2015. május 21., csütörtök

Sas és Keselyű

Elsőnek érkeztem a temetőbe.
Furán éreztem magam, mert van ugyan temetéses tapasztalatom már valamennyi, de azoknál elvegyülhettem a második sorban, mindig akadt, aki a legtöbbet vesztő jogán magán viselte a fő gyászt.
A vállalkozó emberei szöszöltek még: tanácstalankodtak, hova rakják a koszorúkat a döglesztő melegben. Új volt a helyszín, itt még nem rendeztek temetést. Megtudtam, a vadiúj ravatalozóban anyámé az első temetés.
Egy emelvényre helyezték anyám urnáját. Virágok körben, biztos lenne, aki azt mondaná: szép, anyámnak is tetszene, ha látná. Szerette kritikával illetni az ilyen ceremóniákat, ez néphagyomány volt, az összes vele egykorú asszony ezt tette. Hogy beszélt a pap, ki hogyan sírt, mennyi koszorú jött össze, ki milyent hozott.

Csak tébláboltam egyedül a ravatalozóban. Megsimogattam az urnát, mintha anyám keze vagy arca lenne, és visszapislogtam a könnyeim. Ne lássa senki, nem a cirkusznak szól, magánügyem, mi van belül.
Meleg volt piszokul, ragadt rám a zakó. A ravatalozó nyitott oldalán perzselt be a nap. Adtak a dizájnnak, de a tervező nem lehetett gyakorlati ember: nyugat felé nyitott, arról mindig süvít a szél, be fog hordani majd homokot - havat, napos időben meg déltől agyonsüt mindenkit a Nap.

Megérkezett bátyám is végre a sógornőmmel. Csütörtök óta egyhúzomban intézkedett - számolt - csekkezett - számlákat pakolt. Ugyanazzal az intézkedős lendülettel a markomba nyomott egy borítékot:
- Többet adtál, ennyi visszajár, mer utánaszámóótam, a mútkori pézädbül is maratt, több länne ugyan 40 Ft-taa, de nem baszkóttam az apróvaa. Tädd ee most, nä csúfoskoggyunk itt a népek előtt a borítékkaa. Beletättem 3 képet is a mutärrúú, lägyän nekäd is belülle.
A sógornőm, egy keretes képet rakott ki, rajta anyám, tán 10 évvel ezelőttről. Rögtön emlékek kavarodtak fel, mert nem a mostani, 30-40 kilós anyám volt a képen, hanem amikor még kövér volt, eszes volt, önálló meg életvidám.
Eltűnődtem, hogy ez az idealizálás mennyire súrolja a történelemhamisítást, de lapoztam. Van nekem jobb képem is anyámról. Tán fél éve készült, a mostani, lepusztult állapotban, de felvillan rajta a kópéság, a humor, a gunyoros mosoly. Hozzátartozik anyámhoz ez az utolsó 6 év is, megszenvedett érte.

2. bátyám is befutott a feleségével (dölyfös úri kurva, mondaná anyám).
- Beszéltem egy ismerősömmel, máris meghirdetjük a házat - rohant le - mivégre tartanánk? Aszt sämmi parasztérzelgősség, hogy még ki sä hűűt...
Szerencsémre otthagyott. Eszembe jutott anyám átka, amikor az otthonba vittük: "rúgd picsán, vágd hátba, lükd lä a taraszrúú!"
Vannak persze neki is érzelmei, de annyit játszotta már az agyát, hogy a tököm se érdekli.

Eljött apám testvére is. 93 éves, bringával jár, csoda, hogy eltalálja, merre visz az út, mert akkora virágcsokrokat hord ki a temetőbe a biciklikormányra akasztva, hogy attól semmit se lát.
- Melyik fülire hall jobban? - tagolta feltűnő mimikával 2-es bátyám.
- Äggyikre sä fijam! Ta melyiknek a gyeräke vagy?
Bátyám végigmutogatott mindenkit nagybátyámnak, de az semmit se értett az egészből, hiába lapátolta tenyerét a füle mellé. - Jó van, akkóó űjön lä! - tolt egy széket alá - innét mindänt lát!
Legyintett egyet: - Micsináájak vele? Nem hall sammit sä az öreg.

