődött a tanév, 10 gyerekem van, olyan kicsik, hogy egy nagyobbacska kosárban elférne az összes.
8 tutira cigány gyerek, 2 meg hókafehér szöszke. 3 lányka, 7 fiú, statisztikailag nézve. 3 meg gazdasági bevándorló, így mondaná rájuk most a kormány. Valamerre Küküllő tájékán van a mesebeli házuk, "ahun 50 kutya van az estállóban künn". Évente néha hazanéznek, de itt, Pesten élnek. "A papóm meg a mama árújja a zoknikot meg a bugyikot Akulikumnál (Aquincum)", mondja a gyerek, az anya meg: "ez a cím csak most van, mert tuggya, hogy van ez, hun itt vagyok, hun ott bérletbe, osztan szökdösünk". A másik kettő meg ágybérletes, este 8-ra mehetnek az ágyra, de reggel ott kell hagyják, mert nappal más alszik benne.
Komplikált lesz idén a családlátogatás.
Munkába menet elhaladok egy török? kifőzde előtt. Máskor csak a piacos népek adják a vendégkört, de mostanság 70-80 migráns van a bejárat körül. Kartonpapírokon hálnak, van tán 2 sátor is, a bringautat szegélyező fák mögé járnak szarni-hugyozni, a betonon akkora folyások reggelente, mintha kádnyi húgyot lottyantottak volna szét. Nem rájuk neheztelek, hanem a vérgeci kormányra. Mennének útjukra, ha mehetnének, de itt vannak tartva: lássuk csak, milyen mocskok ezek, maguk alá szarnak, nézzük csak le őket, gazdasági bevándorlók, aztán amíg háborgunk a szem előtti látványon, nem figyelünk arra, hogy a hatalmon lévők épp mekkorákat lopnak.
Igaz, a nagy keresztény kormány nem ad nekik enni, hogy miatta ne szarjanak, de budit se telepít sehova.
Undorító, vérlázító, erre még rábaszol, orbán.
Ha a migránsok közt lenne Jézus, újra megfeszíttetné magát.
Jó az itthoni béke.
Ablakot pucolok, glédában a vasalt ruha, gombócot csinálok, gyönyörködöm, ahogy a krumpli felveszi a lisztet, örülök, milyen szépen terül a nyújtófa alatt, ahogy vízfelszínre ugrik, amelyik már a prézlire kívánkozik. Bütykölök a varrógépen, örülök, ha sikerül valami. Aztán beesik hol ez, hol az - elvagyok.
De hallom a vijjogó szirénákat, a köröző helikopter zaját, a tévéből a szobába is bejön a szégyenteljes külvilág.
2015. augusztus 12., szerda
Kincs
Ma másodszor jártam anyám házában, amióta meghalt. Bátyám hívott, mossunk ablakot, meg csináljunk még más tök fölösleges dolgokat - nem volt képem nemet mondani.
Az első látogatásom nagyon szorongató volt. 3 éve nem jártam ott, nem volt minek mennem, anyám nélkül üres volt úgyis. Azóta se szellőztetés, se fűtés, az enyészet látható jelei mindenütt.
Az udvar némileg rendben volt: bátyám legazolta a legláthatóbb részeket, de a törmelék, régi falevelek, tavalyi meg azelőtti paré, szemét, cserép meg vakolatdarabok elnyelni kezdték a régi betonjárdát.
Bent büdös dohszag, mindent uralt, elnyelte a régi macskabűzt.
A bútorokon, falakon mennyezetről lógó pókhálók, az asztalt, padlót, szőnyegeket ellepte a mennyezetről pergő hajdani festés. A csempén, tűzhelyen, hűtőn fekete penész, vastagon, hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha élet volt.
Pedig minden őrizte a 3 évvel ezelőtti pillanatot, amikor kiraboltuk anyám a nyolcvan évnyi otthonából. Vagy kimentettük, magam se tudom, mi a megfelelő szó.
Cetlijei mindenütt, számoszlopokkal tele, edényei még az asztalon, évek porával-szemetével fedve.
Nehezemre esett hozzányúlni a holmijaihoz.
Meg akartam keresni a csészém, amiből kávéztatott, meg rá akartam találni a receptjeire, amiket sütött.
Amíg élt, be se nyúlhattam a szekrényébe. "Mit kutakodsz?" - szólt rám rögtön, szigorúan vendég voltam, leültetett, leült velem szemben, nem söpörhettem, fel se moshattam, idegenül éreztem magam.
Olyan érzés volt most kinyitni a kredencet, mintha lopnék.
Aztán erőt vettem: amit most nem viszek el, az örökre veszni fog.
A csészét nehezen találtam meg, a tarkedlisütők közt. Milyen jó tarkedliket sütött... vinnem kéne egyet, de rozsdaverte volt mind.
Rengeteg csekk, mindenütt. Átlapozgattam, mert köztük mindenféle papirosok, számoszlopokkal, leltárral, kinek mit vett karácsonyra 2003-ban, meg 1998-ban, aztán memória-lapok, amin menteni próbálta elvesző emlékezetét. Kik a fiai, feleségét hogy hívják, ki a gyereke, akkurátusan, mindhárom bátyámnál, de a nevemnél csak egy kérdőjel, kellett nekem negyediknek születnem, hozzám érve már elkopott a memória.
De a nevem akkor még tudta legalább.
Rossz érzés volt látni a nyomait, ahogy küzdött a rászakadt bajjal.
Büszke volt az eszére mindig, most meg félt, hogy bolondnak nézik majd. Takargatni kell, amit elfelejtett, és megtanulni újra azonnal, mert lelepleződik, szégyenben marad.
Nem jutott neki szép öregség.
Ez van.
Illetve volt, mert már múltidő minden.
A gesztenyés receptjét nem találtam, azt magával vitte a sírba. De találtam mást, mindenféle érdekeset: egy szalicilos zacskóban fényképeket, rajta nagyapám - nagyanyám, apám legénykori képét - jóvágású volt - meg meghalt bátyám katonakori fotóját. Pár receptet is, de nem a keresettet, meg rengeteg befizetett csekket, számlalevelet, csupa fizetnivaló volt az élete, zsonglőrködött, számolt, kalkulált, hogy mindent kinyögjön. Karácsonyi mementók, kire, mennyit költött, mennyiért adta el a hízott kacsát, mit kapott a disznókért, mennyi bevétele volt a visszavitt üvegekből. Egy élet, cetlikben, meg csekkekben, köztük egy stencilezett lap, trágár versikékkel.
Kereszthuzatban álltam, de nem tudtam megszokni a dohszagot.
Vasalt lepedőit, keményített abroszait is átjárta a szag, volt, ami meg is penészedett. A nagyszobában állt még a 2011-ben felállított karácsonyfa, alatta egy árván maradt üveg borral, amiért nem ment el valamelyik fiúunoka. Vagy elment, csak anyám felejtette el a karácsonyt, ki tudja.
Elhoztam egy kisláboskát, eztán ebben fogom futtatni az élesztőt, meg három egyforma tepsit, piros zománcosat, ne maradjanak sütés nélkül, használatlan.
A vitrinben régi tányérokat találtam. Szép, pipacsosak, gyerek koromban mindig csodáltam, milyen szépek. Süteményes nagytál, kistányér, már csak 3 darab, aztán egy leveses, meg két másik - elfelejtettem rég, hogy ilyen is van.
A fotel alatt anyám cipője, szürke penésszel lepve már -
Eladjuk a házat, ki lesz innen dobva minden.
*****
Ma már félig üres volt a ház. Volt bútor, amit sikerült elajándékozni, volt, aminek valami haszna lett, de rengeteg tárgy a szeméttelepre ment. Anyám vetetlen ágyáról eltűntek az ágyneműk, kukába került minden.
A bátyám beszélgetni akart, de én nem. Kerestem egy söprűt, és leszedegettem a pókhálókat, amik a plafonról az arcomba lógtak. Ablakot pucoltam, meg küzdöttem a tesómmal, aki szőnyeget akart porszívózni, mintha lakna itt még valaki. Kidobni a picsába, átjárta a penész, a doh, meg a macskahúgy, erre már senki nem lépne.
Aztán dohányoztunk. Köhögött belé, hogy majd beleszakadt, de nem a cigitől, á, nem, a szívműtét utáni gyógyszerek, azok köhögtetik. Néztem a mellkasán végigfutó hosszú heget, átvágták a szegycsontját is 6 éve. Mutatta, hol van benne csavar, dicsekedett, mi benne a műanyag.
Átmentünk hozzá ebédre.
Mondtam, ha elhozott anyámtól recepteket, és benne lesz a gesztenyés, másolásra adja át majd nekem.
Felkelt, előszedett egy paksamétát.
Kivett belőle egy öreg füzetet. Valaha tán bordó lehetett, sose láttam eddig. Kinyitotta az elejét. - Olvasd! - bökött egy sorra. Nem láttam , mi áll ott, szemüveg kellett volna.
- 1912, ez a dédnagyanyádé volt, ráparancsolt anyánkra, hogy ne mutassa soha senkinek. Titkos receptek. Nekem adta anyu, mert tudta, hogy sütni szeretek.
Úgy éreztem magam, mint akit megcsaltak. Sose mutatta anyám, hogy van neki ilyenje. És nem nekem adta... egy világ omlott össze.
****
Délután azon gondolkodtam, milyen zseniálisan csinálta anyám, hogy mindegyikünkkel azt éreztette: te vagy a kedvenc, veled kivételezek. A tesóm meg tuti, hogy hazudik, hazudott is mindig. Megtalálta, hazavitte, a faszt adta neki anyám... hülye voltam, hogy másolásra nem hoztam el.
Nem hagyott békén a gondolat. Mondtam neki, kölcsönkérem, elmegyek érte, azt nekem látnom kell. Lemásolom, visszakapja, vigyázok rá, ne féljen.
****
Úgy vigyáztam a szatyromra a buszon, mintha aranyat vinnék. Amikor hazaértem, átlapozgattam a paksamétát. Egy csomó újságból kivágott recept, meg cetliken kézzel írottak, az egyiken utólagos megjegyzéssel: Ez krémes recept a nagymamától!". Ott volt a szakadt Váncza-sütőporos, azt sokszor láttam, meg egy fedél nélküli sosem látott. Az is biztos száz évtől régebbi, "czukor" benne még a cukor, két latot végy ebből, vagy nyolczat, futtasd fel krajczárnyi élesztővel. Ezt is titkolta anyám, sose mutatta, egy mukkot se szólt róla, sőt, port hintett a szemembe, hogy semmi se maradt rá, kiküldte nagyanyám, ha diktált valamit valakinek.
De most itt van, látom, a sors útja kifürkészhetetlen.
Aztán egy cetli, név szerint nekem címezve: - "Egyél finom levest, meg palacsintát! A temetőbe mentem."
Az első látogatásom nagyon szorongató volt. 3 éve nem jártam ott, nem volt minek mennem, anyám nélkül üres volt úgyis. Azóta se szellőztetés, se fűtés, az enyészet látható jelei mindenütt.
Az udvar némileg rendben volt: bátyám legazolta a legláthatóbb részeket, de a törmelék, régi falevelek, tavalyi meg azelőtti paré, szemét, cserép meg vakolatdarabok elnyelni kezdték a régi betonjárdát.
Bent büdös dohszag, mindent uralt, elnyelte a régi macskabűzt.
A bútorokon, falakon mennyezetről lógó pókhálók, az asztalt, padlót, szőnyegeket ellepte a mennyezetről pergő hajdani festés. A csempén, tűzhelyen, hűtőn fekete penész, vastagon, hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha élet volt.
Pedig minden őrizte a 3 évvel ezelőtti pillanatot, amikor kiraboltuk anyám a nyolcvan évnyi otthonából. Vagy kimentettük, magam se tudom, mi a megfelelő szó.
Cetlijei mindenütt, számoszlopokkal tele, edényei még az asztalon, évek porával-szemetével fedve.
Nehezemre esett hozzányúlni a holmijaihoz.
Meg akartam keresni a csészém, amiből kávéztatott, meg rá akartam találni a receptjeire, amiket sütött.
Amíg élt, be se nyúlhattam a szekrényébe. "Mit kutakodsz?" - szólt rám rögtön, szigorúan vendég voltam, leültetett, leült velem szemben, nem söpörhettem, fel se moshattam, idegenül éreztem magam.
Olyan érzés volt most kinyitni a kredencet, mintha lopnék.
Aztán erőt vettem: amit most nem viszek el, az örökre veszni fog.
A csészét nehezen találtam meg, a tarkedlisütők közt. Milyen jó tarkedliket sütött... vinnem kéne egyet, de rozsdaverte volt mind.
Rengeteg csekk, mindenütt. Átlapozgattam, mert köztük mindenféle papirosok, számoszlopokkal, leltárral, kinek mit vett karácsonyra 2003-ban, meg 1998-ban, aztán memória-lapok, amin menteni próbálta elvesző emlékezetét. Kik a fiai, feleségét hogy hívják, ki a gyereke, akkurátusan, mindhárom bátyámnál, de a nevemnél csak egy kérdőjel, kellett nekem negyediknek születnem, hozzám érve már elkopott a memória.
De a nevem akkor még tudta legalább.
Rossz érzés volt látni a nyomait, ahogy küzdött a rászakadt bajjal.
Büszke volt az eszére mindig, most meg félt, hogy bolondnak nézik majd. Takargatni kell, amit elfelejtett, és megtanulni újra azonnal, mert lelepleződik, szégyenben marad.
Nem jutott neki szép öregség.
Ez van.
Illetve volt, mert már múltidő minden.
A gesztenyés receptjét nem találtam, azt magával vitte a sírba. De találtam mást, mindenféle érdekeset: egy szalicilos zacskóban fényképeket, rajta nagyapám - nagyanyám, apám legénykori képét - jóvágású volt - meg meghalt bátyám katonakori fotóját. Pár receptet is, de nem a keresettet, meg rengeteg befizetett csekket, számlalevelet, csupa fizetnivaló volt az élete, zsonglőrködött, számolt, kalkulált, hogy mindent kinyögjön. Karácsonyi mementók, kire, mennyit költött, mennyiért adta el a hízott kacsát, mit kapott a disznókért, mennyi bevétele volt a visszavitt üvegekből. Egy élet, cetlikben, meg csekkekben, köztük egy stencilezett lap, trágár versikékkel.
Kereszthuzatban álltam, de nem tudtam megszokni a dohszagot.
Vasalt lepedőit, keményített abroszait is átjárta a szag, volt, ami meg is penészedett. A nagyszobában állt még a 2011-ben felállított karácsonyfa, alatta egy árván maradt üveg borral, amiért nem ment el valamelyik fiúunoka. Vagy elment, csak anyám felejtette el a karácsonyt, ki tudja.
Elhoztam egy kisláboskát, eztán ebben fogom futtatni az élesztőt, meg három egyforma tepsit, piros zománcosat, ne maradjanak sütés nélkül, használatlan.
A vitrinben régi tányérokat találtam. Szép, pipacsosak, gyerek koromban mindig csodáltam, milyen szépek. Süteményes nagytál, kistányér, már csak 3 darab, aztán egy leveses, meg két másik - elfelejtettem rég, hogy ilyen is van.
A fotel alatt anyám cipője, szürke penésszel lepve már -
Eladjuk a házat, ki lesz innen dobva minden.
*****
Ma már félig üres volt a ház. Volt bútor, amit sikerült elajándékozni, volt, aminek valami haszna lett, de rengeteg tárgy a szeméttelepre ment. Anyám vetetlen ágyáról eltűntek az ágyneműk, kukába került minden.
A bátyám beszélgetni akart, de én nem. Kerestem egy söprűt, és leszedegettem a pókhálókat, amik a plafonról az arcomba lógtak. Ablakot pucoltam, meg küzdöttem a tesómmal, aki szőnyeget akart porszívózni, mintha lakna itt még valaki. Kidobni a picsába, átjárta a penész, a doh, meg a macskahúgy, erre már senki nem lépne.
Aztán dohányoztunk. Köhögött belé, hogy majd beleszakadt, de nem a cigitől, á, nem, a szívműtét utáni gyógyszerek, azok köhögtetik. Néztem a mellkasán végigfutó hosszú heget, átvágták a szegycsontját is 6 éve. Mutatta, hol van benne csavar, dicsekedett, mi benne a műanyag.
Átmentünk hozzá ebédre.
Mondtam, ha elhozott anyámtól recepteket, és benne lesz a gesztenyés, másolásra adja át majd nekem.
Felkelt, előszedett egy paksamétát.
Kivett belőle egy öreg füzetet. Valaha tán bordó lehetett, sose láttam eddig. Kinyitotta az elejét. - Olvasd! - bökött egy sorra. Nem láttam , mi áll ott, szemüveg kellett volna.
- 1912, ez a dédnagyanyádé volt, ráparancsolt anyánkra, hogy ne mutassa soha senkinek. Titkos receptek. Nekem adta anyu, mert tudta, hogy sütni szeretek.
Úgy éreztem magam, mint akit megcsaltak. Sose mutatta anyám, hogy van neki ilyenje. És nem nekem adta... egy világ omlott össze.
****
Délután azon gondolkodtam, milyen zseniálisan csinálta anyám, hogy mindegyikünkkel azt éreztette: te vagy a kedvenc, veled kivételezek. A tesóm meg tuti, hogy hazudik, hazudott is mindig. Megtalálta, hazavitte, a faszt adta neki anyám... hülye voltam, hogy másolásra nem hoztam el.
Nem hagyott békén a gondolat. Mondtam neki, kölcsönkérem, elmegyek érte, azt nekem látnom kell. Lemásolom, visszakapja, vigyázok rá, ne féljen.
****
Úgy vigyáztam a szatyromra a buszon, mintha aranyat vinnék. Amikor hazaértem, átlapozgattam a paksamétát. Egy csomó újságból kivágott recept, meg cetliken kézzel írottak, az egyiken utólagos megjegyzéssel: Ez krémes recept a nagymamától!". Ott volt a szakadt Váncza-sütőporos, azt sokszor láttam, meg egy fedél nélküli sosem látott. Az is biztos száz évtől régebbi, "czukor" benne még a cukor, két latot végy ebből, vagy nyolczat, futtasd fel krajczárnyi élesztővel. Ezt is titkolta anyám, sose mutatta, egy mukkot se szólt róla, sőt, port hintett a szemembe, hogy semmi se maradt rá, kiküldte nagyanyám, ha diktált valamit valakinek.
De most itt van, látom, a sors útja kifürkészhetetlen.
Aztán egy cetli, név szerint nekem címezve: - "Egyél finom levest, meg palacsintát! A temetőbe mentem."
2015. május 21., csütörtök
Cső
Érdekes, hogy minden gondolatom most a múlt, a halál, meg a temetés körül forog.
Képes vagyok mindenre válaszolni, észreveszem, ha valamelyik kölök nem azt teszi, ami a dolga lenne, de folyton visszakanyarodok a közeli meg távoli múlthoz, töprengeni.
Valahogy perverzen látom most a dolgokat. A kolléganőim nézve nem arra gondoltam, hogy de jó nekik, élnek még a szüleik, hanem szegények, nekik át kell még majd esniük azon, amin most átestem.
Meg sem tudnám fogalmazni, mi a borzasztó benne. Valahogy ez is olyan, mint a szülés, aminek a fájdalmáról talán az volt a legpontosabb megközelítés, hogy "brutális érzés". Sose szültem, de a fájdalmak természete az, hogy azonnal elfelejtjük, hogyan is fáj, mi a kibírhatatlanul kibírható. A szülés rossz hasonlat, mert azzal elindul egy élet, egyértelműen nyereség, míg a halál, jelzőitől függetlenül csakis veszteség.
Jó lenne, ha az enyém lenne még a következő néhány nap.
Idő kell rágódni, meg lógatni a lábam, jól esne a sírhoz is kimenni nem tudom, miért -
De bevállaltam a hétvégére egy főzést, cirka 20 személyre, amikor még nem tudtam, mi lesz most. Más, több ésszel tán lemondaná, de geciségnek tartanám egy héttel előtte lelépni... meg tán jót is tesz a társaság, a feladattudat, meg a hasznosság, hogy legalább jóllakatni még képes vagyok valakit.
Bonyolult banda, kákabélű társaság, vagy ötféle módon kéne főzni, mert ki ezt vagy azt nem eszik. Van, aki elvből nem eszik meg valamit, mert nem passzol nála, hogy miatta leöljenek élőlényt. Érthető, elfogadom. Vagy azért nem eszik meg valamit, mert piszokul ártana vele magának, ez is stimmt. Összharagom a sokféle főzés miatt az egyetlen vegánra zúdul most: nem fáj a tehénnek, ha megiszom a tejét, a borja is rég füvet rág, ő se kisebbedik általa. A tyúk is szarik rá, hogy kakast sose látott létében mi lesz a napi 1 tojásával. A vaj se bőg tehén után. Hogy mi a fasz lehet érdekes ezek kerülésében, rejtély. Az ilyen pasas a gecit se nyeli le? Végső soron az is állati termék.
Sajnálom szegényt, hogy bosszút forralok ellene, hisz csak ártatlan növényevő, a légynek se árt. De olyanokat fogok sütni vajjal, tojással meg túróval, hogy a nyála is csorogjon belé.
Ráadásul magam is komplikálom a sorsom. Szombat és vasárnap kéne kirukkolni napi 3 főzött fogással, nassnak kaláccsal meg süteménnyel, de vasárnap lesz az anyámra emlékező istentisztelet. Voltam már hasonlón, nem nagy cucc, mert az egy órányi szertartás alatt egyetlenegyszer kimondják a nevét... de nem lehet ott nem lenni, kultikus hely, egyetlen és megismételhetetlen alkalom. 10-kor lesz, oda is kell érni. Hülye menetrend, nekem kell alkalmazkodnom hozzá, és el nem ronthatom, mert egy percen is bukhat az egész. Vagy szombat este lelépek, vagy vasárnap kora hajnalban, átszaladok az országon, mint a hajtott vad, aztán vissza megint, hogy legalább a vacsora meglegyen. Megoldható, mert szombaton, ha kész a vacsora, nekiugrok azonnal a másnapi ebédnek. Vagy valami melegíthető, vagy valami hidegen is jó étel legyen, vagy valami félkész, amit a sütőbe dugni már nem olyan nagy kunszt. De mindezt ötféleképpen... na, ezellen már lázadozom.
Beszorult most ez is abba a csőbe, amiben a gyászommal benne vagyok. Ki kéne lökni onnan, mert nem odavaló.
Amúgy is, megállt valahogy az idő. Délben jöttem rá, hogy ma nem szombat van, hanem csütörtök. Egy hete, pont ilyenkor halt meg anyám.
Hogy szalad az idő -
És még nem is álltam meg gondolkodni rajta.
Kúrni is kéne, mert hetek óta semmi, de kerülöm még azt is.
Ha lenne túlvilág túlvilági léttel, anyám már biztos lecsekkolta volna, hogy apám bizgerálja-e még a Juliska nénit. Tán több félrelépése is lehetett apámnak, de ezt az egyet bolond fejjel bevallotta. Odavitt anyám egyszer egy sírhoz a temetőben. - Itt fekszik a kurva - bökött oda a fejével Juliska néni felé. Hosszú csend után hozzátette: - Szärinted ezäk talákoznak? - Ja - mondtam - biztos még basznak is.
Nagyon szeretett a temetőben mászkálni. Megnézte, ki merre fekszik, gondozzák-e a sírját "ezäk a lelketlenäk", aztán megtoldotta a hozzátartozók viselt vagy viselhetetlen dolgaival, káromkodással cifrázva, ha kellett.
Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott vagy tudni vélt. Aztán már minket sem ismert, egyet tudott csak, hogy semmit se tud.
Mert ezt az egyet folyamatosan tudta.
Borzasztó csapás.
A hatévi kínlódást látva megrendült a hitem a túlvilágban. Ha már életben is szétesik az agy, hogy lehetnének emlékei egy léleknek? Emlékeim csak nekem vannak, élőnek, s ha rágondolok a megholtra, őt is emlékezni vélem. Csalóka ábránd, a végleg az végleg.
Kint volt a temetésen a Piri néni is. Már majdnem kilencven, de délceg tartású, szép öregasszony, ránc is alig akad az arcán. A fia a meghalt bátyám nagy cimborája volt, és amikor disszidált a 70-es években, Piri néni a bátyámra öntötte minden anyai törődését. Tán az egyetlen asszony volt a faluban, akivel anyám sose veszett össze, különös ez is.
Eszembe jutott,hogy épp Piri nénin bukott ki anyám Alzheimere 6 éve.
Valami mondatomban szerepelt a neve, anyám meg rákérdezett: az ki? Aki leütötte a Kató nénit a kannával - próbáltam segíteni neki, De semmi hatás, csak ráncolta a homlokát. - Ja, tudom - bólintott egy hamisat, de látszott, hogy gőze sincs. Pedig alaptörténet volt nála.
Piri néni ura sitten ült valami vérengzésért - tanyasi népek voltak, baltával a párna alatt aludtak mind - Piri néni meg ráunt a magányra, és elcsábította az utcabeli kőművest, Kató néni urát (a kurva, mondta volna bárkire már a feléért is, de rá sose mondta). Nála is lakott a kőműves pár hónapig, aztán, amikor kipucolta a házat rendesen, meg megtatarozott ezt - azt, kirúgta. Kató néni már akkor is, ha elment a ház előtt, kiköpött, és odakiabálta: - bárcás riherongy kurva!
Piri néni bosszút esküdött, megbújt a kerítés mögött, aztán amikor Kató néni elbiciklezett a háza előtt, kiköpött, és már majdnem mondta a bárcást is, a bádog locsoló kannát a csövénél fogva meglendítette, és leverte a bringáról a riválist.
Mik át nem suhannak a fejemen, pont a temetésen.
Amikor a koszorúkat a sírra rakták, arra gondoltam, hogyha itt állna anyám mellettem, biztos odasziszegné a fülembe: mi a picsának dobnak ki ennyi pézt? Annák oda inkább az özvegynek az árát, sokka előbb vóna vele! Nízd mäg fijam, mennyi! Számóhatod darabját ötezerree...
Kísértést éreztem, hogy megszámoljam anyám koszorúit, de a felénél megálltam. Profán gondolat, ráadásul életében sose volt ennyi pénze egyben -
Mondaná is: baszhassák má, fijam
Képes vagyok mindenre válaszolni, észreveszem, ha valamelyik kölök nem azt teszi, ami a dolga lenne, de folyton visszakanyarodok a közeli meg távoli múlthoz, töprengeni.
Valahogy perverzen látom most a dolgokat. A kolléganőim nézve nem arra gondoltam, hogy de jó nekik, élnek még a szüleik, hanem szegények, nekik át kell még majd esniük azon, amin most átestem.
Meg sem tudnám fogalmazni, mi a borzasztó benne. Valahogy ez is olyan, mint a szülés, aminek a fájdalmáról talán az volt a legpontosabb megközelítés, hogy "brutális érzés". Sose szültem, de a fájdalmak természete az, hogy azonnal elfelejtjük, hogyan is fáj, mi a kibírhatatlanul kibírható. A szülés rossz hasonlat, mert azzal elindul egy élet, egyértelműen nyereség, míg a halál, jelzőitől függetlenül csakis veszteség.
Jó lenne, ha az enyém lenne még a következő néhány nap.
Idő kell rágódni, meg lógatni a lábam, jól esne a sírhoz is kimenni nem tudom, miért -
De bevállaltam a hétvégére egy főzést, cirka 20 személyre, amikor még nem tudtam, mi lesz most. Más, több ésszel tán lemondaná, de geciségnek tartanám egy héttel előtte lelépni... meg tán jót is tesz a társaság, a feladattudat, meg a hasznosság, hogy legalább jóllakatni még képes vagyok valakit.
Bonyolult banda, kákabélű társaság, vagy ötféle módon kéne főzni, mert ki ezt vagy azt nem eszik. Van, aki elvből nem eszik meg valamit, mert nem passzol nála, hogy miatta leöljenek élőlényt. Érthető, elfogadom. Vagy azért nem eszik meg valamit, mert piszokul ártana vele magának, ez is stimmt. Összharagom a sokféle főzés miatt az egyetlen vegánra zúdul most: nem fáj a tehénnek, ha megiszom a tejét, a borja is rég füvet rág, ő se kisebbedik általa. A tyúk is szarik rá, hogy kakast sose látott létében mi lesz a napi 1 tojásával. A vaj se bőg tehén után. Hogy mi a fasz lehet érdekes ezek kerülésében, rejtély. Az ilyen pasas a gecit se nyeli le? Végső soron az is állati termék.
Sajnálom szegényt, hogy bosszút forralok ellene, hisz csak ártatlan növényevő, a légynek se árt. De olyanokat fogok sütni vajjal, tojással meg túróval, hogy a nyála is csorogjon belé.
Ráadásul magam is komplikálom a sorsom. Szombat és vasárnap kéne kirukkolni napi 3 főzött fogással, nassnak kaláccsal meg süteménnyel, de vasárnap lesz az anyámra emlékező istentisztelet. Voltam már hasonlón, nem nagy cucc, mert az egy órányi szertartás alatt egyetlenegyszer kimondják a nevét... de nem lehet ott nem lenni, kultikus hely, egyetlen és megismételhetetlen alkalom. 10-kor lesz, oda is kell érni. Hülye menetrend, nekem kell alkalmazkodnom hozzá, és el nem ronthatom, mert egy percen is bukhat az egész. Vagy szombat este lelépek, vagy vasárnap kora hajnalban, átszaladok az országon, mint a hajtott vad, aztán vissza megint, hogy legalább a vacsora meglegyen. Megoldható, mert szombaton, ha kész a vacsora, nekiugrok azonnal a másnapi ebédnek. Vagy valami melegíthető, vagy valami hidegen is jó étel legyen, vagy valami félkész, amit a sütőbe dugni már nem olyan nagy kunszt. De mindezt ötféleképpen... na, ezellen már lázadozom.
Beszorult most ez is abba a csőbe, amiben a gyászommal benne vagyok. Ki kéne lökni onnan, mert nem odavaló.
Amúgy is, megállt valahogy az idő. Délben jöttem rá, hogy ma nem szombat van, hanem csütörtök. Egy hete, pont ilyenkor halt meg anyám.
Hogy szalad az idő -
És még nem is álltam meg gondolkodni rajta.
Kúrni is kéne, mert hetek óta semmi, de kerülöm még azt is.
Ha lenne túlvilág túlvilági léttel, anyám már biztos lecsekkolta volna, hogy apám bizgerálja-e még a Juliska nénit. Tán több félrelépése is lehetett apámnak, de ezt az egyet bolond fejjel bevallotta. Odavitt anyám egyszer egy sírhoz a temetőben. - Itt fekszik a kurva - bökött oda a fejével Juliska néni felé. Hosszú csend után hozzátette: - Szärinted ezäk talákoznak? - Ja - mondtam - biztos még basznak is.
Nagyon szeretett a temetőben mászkálni. Megnézte, ki merre fekszik, gondozzák-e a sírját "ezäk a lelketlenäk", aztán megtoldotta a hozzátartozók viselt vagy viselhetetlen dolgaival, káromkodással cifrázva, ha kellett.
Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott vagy tudni vélt. Aztán már minket sem ismert, egyet tudott csak, hogy semmit se tud.
Mert ezt az egyet folyamatosan tudta.
Borzasztó csapás.
A hatévi kínlódást látva megrendült a hitem a túlvilágban. Ha már életben is szétesik az agy, hogy lehetnének emlékei egy léleknek? Emlékeim csak nekem vannak, élőnek, s ha rágondolok a megholtra, őt is emlékezni vélem. Csalóka ábránd, a végleg az végleg.
Kint volt a temetésen a Piri néni is. Már majdnem kilencven, de délceg tartású, szép öregasszony, ránc is alig akad az arcán. A fia a meghalt bátyám nagy cimborája volt, és amikor disszidált a 70-es években, Piri néni a bátyámra öntötte minden anyai törődését. Tán az egyetlen asszony volt a faluban, akivel anyám sose veszett össze, különös ez is.
Eszembe jutott,hogy épp Piri nénin bukott ki anyám Alzheimere 6 éve.
Valami mondatomban szerepelt a neve, anyám meg rákérdezett: az ki? Aki leütötte a Kató nénit a kannával - próbáltam segíteni neki, De semmi hatás, csak ráncolta a homlokát. - Ja, tudom - bólintott egy hamisat, de látszott, hogy gőze sincs. Pedig alaptörténet volt nála.
Piri néni ura sitten ült valami vérengzésért - tanyasi népek voltak, baltával a párna alatt aludtak mind - Piri néni meg ráunt a magányra, és elcsábította az utcabeli kőművest, Kató néni urát (a kurva, mondta volna bárkire már a feléért is, de rá sose mondta). Nála is lakott a kőműves pár hónapig, aztán, amikor kipucolta a házat rendesen, meg megtatarozott ezt - azt, kirúgta. Kató néni már akkor is, ha elment a ház előtt, kiköpött, és odakiabálta: - bárcás riherongy kurva!
Piri néni bosszút esküdött, megbújt a kerítés mögött, aztán amikor Kató néni elbiciklezett a háza előtt, kiköpött, és már majdnem mondta a bárcást is, a bádog locsoló kannát a csövénél fogva meglendítette, és leverte a bringáról a riválist.
Mik át nem suhannak a fejemen, pont a temetésen.
Amikor a koszorúkat a sírra rakták, arra gondoltam, hogyha itt állna anyám mellettem, biztos odasziszegné a fülembe: mi a picsának dobnak ki ennyi pézt? Annák oda inkább az özvegynek az árát, sokka előbb vóna vele! Nízd mäg fijam, mennyi! Számóhatod darabját ötezerree...
Kísértést éreztem, hogy megszámoljam anyám koszorúit, de a felénél megálltam. Profán gondolat, ráadásul életében sose volt ennyi pénze egyben -
Mondaná is: baszhassák má, fijam
Sas és Keselyű
Elsőnek érkeztem a temetőbe.
Furán éreztem magam, mert van ugyan temetéses tapasztalatom már valamennyi, de azoknál elvegyülhettem a második sorban, mindig akadt, aki a legtöbbet vesztő jogán magán viselte a fő gyászt.
A vállalkozó emberei szöszöltek még: tanácstalankodtak, hova rakják a koszorúkat a döglesztő melegben. Új volt a helyszín, itt még nem rendeztek temetést. Megtudtam, a vadiúj ravatalozóban anyámé az első temetés.
Egy emelvényre helyezték anyám urnáját. Virágok körben, biztos lenne, aki azt mondaná: szép, anyámnak is tetszene, ha látná. Szerette kritikával illetni az ilyen ceremóniákat, ez néphagyomány volt, az összes vele egykorú asszony ezt tette. Hogy beszélt a pap, ki hogyan sírt, mennyi koszorú jött össze, ki milyent hozott.
Csak tébláboltam egyedül a ravatalozóban. Megsimogattam az urnát, mintha anyám keze vagy arca lenne, és visszapislogtam a könnyeim. Ne lássa senki, nem a cirkusznak szól, magánügyem, mi van belül.
Meleg volt piszokul, ragadt rám a zakó. A ravatalozó nyitott oldalán perzselt be a nap. Adtak a dizájnnak, de a tervező nem lehetett gyakorlati ember: nyugat felé nyitott, arról mindig süvít a szél, be fog hordani majd homokot - havat, napos időben meg déltől agyonsüt mindenkit a Nap.
Megérkezett bátyám is végre a sógornőmmel. Csütörtök óta egyhúzomban intézkedett - számolt - csekkezett - számlákat pakolt. Ugyanazzal az intézkedős lendülettel a markomba nyomott egy borítékot:
- Többet adtál, ennyi visszajár, mer utánaszámóótam, a mútkori pézädbül is maratt, több länne ugyan 40 Ft-taa, de nem baszkóttam az apróvaa. Tädd ee most, nä csúfoskoggyunk itt a népek előtt a borítékkaa. Beletättem 3 képet is a mutärrúú, lägyän nekäd is belülle.
A sógornőm, egy keretes képet rakott ki, rajta anyám, tán 10 évvel ezelőttről. Rögtön emlékek kavarodtak fel, mert nem a mostani, 30-40 kilós anyám volt a képen, hanem amikor még kövér volt, eszes volt, önálló meg életvidám.
Eltűnődtem, hogy ez az idealizálás mennyire súrolja a történelemhamisítást, de lapoztam. Van nekem jobb képem is anyámról. Tán fél éve készült, a mostani, lepusztult állapotban, de felvillan rajta a kópéság, a humor, a gunyoros mosoly. Hozzátartozik anyámhoz ez az utolsó 6 év is, megszenvedett érte.
2. bátyám is befutott a feleségével (dölyfös úri kurva, mondaná anyám).
- Beszéltem egy ismerősömmel, máris meghirdetjük a házat - rohant le - mivégre tartanánk? Aszt sämmi parasztérzelgősség, hogy még ki sä hűűt...
Szerencsémre otthagyott. Eszembe jutott anyám átka, amikor az otthonba vittük: "rúgd picsán, vágd hátba, lükd lä a taraszrúú!"
Vannak persze neki is érzelmei, de annyit játszotta már az agyát, hogy a tököm se érdekli.
Eljött apám testvére is. 93 éves, bringával jár, csoda, hogy eltalálja, merre visz az út, mert akkora virágcsokrokat hord ki a temetőbe a biciklikormányra akasztva, hogy attól semmit se lát.
- Melyik fülire hall jobban? - tagolta feltűnő mimikával 2-es bátyám.
- Äggyikre sä fijam! Ta melyiknek a gyeräke vagy?
Bátyám végigmutogatott mindenkit nagybátyámnak, de az semmit se értett az egészből, hiába lapátolta tenyerét a füle mellé. - Jó van, akkóó űjön lä! - tolt egy széket alá - innét mindänt lát!
Legyintett egyet: - Micsináájak vele? Nem hall sammit sä az öreg.
Sokan összejöttünk.
Míg szemléltem az összejötteket, elkezdte a papnő a szertartást. Nagyon személytelen volt, bárkit eltemetett volna így, hiába lakott anyám 200 m-re tőle, idegen volt neki. Saccra 50 éve nem járt a templomban, leszámítva apám, két nagyanyám és a bátyám temetésének intézését. Vártam is, mikor jön majd az evangélikus paptól megszokott formula, hogy "nem koptatta a templompadot", de szerencsére kimaradt. Ez a nő puritán, erkölcsi kőszikla, igazi fapina. Kell is egy ilyen pap az előző nőcsábász után.
A szertartás semleges volt és unalmas. Valahogy igaztalan is: a beszédben anyám összérdeme kimerült abban, hogy lánykori neve volt, szült négyszer, ja meg férjhez ment előtte.
Egy szó se arról, hogy eldobta apja-anyja, átment rajta a háború, a Rákosi-rendszer Ratkó-korszakostul, meg az 56, etetett bennünket a semmiből, mosott ránk mosógép nélkül, főzött ránk gáz nélkül, sose volt pénze, sose volt szabadsága... Taníttatott, amikor még nem volt divat a tanulás.
Egy presbiternő segített a papasszonynak az egyházi énekekben, de vagy egyikük se tudott énekelni, vagy csak kettesben nem ment nekik, de olyan volt, mint egy borzalmas zenei paródia.
A bátyám ötlete volt ez az egyházi temetés, a fasz se érti, miért. Apám anyja volt a felmenőim közt az egyetlen templomjáró, más senki.
Igyekeztem másra figyelni, zavart a beszéd.
Beugrott a különös álmom, a belőle áradó örök béke és harmónia, talán anyám utolsó üzenete lehetett nekem. A Sast is megértettem benne, meg a Keselyűt is, meg a Kenyereket - Zsömléket is.
Talán 200 méter sincs a ravatalozótól apám sírja, oda vittük anyám urnáját. Tudtam, ott fog letelni kötelezettségem, hogy gondozzuk és tisztességgel eltemessük őt.
Előzőleg leemelték az egyik sírlapot apám sírjáról, kis gödröt ástak belé. Nehéz volt odanézni: illetlennek tűnt, mintha tapintatlanul bámulnánk egy kitakart beteg vagy holttest mezítelen testét.
Oda engedték le anyám urnáját.
2-es bátyám odament, mielőtt elhantolták volna. Azt hittem, rögöt akar bedobni régi szokás szerint,
de
csak
nézett
a
sírba,
mélyen,
talán így köszönt el.
- Isten veled, drága anyukám - gondoltam magamban így, tegezve, pedig magáztam mindig.
Visszalapátolták a homokot
és
a helyére csúsztatták a kőlapot.
Végső nyugalom,
szerbusz fijam
soha már -
A sír s eltűnt a koszorúk alatt.
Csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt a lányom és mögöttem a fiam -
Rendes volt a lányom, felajánlotta, hogy hozzá elhívhatjuk a temetés után a legközelebbi rokonokat. Rengeteget sütöttem, kész kunszt volt elszállítani, tetejében tegnap hajnalban még kelt pitét is készítettem, habos-ragacsost. Minden tökéletes lett, mintha anyámnak akartam volna utoljára megmutatni, mit tudok. Felidéztem őt, amikor 2 percenként elcsodálkozott: "ezt is tä sütötted, fijam? Álgya mag az Isten a kezed munkáját!" Evett csak, aztán megdicsért ismét, mert elfelejtette, hogy előtte már hálálkodott.
- Én ilyeneket nem is tudok!- mondta lelkendezve sógornőm. Mennyi ideig sütöttél? Ez rengeteg!
- Egy napig. Olcsóbb volt, mint egy jó pszichiáter... - ütöttem el a bókot. Jó érzés volt látni, ahogy ettek, boldog voltam, hogy kisütöttem magamból a bánatot. Maradt még így is elég, de az már hordozható.
Itthon előszedtem a borítékból a képeket. 3 egyforma, adok majd a lányomnak is, meg a fiamnak is 1 - 1 darabot. A borítékban egy hajtogatott papírt is találtam. A számlamásolat volt, úgy látszik, bátyám akkurátusan ebből is másoltatott.
Érdekes.
Elégetni egy embert olcsóbb, mint oda szállítani. Az is érdekes, hogy a hamvakat pont annyiért hozták vissza, mint amennyiért koporsóban a holttestet odaszállították, pedig súlyra-méretre-terebélyre nézve sokkal kisebb. Az a viszkózselyem semmi kis textil, amivel az urnát leengedték a gödörbe, majdnem annyiba került, mint maga az urna. 5 ezerbe került, hogy a gondnok beeresztette a temetési vállalkozót az amúgy is nyitott kapun. 15 ezer a ravatalozó, hogy ott álltunk másfél óráig. 30-valahány ezer, hogy használtuk a temető útját 200 m-en, igaz, oda-vissza. Ja meg parkoltak is a kocsikkal, de nem pisilt senki.
És még a keselyűre mondják, hogy dögevő.
Igaz, az keselyű, nem az én megjuhászodott Keselyűm.
Furán éreztem magam, mert van ugyan temetéses tapasztalatom már valamennyi, de azoknál elvegyülhettem a második sorban, mindig akadt, aki a legtöbbet vesztő jogán magán viselte a fő gyászt.
A vállalkozó emberei szöszöltek még: tanácstalankodtak, hova rakják a koszorúkat a döglesztő melegben. Új volt a helyszín, itt még nem rendeztek temetést. Megtudtam, a vadiúj ravatalozóban anyámé az első temetés.
Egy emelvényre helyezték anyám urnáját. Virágok körben, biztos lenne, aki azt mondaná: szép, anyámnak is tetszene, ha látná. Szerette kritikával illetni az ilyen ceremóniákat, ez néphagyomány volt, az összes vele egykorú asszony ezt tette. Hogy beszélt a pap, ki hogyan sírt, mennyi koszorú jött össze, ki milyent hozott.
Csak tébláboltam egyedül a ravatalozóban. Megsimogattam az urnát, mintha anyám keze vagy arca lenne, és visszapislogtam a könnyeim. Ne lássa senki, nem a cirkusznak szól, magánügyem, mi van belül.
Meleg volt piszokul, ragadt rám a zakó. A ravatalozó nyitott oldalán perzselt be a nap. Adtak a dizájnnak, de a tervező nem lehetett gyakorlati ember: nyugat felé nyitott, arról mindig süvít a szél, be fog hordani majd homokot - havat, napos időben meg déltől agyonsüt mindenkit a Nap.
Megérkezett bátyám is végre a sógornőmmel. Csütörtök óta egyhúzomban intézkedett - számolt - csekkezett - számlákat pakolt. Ugyanazzal az intézkedős lendülettel a markomba nyomott egy borítékot:
- Többet adtál, ennyi visszajár, mer utánaszámóótam, a mútkori pézädbül is maratt, több länne ugyan 40 Ft-taa, de nem baszkóttam az apróvaa. Tädd ee most, nä csúfoskoggyunk itt a népek előtt a borítékkaa. Beletättem 3 képet is a mutärrúú, lägyän nekäd is belülle.
A sógornőm, egy keretes képet rakott ki, rajta anyám, tán 10 évvel ezelőttről. Rögtön emlékek kavarodtak fel, mert nem a mostani, 30-40 kilós anyám volt a képen, hanem amikor még kövér volt, eszes volt, önálló meg életvidám.
Eltűnődtem, hogy ez az idealizálás mennyire súrolja a történelemhamisítást, de lapoztam. Van nekem jobb képem is anyámról. Tán fél éve készült, a mostani, lepusztult állapotban, de felvillan rajta a kópéság, a humor, a gunyoros mosoly. Hozzátartozik anyámhoz ez az utolsó 6 év is, megszenvedett érte.
2. bátyám is befutott a feleségével (dölyfös úri kurva, mondaná anyám).
- Beszéltem egy ismerősömmel, máris meghirdetjük a házat - rohant le - mivégre tartanánk? Aszt sämmi parasztérzelgősség, hogy még ki sä hűűt...
Szerencsémre otthagyott. Eszembe jutott anyám átka, amikor az otthonba vittük: "rúgd picsán, vágd hátba, lükd lä a taraszrúú!"
Vannak persze neki is érzelmei, de annyit játszotta már az agyát, hogy a tököm se érdekli.
Eljött apám testvére is. 93 éves, bringával jár, csoda, hogy eltalálja, merre visz az út, mert akkora virágcsokrokat hord ki a temetőbe a biciklikormányra akasztva, hogy attól semmit se lát.
- Melyik fülire hall jobban? - tagolta feltűnő mimikával 2-es bátyám.
- Äggyikre sä fijam! Ta melyiknek a gyeräke vagy?
Bátyám végigmutogatott mindenkit nagybátyámnak, de az semmit se értett az egészből, hiába lapátolta tenyerét a füle mellé. - Jó van, akkóó űjön lä! - tolt egy széket alá - innét mindänt lát!
Legyintett egyet: - Micsináájak vele? Nem hall sammit sä az öreg.
Sokan összejöttünk.
Míg szemléltem az összejötteket, elkezdte a papnő a szertartást. Nagyon személytelen volt, bárkit eltemetett volna így, hiába lakott anyám 200 m-re tőle, idegen volt neki. Saccra 50 éve nem járt a templomban, leszámítva apám, két nagyanyám és a bátyám temetésének intézését. Vártam is, mikor jön majd az evangélikus paptól megszokott formula, hogy "nem koptatta a templompadot", de szerencsére kimaradt. Ez a nő puritán, erkölcsi kőszikla, igazi fapina. Kell is egy ilyen pap az előző nőcsábász után.
A szertartás semleges volt és unalmas. Valahogy igaztalan is: a beszédben anyám összérdeme kimerült abban, hogy lánykori neve volt, szült négyszer, ja meg férjhez ment előtte.
Egy szó se arról, hogy eldobta apja-anyja, átment rajta a háború, a Rákosi-rendszer Ratkó-korszakostul, meg az 56, etetett bennünket a semmiből, mosott ránk mosógép nélkül, főzött ránk gáz nélkül, sose volt pénze, sose volt szabadsága... Taníttatott, amikor még nem volt divat a tanulás.
Egy presbiternő segített a papasszonynak az egyházi énekekben, de vagy egyikük se tudott énekelni, vagy csak kettesben nem ment nekik, de olyan volt, mint egy borzalmas zenei paródia.
A bátyám ötlete volt ez az egyházi temetés, a fasz se érti, miért. Apám anyja volt a felmenőim közt az egyetlen templomjáró, más senki.
Igyekeztem másra figyelni, zavart a beszéd.
Beugrott a különös álmom, a belőle áradó örök béke és harmónia, talán anyám utolsó üzenete lehetett nekem. A Sast is megértettem benne, meg a Keselyűt is, meg a Kenyereket - Zsömléket is.
Talán 200 méter sincs a ravatalozótól apám sírja, oda vittük anyám urnáját. Tudtam, ott fog letelni kötelezettségem, hogy gondozzuk és tisztességgel eltemessük őt.
Előzőleg leemelték az egyik sírlapot apám sírjáról, kis gödröt ástak belé. Nehéz volt odanézni: illetlennek tűnt, mintha tapintatlanul bámulnánk egy kitakart beteg vagy holttest mezítelen testét.
Oda engedték le anyám urnáját.
2-es bátyám odament, mielőtt elhantolták volna. Azt hittem, rögöt akar bedobni régi szokás szerint,
de
csak
nézett
a
sírba,
mélyen,
talán így köszönt el.
- Isten veled, drága anyukám - gondoltam magamban így, tegezve, pedig magáztam mindig.
Visszalapátolták a homokot
és
a helyére csúsztatták a kőlapot.
Végső nyugalom,
szerbusz fijam
soha már -
A sír s eltűnt a koszorúk alatt.
Csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt a lányom és mögöttem a fiam -
Rendes volt a lányom, felajánlotta, hogy hozzá elhívhatjuk a temetés után a legközelebbi rokonokat. Rengeteget sütöttem, kész kunszt volt elszállítani, tetejében tegnap hajnalban még kelt pitét is készítettem, habos-ragacsost. Minden tökéletes lett, mintha anyámnak akartam volna utoljára megmutatni, mit tudok. Felidéztem őt, amikor 2 percenként elcsodálkozott: "ezt is tä sütötted, fijam? Álgya mag az Isten a kezed munkáját!" Evett csak, aztán megdicsért ismét, mert elfelejtette, hogy előtte már hálálkodott.
- Én ilyeneket nem is tudok!- mondta lelkendezve sógornőm. Mennyi ideig sütöttél? Ez rengeteg!
- Egy napig. Olcsóbb volt, mint egy jó pszichiáter... - ütöttem el a bókot. Jó érzés volt látni, ahogy ettek, boldog voltam, hogy kisütöttem magamból a bánatot. Maradt még így is elég, de az már hordozható.
Itthon előszedtem a borítékból a képeket. 3 egyforma, adok majd a lányomnak is, meg a fiamnak is 1 - 1 darabot. A borítékban egy hajtogatott papírt is találtam. A számlamásolat volt, úgy látszik, bátyám akkurátusan ebből is másoltatott.
Érdekes.
Elégetni egy embert olcsóbb, mint oda szállítani. Az is érdekes, hogy a hamvakat pont annyiért hozták vissza, mint amennyiért koporsóban a holttestet odaszállították, pedig súlyra-méretre-terebélyre nézve sokkal kisebb. Az a viszkózselyem semmi kis textil, amivel az urnát leengedték a gödörbe, majdnem annyiba került, mint maga az urna. 5 ezerbe került, hogy a gondnok beeresztette a temetési vállalkozót az amúgy is nyitott kapun. 15 ezer a ravatalozó, hogy ott álltunk másfél óráig. 30-valahány ezer, hogy használtuk a temető útját 200 m-en, igaz, oda-vissza. Ja meg parkoltak is a kocsikkal, de nem pisilt senki.
És még a keselyűre mondják, hogy dögevő.
Igaz, az keselyű, nem az én megjuhászodott Keselyűm.
2015. május 18., hétfő
A negyedik álom
Ritkán szoktam emlékezni ébredéskor, mit is álmodtam. Vagy semmit, vagy elfelejtem reggelre, nem tudom.
Szarabb esetben felébredek, ha valami nyomasztót álmodom, hidegfrontos éjjeleken megesik gyakran.
Vagy szaladok, de nincs a lábamban erő, vagy tennék valamit, de ahhoz sincs erő.
Nagyon ritkán álmodom azokkal, akiket szeretek. Anyámmal egyszer álmodtam életemben, apámmal soha. Nagyanyámmal is csak egyszer, halála előtt pár nappal, azt mondta álmomban: én most meghalok. Vártam is, hogy anyám is jelez majd, amikor eljön az ideje, de ez nem teljesült. Mindössze 4 hete volt egy rossz álmom, összetörtek a fogaim, tele volt a szám vele, Ez minden babonában halált jelent, de az is egy hidegfrontos éjszaka volt.
Kétszer ébredtem sírva álomból: 14 évesen, amikor nagyanyám elköszönt, és tán 5-6 éve, amikor álmomban fogtam a lányom hasát, benne a még nem ismert unoka, én meg keservesen zokogtam, hogy HIV pozitív vagyok.
De álmodtam már gyönyörűt is, amikor megállt az idő, mennyei béke szállt meg, és éreztem, hogy ennek az álomnak jelentősége van. Az első még kamaszkorom végén volt: egy vakító sárga tájban állt egy égbenyúló kétágú létra. Felmásztam rá, a tetején egy holló ült, és adott egy csudaszép szamócát.
Ennyi csak, de tudtam, hogy jó, a pillanat varázsa még most is élénk bennem.
A második álmom egy római fürdőben történt, hátulról elvégták a torkom. Hallottam a porc roppanását is, de nem voltam ijedt. A jelenet dacára béke lengett át mindent, élveztem a talpam alatt a kellemesen hűs csempét, a kibugyogó meleg vért, pedig akkor még semmit se hallottam Petroniusról. A harmadik gyönyörű álmomban 4 bibliai kövér disznó jelent meg, gőzöm sincs, miért tudtam őket bibliainak álmomban.
Csudálatosat álmodtam ma is, ez a negyedik, ami gyönyörűséges szép, ami után úgy ébredtem, hogy kaptam most valamit. Káprázatosan szép, lankás tájon mindenütt aranyló kenyér- és zsemlehalmok, s egy sziklán ült egymással szemben egy megjuhászodott sas és egy keselyű.
Béke, nyugalom, harmónia.
Gőzöm sincs, álomfejtésileg ez jelent-e valamit egyáltalán, de nem is érdekel. Úgy éreztem, kitüntetett lettem, kaptam valamit, beleláttam egy csodába.
Különös, hogy életem egyik legpocsékabb napját követte ez az álom -
Jó érzés kapni -
mostanában csak a veszteséglistám gyarapszik.
Munkaterápiás napot tartottam: elsütöttem 3 kiló lisztet. Gőzöm sincs, hogy lesz-e, aki megeszi. A H-moll misét hallgattam hozzá, meg a Vespro della Beata Vergine-t. Belepottyant a könnyem a tésztába, de csak dagasztottam tovább. 200 fokon fog sülni, az úgyis fertőtlenít.
Szarabb esetben felébredek, ha valami nyomasztót álmodom, hidegfrontos éjjeleken megesik gyakran.
Vagy szaladok, de nincs a lábamban erő, vagy tennék valamit, de ahhoz sincs erő.
Nagyon ritkán álmodom azokkal, akiket szeretek. Anyámmal egyszer álmodtam életemben, apámmal soha. Nagyanyámmal is csak egyszer, halála előtt pár nappal, azt mondta álmomban: én most meghalok. Vártam is, hogy anyám is jelez majd, amikor eljön az ideje, de ez nem teljesült. Mindössze 4 hete volt egy rossz álmom, összetörtek a fogaim, tele volt a szám vele, Ez minden babonában halált jelent, de az is egy hidegfrontos éjszaka volt.
Kétszer ébredtem sírva álomból: 14 évesen, amikor nagyanyám elköszönt, és tán 5-6 éve, amikor álmomban fogtam a lányom hasát, benne a még nem ismert unoka, én meg keservesen zokogtam, hogy HIV pozitív vagyok.
De álmodtam már gyönyörűt is, amikor megállt az idő, mennyei béke szállt meg, és éreztem, hogy ennek az álomnak jelentősége van. Az első még kamaszkorom végén volt: egy vakító sárga tájban állt egy égbenyúló kétágú létra. Felmásztam rá, a tetején egy holló ült, és adott egy csudaszép szamócát.
Ennyi csak, de tudtam, hogy jó, a pillanat varázsa még most is élénk bennem.
A második álmom egy római fürdőben történt, hátulról elvégták a torkom. Hallottam a porc roppanását is, de nem voltam ijedt. A jelenet dacára béke lengett át mindent, élveztem a talpam alatt a kellemesen hűs csempét, a kibugyogó meleg vért, pedig akkor még semmit se hallottam Petroniusról. A harmadik gyönyörű álmomban 4 bibliai kövér disznó jelent meg, gőzöm sincs, miért tudtam őket bibliainak álmomban.
Csudálatosat álmodtam ma is, ez a negyedik, ami gyönyörűséges szép, ami után úgy ébredtem, hogy kaptam most valamit. Káprázatosan szép, lankás tájon mindenütt aranyló kenyér- és zsemlehalmok, s egy sziklán ült egymással szemben egy megjuhászodott sas és egy keselyű.
Béke, nyugalom, harmónia.
Gőzöm sincs, álomfejtésileg ez jelent-e valamit egyáltalán, de nem is érdekel. Úgy éreztem, kitüntetett lettem, kaptam valamit, beleláttam egy csodába.
Különös, hogy életem egyik legpocsékabb napját követte ez az álom -
Jó érzés kapni -
mostanában csak a veszteséglistám gyarapszik.
Munkaterápiás napot tartottam: elsütöttem 3 kiló lisztet. Gőzöm sincs, hogy lesz-e, aki megeszi. A H-moll misét hallgattam hozzá, meg a Vespro della Beata Vergine-t. Belepottyant a könnyem a tésztába, de csak dagasztottam tovább. 200 fokon fog sülni, az úgyis fertőtlenít.
2015. május 16., szombat
A harmadik nap
Délelőtt kitört rajtam a vásárlási láz. Inget, nadrágot, nyakkendőt találtam ugyan az itthoni készletben, de ebből csak a nadrág az igazi, a másik kettő csak elmegy kategória. A zakó meg nem arra az időre való, amilyet keddre jósolnak.
Ha kapok, kapok, ha nem, akkor megoldom ezzel. Spórolni kell - szólt a belső figyelmeztetés - de vannak ettől erősebb hangok. Kompromisszumost nem veszek, csak jobbat, döntöttem el.
Tenger sok úgyis az időm, pasast most látni se akarok.
Három bolt lett a nagy kör, meg egy fél, átszaladva. Csábítónál csábítóbb cuccok kerültek elém, de a célra tartás megvolt.
Kitört a nyár a boltokban, eltűntek a zakók. Az utolsóban hármat találtam, az egyik közülük úgy szemre saccolt. Az ablakhoz vittem eldönteni, hogy sötétszürke vagy fekete, sajnos, inkább a szürkére hajazott.
Bár a nadrágnak úgyis van némi fénye, ami szürkés felé viszi, talán passzol.
Lecsaptam egy boltos nénire, nézze meg női szemmel, temetésre az ilyen illik-e. Nézegette, bólintott, láttam a biztatásán, hogy saját vélemény, nem valami forgalmi célt hajszoló.
Hülyén nézett ki a bringás térdzoknival, meg a sokzsebes gatyával, de mintha rám öntötték volna. Ráadásul vékony, ebben a várható meleg kibírható.
Elégedett voltam. Beszálltam egy női gruppba, átforgattunk egy rakás holmit. Biztattam őket, ha kalapot találnak, fütyüljenek, cserében eléjük teregettem, amik után ők kutattak.
Jó volt, jólesett. Kalap ugyan nem lett, de leltem téli bringás kesztyűt, meg egy tök jó bringás gatyát, meg ezt-azt. Spórolás nem lesz így, ijedtem meg, már megint rám jött a kótya-vetye. Otthagytam a brancsot, jobb pucolni innen.
A pénztárnál az előzőleg megkérdezett boltos néni állt. Amikor a kezébe került a zakó, már kérés nélkül biztatott:
- Ez tökéletes lesz - mondta - ma már nem is szokás a koromfekete. Ha meg jó az idő, fel se kell venni, a fehér rövid ujjas ing nyakkendővel bőven megteszi. Közeli a halott?
- Ja, az anyám.
Meg is bántam rögtön, hogy kicsúszott, elég lett volna a ja is, vagy csak egy bólintás. Megdermedt egy pillanatra a néni, aztán hirtelen egy "jaj, szegény" - és részvéttel megsimította a karom.
Úgy látszik, az ilyesmiket még nem bírom ki. Tegnap még attól is elbőgtem magam, hogy L azt írta: ha találkozunk, megölel.
Hazapucoltam, itthon jó, mégse lát senki.
Elégedett voltam, és végtelenül szomorú. Mint a gyerek, akinek valami keservesen fáj, de eszi azért a cukrot, amit vigasztalásul kapott.
Sütni fogok most. Kell a munkaterápia.
Valami linzert, mert az eláll, keltet meg majd hétfőn. Úgyse sütöttem azóta, hogy anyám nem tudta megenni, amit neki vittem.
Meg kell ilyenkor a kelt kalács is, rituális étel, attól életre kelnek a holtak is, vagy csak a lelkük, vagy csak az emlékük, vagy mittudomén, bele vagyok zavarodva.
Tor ugyan nem lesz, de csak összeülünk utána kicsit a lányomnál.
Ne szaladjunk szét, mintha a csak kutyák kapartak volna.
Azt hisze, anyám már nincs is.
Csütörtökön vitték el a hamvasztóba, hétfőn vagy kedd délelőtt hozzák.
Fura ez a végleges megsemmisítés.
Beugrott, ahogy állt anyám a lépcsőn, kezében az apja koponyájával.
Utána már ennyi sem marad.
De nehéz szokni a végérvényest.
Ha van a kedélyben nulla szint, akkor valahol a mínuszoknál vagyok.
Nem is tudom, melyik anyám gyászolom.
A régit? Az ereje teljében lévőt?
Vagy a megtört-töpörödött-leépült utolsó valót?
Se hangja, se tapintása többé -
mosoly is csak az emlékek között.
Mennyi mindenről le kell szoknom -
Talán magamat gyászolom.
Ha kapok, kapok, ha nem, akkor megoldom ezzel. Spórolni kell - szólt a belső figyelmeztetés - de vannak ettől erősebb hangok. Kompromisszumost nem veszek, csak jobbat, döntöttem el.
Tenger sok úgyis az időm, pasast most látni se akarok.
Három bolt lett a nagy kör, meg egy fél, átszaladva. Csábítónál csábítóbb cuccok kerültek elém, de a célra tartás megvolt.
Kitört a nyár a boltokban, eltűntek a zakók. Az utolsóban hármat találtam, az egyik közülük úgy szemre saccolt. Az ablakhoz vittem eldönteni, hogy sötétszürke vagy fekete, sajnos, inkább a szürkére hajazott.
Bár a nadrágnak úgyis van némi fénye, ami szürkés felé viszi, talán passzol.
Lecsaptam egy boltos nénire, nézze meg női szemmel, temetésre az ilyen illik-e. Nézegette, bólintott, láttam a biztatásán, hogy saját vélemény, nem valami forgalmi célt hajszoló.
Hülyén nézett ki a bringás térdzoknival, meg a sokzsebes gatyával, de mintha rám öntötték volna. Ráadásul vékony, ebben a várható meleg kibírható.
Elégedett voltam. Beszálltam egy női gruppba, átforgattunk egy rakás holmit. Biztattam őket, ha kalapot találnak, fütyüljenek, cserében eléjük teregettem, amik után ők kutattak.
Jó volt, jólesett. Kalap ugyan nem lett, de leltem téli bringás kesztyűt, meg egy tök jó bringás gatyát, meg ezt-azt. Spórolás nem lesz így, ijedtem meg, már megint rám jött a kótya-vetye. Otthagytam a brancsot, jobb pucolni innen.
A pénztárnál az előzőleg megkérdezett boltos néni állt. Amikor a kezébe került a zakó, már kérés nélkül biztatott:
- Ez tökéletes lesz - mondta - ma már nem is szokás a koromfekete. Ha meg jó az idő, fel se kell venni, a fehér rövid ujjas ing nyakkendővel bőven megteszi. Közeli a halott?
- Ja, az anyám.
Meg is bántam rögtön, hogy kicsúszott, elég lett volna a ja is, vagy csak egy bólintás. Megdermedt egy pillanatra a néni, aztán hirtelen egy "jaj, szegény" - és részvéttel megsimította a karom.
Úgy látszik, az ilyesmiket még nem bírom ki. Tegnap még attól is elbőgtem magam, hogy L azt írta: ha találkozunk, megölel.
Hazapucoltam, itthon jó, mégse lát senki.
Elégedett voltam, és végtelenül szomorú. Mint a gyerek, akinek valami keservesen fáj, de eszi azért a cukrot, amit vigasztalásul kapott.
Sütni fogok most. Kell a munkaterápia.
Valami linzert, mert az eláll, keltet meg majd hétfőn. Úgyse sütöttem azóta, hogy anyám nem tudta megenni, amit neki vittem.
Meg kell ilyenkor a kelt kalács is, rituális étel, attól életre kelnek a holtak is, vagy csak a lelkük, vagy csak az emlékük, vagy mittudomén, bele vagyok zavarodva.
Tor ugyan nem lesz, de csak összeülünk utána kicsit a lányomnál.
Ne szaladjunk szét, mintha a csak kutyák kapartak volna.
Azt hisze, anyám már nincs is.
Csütörtökön vitték el a hamvasztóba, hétfőn vagy kedd délelőtt hozzák.
Fura ez a végleges megsemmisítés.
Beugrott, ahogy állt anyám a lépcsőn, kezében az apja koponyájával.
Utána már ennyi sem marad.
De nehéz szokni a végérvényest.
Ha van a kedélyben nulla szint, akkor valahol a mínuszoknál vagyok.
Nem is tudom, melyik anyám gyászolom.
A régit? Az ereje teljében lévőt?
Vagy a megtört-töpörödött-leépült utolsó valót?
Se hangja, se tapintása többé -
mosoly is csak az emlékek között.
Mennyi mindenről le kell szoknom -
Talán magamat gyászolom.
A kutya érve
A tegnap a megrendülésé volt, a ma meg az intézkedésé.
Nem is ér rá gyászolni az ember.
Előkerestem a temetésre való ruhát - meleget mondanak aznapra - holnap majd mosnom kell, mert a fehér ingre a hajtásnál sárga csíkot rajzolt a szekrénybe szivárgó nikotin.
Vettem ki pénzt: koszorút kell rendelni, meg a bátyámmal lerendezni a lerendezni valókat. Azt mondta, ki akarja fizetni a temetési vállalkozót, hülyén jönne ki, ha a temetésen a zsebéhez kapkodna.
Még tegnap este beszéltem vele, nem volt vita, általában egy húron pendülünk.
Utána felhívott kettes számú bátyám, vidámkodott a telefonban, hogy csak ő az erős, nem is érti, hogy fajzottunk el ennyire, nem kell szomorkodni, gondoljak vidám dolgokra. Nem szidhattam az anyját, mert az enyém is, de sose volt normális, olyan hülye, mint egy fideszes kormányszóvivő.
Csak annyit mondtam neki, hogy most van a gyász ideje, majd ha nem az lesz, elmegyek a cirkuszba.
A hülye.
És még pont rá hasonlítok.
Végiglajstromoztam minden teendőmet, hogy semmiben ne essen hiba. Örültem, hogy volt elég pénzem, igaz, koplalós hónap lesz még ekkor is, ha az összes csekkem csak a következő hónapban fizetem ki.
Még tegnap este mondott a bátyám egy-két árat, fölháborító, mit nincs pofájuk a gyászolókra nyomniuk.
Könnyű lenne a vállalkozóra haragudni egyedül: kishal a többi mellett. Az önkormányzat még azért is fizettet, hogy végiggyalogolunk a temető útjain, aztán a pap se piskóta, a faszom se érti, miért ragaszkodik hozzá a bátyám, idejét se tudom, mikor járt anyám templomban. Születésem előtt, talán, de a messzi múltról mindenfélét lehet hazudni.
- Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát - szólt az érv - csendíteni is köll, mäg harangozni. Beláttam: olcsóbb fizetni, mint vitatkozni.
Rég jártam a településnek azon a részén, ahol a vállalkozó lakik. Ismertem régről, öten vagy hatan voltak a lányok, a rég meghalt bátyám kúrta is valamelyiket. Faszarági família volt, tíz fillérért megb..tak volna egy kutyát, de az már a múlt, ma már hozzájuk faszarógizódott a világ.
Nem voltak otthon, csak egy pasas meg egy nő robotolt a koszorúalapokkal. Előadtam, mi ügyben járok: koszorú kéne. Készségesen bevezetett az irodába, nézegessem a katalógusukat, válasszak, mi tetszik.
- Van még ilyenkor nefelejcs? Szerette anyám, pár szál kéne bele.
A keresztkérdés kizökkentette.
- Megkérdem anyám - mondta a meglett férfi - ő tudja az ilyeneket.
- Maga az Erzsi fia? - lepődtem meg. - Hogy megy ez a piszok idő.
Telefonált, mondta, negyedóra, itt lesz az anyja, meg a bátyám is jelezte, hogy jön valamiért.
Örültem, váratlan volt, hogy pont itt beléjük botlok, megspórolok másfél km-t a házukig.
A negyed óra lett fél is, közben a bátyám is megérkezett.
- Tägnap még jártam is bent a mutärnál - mesélte. - Amikor szóltak az otthonbúl, hogy szarul van az öreglány, bemäntem hozzá. Te, csak nízett, csak nízett rám, lä sä vätte a szämit rúlam, úgy nízätt, mintha mägismerne, oszt csudáákozna, hogy én itt vagyok. Piszok rosszú éräztem magam... - csuklott el a hangja. - Oszt eegyüttem, rá másfél órára mäghalt.
- Még a szämit is mägdörzsőőte a bekötözött kezivee, olyan vót, mintha úgy tänne, hogy jól lát-ä? - toldotta meg a sógornőm.
- Jó is, hogy itt vagy, legalább ketten választjuk ki az urnát- érvelt a bátyám. - Lärendäzäk az Erzsivee most mindänt, erre sä lägyän gond. Te, hogy mennyit köllött szaladgááni... a paphó, mäg az otthonba, mäg a faszomtudja, hova.
- Hoztam a pénzt is, nehogy gond legyen.
- Nem lätt vóna gond, mer az otthonba is kevesebbet köllött ma füzetnäm, mäg vóót spóróót péz is, mag a hülye bátyád is áthozta. (Érdekes: mindig "hülye bátyám", sose "hülye öcsém", mintha én tehetnék róla.) - Aszonta: nä filléräskäggyünk, nä úgy kaparjuk ee a mutärt, mind ägy kutyát.
Megjött végre a vállalkozó is. Büszkén végigvezetett a bemutatóteremben, perverz szitu, koporsók jobbról - balról, hosszú sorban, árcédulával, negyedmilliótól kétmillióig.
- Ez nem a koporsó ára - jelzett a bátyám - a szertartássaa äggyütt köll érteni.
- Mindägy, nekünk úgyis urna köll - hozta ki belőlem a tájszólást a helyzet. Láttam is a polcon egy csinos feketét, sima téglatestforma, tompán csillogó, de a vásárlási mániám most visszafogtam.
- Ehhöz mit szóósz? - mutatott bátyám egy cicomásra. Csillogott, mint a salamontöke, formája valami barokkot utánzott. - Vagy ez jobb länne? - mutatott egy másik borzasztóra. Láttam, neki tetszik, hadd legyen benne szava. Ráhagytam, ne jöjjön megint a kutyával.
Erzsi mély számolásba merült, minden mozdulatán látszott, sose ment neki a matematika. Közben sztorizott - hablatyolt mindenfélét: ő mindig rendes lány volt, sose volt dolga a bátyámmal, talán a Kati lehetett, de az se volt olyan (nem a fenét). Idegesített, hogy már egy órája számolt, mesélt meg nevetgélt, aggódtam, drága lesz, ha nem figyel. Ültem csak türelmetlenül, ha még 5 percig karattyol, közbevágok majd. Láttam, diszkréten kikészítve nagy csomag zsebkendő, biztos vannak, akik itt sírni szoktak. Hogy fizetés előtt, vagy után, rejtély, de könnytől ázó szemekkel bármit aláírnak.
- Hogy jött ki ilyen kevés?? - hökkent meg Erzsi a számlára csapva. - Valamit eltoltam. Ahá!! - nyugtatta meg magát, csak úgy félhangosan.
Felsorolt pár tételt, nem fogta meg egyik sem az agyam - bár azt érdekesnek találtam, hogy valami egyszerhasználatos koporsóval vitték anyám a kremtóriumba, azzal is égetik talán el.
Talán ez már ma meg is történt, nem hinném, hogy hétvégére tolnák a dolgokat.
Talán már nincs is anyám.
A hamuban nem hiszek, amit az urnába raknak.
Kifizettük a temetést, megrendeltem a koszorút is, mindkét tétel kevesebbe került, mint amennyit saccoltam.
Amikor az otthon előtt eljöttünk, benéztem hosszan. Nem tudom, mit, hisz már nincs ott anyám, akiért néznem kéne.
- Képzeed - törte meg a csöndet a sógornőm - amikóó ma délelőtt bemäntünk rendäzni a dóógokat, a bátyád benízett anyád szobájába. Mäg vót vetve az ágy, szépen fehér lepedővee latakarva, oszt az ágyra fektetve ägy szál lilijom. Pedig nem tudták, hogy mägyünk arra.
- A bátyám csak a torkát köszörülte, aztán megtoldotta:
- A pap mäg aszonta, hogy a tägnapi nap, május 14., a mennybemänetel napja. Tudta a mutär, mikó kőő eemänni.
Ja, van benne ráció. Igaz, a katolikusoknál vannak szentek, meg is vannak a szentté válásnak a kritériumai. Mártírság, meg csoda, meg még nem tudom, mi, de kész mártírság volt anyámtól az egész élete. Sose láttam nyugton ülni, mindig dolgozott valamit: áztatott-szappanozott, mosta kézzel hetente 7 ember ruháját. Állt nyári kánikulában a befűtött tűzhely mellett, és főzte az ételt. Többfélét is, mert ezt ez ne szereti, az meg azt. Olcsókat, amire futotta, de nőttünk rajta. Résen volt, ha futni kellett apám elől, és aludni se láttam, mert éjjelente arra ébredtem, hogy zsebeli apám nadrágjából az aprót. Haragudtam érte, mert mindig cirkusz nőtt belőle, de igaz, hogy apám sose tette ki az aznapi borravalót, hanem abból villogott a kocsmában. A maradékot elskubizta anyám: vett belőle cukrot, lisztet, zsírt. Abból lett az étel.
Mondta is: "lisztem is van, cukrom is van, zsírom is van. Mindänäm van!"
Csoda?
Csoda, hogy kibírta.
Csoda, hogy fölnevelt.
Csoda, hogy eltemette dédnagyapám, dédnagyanyám (ők nevelték), eltemette nagyapám, nagyanyám (ők eldobták), eltemette apám, harmadik bátyám.
És kibírta.
Mater dolorosa.
Ha hívő lennék, mondhatnám: tudta Isten, mikor emelje magához.
Esendő ember vagyok.
Megkönnyebbültem.
Véget ért a szenvedése.
Kín volt látni, hogy vergődik a betegség - öregség szorításában, és tehetetlen vagyok.
Se apám, se anyám, eltűnt az előttem álló sor.
Most már én jövök -
majd
valamikor
Nem is ér rá gyászolni az ember.
Előkerestem a temetésre való ruhát - meleget mondanak aznapra - holnap majd mosnom kell, mert a fehér ingre a hajtásnál sárga csíkot rajzolt a szekrénybe szivárgó nikotin.
Vettem ki pénzt: koszorút kell rendelni, meg a bátyámmal lerendezni a lerendezni valókat. Azt mondta, ki akarja fizetni a temetési vállalkozót, hülyén jönne ki, ha a temetésen a zsebéhez kapkodna.
Még tegnap este beszéltem vele, nem volt vita, általában egy húron pendülünk.
Utána felhívott kettes számú bátyám, vidámkodott a telefonban, hogy csak ő az erős, nem is érti, hogy fajzottunk el ennyire, nem kell szomorkodni, gondoljak vidám dolgokra. Nem szidhattam az anyját, mert az enyém is, de sose volt normális, olyan hülye, mint egy fideszes kormányszóvivő.
Csak annyit mondtam neki, hogy most van a gyász ideje, majd ha nem az lesz, elmegyek a cirkuszba.
A hülye.
És még pont rá hasonlítok.
Végiglajstromoztam minden teendőmet, hogy semmiben ne essen hiba. Örültem, hogy volt elég pénzem, igaz, koplalós hónap lesz még ekkor is, ha az összes csekkem csak a következő hónapban fizetem ki.
Még tegnap este mondott a bátyám egy-két árat, fölháborító, mit nincs pofájuk a gyászolókra nyomniuk.
Könnyű lenne a vállalkozóra haragudni egyedül: kishal a többi mellett. Az önkormányzat még azért is fizettet, hogy végiggyalogolunk a temető útjain, aztán a pap se piskóta, a faszom se érti, miért ragaszkodik hozzá a bátyám, idejét se tudom, mikor járt anyám templomban. Születésem előtt, talán, de a messzi múltról mindenfélét lehet hazudni.
- Nem kaparhatjuk el, mint egy kutyát - szólt az érv - csendíteni is köll, mäg harangozni. Beláttam: olcsóbb fizetni, mint vitatkozni.
Rég jártam a településnek azon a részén, ahol a vállalkozó lakik. Ismertem régről, öten vagy hatan voltak a lányok, a rég meghalt bátyám kúrta is valamelyiket. Faszarági família volt, tíz fillérért megb..tak volna egy kutyát, de az már a múlt, ma már hozzájuk faszarógizódott a világ.
Nem voltak otthon, csak egy pasas meg egy nő robotolt a koszorúalapokkal. Előadtam, mi ügyben járok: koszorú kéne. Készségesen bevezetett az irodába, nézegessem a katalógusukat, válasszak, mi tetszik.
- Van még ilyenkor nefelejcs? Szerette anyám, pár szál kéne bele.
A keresztkérdés kizökkentette.
- Megkérdem anyám - mondta a meglett férfi - ő tudja az ilyeneket.
- Maga az Erzsi fia? - lepődtem meg. - Hogy megy ez a piszok idő.
Telefonált, mondta, negyedóra, itt lesz az anyja, meg a bátyám is jelezte, hogy jön valamiért.
Örültem, váratlan volt, hogy pont itt beléjük botlok, megspórolok másfél km-t a házukig.
A negyed óra lett fél is, közben a bátyám is megérkezett.
- Tägnap még jártam is bent a mutärnál - mesélte. - Amikor szóltak az otthonbúl, hogy szarul van az öreglány, bemäntem hozzá. Te, csak nízett, csak nízett rám, lä sä vätte a szämit rúlam, úgy nízätt, mintha mägismerne, oszt csudáákozna, hogy én itt vagyok. Piszok rosszú éräztem magam... - csuklott el a hangja. - Oszt eegyüttem, rá másfél órára mäghalt.
- Még a szämit is mägdörzsőőte a bekötözött kezivee, olyan vót, mintha úgy tänne, hogy jól lát-ä? - toldotta meg a sógornőm.
- Jó is, hogy itt vagy, legalább ketten választjuk ki az urnát- érvelt a bátyám. - Lärendäzäk az Erzsivee most mindänt, erre sä lägyän gond. Te, hogy mennyit köllött szaladgááni... a paphó, mäg az otthonba, mäg a faszomtudja, hova.
- Hoztam a pénzt is, nehogy gond legyen.
- Nem lätt vóna gond, mer az otthonba is kevesebbet köllött ma füzetnäm, mäg vóót spóróót péz is, mag a hülye bátyád is áthozta. (Érdekes: mindig "hülye bátyám", sose "hülye öcsém", mintha én tehetnék róla.) - Aszonta: nä filléräskäggyünk, nä úgy kaparjuk ee a mutärt, mind ägy kutyát.
Megjött végre a vállalkozó is. Büszkén végigvezetett a bemutatóteremben, perverz szitu, koporsók jobbról - balról, hosszú sorban, árcédulával, negyedmilliótól kétmillióig.
- Ez nem a koporsó ára - jelzett a bátyám - a szertartássaa äggyütt köll érteni.
- Mindägy, nekünk úgyis urna köll - hozta ki belőlem a tájszólást a helyzet. Láttam is a polcon egy csinos feketét, sima téglatestforma, tompán csillogó, de a vásárlási mániám most visszafogtam.
- Ehhöz mit szóósz? - mutatott bátyám egy cicomásra. Csillogott, mint a salamontöke, formája valami barokkot utánzott. - Vagy ez jobb länne? - mutatott egy másik borzasztóra. Láttam, neki tetszik, hadd legyen benne szava. Ráhagytam, ne jöjjön megint a kutyával.
Erzsi mély számolásba merült, minden mozdulatán látszott, sose ment neki a matematika. Közben sztorizott - hablatyolt mindenfélét: ő mindig rendes lány volt, sose volt dolga a bátyámmal, talán a Kati lehetett, de az se volt olyan (nem a fenét). Idegesített, hogy már egy órája számolt, mesélt meg nevetgélt, aggódtam, drága lesz, ha nem figyel. Ültem csak türelmetlenül, ha még 5 percig karattyol, közbevágok majd. Láttam, diszkréten kikészítve nagy csomag zsebkendő, biztos vannak, akik itt sírni szoktak. Hogy fizetés előtt, vagy után, rejtély, de könnytől ázó szemekkel bármit aláírnak.
- Hogy jött ki ilyen kevés?? - hökkent meg Erzsi a számlára csapva. - Valamit eltoltam. Ahá!! - nyugtatta meg magát, csak úgy félhangosan.
Felsorolt pár tételt, nem fogta meg egyik sem az agyam - bár azt érdekesnek találtam, hogy valami egyszerhasználatos koporsóval vitték anyám a kremtóriumba, azzal is égetik talán el.
Talán ez már ma meg is történt, nem hinném, hogy hétvégére tolnák a dolgokat.
Talán már nincs is anyám.
A hamuban nem hiszek, amit az urnába raknak.
Kifizettük a temetést, megrendeltem a koszorút is, mindkét tétel kevesebbe került, mint amennyit saccoltam.
Amikor az otthon előtt eljöttünk, benéztem hosszan. Nem tudom, mit, hisz már nincs ott anyám, akiért néznem kéne.
- Képzeed - törte meg a csöndet a sógornőm - amikóó ma délelőtt bemäntünk rendäzni a dóógokat, a bátyád benízett anyád szobájába. Mäg vót vetve az ágy, szépen fehér lepedővee latakarva, oszt az ágyra fektetve ägy szál lilijom. Pedig nem tudták, hogy mägyünk arra.
- A bátyám csak a torkát köszörülte, aztán megtoldotta:
- A pap mäg aszonta, hogy a tägnapi nap, május 14., a mennybemänetel napja. Tudta a mutär, mikó kőő eemänni.
Ja, van benne ráció. Igaz, a katolikusoknál vannak szentek, meg is vannak a szentté válásnak a kritériumai. Mártírság, meg csoda, meg még nem tudom, mi, de kész mártírság volt anyámtól az egész élete. Sose láttam nyugton ülni, mindig dolgozott valamit: áztatott-szappanozott, mosta kézzel hetente 7 ember ruháját. Állt nyári kánikulában a befűtött tűzhely mellett, és főzte az ételt. Többfélét is, mert ezt ez ne szereti, az meg azt. Olcsókat, amire futotta, de nőttünk rajta. Résen volt, ha futni kellett apám elől, és aludni se láttam, mert éjjelente arra ébredtem, hogy zsebeli apám nadrágjából az aprót. Haragudtam érte, mert mindig cirkusz nőtt belőle, de igaz, hogy apám sose tette ki az aznapi borravalót, hanem abból villogott a kocsmában. A maradékot elskubizta anyám: vett belőle cukrot, lisztet, zsírt. Abból lett az étel.
Mondta is: "lisztem is van, cukrom is van, zsírom is van. Mindänäm van!"
Csoda?
Csoda, hogy kibírta.
Csoda, hogy fölnevelt.
Csoda, hogy eltemette dédnagyapám, dédnagyanyám (ők nevelték), eltemette nagyapám, nagyanyám (ők eldobták), eltemette apám, harmadik bátyám.
És kibírta.
Mater dolorosa.
Ha hívő lennék, mondhatnám: tudta Isten, mikor emelje magához.
Esendő ember vagyok.
Megkönnyebbültem.
Véget ért a szenvedése.
Kín volt látni, hogy vergődik a betegség - öregség szorításában, és tehetetlen vagyok.
Se apám, se anyám, eltűnt az előttem álló sor.
Most már én jövök -
majd
valamikor
2015. május 14., csütörtök
Élt
Meghalt.
*****
Ma délután meghalt anyám.
*****
*****
*****
Hat hete haldoklott.
Nem igazság,
egy embernek ennyi szenvedés.
*****
Anyák napján még azt mondta a virágra: szép.
Hozzá menet a háza felé kanyarodtam, törtem egy-egy szálat a kétféle orgonájából
Hadd lássa még
hadd szagolja
az illatát.
De jól tettem.
Somlóit vittem, az puha, pár kanállal el is fogadott.
Valamivel jobban lehetett, mert nyugodtan feküdt, de nem kommunikált.
Csak nézte a semmit.
Meg néha puszilgatta a kis plüsskutyáját -
mert dédelgetni kellett valamit.
*****
Most vasárnap - pedig csak 1 hét telt el - már nagyon rossz állapotban volt.
Bal keze könyékig, jobb keze félalkarig bekötözve, mint egy múmiáé.
Ami karjából kilátszott, csupa hüvelykujjnyi lilás-vörös-barnás folt.
Azt mondta a nővér, kirepedeztek a foltok, véreztek, kaparta - rágta, muszáj volt bekötözni.
Lába kötve,
két karja kötve, ereje hagyva
csak feküdt -
Próbáltam neki tiramisut adni, de elfordította a fejét.
- Haggyanak máá! - jajdult fel.
Nem erőltettem, gyáván álltam,
fájt is, hogy
nem fogadott el
a kezemből ételt.
Nem szólt semmit, csak nézte a falat.
Megcirógattam az arcát, jól eshetett neki, mert mosoly suhant át az arcán -
De csak nézett a semmibe
és minden levegővételnél fájdalmasan sóhajtozott.
- Mänjenek má! - mondta még,
tán nem is nekem,
tán észre se vette, hogy ott vagyok.
*****
Ez lett az utolsó kép.
*****
Élt
szeretett
kínlódott.
*****
Drága anyukám
Isten nyugosztaljon
*****
Ma délután meghalt anyám.
*****
*****
*****
Hat hete haldoklott.
Nem igazság,
egy embernek ennyi szenvedés.
*****
Anyák napján még azt mondta a virágra: szép.
Hozzá menet a háza felé kanyarodtam, törtem egy-egy szálat a kétféle orgonájából
Hadd lássa még
hadd szagolja
az illatát.
De jól tettem.
Valamivel jobban lehetett, mert nyugodtan feküdt, de nem kommunikált.
Csak nézte a semmit.
Meg néha puszilgatta a kis plüsskutyáját -
mert dédelgetni kellett valamit.
*****
Most vasárnap - pedig csak 1 hét telt el - már nagyon rossz állapotban volt.
Bal keze könyékig, jobb keze félalkarig bekötözve, mint egy múmiáé.
Ami karjából kilátszott, csupa hüvelykujjnyi lilás-vörös-barnás folt.
Azt mondta a nővér, kirepedeztek a foltok, véreztek, kaparta - rágta, muszáj volt bekötözni.
Lába kötve,
két karja kötve, ereje hagyva
csak feküdt -
Próbáltam neki tiramisut adni, de elfordította a fejét.
- Haggyanak máá! - jajdult fel.
Nem erőltettem, gyáván álltam,
fájt is, hogy
nem fogadott el
a kezemből ételt.
Nem szólt semmit, csak nézte a falat.
Megcirógattam az arcát, jól eshetett neki, mert mosoly suhant át az arcán -
De csak nézett a semmibe
és minden levegővételnél fájdalmasan sóhajtozott.
- Mänjenek má! - mondta még,
tán nem is nekem,
tán észre se vette, hogy ott vagyok.
*****
Ez lett az utolsó kép.
*****
Élt
szeretett
kínlódott.
*****
Drága anyukám
Isten nyugosztaljon
2015. április 20., hétfő
Ahogy van
Ma ébren találtam anyám.
Nem tudott velem mit kezdeni, nagyon mérges volt a világra, de rutinból azt mondta: szerbusz fijam.
Feküdt a párnákba süppedten, csak karja és feje mozgott.
- - Montam nekük, hogy mänjenek má oda, milyen munka ez, de aszonták, hogy má visszagyüttek. Nem tom, hogy gondóják, hogy csak lä mäg föl, oszt mindig vissza, de én nem szeretäm az ilyet!
Pillanatok alatt elfelejtettem, amit mondott, megjegyezhetetlen volt, csak azt mutatta, mennyire agresszív. Kaszált vézna kezével a levegőben indulatosan, forgatta a fejét, de rám csak futólag nézett. Kifáradt a senki szidásában, meg-megpihent időnként. Lecsukódott félig a szeme, azt hittem, alszik, nehezen szedte a levegőt. Furcsa, jajgatás-nyögésszerű hangot adott minden levegővételhez, fájhatott neki.
Aztán kinyílt a szeme fél perc múlva, nem szólt semmit, a takarójával küzdött. Húzogatta, hajtogatta, megcsapkodta erőtlenül. A beteg lábát próbálta kiszabadítani, rájöttem, talán hűteni akarta. Amikor felhajtottam, megcsapott a bomló emeberhús-szag, vagy tán a kenőcsé, sose tudtam megkülönböztetni, dédnagyanyám-szag. Fekélyes volt szegénynek a lába évekig, irgalmatlanul fájt neki a féltenyérnyi nyílt seb, kötözgette, kenegette Nikulic kenőccsel, meg elküldött bennünket farkasalma levélért. Azt rakosgatta rá, használt is valamit, de aztán megint kiújult, bűzlött a seb, nagyanyám meg jajgatott.
Anyám jobb lába is bokáig kötve most, jobb is neki, hogy nem tudja, mi van. Csak a pillantanyi fájások, amik nem állnak össze benne már egésszé.
Erőre kapott, újra szidni kezdte a láthatatlan valakiket. Szavai össze-visszák, mélyen beidegzett panelekkel: micsodamunkaez, nämongynakmáilyet, mitgondónakezäk.
- Ne mérgelődjön, énekelek magának. Rákezdtem a cserebogár, sárga cserebogárra, de nem lett szép, nincs rendes hangom, baszakodnak a hangszalagjaim, semmit sem tudok kifejezni vele. Megakadt egy pillanatra mégis, amikor kirajzolódott a dallam, láttam, kutat emlékei közt, de csak fejrázás, meg fejrázás a kéknefelejcsre is, amit abbahagytam a "beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már" sor előtt.
A szidást elfelejtette folytatni, megint félig alvásba merült, a fájdalmat jelző hanggal.Jó lenne, ha elaludna, gondoltam, talán akkor nem érezné, hogy fáj az élet. Aztán úgy félrenyaklott a feje, hogy azt hittem, meghalt. Aztán kinyílt a szeme megint.
- Nem vagyok jó, olyan gyönge vagyok, nem bírok sämmit sä, fáratt vagyok mindig. Tä nem vagy fáratt, fijam? - nézett rám, talán ekkor meg is látott - tä nem szoktá eefáranni?
Elkapta a szemét rólam, újra a takaróját cibálta. Aztán a lepedőt próbálta kihúzni maga alól, gyanakvón tapogatta a felfekvés elleni matracon a megfeszülő és ellaposodó párnácskákat. Nem szólt már, kifogyott a beszédhez az erő, de rájöttem, hogy legyezni akarja magát. Talán melege lehet - gondoltam, s a sapkám simlíderével legyezgetni kezdtem. Jól esett neki. A takarót újra lapogatni kezdte, meg hajtogatni, szabaddá vált jobb térdét masszírozni kezdte. Fájhat neki - gondoltam - csak nem tudja, hol. Aggódni kezdtem, meg ne hűljön, vissza akartam tenni a fájós lábára a takarót, de rázta a fejét rögtön tiltakozásul. Nem is rázás volt az, csak rezgés, minden mozdulata csak rossz mása volt a hajdaninak: erőtlen, elhaló.
Megpihent lassan. Néztem, milyen madárcsontú lett, ki gondolta volna, régen 90 kiló volt, most meg talán 40, vagy annyi se. Eltűnt a húsa, a bőre meg utánazsugorodott, rászáradt szinte, tán még a csontjai is összementek. Karja végig tele májfoltokkal, sose volt rajta ennyi. Bal kezén egy csúnya nagy vörös volt, mellette egy kisebb, megfeketedett. Nem működik már jól a szervezete, olyan volt, mint aki nem 83, hanem száztíz éves. Végigsimítottam a kezén - mennyi kalácsot dagasztott valaha - vékonyka ujjai mint egy kisgyereké. Bátyám keze jutott eszembe, boncolása után már alig maradt benne víz vagy vér, neki volt ilyen tragikus.
Már vagy negyedórája nem szóltam semmit, csak álltam mellette.
Gondolkodtam, elővegyem-e a fényképezőgépet, ha videóra állítom, az a hangját is megőrzi, meg a mozdulatait. Aztán mégse vettem elő, mert tisztességtelennek éreztem, hogy dokumentáljam a hanyatlását, a "szép öregség" kíméletlen pusztítását.
- Üjjön má lä, ha má itt van, de nem tudom, minek gyütt ide - szólt hozzám egyszer, aztán megint hosszú csönd, amit csak anyám fájdalmas sóhajtozása szakaszolt.
Bejött a nővér a vacsorával. Kakaóba áztatott kalács, amit csak nyelni kell, meg mellette a gyógyszer. Lepakolta a tálcát az asztalra.
- Felülünk most szépen, mert vacsorázni fog - szólt kedvesen anyámhoz, és szakszerűen megemelte a párnákba-takaróba csúszott testét. Anyám felsikoltott - tán a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől.
- Nä báncson! Kicsoda maga? Mänjen innen, haggyon ängäm békén! Jaj! Jaj!
A nővér félig ülő helyzetbe igazította, egy törölközőt terített elé. Beleöntötte a fájdalomcsillapítót a kanálba, és küzdeni kezdett.
- Nem kéräk sämmit, én nem vagyok éhäs! - tiltakozott anyám, a felé nyújtott kanál elől még a fejét is félrefordította. - Különben is, ättem má, haggyon ängäm! - aztán a száját is összezárta a nyomaték kedvéért.
A nővér türelmes volt, tessék csak megkóstolni, finom, tátsa ki egy kicsit a száját, ez nagyon jó, követte a kanállal a tiltakozó fejmozgást, aztán csak bejátszotta ügyesen valahogy. Két kanál kakaóbapapit is utána tudott kanalazni. Amíg anyám forgatta a szájában, letörölte a félrefolyt levet, és két kanál közt ügyesen összetörte anyám gyógyszereit.
- Ezt nehéz lesz - nézett rám egy pillanatra, aztán újra küzdeni kezdett. Anyám nem akart enni, küzdött a maga módján: szidta a fehér köpenyes idegent, kaszált a kezével tiltakozva, elforgatta a fejét és összezárta a száját a kanál elől.
A nővér ügyes volt, megetette mind az ételt kanalanként. Csodáltam, mert ebből semmit se tudtam volna eredményesen megtenni, és szégyelltem is magam, mert az én dolgom volna mindezt megtenni, nem egy idegené. Milyen álságos is, hogy csak itt állok, színjáték, eljátszom, hogy megrendültem, de aztán itt hagyom anyám kíméletlenül, kiszolgáltatva, és hazamegyek. Mi neki az a fél óra, amit vele töltök, ha aztán rá se nézek napokig... nem ilyen gyereknek akart nevelni anyám.
El kellett indulnom, hogy elérjem a buszt. Pedig most megélénkült a vacsora után. Erőre kapott a soványka ételtől, a fájdalomcsillapító is hathatott. Elköszöntem tőle háromszor is, nehéz volt elszánnom magam az indulásra. Sose tudni, hátha ez az utolsó alkalom... Anyám az első búcsúpuszinál még azt mondta: szerbusz fijam, de a másik kettőnél már magázott. Intettem neki, visszaintett. Aztán az ajtóból ismét intettem, amire türelmetlenül visszaintett:
- Isten vele! Isten vele...! - kis csend után hozzácsapta: - Faköröszt!
Régen akkor köszönt így, ha valaki már nagyon terhére volt:- mé nem väszi észre magát, mänjän má a picsába!
Nem tudott velem mit kezdeni, nagyon mérges volt a világra, de rutinból azt mondta: szerbusz fijam.
Feküdt a párnákba süppedten, csak karja és feje mozgott.
- - Montam nekük, hogy mänjenek má oda, milyen munka ez, de aszonták, hogy má visszagyüttek. Nem tom, hogy gondóják, hogy csak lä mäg föl, oszt mindig vissza, de én nem szeretäm az ilyet!
Pillanatok alatt elfelejtettem, amit mondott, megjegyezhetetlen volt, csak azt mutatta, mennyire agresszív. Kaszált vézna kezével a levegőben indulatosan, forgatta a fejét, de rám csak futólag nézett. Kifáradt a senki szidásában, meg-megpihent időnként. Lecsukódott félig a szeme, azt hittem, alszik, nehezen szedte a levegőt. Furcsa, jajgatás-nyögésszerű hangot adott minden levegővételhez, fájhatott neki.
Aztán kinyílt a szeme fél perc múlva, nem szólt semmit, a takarójával küzdött. Húzogatta, hajtogatta, megcsapkodta erőtlenül. A beteg lábát próbálta kiszabadítani, rájöttem, talán hűteni akarta. Amikor felhajtottam, megcsapott a bomló emeberhús-szag, vagy tán a kenőcsé, sose tudtam megkülönböztetni, dédnagyanyám-szag. Fekélyes volt szegénynek a lába évekig, irgalmatlanul fájt neki a féltenyérnyi nyílt seb, kötözgette, kenegette Nikulic kenőccsel, meg elküldött bennünket farkasalma levélért. Azt rakosgatta rá, használt is valamit, de aztán megint kiújult, bűzlött a seb, nagyanyám meg jajgatott.
Anyám jobb lába is bokáig kötve most, jobb is neki, hogy nem tudja, mi van. Csak a pillantanyi fájások, amik nem állnak össze benne már egésszé.
Erőre kapott, újra szidni kezdte a láthatatlan valakiket. Szavai össze-visszák, mélyen beidegzett panelekkel: micsodamunkaez, nämongynakmáilyet, mitgondónakezäk.
- Ne mérgelődjön, énekelek magának. Rákezdtem a cserebogár, sárga cserebogárra, de nem lett szép, nincs rendes hangom, baszakodnak a hangszalagjaim, semmit sem tudok kifejezni vele. Megakadt egy pillanatra mégis, amikor kirajzolódott a dallam, láttam, kutat emlékei közt, de csak fejrázás, meg fejrázás a kéknefelejcsre is, amit abbahagytam a "beteg vagyok, fáj a szívem, nem sokáig élek már" sor előtt.
A szidást elfelejtette folytatni, megint félig alvásba merült, a fájdalmat jelző hanggal.Jó lenne, ha elaludna, gondoltam, talán akkor nem érezné, hogy fáj az élet. Aztán úgy félrenyaklott a feje, hogy azt hittem, meghalt. Aztán kinyílt a szeme megint.
- Nem vagyok jó, olyan gyönge vagyok, nem bírok sämmit sä, fáratt vagyok mindig. Tä nem vagy fáratt, fijam? - nézett rám, talán ekkor meg is látott - tä nem szoktá eefáranni?
Elkapta a szemét rólam, újra a takaróját cibálta. Aztán a lepedőt próbálta kihúzni maga alól, gyanakvón tapogatta a felfekvés elleni matracon a megfeszülő és ellaposodó párnácskákat. Nem szólt már, kifogyott a beszédhez az erő, de rájöttem, hogy legyezni akarja magát. Talán melege lehet - gondoltam, s a sapkám simlíderével legyezgetni kezdtem. Jól esett neki. A takarót újra lapogatni kezdte, meg hajtogatni, szabaddá vált jobb térdét masszírozni kezdte. Fájhat neki - gondoltam - csak nem tudja, hol. Aggódni kezdtem, meg ne hűljön, vissza akartam tenni a fájós lábára a takarót, de rázta a fejét rögtön tiltakozásul. Nem is rázás volt az, csak rezgés, minden mozdulata csak rossz mása volt a hajdaninak: erőtlen, elhaló.
Megpihent lassan. Néztem, milyen madárcsontú lett, ki gondolta volna, régen 90 kiló volt, most meg talán 40, vagy annyi se. Eltűnt a húsa, a bőre meg utánazsugorodott, rászáradt szinte, tán még a csontjai is összementek. Karja végig tele májfoltokkal, sose volt rajta ennyi. Bal kezén egy csúnya nagy vörös volt, mellette egy kisebb, megfeketedett. Nem működik már jól a szervezete, olyan volt, mint aki nem 83, hanem száztíz éves. Végigsimítottam a kezén - mennyi kalácsot dagasztott valaha - vékonyka ujjai mint egy kisgyereké. Bátyám keze jutott eszembe, boncolása után már alig maradt benne víz vagy vér, neki volt ilyen tragikus.
Már vagy negyedórája nem szóltam semmit, csak álltam mellette.
Gondolkodtam, elővegyem-e a fényképezőgépet, ha videóra állítom, az a hangját is megőrzi, meg a mozdulatait. Aztán mégse vettem elő, mert tisztességtelennek éreztem, hogy dokumentáljam a hanyatlását, a "szép öregség" kíméletlen pusztítását.
- Üjjön má lä, ha má itt van, de nem tudom, minek gyütt ide - szólt hozzám egyszer, aztán megint hosszú csönd, amit csak anyám fájdalmas sóhajtozása szakaszolt.
Bejött a nővér a vacsorával. Kakaóba áztatott kalács, amit csak nyelni kell, meg mellette a gyógyszer. Lepakolta a tálcát az asztalra.
- Felülünk most szépen, mert vacsorázni fog - szólt kedvesen anyámhoz, és szakszerűen megemelte a párnákba-takaróba csúszott testét. Anyám felsikoltott - tán a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől.
- Nä báncson! Kicsoda maga? Mänjen innen, haggyon ängäm békén! Jaj! Jaj!
A nővér félig ülő helyzetbe igazította, egy törölközőt terített elé. Beleöntötte a fájdalomcsillapítót a kanálba, és küzdeni kezdett.
- Nem kéräk sämmit, én nem vagyok éhäs! - tiltakozott anyám, a felé nyújtott kanál elől még a fejét is félrefordította. - Különben is, ättem má, haggyon ängäm! - aztán a száját is összezárta a nyomaték kedvéért.
A nővér türelmes volt, tessék csak megkóstolni, finom, tátsa ki egy kicsit a száját, ez nagyon jó, követte a kanállal a tiltakozó fejmozgást, aztán csak bejátszotta ügyesen valahogy. Két kanál kakaóbapapit is utána tudott kanalazni. Amíg anyám forgatta a szájában, letörölte a félrefolyt levet, és két kanál közt ügyesen összetörte anyám gyógyszereit.
- Ezt nehéz lesz - nézett rám egy pillanatra, aztán újra küzdeni kezdett. Anyám nem akart enni, küzdött a maga módján: szidta a fehér köpenyes idegent, kaszált a kezével tiltakozva, elforgatta a fejét és összezárta a száját a kanál elől.
A nővér ügyes volt, megetette mind az ételt kanalanként. Csodáltam, mert ebből semmit se tudtam volna eredményesen megtenni, és szégyelltem is magam, mert az én dolgom volna mindezt megtenni, nem egy idegené. Milyen álságos is, hogy csak itt állok, színjáték, eljátszom, hogy megrendültem, de aztán itt hagyom anyám kíméletlenül, kiszolgáltatva, és hazamegyek. Mi neki az a fél óra, amit vele töltök, ha aztán rá se nézek napokig... nem ilyen gyereknek akart nevelni anyám.
El kellett indulnom, hogy elérjem a buszt. Pedig most megélénkült a vacsora után. Erőre kapott a soványka ételtől, a fájdalomcsillapító is hathatott. Elköszöntem tőle háromszor is, nehéz volt elszánnom magam az indulásra. Sose tudni, hátha ez az utolsó alkalom... Anyám az első búcsúpuszinál még azt mondta: szerbusz fijam, de a másik kettőnél már magázott. Intettem neki, visszaintett. Aztán az ajtóból ismét intettem, amire türelmetlenül visszaintett:
- Isten vele! Isten vele...! - kis csend után hozzácsapta: - Faköröszt!
Régen akkor köszönt így, ha valaki már nagyon terhére volt:- mé nem väszi észre magát, mänjän má a picsába!
2015. április 14., kedd
Kita nyája
Mostanában már nem is csalogattam anyám a Télikertbe, ahol nyugodtan nézhettem, hallgathattam, ahogy folyik a szó belőle. Gyenge volt már, óriási táv a folyosó vége neki. Meg is rémült mindig, mert idegennek tűnt a terep neki, nem esett a mindennapi csámborgásába. Leültem csak mellé, felrezzent mindig, ahogy hozzáértem. Szendergett folyton, egyszer sem találtam úgy, hogy beszélgetett volna valakivel. Magába merült, vagy tán a semmibe. Zárt kapuk mögött, ahova be sem jutott a szó, ki sem jött az értelem.
- Hát hogy jutottam az eszibe, hogy eegyűjjön hozzám? - kérdezte magázva, jelezve, hogy nem tudja, ki ez az idegen.
Azt is mondhatnám, hogy nehéz volt vele beszélgetni ennyi öregasszony közt, akik nem hagytak békén. Kérdezgettek, tolakodtak, volt, aki meg csak úgy magában óbégatott. Mondhatnám, de maga a beszélgetés volt a lehetetlen: igyekeztem nem mondani semmit, vagy csak leredukált kicsi valamit, ami épp a pillanatra vonatkozott, de ahhoz sem tudott csatlakozni. Lehet, hogy tán értett, csak más szavak jöttek ki a száján, mint amit mondani akart. Akart pedig mondani valamit, mert dőlt belőle a szó, kihangosított csapongó gondolatai, összevisszaság, se alany, se állítmány.
Aztán már ez se. Múltkoriban karattyolt egy darabig, aztán elment a vécére. Amikor visszatért, hiába intettem neki, bement a társalgóba, faképnél hagyott. Tudom, hogy nem tudta, ki vagyok, de megütött a dolog mégis. Kifáradt, mentegettem, a lába jelezte, hogy sok vagyok, tolakodó idegen.
Enni sem evett már. Pedig puhát vittem, mert kiszedték - vagy elvesztette - a műfogsorát, de ott ennek nem volt jelentősége, mert pépeset adtak az időseknek, meg etették őket, anyám se tudta, miért van előtte az étel, azt se tudta, hogy elkezdte, vagy befejezte már.
Legutóbb már a székről sem tudtam elmozdítani. Ült magába roskadva, némán, néha szenderegve. Hangosan ment a tévé, de nem azt nézte, oda se hallgatott, betolta valaki székestől az asztalhoz, ott gubbasztott árván. Néha meg-megszólalt, enni sem akart, hiába tördeltem apró falatokat. Észre se vette, hogy melléültem, észre se vette, hogy eljöttem.
Nem sokkal utána tolószékbe került.
Evett, ha etették,
feküdt, ha ágyba tették,
pelenkázták, mint egy kisgyereket.
A héten felhívott a bátyám. Üszkösödik anyám lába, amputálni kéne, de a sebész azt mondta, nem bírná ki az altatást.
Nem tudja, hogy lesz, beszél a főnővérrel, meg a dokival, de akkor se tudja, hogy lesz, de legalább megtud valamit.
Ő nem akarja, hogy zötyköljön vele a mentő, bekerüljön idegen közegbe, ahol ránéznek reggel meg este, műteni is hogy tudnák, ha nem bírná a szíve, altatás nélkül meg nem farigcsálhatják mégse. Itt legalább be tud menni hozzá, megsimíthatja az arcát, de mégis beviszik, az én reszortom lesz bejárni, hogy evett-e, kakilt-e.
Nekünk kell dönteni, hármunknak, mi mondhatjuk meg, mibe egyezünk bele.
Nem tudom most, honnan kéne néznem, ami van. Én csak a magam szemével tudok nézni, az én szemem meg egy mozgásképes, energikus ember szeme. Az én szememmel nem élet az, ahogy anyám vegetál, emlékek nélkül, ismerősök nélkül, nincs kinek örülni, nincs kit várni, s a legbiztatóbb jövő csak az, hogy az ágyból visszakerülhet a tolószékbe.
Hol van a határ, ahol már kegyetlenség életben tartani, vagy kegyetlenség kimondani a nemet?
Meddig cipelje az életét törékeny csontjain, ami egyre nagyobb teher?
Lehet-e hagyni tisztességben, békén meghalni?
Lehet-e?
Szabad-e?
De fájhat az üszkös lába... meg az továbbterjed. Nem tudok az egészről semmit, de ha elhal egy szövet, az mérgezi az élő részt. De az is fáj, ha amputálják a lábát, aztán csak fekszik, meg tán ülhet is majd, semmi mozgás, elhal majd megint valamije. Tisztességes az, ha hagyom, hogy szétdarabolják, mert gyáva vagyok kimondani egy nemet?
Meglátogattam tegnap a lányommal. Feküdt csak, aludt, rosszul szedte a levegőt. Meg akartam simogatni, de nem volt lelkem felébreszteni. Álltunk mellette tanácstalanul, a lányom sírt, összefacsarodott a szíve.
El akartam énekelni a kék nefelejcset meg a sárga cserebogárt anyámnak, hátha az ének másként száll, mint a szó, ezt a két nótát szerette. Néztem, ahogy a kanyargó csövek bekúsztak a takarója alá, pumpálgatva alatta a matracot, hogy felfekvése ne legyen.
Talán mégis meg kéne simogatni, lehet, hogy már csak engem várt, vagy bántaná, ha megtudná, hogy itt jártam, de alva találtam, elmulasztottunk valamit.
De nem is szokta tudni ki vagyok, talán már azt sem tudja, mi a bánat, de ha felkelteném, tán észrevenné, hogy fáj a beteg lába, kínozzam azért a pár mulandó percért?
Én már elbúcsúztam anyámtól majd egy éve, amikor azt hittem, hogy elpatkolok.
De most itt vagyok megint, jó lenne adni valamit, egy szót, egy simogatást, vagy az éneket.
Talán órák vannak neki, vagy napok, vagy hetek.
Talán utoljára látom.
A lét - nemlét határán utazik, nem háborgathatom.
Azt mondta a bátyám, hogy a lábujja üszkös, de felkúszott már a beteg rész a lábfejére. Egyelőre megállt a folyamat, de vagy bokától, vagy feljebb vágnák le. Aztán mi lesz, ha túl lesz rajta? Akkor mijét vágják le? 83 éves, járni sem tud már, ahhoz sincs ereje.
Kimondtuk,
hogy
hagyjuk
meghalni -
Hazafelé bámultam a lehanyatló napot, és jó volt, hogy nem kellett beszélgetnem senkivel.
Ma felhívtam a bátyám. Várta az orvost sokáig, de nem találkozott vele. A főnővérrel beszélt, de semmi újabbat nem tudott meg. Volt bent anyámnál is majd egy órát. Ébren volt most, beszélt egyhúzomban mindenféle sefülesefarkát, aztán énekelt, a Ki tanyája ez a nyárfást, az első versszakot, újra meg újra, fél órán át, úgy kifáradt tőle, hogy utána csak szuszogott. Volt bent a másik bátyám is, tudta meg a nővértől, mondta is neki, hogy reméli, nem bántotta meg semmivel, mert az egy nemnormális hülye.
- Hát hogy jutottam az eszibe, hogy eegyűjjön hozzám? - kérdezte magázva, jelezve, hogy nem tudja, ki ez az idegen.
Azt is mondhatnám, hogy nehéz volt vele beszélgetni ennyi öregasszony közt, akik nem hagytak békén. Kérdezgettek, tolakodtak, volt, aki meg csak úgy magában óbégatott. Mondhatnám, de maga a beszélgetés volt a lehetetlen: igyekeztem nem mondani semmit, vagy csak leredukált kicsi valamit, ami épp a pillanatra vonatkozott, de ahhoz sem tudott csatlakozni. Lehet, hogy tán értett, csak más szavak jöttek ki a száján, mint amit mondani akart. Akart pedig mondani valamit, mert dőlt belőle a szó, kihangosított csapongó gondolatai, összevisszaság, se alany, se állítmány.
Aztán már ez se. Múltkoriban karattyolt egy darabig, aztán elment a vécére. Amikor visszatért, hiába intettem neki, bement a társalgóba, faképnél hagyott. Tudom, hogy nem tudta, ki vagyok, de megütött a dolog mégis. Kifáradt, mentegettem, a lába jelezte, hogy sok vagyok, tolakodó idegen.
Enni sem evett már. Pedig puhát vittem, mert kiszedték - vagy elvesztette - a műfogsorát, de ott ennek nem volt jelentősége, mert pépeset adtak az időseknek, meg etették őket, anyám se tudta, miért van előtte az étel, azt se tudta, hogy elkezdte, vagy befejezte már.
Legutóbb már a székről sem tudtam elmozdítani. Ült magába roskadva, némán, néha szenderegve. Hangosan ment a tévé, de nem azt nézte, oda se hallgatott, betolta valaki székestől az asztalhoz, ott gubbasztott árván. Néha meg-megszólalt, enni sem akart, hiába tördeltem apró falatokat. Észre se vette, hogy melléültem, észre se vette, hogy eljöttem.
Nem sokkal utána tolószékbe került.
Evett, ha etették,
feküdt, ha ágyba tették,
pelenkázták, mint egy kisgyereket.
A héten felhívott a bátyám. Üszkösödik anyám lába, amputálni kéne, de a sebész azt mondta, nem bírná ki az altatást.
Nem tudja, hogy lesz, beszél a főnővérrel, meg a dokival, de akkor se tudja, hogy lesz, de legalább megtud valamit.
Ő nem akarja, hogy zötyköljön vele a mentő, bekerüljön idegen közegbe, ahol ránéznek reggel meg este, műteni is hogy tudnák, ha nem bírná a szíve, altatás nélkül meg nem farigcsálhatják mégse. Itt legalább be tud menni hozzá, megsimíthatja az arcát, de mégis beviszik, az én reszortom lesz bejárni, hogy evett-e, kakilt-e.
Nekünk kell dönteni, hármunknak, mi mondhatjuk meg, mibe egyezünk bele.
Nem tudom most, honnan kéne néznem, ami van. Én csak a magam szemével tudok nézni, az én szemem meg egy mozgásképes, energikus ember szeme. Az én szememmel nem élet az, ahogy anyám vegetál, emlékek nélkül, ismerősök nélkül, nincs kinek örülni, nincs kit várni, s a legbiztatóbb jövő csak az, hogy az ágyból visszakerülhet a tolószékbe.
Hol van a határ, ahol már kegyetlenség életben tartani, vagy kegyetlenség kimondani a nemet?
Meddig cipelje az életét törékeny csontjain, ami egyre nagyobb teher?
Lehet-e hagyni tisztességben, békén meghalni?
Lehet-e?
Szabad-e?
De fájhat az üszkös lába... meg az továbbterjed. Nem tudok az egészről semmit, de ha elhal egy szövet, az mérgezi az élő részt. De az is fáj, ha amputálják a lábát, aztán csak fekszik, meg tán ülhet is majd, semmi mozgás, elhal majd megint valamije. Tisztességes az, ha hagyom, hogy szétdarabolják, mert gyáva vagyok kimondani egy nemet?
Meglátogattam tegnap a lányommal. Feküdt csak, aludt, rosszul szedte a levegőt. Meg akartam simogatni, de nem volt lelkem felébreszteni. Álltunk mellette tanácstalanul, a lányom sírt, összefacsarodott a szíve.
El akartam énekelni a kék nefelejcset meg a sárga cserebogárt anyámnak, hátha az ének másként száll, mint a szó, ezt a két nótát szerette. Néztem, ahogy a kanyargó csövek bekúsztak a takarója alá, pumpálgatva alatta a matracot, hogy felfekvése ne legyen.
Talán mégis meg kéne simogatni, lehet, hogy már csak engem várt, vagy bántaná, ha megtudná, hogy itt jártam, de alva találtam, elmulasztottunk valamit.
De nem is szokta tudni ki vagyok, talán már azt sem tudja, mi a bánat, de ha felkelteném, tán észrevenné, hogy fáj a beteg lába, kínozzam azért a pár mulandó percért?
Én már elbúcsúztam anyámtól majd egy éve, amikor azt hittem, hogy elpatkolok.
De most itt vagyok megint, jó lenne adni valamit, egy szót, egy simogatást, vagy az éneket.
Talán órák vannak neki, vagy napok, vagy hetek.
Talán utoljára látom.
A lét - nemlét határán utazik, nem háborgathatom.
Azt mondta a bátyám, hogy a lábujja üszkös, de felkúszott már a beteg rész a lábfejére. Egyelőre megállt a folyamat, de vagy bokától, vagy feljebb vágnák le. Aztán mi lesz, ha túl lesz rajta? Akkor mijét vágják le? 83 éves, járni sem tud már, ahhoz sincs ereje.
Kimondtuk,
hogy
hagyjuk
meghalni -
Hazafelé bámultam a lehanyatló napot, és jó volt, hogy nem kellett beszélgetnem senkivel.
Ma felhívtam a bátyám. Várta az orvost sokáig, de nem találkozott vele. A főnővérrel beszélt, de semmi újabbat nem tudott meg. Volt bent anyámnál is majd egy órát. Ébren volt most, beszélt egyhúzomban mindenféle sefülesefarkát, aztán énekelt, a Ki tanyája ez a nyárfást, az első versszakot, újra meg újra, fél órán át, úgy kifáradt tőle, hogy utána csak szuszogott. Volt bent a másik bátyám is, tudta meg a nővértől, mondta is neki, hogy reméli, nem bántotta meg semmivel, mert az egy nemnormális hülye.
2015. március 22., vasárnap
Vasalási filozófia
Tegnap befelé fordulós napom volt. Hét ágra sütött kint, de nem volt kedvem kimenni.
A fotózáshoz se volt kedvem, pedig jó volt a fény hozzá - szükség sincs rá, készítettem már idén több száz fotót magamról. Dokumentálom, hogy nézek ki ennyi idősen, aztán retusálok, mert hetven ráncból harmincat el nem fogadok.
Vettem be egy kanosító tablettát, de át kellett volna törnie a közöny falát a kanossághoz.
Nem akartam baszni, azt se, hogy engem.
Menjen mindenki a picsába -
Vannak ilyen napjaim.
Gyűlik a mosogatnivaló, a szemetet se viszem le, a levetett ruha szanaszét hever.
Nem is eszem, a fasz se tudja, hogy szaporodik mégis a koszos edény -
Begubózok.
Nem csinálok semmit, csak keresztbe tett lábbal ülök.
Most ez is nehéz volt, mert nőtt a seggemen egy pattanás, vagy kelés, vagy furunkulus.
Ülni se volt kedvem.
A bringa meg kizárt, mert pont az ülőcsont alá nőtt az a szar, kín volt a nyereg már csütörtökön is.
Takarítani kell ilyenkor, ez az egyetlen bevált recept. Rendet rakni, vagy mosogatni, vagy nekiesni a polcoknak, vagy vasalni.
Vagy az összest, váltogatva.
6.00-kor ébredtem, magamtól, érdekes volt ez a nullanulla. A kávéhoz-cigihez kivitt a rutin, utálat volt a reggel, nem esett még le, hogy szeretek élni.
Tekergett a füst fölfelé, a fregolin lógó száradt ruhákra.
Leszedtem, ne kapjanak újabb adagot, rápakoltam az előző adag vasalatlanra, aztán előszedtem a deszkát.
Nem nézhetem a köldököm napokat -
Furcsa, hogy a búcsúztatásra összejötteken a megrendülésen kívül az öröm mennyire látszott.
Talán azért, mert az érzelmeknek szabad útja lett?
Vagy mert évek óta nem láttam valakit, és most itt van?
Vagy mert végre elmondhattam azt, amit évek óta meg akartam osztani?
Emlékszem apám virrasztására, ott is így örültünk egymásnak.
A Mari meg a Kata meghalt. Tudtad? - kérdezte Era. -El akartam mondani a fészbukon, de nem találtalak.
Hogy mik meg nem férnek egyszerre -
Szerintem biszexuális vagyok, de ez titok. Bárkivel jólesne csókolózni, cicázni, kúrni, beszélgetni, aki tetszik, de akkora macera két irányba haladni - még ha az párhuzamos is - hogy nem vállalom. Egyszerűbb buzinak lenni, tiszta sor.
Vásárlásban meg továbbra is önkielégítő maradok.
A boltban még a többi vevő is idegesít, nemhogy bárki is vigyek oda -
Azt hiszem, a konzervativizmusnak meg a forradalmiságnak evolúciós gyökerei vannak. Sose tudtam volna megkúrni olyan pasast, akinek kutyában az ágyig lóg a hasa.
Tavaly megkúrtam egy nőt, rendességből, meg hülyeségből, tán kíváncsiság is volt benne, a mai napig bánom. Kevés dolgot bánok meg meg, utólag meg szart se ér, baszhatom. Akkora farka volt az akkori pasasomnak, hogy a kedvéért belementem, hogy megdugom a nőjét. Nagy melle volt, puha húsa, nőszaga, sose basztam ilyet. De az ágyig lógott melle meg a hasa, ahogy a gravitáció odabaszott neki, és nem találtam rajta fix pontot, csúszkált a csontján a húsa, brrrrrrr.... kemény húshoz vagyok szokva, meg keskenyekhez. Van, akinek bejön, nekem nem. Nagyon felkavart, hogy lehettem ekkora barom, most még egy nőt meg kell, hogy dugjak, nem lehet ez az utolsó nő az életemben.
Szerintem a betegségem gyökere is ez lehetett, kurva szar még rágondolni is, pedig egy éve lassan.
Vannak, akik vonzódnak a willendorfi- rubensi alkatokhoz, meg az aranyos-macikhoz. Szerintem ők az evolúciós szempontból konzervatívok. Nem kell a két lábon járás, tök mindegy, hogy négykézláb, vagy állva, egyforma a kiterjedés, visszaidázézia korai emlős időket.
Nekem meg azokra áll fel, akiknek behorpad a hasa, oldalról arasznyi keskenyek. Az ilyen mehet már két lábon, ő a haladás, tuti, hogy evolúciós értelemben forradalmár vagyok.
A reformerek meg ingáznak a kettő közt, mindenkinek kell, hogy jusson valami.
A semjénzsolt kimondottan undorít. Ránézésre is ronda, a viselkedése meg egy rakás nyál. Egy óriási köpet a pasas, egy csula, vagy darabos takony, és ezt nyalja a rétváribence. Tuti, hogy buzi, és prostituált, hisz az egészet érdekből teszi. Az orbán is szörnyű, azon túl is, amit politikailag is csinál, mert olyan lett a képe, mint egy túlkelt pogácsa, a belétől meg már a bütykét se látja, mindehhez egy formátlan nagy valagat pakolt. A putyin bármekkora geci is, de még kúrásra alkalmas legalább. A dúródóra férje meg szinte érthetetlen, tuti, hogy azért ekkora náci, mert utálja magát. Láttam én már más buziból is olyat, aki utálta a saját buziságát, és direkt beállt katolikusnak vagy szerzetesnek, vagy miépesnek, hogy lehetetlenné tegye saját maga megélését -
A szexben betöltött szerepem - mármint hogy kúrok vagy kúrnak - ott dől el, milyen a partner. Akit akár ölbe kaphatok, azt megdugom. Aki alatt már összeszarnám magam, az inkább dugjon meg. Húsz centivel magasabb, vagy húsz kilóval többnél már röhejes lenne, ha én kúrnám.
Ha aktív vagyok, akkor nálam a kapitányság, a passzív ne ugráljon, pláne ne parancsolgasson. Aki azt mondja, hogy "engemnagyonmegkellhogybasszál", az mehet a picsába. Szóba se állok vele többé, az ilyen vegyen magának bérkúrót, nem pincér vagyok, hogy felvegyem a rendelést. Dumálni meg kúrás közben ne dumáljon. Olyankor én baszok, csak hörögni szoktam, meg sóhajtozni, vagy nyögni, meg artikulálatlanokat ordítani. Ha beledumálnak, hogy "adj nekem női nevet", meg "baszod a kis picsámat", vagy "mondd, hogy a kis kurvád vagyok", na, azokat örökre lehúzom a vécén.
Talál magának mást. Nem jogosít fel senkit a kisajátításra, hogy nagy a faszom.
Tejbegríz evőkből is kétféle van: aki szépen, szeletelve eszi, és gyönyörködik, milyen szép a fehér gríz, meg rajta a vékony, sötét kakaó - meg a zatyulós.
Utóbbi sose érzi meg a gríz és a kakaó ízét külön, nekem meg kész gyönyörűség a kétféle íz, ami harmadikká már evés közben alakul.
Ha meg kúrnak, akkor simulok a másik kedvéhez, legyen csak minél kanosabb. Aztán élvezzen belém, hadd érezzem, hogy távozta után is még mindig bennem van.
A puhapöcsűeket nem komálom. Legrettenetesebb, ha egy ilyen aktívnak hiszi magát. Megkúrni nem lehet vagy nincs kedvem, dugni meg nem tud lankadtan. Nyomul mégis, kisajátítani próbál, bosszantó. Ha meg szex közben felbosszantanak, akkor agresszió irányba fordul nálam a tesztoszteron.
A legjobbak a huszonévesek, azok még nem kövérek, rohadt kanosak, és tele vannak gecivel.
Nincs kormániám, de ezeket a tulajdonságokat imádom.
Faszmániám sincs, van, aki csak húszcentissel akar, nekem két tízcentis is megteszi. Bár matematikailag mégse stimmel, mert 4 tízcentist is otthagyok egy húszasért.
Ha valakivel belemegyek a szexbe, akkor beleadok mindent, akár az életem is, kockáztatok. A másik se óvatoskodjon velem gumival, tegye ki a bőrét a vásárra szépen. Ezt is persze az evolúcióra kenem: tölts tele, hogy ne férjen oda a másé, vagy teletöltöm, hogy kinyomjam a másét.
Ha engem kúrnak, akkor szorítom a seggem, ki ne menjen egy csepp is, ha meg újabb adagokat kapok rá, roppant elégedett, sőt, boldog vagyok. Bizonyíték, kellek még, izgató vagyok.
A nemibeteg-gondozót meg csókoltatom.
Direkt nem akarok összeszedni semmit, de hát ez veszélyes üzem.
Influenza-járvány idején is bemegyek dolgozni, vagy bevásárolok, vagy intézem a postát. Néznék is, ha lebaszna az orvos, miért nem hordok szájmaszkot.
Ha valaki kotonnal kotorászik, néha belemegyek, de többet vele nem találkozom.
A szexpartis sötétben pedig, ha meghallom, hogy csörög a gumi csomagolása, hogy felszakítsa és felhúzza, azonnal otthagyom.
Nem érdekel, mit gondol és hogyan érzi magát, ha tudom, én hogy érezném magam.
Nincs kompromisszum.
A fotózáshoz se volt kedvem, pedig jó volt a fény hozzá - szükség sincs rá, készítettem már idén több száz fotót magamról. Dokumentálom, hogy nézek ki ennyi idősen, aztán retusálok, mert hetven ráncból harmincat el nem fogadok.
Vettem be egy kanosító tablettát, de át kellett volna törnie a közöny falát a kanossághoz.
Nem akartam baszni, azt se, hogy engem.
Menjen mindenki a picsába -
Vannak ilyen napjaim.
Gyűlik a mosogatnivaló, a szemetet se viszem le, a levetett ruha szanaszét hever.
Nem is eszem, a fasz se tudja, hogy szaporodik mégis a koszos edény -
Begubózok.
Nem csinálok semmit, csak keresztbe tett lábbal ülök.
Most ez is nehéz volt, mert nőtt a seggemen egy pattanás, vagy kelés, vagy furunkulus.
Ülni se volt kedvem.
A bringa meg kizárt, mert pont az ülőcsont alá nőtt az a szar, kín volt a nyereg már csütörtökön is.
Takarítani kell ilyenkor, ez az egyetlen bevált recept. Rendet rakni, vagy mosogatni, vagy nekiesni a polcoknak, vagy vasalni.
Vagy az összest, váltogatva.
6.00-kor ébredtem, magamtól, érdekes volt ez a nullanulla. A kávéhoz-cigihez kivitt a rutin, utálat volt a reggel, nem esett még le, hogy szeretek élni.
Tekergett a füst fölfelé, a fregolin lógó száradt ruhákra.
Leszedtem, ne kapjanak újabb adagot, rápakoltam az előző adag vasalatlanra, aztán előszedtem a deszkát.
Nem nézhetem a köldököm napokat -
Furcsa, hogy a búcsúztatásra összejötteken a megrendülésen kívül az öröm mennyire látszott.
Talán azért, mert az érzelmeknek szabad útja lett?
Vagy mert évek óta nem láttam valakit, és most itt van?
Vagy mert végre elmondhattam azt, amit évek óta meg akartam osztani?
Emlékszem apám virrasztására, ott is így örültünk egymásnak.
A Mari meg a Kata meghalt. Tudtad? - kérdezte Era. -El akartam mondani a fészbukon, de nem találtalak.
Hogy mik meg nem férnek egyszerre -
Szerintem biszexuális vagyok, de ez titok. Bárkivel jólesne csókolózni, cicázni, kúrni, beszélgetni, aki tetszik, de akkora macera két irányba haladni - még ha az párhuzamos is - hogy nem vállalom. Egyszerűbb buzinak lenni, tiszta sor.
Vásárlásban meg továbbra is önkielégítő maradok.
A boltban még a többi vevő is idegesít, nemhogy bárki is vigyek oda -
Azt hiszem, a konzervativizmusnak meg a forradalmiságnak evolúciós gyökerei vannak. Sose tudtam volna megkúrni olyan pasast, akinek kutyában az ágyig lóg a hasa.
Tavaly megkúrtam egy nőt, rendességből, meg hülyeségből, tán kíváncsiság is volt benne, a mai napig bánom. Kevés dolgot bánok meg meg, utólag meg szart se ér, baszhatom. Akkora farka volt az akkori pasasomnak, hogy a kedvéért belementem, hogy megdugom a nőjét. Nagy melle volt, puha húsa, nőszaga, sose basztam ilyet. De az ágyig lógott melle meg a hasa, ahogy a gravitáció odabaszott neki, és nem találtam rajta fix pontot, csúszkált a csontján a húsa, brrrrrrr.... kemény húshoz vagyok szokva, meg keskenyekhez. Van, akinek bejön, nekem nem. Nagyon felkavart, hogy lehettem ekkora barom, most még egy nőt meg kell, hogy dugjak, nem lehet ez az utolsó nő az életemben.
Szerintem a betegségem gyökere is ez lehetett, kurva szar még rágondolni is, pedig egy éve lassan.
Vannak, akik vonzódnak a willendorfi- rubensi alkatokhoz, meg az aranyos-macikhoz. Szerintem ők az evolúciós szempontból konzervatívok. Nem kell a két lábon járás, tök mindegy, hogy négykézláb, vagy állva, egyforma a kiterjedés, visszaidázézia korai emlős időket.
Nekem meg azokra áll fel, akiknek behorpad a hasa, oldalról arasznyi keskenyek. Az ilyen mehet már két lábon, ő a haladás, tuti, hogy evolúciós értelemben forradalmár vagyok.
A reformerek meg ingáznak a kettő közt, mindenkinek kell, hogy jusson valami.
A semjénzsolt kimondottan undorít. Ránézésre is ronda, a viselkedése meg egy rakás nyál. Egy óriási köpet a pasas, egy csula, vagy darabos takony, és ezt nyalja a rétváribence. Tuti, hogy buzi, és prostituált, hisz az egészet érdekből teszi. Az orbán is szörnyű, azon túl is, amit politikailag is csinál, mert olyan lett a képe, mint egy túlkelt pogácsa, a belétől meg már a bütykét se látja, mindehhez egy formátlan nagy valagat pakolt. A putyin bármekkora geci is, de még kúrásra alkalmas legalább. A dúródóra férje meg szinte érthetetlen, tuti, hogy azért ekkora náci, mert utálja magát. Láttam én már más buziból is olyat, aki utálta a saját buziságát, és direkt beállt katolikusnak vagy szerzetesnek, vagy miépesnek, hogy lehetetlenné tegye saját maga megélését -
A szexben betöltött szerepem - mármint hogy kúrok vagy kúrnak - ott dől el, milyen a partner. Akit akár ölbe kaphatok, azt megdugom. Aki alatt már összeszarnám magam, az inkább dugjon meg. Húsz centivel magasabb, vagy húsz kilóval többnél már röhejes lenne, ha én kúrnám.
Ha aktív vagyok, akkor nálam a kapitányság, a passzív ne ugráljon, pláne ne parancsolgasson. Aki azt mondja, hogy "engemnagyonmegkellhogybasszál", az mehet a picsába. Szóba se állok vele többé, az ilyen vegyen magának bérkúrót, nem pincér vagyok, hogy felvegyem a rendelést. Dumálni meg kúrás közben ne dumáljon. Olyankor én baszok, csak hörögni szoktam, meg sóhajtozni, vagy nyögni, meg artikulálatlanokat ordítani. Ha beledumálnak, hogy "adj nekem női nevet", meg "baszod a kis picsámat", vagy "mondd, hogy a kis kurvád vagyok", na, azokat örökre lehúzom a vécén.
Talál magának mást. Nem jogosít fel senkit a kisajátításra, hogy nagy a faszom.
Tejbegríz evőkből is kétféle van: aki szépen, szeletelve eszi, és gyönyörködik, milyen szép a fehér gríz, meg rajta a vékony, sötét kakaó - meg a zatyulós.
Utóbbi sose érzi meg a gríz és a kakaó ízét külön, nekem meg kész gyönyörűség a kétféle íz, ami harmadikká már evés közben alakul.
Ha meg kúrnak, akkor simulok a másik kedvéhez, legyen csak minél kanosabb. Aztán élvezzen belém, hadd érezzem, hogy távozta után is még mindig bennem van.
A puhapöcsűeket nem komálom. Legrettenetesebb, ha egy ilyen aktívnak hiszi magát. Megkúrni nem lehet vagy nincs kedvem, dugni meg nem tud lankadtan. Nyomul mégis, kisajátítani próbál, bosszantó. Ha meg szex közben felbosszantanak, akkor agresszió irányba fordul nálam a tesztoszteron.
A legjobbak a huszonévesek, azok még nem kövérek, rohadt kanosak, és tele vannak gecivel.
Nincs kormániám, de ezeket a tulajdonságokat imádom.
Faszmániám sincs, van, aki csak húszcentissel akar, nekem két tízcentis is megteszi. Bár matematikailag mégse stimmel, mert 4 tízcentist is otthagyok egy húszasért.
Ha valakivel belemegyek a szexbe, akkor beleadok mindent, akár az életem is, kockáztatok. A másik se óvatoskodjon velem gumival, tegye ki a bőrét a vásárra szépen. Ezt is persze az evolúcióra kenem: tölts tele, hogy ne férjen oda a másé, vagy teletöltöm, hogy kinyomjam a másét.
Ha engem kúrnak, akkor szorítom a seggem, ki ne menjen egy csepp is, ha meg újabb adagokat kapok rá, roppant elégedett, sőt, boldog vagyok. Bizonyíték, kellek még, izgató vagyok.
A nemibeteg-gondozót meg csókoltatom.
Direkt nem akarok összeszedni semmit, de hát ez veszélyes üzem.
Influenza-járvány idején is bemegyek dolgozni, vagy bevásárolok, vagy intézem a postát. Néznék is, ha lebaszna az orvos, miért nem hordok szájmaszkot.
Ha valaki kotonnal kotorászik, néha belemegyek, de többet vele nem találkozom.
A szexpartis sötétben pedig, ha meghallom, hogy csörög a gumi csomagolása, hogy felszakítsa és felhúzza, azonnal otthagyom.
Nem érdekel, mit gondol és hogyan érzi magát, ha tudom, én hogy érezném magam.
Nincs kompromisszum.
2015. március 20., péntek
Nap, Hold, Sólyom
Rosszul éreztem magam rövid ideig, hogy fehér fehérrel, aztán megint fehér, de hamar kitörlődött, hisz tudtam, miről szól.
Fehér gyász
Semmi cicoma
Még festett ruha se.
Nagyon sok emlék tolult fel - 14-15 éves kori, meg össze-vissza
amikor eltekertünk Kecskemétre, edzés nélkül, rögtön 100 km - beestem az árokba visszafele, mert leállt a lábam - csak láttam, hogy hugyozok, de nem éreztem
amikor hazavittük az agyoncsomagolt diófácskát, a nagynénje a földet csókolgatta kibontás közben, és jajongott, hogy EZ se érezte magát jól az idegen földben
amikor kiszedtük a kis héját
amikor betettük mellé a fehér galambot, hogy zsákmányoljon, de az áldozat fejbe verte a ragadozót és együtt nőttek tovább
amikor kifogyott a benzin az M1-sen
amikor 11 órát stoppoltunk a Balatonra menet
amikor felszedtük a két tájszólásos libát
amikor Kata a térdét csiklandozta a történelem órán
amikor tévedésből egy csalánosban meztelenkedett egy lánnyal az éjszakában
amikor forgalmat számláltunk pénzért, és elaludtunk közben
amikor az esküvőjére menet a nyakkendőjét kötötte, anyja meg körbeszaladgálta sopánkodva, hogy jajkisfiam mégmeggondolhatod magad mégmostvisszaléphetsz
amikor faggatott a sógornőm, hogy csalja-e a férje
amikor elmondta, hogy 2 éve megcsalta, aztán darálta a mákot, meg házias lett egy nyárra, hogy meglegyen a bocsánat
amikor reggel 7-kor ette a gesztenyepürét a pacal után, piacról hazafelé jövet
amikor idomította az újabb meg újabb sólymát, karján ült éjjel-nappal, madárral a kezén aludt az újsággal körbetapétázott kanapén
amikor elszökött a madara, amit előtte napokkal vett fél millióért
amikor a birkáit pakoltuk a platóra
amikor fiatalok voltunk
amikor csak rólunk szólt az élet
Kinn, a réten szórják szét a hamvait, mondták. Tetszett, odajárt a sólymaival, saját rét, nagy terület. Nézheti onnan a madarakat, ha van örökkévalóság.
Lesz fa is, ültetnek az emlékére.
Ne feketébe menjek, mert az a föld, nem oda kerülnek a hamvai, hanem szétviszi a szél, a levegő színe meg fehér. Meg ez az ősi, a fehér gyász.
Dobolás lesz, sámándob, templomba sose járt.
Hogy jönne akkor egy csuhás ott, hogy misézne.
Nem az én temetésem, legyen akarata szerint.
Talán másfél km-re van a rét, feleségemmel gyalog vágtunk neki. Jött pár autó, fel akartak venni, de jó volt gyalogolni a tavaszi fényben. Tán egy órája lehetett a napfogyatkozás, érezni lehetett, hogy ráerősített a napsütés, hogy behozza a délelőtti lazulást.
- Rettenetesen félt a haláltól- mondta a feleségem -, azt akarta, hogy a nap 24 órájában fogja Zs a kezét. Pedig kába volt a tapasztól, egyre erősebbeket kapott. A fia meg akart vele beszélni, hogy ne haljon meg, szeretné, ha ő tanítani meg majd a kisgyerekét csúzlizni - a 4. hónapban van a felesége - de nem tudta elmondani. Ha meg levágott egy pici csíkot a tapaszból, hogy kommunikálni tudjon, akkor ordított a fájdalomtól... Az utolsó napok rettenetesek voltak, hiába a tapasz, ordított, hogy vedd ki, ami fáj... Amikor átmentem segíteni Zs-nak megfordítani, mert csupa felfekvés volt a teste... csont meg bőr. De az is úgy rászáradva. 50 kiló volt, amikor műtötték, azóta meg csak fogyott.
Hallgatott egy darabig.
- Szerintem attól lett beteg, hogy vagy 10 éve csak gyűlölködött már. Gyűlölte a zsidókat, a cigányokat, a buzikat. Ült a tévé előtt, aztán rángatott, hogy nézzem én is, hogy rohadt szemetek, hogy még ilyet, hogy ezektől van minden. Ezzel mérgezte magát.
Ja, konfliktust nem tudott feldolgozni, csak söpörte mindig a szőnyeg alá. Amikor beütött a válság, aztán szarul ment a szekér, kellett valami konkrét ellenség. Hogy ne magát utálja, hanem inkább valaki mást.
Pedig van zsidó is a családban, buzinak meg itt vagyok én. A régi szeretője meg szerintem cigány, szerelmes is volt belé, a fasz se érti ezt.
Nem neheztelek érte, a halál eltöröl mindent -
Amúgy is, szelektív a memóriám, csak a szépek jutottak eszembe napok óta, pedig direkt kutattam az agyamban valami szarabb emlék után.
Magam se tudom, miért hittem, hogy csak mi leszünk, legszűkebb család.
Sokan összegyűltek, tíz - húsz év óta nem látott arcok. Eljöttek a solymász barátai, a madarakkal, gimis ismerősök régről, meg az újabb hóbortja, a jurtázás meg ősmagyarkodás során szerzett ismerősei.
Kört gereblyéztek, fát halmoztak a tűzhöz, a dobosok gyakorolták az együtt dobolást. Már akkor zavart a táltos(?) vagy sámán(?) agymosása, hogy ugyemennyire más ezt a mai szent napon, az év utolsó napján, holnap lesz az újév, a megújulás, ugyemennyireérziktekezt, namondjátokmitéreztek -
Megjelent anyukája is, összetörődötten, öregen, összetöpörödötten, bátyja szinte vitte karjánál emelve. Rossz volt látni, elragadtak az érzelmek, de hamar elterelődött a figyelmem a táltos szertartásán. Szert tartok, ősi szert, aztán jött Árpád vezér, meg Koppány népe, borzalmas volt, ahogy a zavaros gondolataira meg magára terelte a figyelmet. Undorodtam tőle, mint a hitgyülis Németh-től, de azt el tudom kapcsolni, innen meg nem mehetek el. Csupa jobbikos-miépes ősmagyar, történelmieskedő féligazságokkal, hova keveredtem.
Nem tudtam a sógorra gondolni, mert szétzavarta az agyam, nem hagyta abba, csak mondta a magáét, élvezte, hogy szerepet kapott, iszonyat.
Kétszer is befejezte, de harmadszorra is belevágott.
- Ha meghalok, és valaki beszédet mond felettem, visszatérek, és meggyötörlek benneteket - mondtam a fiamnak meg a lányomnak. - Fölöttem senki se mondjon beszédet, aki eljön a temetésemre, hallgasson, és gondoljon magában azt, amit csak akar!
A fa tövéhez tettem a fehér tulipánt. Ezt is akartam eredetileg, de ezt a fiam hozta, mert az üzletben csak rózsát kaptam, azt meg a feleségem lakásában felejtettek a nagy beszélgetésben.
Kerültem a sámánt, végre lehetett gondolkodni.
Direkt gyalog jöttem be a rétről, többen is be akartak pedig hozni. Gondolkodnom kellett, meg emlékezni.
Megtanulni, hogy innentől nincs.
Béke veled
Béke poraidra
Emlékké váltál
Érdekesek voltak az útmenti fák
mintha túlvilági díszlet lenne
pedig csak az újraéledés meg az elmúlás
Egy bolond galamb 3 kört is megtett felettünk
ha tudta volna, hogy lentről 3 sólyom meg egy héja figyeli
most jutott eszembe, pedig még kint a réten, a búcsúztatáson láttam
tán a sógor vicce lehetett
vagykitudja -
2015. március 17., kedd
Bevégeztetett
Déltájt felhívott a lányom. Kinyomtam, mert szemüveg nélkül nem láttam, ki az.
Újra hívott, alig hallottam, mit mond, úgy zokogott.
Meghalt a sógor.
Ma hajnalban.
Mit szenvedett szegény.
9 hónappal fiatalabb, mint én.
9 hónappal fiatalabb volt, mint én.
2 hónapja megműtötték, mert 7 napja nem volt már széklete.
Rettegett a stómától, de lett neki.
De legalább kakálni tudott.
Belenéztek. Daganatok voltak a vastagbélben, a végbélben, a végbélnyíláson, a májon.
Tán a prosztatáján is, mert pisilni nem tudott. Sárga volt, a mája nem működött.
Nem nyúltak semmihez.
Kapott kemót később.
90 kilós volt, a végén talán 30.
Rátapadt a bőr, vért se tudtak venni tőle, csak kétórányi infúziózás után.
Két hónapja a konyhában sem volt kint, csak a tévét nézte. A sógornőm szerint felfogta, amit lát, mert néha reakciókat fedezett fel rajta.
Nem akart látni senkit, nem akart beszélni senkivel.
Beszélni se nagyon tudott, lelassult, alig volt érthető.
Tán a mája miatt, meg a mérgek.
Nem a halál a halál, hanem az odavezető út.
Szaladgálnak bennem az emlékek, 14 éves koromig vissza.
Akkor lettünk elválaszthatatlan barátok.
A sólymok, a sasok meg a héják hoztak össze - őt izgatta, én meg fészket is tudtam.
Csajozni is együtt jártunk. Így lettünk sógorok.
Készültem rá, hogy meg fog halni
nem ért váratlanul
tudtam, hogy bármely pillanatban
de váratlanul ért
hogy itt a pont
nincs tovább
lezáródott ez a szakasz
nem bővül más élménnyel már
elment
meghalt
vége
megváltó halál
a szenvedése fájt
meg a sógornőm szenvedése is
fizetés nélküli szabadságon volt hónapok óta
hogy elláthassa
mosta a napi 20 szennyezett gatyát
azt mondta, hogy a stóma egy horror
ránézett a vécén, hogy nem aludt-e el
órákat ült, de nem jött a pisi
nem akart rá gondolni, hogy meddig tart
nem akarta tudni, hol a vége
szenvedett ő is,
csak neki máshol fájt
veszni látni a múltat
veszni látni a párját
veszni látni az emberi lényt
tudni
hogy nincs
remény
nem köszönök még el
majd a temetésen
ehhez ne írjon senki semmit
nem akarom
Újra hívott, alig hallottam, mit mond, úgy zokogott.
Meghalt a sógor.
Ma hajnalban.
Mit szenvedett szegény.
9 hónappal fiatalabb, mint én.
9 hónappal fiatalabb volt, mint én.
2 hónapja megműtötték, mert 7 napja nem volt már széklete.
Rettegett a stómától, de lett neki.
De legalább kakálni tudott.
Belenéztek. Daganatok voltak a vastagbélben, a végbélben, a végbélnyíláson, a májon.
Tán a prosztatáján is, mert pisilni nem tudott. Sárga volt, a mája nem működött.
Nem nyúltak semmihez.
Kapott kemót később.
90 kilós volt, a végén talán 30.
Rátapadt a bőr, vért se tudtak venni tőle, csak kétórányi infúziózás után.
Két hónapja a konyhában sem volt kint, csak a tévét nézte. A sógornőm szerint felfogta, amit lát, mert néha reakciókat fedezett fel rajta.
Nem akart látni senkit, nem akart beszélni senkivel.
Beszélni se nagyon tudott, lelassult, alig volt érthető.
Tán a mája miatt, meg a mérgek.
Nem a halál a halál, hanem az odavezető út.
Szaladgálnak bennem az emlékek, 14 éves koromig vissza.
Akkor lettünk elválaszthatatlan barátok.
A sólymok, a sasok meg a héják hoztak össze - őt izgatta, én meg fészket is tudtam.
Csajozni is együtt jártunk. Így lettünk sógorok.
Készültem rá, hogy meg fog halni
nem ért váratlanul
tudtam, hogy bármely pillanatban
de váratlanul ért
hogy itt a pont
nincs tovább
lezáródott ez a szakasz
nem bővül más élménnyel már
elment
meghalt
vége
megváltó halál
a szenvedése fájt
meg a sógornőm szenvedése is
fizetés nélküli szabadságon volt hónapok óta
hogy elláthassa
mosta a napi 20 szennyezett gatyát
azt mondta, hogy a stóma egy horror
ránézett a vécén, hogy nem aludt-e el
órákat ült, de nem jött a pisi
nem akart rá gondolni, hogy meddig tart
nem akarta tudni, hol a vége
szenvedett ő is,
csak neki máshol fájt
veszni látni a múltat
veszni látni a párját
veszni látni az emberi lényt
tudni
hogy nincs
remény
nem köszönök még el
majd a temetésen
ehhez ne írjon senki semmit
nem akarom
2015. január 26., hétfő
Pál napja
Aszongyák, ha Pál napja gyün köddee, embär, állat hull döggee.
Nem volt köd szerencsére, havazott.
Akkor vettem észre, amikor ajtót nyitottam F-nak (visszatérő szerető). Sok időt kihagytunk a nyavalyám miatt, féltem is, hogy ártani fog. Nagyon be volt indulva, mondtam, hogy óvatos legyen, később meg, hogy ne nyomja beljebb, fáj, de se látott - se hallott, rémületemben még az erekcióm is oda. Elképzeltem, hogy csupa vér lesz a lepedő, kész égés, csikorgattam a fogam, beletörődtem, hogy tövig veri. De nem lett semmi gáz, heuréka, kibírtam, állta a seggem.
Végre. Örültem, mint aki megkapta az érettségi bizonyítványt.
Anyámos napot terveztem, a buszig még maradt is pakolászni időm.
Ronda locs-pocs volt kint, Pestnek nincs érzéke a télhez, a tetőkön is alig látszott a hajnali hó.
A várost elhagyva már kifehéredett a táj. Szokatlan volt, és szép, nem untam el hazáig nézni.
Praktikus okokból a bátyámhoz mentem előbb: ő szokta rendezni a fizetni valókat az otthonban, aztán bedobjuk a ránk eső részt.
Nem várhatok a pénzzel: nyugdíjas már, a felesége is alig keres a napi 8 óra melóval, egyedül többet kapok, mint ők ketten.
Gondterhelt volt: járt bent anyámnál. Magába volt zuhanva, nem kommunikált velük, csak ült a széken, se evett, se ivott, még csak nem is hablatyolt. Ki akarták csalni a télikertbe, de nem mozdult.
- Mi van, ha mäg fog halni a mutär? - kérdezte, nem is tőlem, csak úgy magától. - Az otthonban nem hagyják, csak 2 óra hosszáig, ha mäghalt, eevitetik, rögtön intézni köll a temetést. Féére kő raknunk havonta ägy tizest, mer nekäm sämmi spóró't nincs, gondolom, nekäd sä... ägy temetés mäg akár hatszázezer is lähet. Nemtom, ha hamvasztva van a mutär, akkó mennyi,de akkó sincsen ingyen.
- Főszámónak olyan árakat, hogy az embär haja égnek áll - kontrázott bele a sógornőm. - Ha harangoztatni akarunk, akkó a papnak ki kő füzetni az eemaradt templombért, mer' csak akkó harangoztat. A Zsigáéktú is eekért 30 ezret, plusz még a temetést, hogy prédiká't.
- Miért? Mi harangoztatni akarunk? - kérdeztem bele, de rögtön lehurrogott a bátyám.
- Nem temethessük el, mind a kutyát... mit szónának a népek? A mutär má' csak mägérdemöl ennyit.
Anyám egy székbe roskadva találtam. Nem jó szó, hogy szundikált, olyan, mintha meg lenne időszakosan halva. Megérintettem a vállát, köszöntem, de csak nézett rám révülten. - Jó rägge't - mondta, és összefüggéstelenül mindenfélét beszélt.
Hogy összetöpörödött... hétről - hétre kisebb.
Nem sütöttem most, illetve, amit sütöttem 2 napja, túl kemény lett mára, így csak boltit vittem. Piskótatallér, szereti, kis lekvár és csoki a tetején, jó puha, el tudja rágni.
Most nem rágta, hanem tördelgette. Csokidarabok, és morzsák lettek mindenfelé, maszatos kezét néha megtöröltem. Talán a másodikat majszolgatta, amikor észrevettem: nincs bent a foga. Kérdeztem: hova lett? Nem értette a kérdést, de válaszolt, illetve válasz gyanánt hablatyolt valamit.
Vittem neki egy kis plüss schnauzert. Nagyon örült neki, csókolgatta - dédelgette. - Mi lesz a neve? - kérdeztem. Fura volt, amikor kimondta apám nevét. Nem is azon lepődtem meg, hogy egy plüsskutyának szánja, hanem hogy eszébe jut még ez a két szó.
Messziről nézve úgy tűnt: beszélgetünk. Gesztikulált, mondta folyamatosan, de a mondatokban nem volt se alany, se állítmány, se realitás, se összefüggés.
A kutyára és a süteményre odasomfordált pár öregasszony. Az egyik könnyek nélkül bőgött, "mindent megtettem érte" - ismételgette, de a másik kommunikált.
- Van magának felesége? - Van. - Gratulálok! Gyerek is van? - Unoka is. - Hát, igazán gratulálok. Hol lakik? - Pesten. - Melyik részén? - A közepén. - Az nagyon szép hely, gratulálok! Én a 17-ben laktam. Van felesége? Fia? Lánya? Gratulálok. Akkor nem is vesz el engem feleségül? - Nem, mert van már feleség.
- Kár.Szexeltünk volna. Maga merre lakik? Én Lőrincen. Özvegyen, mert meghalt az uram. Parkettás volt, kimarta a torkát a gőz. Már nem lehetett segíteni rajta. Kijártam a nagybanira, vettem zöldséget, azt árultam. Magának van felesége?
Anyám felkelt. - Pisilnem kő. Örültem, hogy észrevette. Sokáig nem jött vissza, túl sokáig, az alkalmi kérőm meg elöntött a visszatérő kérdéseivel. Egyszer csak észrevettem, hogy anyám a mellettünk lévő társalgóból jön ki. - Eltévedt? Jöjjön, üljön le! - Jó, jó - intett, aztán megfordult, és visszament. A társalgóban egy széken kucorgott, felvette az alvó-félhalott tartást. Zavartam, nem tudta, ki ez a tolakodó idegen.
A lányoméknál a sógornőmbe botlottam. A sógort múlt pénteken operálták, nem volt széklete már 7 napja. Bevitte a fia vizsgálatra, de onnan rögtön a műtőbe tolták. - Hogy van - kérdeztem, de hát hogy lenne...
- Kivezették neki a végbelét a hasra, ide - mutatta. - Megkönnyebbült, az orvos meg is dicsérte, mert 2 múlva megindult a széklete. De olyan lassú a bélmozgása, hogy amit megevett, 5 nap múlva jött csak ki. Nem csináltak semmit. Gyógyszert se adtak neki, csak fájdalomcsillapítót. Azt mondták, hogy a vastagbele meg a végbele tele van daganatokkal, meg a máján is annyi, szóródva mindenhol, hogy nem is működik a neki. Be van sárgulva tisztára. 55 kiló volt, amikor bevittük (régen 95), most meg 53. Szerintem ennyi széklet jött ki belőle. Nem műtik, nem sugarazzák, ki se bírná, úgy le van gyengülve. A kemót meg a mája miatt nem bírná. Nem tudom, mennyi ideje van, mondtam a doktornak, tudni sem akarom, nem akarom várni a halálát. Ne menj be hozzá, senkit se akar. Beszélgetni se akar senkivel, azt mondja, ő jól elvan ezzel a csönddel. Én se beszélgetek vele, csak bemegyek, odaülök, és fogom a kezét. Vagy igazítok valamit.
Az unokák aludtak, későn kezdték a hó miatt a délutáni alvást. Már a buszhoz készülődtem, amikor berobbantak a nappaliba. Gyurmát kellett nyújtani, elkísérni 5 lépésre, mert ott van valami, aztán sétálni, játékpalacsintát csinálni, most építsünk, nem is tudom, hogy lehet energiával bírni ezt az életszakaszt.
Itthon végre időm lett, hogy befejezzem a reggeli kapkodva-kimosva vécézést. Amikor kész lettem, megdöbbentem: egy hosszú, normális vastagságú meg állagú gyurma kanyargott a vécécsészében. Tavaly június óta az első! Legszívesebben lefényképeztem volna, és szétküldöm mindenkinek: lám, már tök rendeset szarok! - de lemerült az elem a fényképezőgépben. Így csak magamban örültem. Sokáig néztem, sajnáltam lehúzni.
Megdolgoztam érte.
Bizakodó vagyok.
Nem volt köd szerencsére, havazott.
Akkor vettem észre, amikor ajtót nyitottam F-nak (visszatérő szerető). Sok időt kihagytunk a nyavalyám miatt, féltem is, hogy ártani fog. Nagyon be volt indulva, mondtam, hogy óvatos legyen, később meg, hogy ne nyomja beljebb, fáj, de se látott - se hallott, rémületemben még az erekcióm is oda. Elképzeltem, hogy csupa vér lesz a lepedő, kész égés, csikorgattam a fogam, beletörődtem, hogy tövig veri. De nem lett semmi gáz, heuréka, kibírtam, állta a seggem.
Végre. Örültem, mint aki megkapta az érettségi bizonyítványt.
Anyámos napot terveztem, a buszig még maradt is pakolászni időm.
Ronda locs-pocs volt kint, Pestnek nincs érzéke a télhez, a tetőkön is alig látszott a hajnali hó.
A várost elhagyva már kifehéredett a táj. Szokatlan volt, és szép, nem untam el hazáig nézni.
Praktikus okokból a bátyámhoz mentem előbb: ő szokta rendezni a fizetni valókat az otthonban, aztán bedobjuk a ránk eső részt.
Nem várhatok a pénzzel: nyugdíjas már, a felesége is alig keres a napi 8 óra melóval, egyedül többet kapok, mint ők ketten.
Gondterhelt volt: járt bent anyámnál. Magába volt zuhanva, nem kommunikált velük, csak ült a széken, se evett, se ivott, még csak nem is hablatyolt. Ki akarták csalni a télikertbe, de nem mozdult.
- Mi van, ha mäg fog halni a mutär? - kérdezte, nem is tőlem, csak úgy magától. - Az otthonban nem hagyják, csak 2 óra hosszáig, ha mäghalt, eevitetik, rögtön intézni köll a temetést. Féére kő raknunk havonta ägy tizest, mer nekäm sämmi spóró't nincs, gondolom, nekäd sä... ägy temetés mäg akár hatszázezer is lähet. Nemtom, ha hamvasztva van a mutär, akkó mennyi,de akkó sincsen ingyen.
- Főszámónak olyan árakat, hogy az embär haja égnek áll - kontrázott bele a sógornőm. - Ha harangoztatni akarunk, akkó a papnak ki kő füzetni az eemaradt templombért, mer' csak akkó harangoztat. A Zsigáéktú is eekért 30 ezret, plusz még a temetést, hogy prédiká't.
- Miért? Mi harangoztatni akarunk? - kérdeztem bele, de rögtön lehurrogott a bátyám.
- Nem temethessük el, mind a kutyát... mit szónának a népek? A mutär má' csak mägérdemöl ennyit.
Anyám egy székbe roskadva találtam. Nem jó szó, hogy szundikált, olyan, mintha meg lenne időszakosan halva. Megérintettem a vállát, köszöntem, de csak nézett rám révülten. - Jó rägge't - mondta, és összefüggéstelenül mindenfélét beszélt.
Hogy összetöpörödött... hétről - hétre kisebb.
Nem sütöttem most, illetve, amit sütöttem 2 napja, túl kemény lett mára, így csak boltit vittem. Piskótatallér, szereti, kis lekvár és csoki a tetején, jó puha, el tudja rágni.
Most nem rágta, hanem tördelgette. Csokidarabok, és morzsák lettek mindenfelé, maszatos kezét néha megtöröltem. Talán a másodikat majszolgatta, amikor észrevettem: nincs bent a foga. Kérdeztem: hova lett? Nem értette a kérdést, de válaszolt, illetve válasz gyanánt hablatyolt valamit.
Vittem neki egy kis plüss schnauzert. Nagyon örült neki, csókolgatta - dédelgette. - Mi lesz a neve? - kérdeztem. Fura volt, amikor kimondta apám nevét. Nem is azon lepődtem meg, hogy egy plüsskutyának szánja, hanem hogy eszébe jut még ez a két szó.
Messziről nézve úgy tűnt: beszélgetünk. Gesztikulált, mondta folyamatosan, de a mondatokban nem volt se alany, se állítmány, se realitás, se összefüggés.
A kutyára és a süteményre odasomfordált pár öregasszony. Az egyik könnyek nélkül bőgött, "mindent megtettem érte" - ismételgette, de a másik kommunikált.
- Van magának felesége? - Van. - Gratulálok! Gyerek is van? - Unoka is. - Hát, igazán gratulálok. Hol lakik? - Pesten. - Melyik részén? - A közepén. - Az nagyon szép hely, gratulálok! Én a 17-ben laktam. Van felesége? Fia? Lánya? Gratulálok. Akkor nem is vesz el engem feleségül? - Nem, mert van már feleség.
- Kár.Szexeltünk volna. Maga merre lakik? Én Lőrincen. Özvegyen, mert meghalt az uram. Parkettás volt, kimarta a torkát a gőz. Már nem lehetett segíteni rajta. Kijártam a nagybanira, vettem zöldséget, azt árultam. Magának van felesége?
Anyám felkelt. - Pisilnem kő. Örültem, hogy észrevette. Sokáig nem jött vissza, túl sokáig, az alkalmi kérőm meg elöntött a visszatérő kérdéseivel. Egyszer csak észrevettem, hogy anyám a mellettünk lévő társalgóból jön ki. - Eltévedt? Jöjjön, üljön le! - Jó, jó - intett, aztán megfordult, és visszament. A társalgóban egy széken kucorgott, felvette az alvó-félhalott tartást. Zavartam, nem tudta, ki ez a tolakodó idegen.
A lányoméknál a sógornőmbe botlottam. A sógort múlt pénteken operálták, nem volt széklete már 7 napja. Bevitte a fia vizsgálatra, de onnan rögtön a műtőbe tolták. - Hogy van - kérdeztem, de hát hogy lenne...
- Kivezették neki a végbelét a hasra, ide - mutatta. - Megkönnyebbült, az orvos meg is dicsérte, mert 2 múlva megindult a széklete. De olyan lassú a bélmozgása, hogy amit megevett, 5 nap múlva jött csak ki. Nem csináltak semmit. Gyógyszert se adtak neki, csak fájdalomcsillapítót. Azt mondták, hogy a vastagbele meg a végbele tele van daganatokkal, meg a máján is annyi, szóródva mindenhol, hogy nem is működik a neki. Be van sárgulva tisztára. 55 kiló volt, amikor bevittük (régen 95), most meg 53. Szerintem ennyi széklet jött ki belőle. Nem műtik, nem sugarazzák, ki se bírná, úgy le van gyengülve. A kemót meg a mája miatt nem bírná. Nem tudom, mennyi ideje van, mondtam a doktornak, tudni sem akarom, nem akarom várni a halálát. Ne menj be hozzá, senkit se akar. Beszélgetni se akar senkivel, azt mondja, ő jól elvan ezzel a csönddel. Én se beszélgetek vele, csak bemegyek, odaülök, és fogom a kezét. Vagy igazítok valamit.
Az unokák aludtak, későn kezdték a hó miatt a délutáni alvást. Már a buszhoz készülődtem, amikor berobbantak a nappaliba. Gyurmát kellett nyújtani, elkísérni 5 lépésre, mert ott van valami, aztán sétálni, játékpalacsintát csinálni, most építsünk, nem is tudom, hogy lehet energiával bírni ezt az életszakaszt.
Itthon végre időm lett, hogy befejezzem a reggeli kapkodva-kimosva vécézést. Amikor kész lettem, megdöbbentem: egy hosszú, normális vastagságú meg állagú gyurma kanyargott a vécécsészében. Tavaly június óta az első! Legszívesebben lefényképeztem volna, és szétküldöm mindenkinek: lám, már tök rendeset szarok! - de lemerült az elem a fényképezőgépben. Így csak magamban örültem. Sokáig néztem, sajnáltam lehúzni.
Megdolgoztam érte.
Bizakodó vagyok.
2015. január 2., péntek
Kieg.
Szóval, egy kis kiegészítés a tegnapihoz: Monteverdi csak a nászig követte Néró és Poppea sztoriját.
Ugye, mint írtam: a rossz elnyerte méltó jutalmát. Hogy mennyire érte meg, a fene se tudja: rossz szellemei voltak egymásnak, az tuti. Poppea még rávette Nérót, hogy tetesse el láb alól az anyóst - biztos kinyírtak másokat is, de hát nem győz mindent a történelmi memória. Nem szépen halt meg Poppea: Néró hasba rúgta viselős állapotában, s ez végzetes volt neki.
Pedig Néró tutira odalehetett érte: utólag feleségül vett egy herélt pasast, Sporus nevűt, mert hasonlított Poppeára. Így is szólította társaságban. Erről az a hülye pasas jutott eszembe, aki kúrás közben, a csúcshoz közel azt ordította: "adj nekem női nevet, na milyen nevet adsz nekem?" A faszom is lelankadt tőle. Egy darabig maradt még némi lelkesedés, újrakezdtem, de állandóan lelankasztott a baromságával, hiába szóltam rá: csönd, baszok!
Megértem hát némileg Nérót, amiért ölt.
Elmegyek azért tüntetni ma. Kell a friss levegő is, aztán köpködhetek a hatalom nászán, na meg látok népeket is. Azt persze nem szeretném, ha eltaposnának a tömegben, nekem AIDS-ben kéne meghalni.
Nehezen bírok már magammal.
Szinte már teljesen rendbejött a seggem. Nincs váladékozás, bármikor finghatok, napi egy szkulától nem is kívánok többet. Igaz, eddig se kívántam, a muszáj vitt rá, de úgy tűnik, vége. Kedvem jó, izgága lettem megint. Kezdek hasonlítani magamra. Nagyon untam már ezt a házi-nemzeti gyászt. Hogy véreznék-e egy behatolástól - az még kérdés... de majd csak megválaszolódik az is.
Ugye, mint írtam: a rossz elnyerte méltó jutalmát. Hogy mennyire érte meg, a fene se tudja: rossz szellemei voltak egymásnak, az tuti. Poppea még rávette Nérót, hogy tetesse el láb alól az anyóst - biztos kinyírtak másokat is, de hát nem győz mindent a történelmi memória. Nem szépen halt meg Poppea: Néró hasba rúgta viselős állapotában, s ez végzetes volt neki.
Pedig Néró tutira odalehetett érte: utólag feleségül vett egy herélt pasast, Sporus nevűt, mert hasonlított Poppeára. Így is szólította társaságban. Erről az a hülye pasas jutott eszembe, aki kúrás közben, a csúcshoz közel azt ordította: "adj nekem női nevet, na milyen nevet adsz nekem?" A faszom is lelankadt tőle. Egy darabig maradt még némi lelkesedés, újrakezdtem, de állandóan lelankasztott a baromságával, hiába szóltam rá: csönd, baszok!
Megértem hát némileg Nérót, amiért ölt.
Elmegyek azért tüntetni ma. Kell a friss levegő is, aztán köpködhetek a hatalom nászán, na meg látok népeket is. Azt persze nem szeretném, ha eltaposnának a tömegben, nekem AIDS-ben kéne meghalni.
Nehezen bírok már magammal.
Szinte már teljesen rendbejött a seggem. Nincs váladékozás, bármikor finghatok, napi egy szkulától nem is kívánok többet. Igaz, eddig se kívántam, a muszáj vitt rá, de úgy tűnik, vége. Kedvem jó, izgága lettem megint. Kezdek hasonlítani magamra. Nagyon untam már ezt a házi-nemzeti gyászt. Hogy véreznék-e egy behatolástól - az még kérdés... de majd csak megválaszolódik az is.
2015. január 1., csütörtök
Új év
Tök jó volt itthon. Még sohasem töltöttem a szilvesztert egyedül. Utálom, hogy gombnyomásra vidámnak kell lenni, mert ez a nap erre van szánva... inkább akkor vagyok jókedvű, ha úgy hozza a lépés.
Tévéztem, neteztem, meghallgattam a nyitott ablakból az éjféli durrogatásokat. Baszott hideg húzott be, becsuktam hát az ablakot. Élveztem az azonnali meleget, és jó volt tudni, hogy nem kell takarítani senki után.
Ma filmes napot tartottam.
A Mezzón Monteverdi Poppea megkoronázását adták. Szeretem, hallottam már vagy százszor. Gyönyörű a zene, a történet meg több, mint érdekes.
Néró Poppeánál tölti az idejét, aki megbabonázta, mert gátlástalan, törekvő és gyönyörű. Poppea férje (Otho) a legrosszabbkor állít be, kénytelen tudomásul venni, hogy itt kuss van neki. Drusilla szerelmes Othoba (ezidáig reménytelenül), Octavia, Néró felesége bosszút forral. Igyekszik rávenni Senecát, hogy álljon mellé, de Senecának megparancsolja Néró (Poppea nyomására), hogy öngyilkolja meg magát. Seneca ezt meg is teszi (gyönyörű rész), Octavia pedig ráveszi Othot, hogy ölje meg Nérót. Drusilla aggódik, Othora adja ruháit, hogy álruhában be tudjon jutni saját házába. A gyilkossági szándék lelepleződik, Drusilla szörnyű gyanúba kerül öltözete miatt, de magára vállalja a bűntényt, hogy Othot mentse. Persze ez is kiderül, Nérót meghatja az önfeláldozás, és Drusillát Ohostul száműzi a faszba, és a jó indokot kihasználva megszabadul a megunt Octáviától is, száműzve őt. Megint egy gyönyörű ária: adios Roma, adios patria... Néró és Poppea egybekel.
Fura. Nem is tudok hasonló műről: az összes rossz elnyeri méltó jutalmát, a jók (Seneca, Otho, Drusilla, Octavia) pedig ráfaragnak baszottul.
Tudom, ilyen az élet, így szokott lenni, de a sztorikból sosem ez jön át.
Mindez újév napján... jó lesz nyitvatartani a szemem, ki tudja, mi jön idén rám.
Megnéztem még egy örökbecsűt: valami Hotel cumdump volt a címe. Hatan élveztek egy pasasba, aki feküdt rezdüléstelen, még a tájolásán sem változtatott. A negyedik fickó csalódás volt: az élvezés pillanatában kirántotta a farkát, és spriccelt mindenfelé, ahova tök fölösleges, ahelyett, hogy szépen belenyomta volna ő is. Ilyenkor mindig a Brian élete filmből beugrik az a jelenet, amikor Brian a keresztfán várja megmentőit, és felbukkan a Palesztina Népe Nemzeti Front Öngyilkos különítménye. Basznak megmenteni Briant, helyette tök potyára halomra öldösi mind magát.
Igaz, az ötödik pasas már így is hangosan cuppogott a teletöltött seggben, de hasznos volt, és tanulságos, mert a sorsdöntő mondatokat angolul feliratozták:
- I'am gonna cum!
- Fill me up, dude!
Talán így megtanulok egyszer angolul... ezekben a mondatokban érdekelt vagyok.
Test, és lélek megvolt, alhatok.
Tévéztem, neteztem, meghallgattam a nyitott ablakból az éjféli durrogatásokat. Baszott hideg húzott be, becsuktam hát az ablakot. Élveztem az azonnali meleget, és jó volt tudni, hogy nem kell takarítani senki után.
Ma filmes napot tartottam.
A Mezzón Monteverdi Poppea megkoronázását adták. Szeretem, hallottam már vagy százszor. Gyönyörű a zene, a történet meg több, mint érdekes.
Néró Poppeánál tölti az idejét, aki megbabonázta, mert gátlástalan, törekvő és gyönyörű. Poppea férje (Otho) a legrosszabbkor állít be, kénytelen tudomásul venni, hogy itt kuss van neki. Drusilla szerelmes Othoba (ezidáig reménytelenül), Octavia, Néró felesége bosszút forral. Igyekszik rávenni Senecát, hogy álljon mellé, de Senecának megparancsolja Néró (Poppea nyomására), hogy öngyilkolja meg magát. Seneca ezt meg is teszi (gyönyörű rész), Octavia pedig ráveszi Othot, hogy ölje meg Nérót. Drusilla aggódik, Othora adja ruháit, hogy álruhában be tudjon jutni saját házába. A gyilkossági szándék lelepleződik, Drusilla szörnyű gyanúba kerül öltözete miatt, de magára vállalja a bűntényt, hogy Othot mentse. Persze ez is kiderül, Nérót meghatja az önfeláldozás, és Drusillát Ohostul száműzi a faszba, és a jó indokot kihasználva megszabadul a megunt Octáviától is, száműzve őt. Megint egy gyönyörű ária: adios Roma, adios patria... Néró és Poppea egybekel.
Fura. Nem is tudok hasonló műről: az összes rossz elnyeri méltó jutalmát, a jók (Seneca, Otho, Drusilla, Octavia) pedig ráfaragnak baszottul.
Tudom, ilyen az élet, így szokott lenni, de a sztorikból sosem ez jön át.
Mindez újév napján... jó lesz nyitvatartani a szemem, ki tudja, mi jön idén rám.
Megnéztem még egy örökbecsűt: valami Hotel cumdump volt a címe. Hatan élveztek egy pasasba, aki feküdt rezdüléstelen, még a tájolásán sem változtatott. A negyedik fickó csalódás volt: az élvezés pillanatában kirántotta a farkát, és spriccelt mindenfelé, ahova tök fölösleges, ahelyett, hogy szépen belenyomta volna ő is. Ilyenkor mindig a Brian élete filmből beugrik az a jelenet, amikor Brian a keresztfán várja megmentőit, és felbukkan a Palesztina Népe Nemzeti Front Öngyilkos különítménye. Basznak megmenteni Briant, helyette tök potyára halomra öldösi mind magát.
Igaz, az ötödik pasas már így is hangosan cuppogott a teletöltött seggben, de hasznos volt, és tanulságos, mert a sorsdöntő mondatokat angolul feliratozták:
- I'am gonna cum!
- Fill me up, dude!
Talán így megtanulok egyszer angolul... ezekben a mondatokban érdekelt vagyok.
Test, és lélek megvolt, alhatok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)