Sokan összejöttünk.
Míg szemléltem az összejötteket, elkezdte a papnő a szertartást. Nagyon személytelen volt, bárkit eltemetett volna így, hiába lakott anyám 200 m-re tőle, idegen volt neki. Saccra 50 éve nem járt a templomban, leszámítva apám, két nagyanyám és a bátyám temetésének intézését. Vártam is, mikor jön majd az evangélikus paptól megszokott formula, hogy "nem koptatta a templompadot", de szerencsére kimaradt. Ez a nő puritán, erkölcsi kőszikla, igazi fapina. Kell is egy ilyen pap az előző nőcsábász után.
A szertartás semleges volt és unalmas. Valahogy igaztalan is: a beszédben anyám összérdeme kimerült abban, hogy lánykori neve volt, szült négyszer, ja meg férjhez ment előtte.
Egy szó se arról, hogy eldobta apja-anyja, átment rajta a háború, a Rákosi-rendszer Ratkó-korszakostul, meg az 56, etetett bennünket a semmiből, mosott ránk mosógép nélkül, főzött ránk gáz nélkül, sose volt pénze, sose volt szabadsága... Taníttatott, amikor még nem volt divat a tanulás.
Egy presbiternő segített a papasszonynak az egyházi énekekben, de vagy egyikük se tudott énekelni, vagy csak kettesben nem ment nekik, de olyan volt, mint egy borzalmas zenei paródia.
A bátyám ötlete volt ez az egyházi temetés, a fasz se érti, miért. Apám anyja volt a felmenőim közt az egyetlen templomjáró, más senki.

Igyekeztem másra figyelni, zavart a beszéd.

Beugrott a különös álmom, a belőle áradó örök béke és harmónia, talán anyám utolsó üzenete lehetett nekem. A Sast is megértettem benne, meg a Keselyűt is, meg a Kenyereket - Zsömléket is.

Talán 200 méter sincs a ravatalozótól apám sírja, oda vittük anyám urnáját. Tudtam, ott fog letelni kötelezettségem, hogy gondozzuk és tisztességgel eltemessük őt.
Előzőleg leemelték az egyik sírlapot apám sírjáról, kis gödröt ástak belé. Nehéz volt odanézni: illetlennek tűnt, mintha tapintatlanul bámulnánk egy kitakart beteg vagy holttest mezítelen testét.
Oda engedték le anyám urnáját.
2-es bátyám odament, mielőtt elhantolták volna. Azt hittem, rögöt akar bedobni régi szokás szerint,
de
csak
nézett
a
sírba,
mélyen,
talán így köszönt el.
- Isten veled, drága anyukám - gondoltam magamban így, tegezve, pedig magáztam mindig.
Visszalapátolták a homokot
és
a helyére csúsztatták a kőlapot.

Végső nyugalom,
szerbusz fijam
soha már -
A sír s eltűnt a koszorúk alatt.
Csak most vettem észre, hogy végig mellettem állt a lányom és mögöttem a fiam -

Rendes volt a lányom, felajánlotta, hogy hozzá elhívhatjuk a temetés után a legközelebbi rokonokat. Rengeteget sütöttem, kész kunszt volt elszállítani, tetejében tegnap hajnalban még kelt pitét is készítettem, habos-ragacsost. Minden tökéletes lett, mintha anyámnak akartam volna utoljára megmutatni, mit tudok. Felidéztem őt, amikor 2 percenként elcsodálkozott: "ezt is tä sütötted, fijam? Álgya mag az Isten a kezed munkáját!" Evett csak, aztán megdicsért ismét, mert elfelejtette, hogy előtte már hálálkodott.
- Én ilyeneket nem is tudok!- mondta lelkendezve sógornőm. Mennyi ideig sütöttél? Ez rengeteg!
- Egy napig. Olcsóbb volt, mint egy jó pszichiáter... - ütöttem el a bókot. Jó érzés volt látni, ahogy ettek, boldog voltam, hogy kisütöttem magamból a bánatot. Maradt még így is elég, de az már hordozható.

Itthon előszedtem a borítékból a képeket. 3 egyforma, adok majd a lányomnak is, meg a fiamnak is 1 - 1 darabot. A borítékban egy hajtogatott papírt is találtam. A számlamásolat volt, úgy látszik, bátyám akkurátusan ebből is másoltatott.
Érdekes.
Elégetni egy embert olcsóbb, mint oda szállítani. Az is érdekes, hogy a hamvakat pont annyiért hozták vissza, mint amennyiért koporsóban a holttestet odaszállították, pedig súlyra-méretre-terebélyre nézve sokkal kisebb. Az a viszkózselyem semmi kis textil, amivel az urnát leengedték a gödörbe, majdnem annyiba került, mint maga az urna. 5 ezerbe került, hogy a gondnok beeresztette a temetési vállalkozót az amúgy is nyitott kapun. 15 ezer a ravatalozó, hogy ott álltunk másfél óráig. 30-valahány ezer, hogy használtuk a temető útját 200 m-en, igaz, oda-vissza. Ja meg parkoltak is a kocsikkal, de nem pisilt senki.
És még a keselyűre mondják, hogy dögevő.
Igaz, az keselyű, nem az én megjuhászodott Keselyűm.

1 megjegyzés: