2009. december 31., csütörtök

Év végi leltár


Na. Idén volt:
- egy kapuzárási pánik
- egy pozitív HIV teszt
- megszabadultam az undormány 5. osztálytól
- 3 X 3 nap depresszió
- egy rakás pasas az első negyed évben
- egy kisebb rakás a 2. n.évben
- néhány a harmadikban
- elhanyagolható mennyiség a 4. negyedévben
- bezárkózás
- plusz 5 kiló
- egy esküvő lagzival (fiamé)
- új generáció (lányom pocakjában)
- anyám rohamos öregedése
- mélyülő barátságok
- elvesztett barátok(?)
- pár megmentett élet
- pár elvesztett élet
- gazdasági válság begyűrűződött a konyhámba
- új ötletek
- hullámzó energia.
Hát, nem is tudom. Nem egy fényes év. Nem tudom, merjek-e elégedetlen lenni.
Ez 2009. Elfogadom így.

2009. december 29., kedd

Szatyor


Az anyóka a Lehel téri metrómegállónál tűnt fel. Óvatosan oldalazott le a ménkűhosszú lépcsőn - vagy 30 fok, neki egy világ. Egy jegyellenőr hozta mellette a guri-guri szatyrát. Eleve szokatlan volt, hogy valaki kilép a jegyeket-bérleteket dobozból, a mamika meg bármelyik ósdi meséből is kiszállhatott volna seprűnyélen, de nem. Türelmesen várakozott a metróra, és húszszoros gőzzel ugrott neki az ajtók között nyíló résnek, de így is alig tudott beevickélni. Üres volt a kocsi szinte, lehuppant az első szabad helyre. Segíthettem volna neki - ismertem fel, későn. Békén üldögélt, tekingetett hol erre, hol arra, de ha rám nézett, akkor se engem látott, hanem mögöttem messze valakit.
Pont ott szállt le, ahol én. Megfogtam a szatyrát: - Segítek, néni - nyugtattam meg, nehogy tolvajnak véljen. Rám se hederített szinte, csak motyogni kezdett, mintha egy hete már együtt utaznánk.
- Borzasztó ez a nap. Reggel vizet akartam önteni, de föllocsoltak mindent, hát rettentő, hogy így ennivaló nélkül mindent. Ez a mónárgyula is nem tudom, mit akar, ez a magyarok ellensége, mer' én magyar vagyok, ez a szatyor is 9 kiló, benne van minden. Ígérnek az embernek mindenfélét, aztán itt vagyok. Arra megyek, a lépcsőn - nézett ki rám a monológból - jaj, még ott is fölhozza? az Isten áldja meg. Mondom neki, hogy engem ne küldözgessen, a gyógyszer is drága, eddig gyüvök csak, kedves.
Ott hagytam a villamosmegállóban, de aggódtam magára hagyni. Kész csoda, hogy hazatalál. Az is lehet, hogy elfelejtette már, hol lakik, és ott a háza épp, ahol leteszi a szatyrát. Nem értem ezt az élniakarást: láthatóan sokkal rosszabb neki, mint amit valaha is szeretnék magamnak, de teszi egyik napot a másik mögé, mint a lépéseket, a kedve se jó, se rossz, eldiskurál ötven éve meghaltakkal, annyit felejt, hogy minden új tud neki lenni, de ami új, azt is úgy nézi, mintha a szatyrában cipelné már száz éve.
Nem szeretem ezt látni, hogy valaki vegetál a saját romjain. Illetve azt nem szeretem látni, hogy valaki egészből rommá lesz, de el kell fogadnom, ez az élet. Igazságtalan lenne, ha valaki száz évesen frissen és üdén halna meg, oda lenne a logika. El kell veszíteni az őzikejárást, a huncutságot, a szemfogó termetet, a ruganyos erőt, nehézzé kell váljon az élet, hogy utálni tudjuk, hogy unjuk cipelni a terhét, hogy ne hozzon egyik nap se érdekeset.
Rossz látni, rossz tudni, hogy a stabil pontjaim ingatagok.
Egy ismerősöm telefonált ma. Délceg férfi, ereje teljében, fiatal, tán 30 se még. Hallgattam zavaros történetét, próbáltam megérteni, a szavait próbáltam érthetővé illeszteni, de dübörgött az agyamban, hogy úristen, ez megőrült, ez paranoia, hogy mondjam meg, hogy gyere, viszlek egy pszichiáterhez, hátha nem késő, de ez megmondhatatlan, le kell húznom a vécén, elvesztettem valakit, burkolata a megszokott, de meghalt benne az értelem, veszteség, veszteség, veszteség.
Reggel olvastam az egyik mérvadóm blogjában, hogy egy éve nem szed már gyógyszert. 3 évet adott magának.
Nem tudtam, hogy nem akar élni.
Nem gondolkodtam még egy nélküle való világon.

2009. december 27., vasárnap

Otthon jártam


Egyre nehezebb anyámmal. Elfelejt mindent, csak beszél, kár válaszolni, csak terheli, ha figyelnie kell.
A lakást áthatja a macskaszag. Lehet, hogy nem is a macskák szaga, hanem a beáztatott, erjedő macskatápé: vagy öt helyen díszelgett a konyhában egy-egy adag.
- Nincs foguk szegényeknek, muszáj puhára áztatni - magyarázkodik.
A macskák zöme az udvaron szaladt szét jöttömre, de a lakásban is feltűnt pár darab. Egy őszi ellésű a kedvenc székemen haldoklott, a radiátorba bújva. Mellette volt egyetlen macskátlan hely, oda telepedtem. Próbáltam egy darabig nem venni levegőt, de nem sokáig bírtam.
Anyám eltűnt. A süteményt kereste szanaszét a házban, de nem találta. Kétszer is megállt a felszeletelt kenyér mellett: - Na, itt van! - de újra csak a kenyérszeleteket látta. Talán 20 percig is kutakodott, csak távoli mérgelődését hallottam valamelyik szobából.
A gervás kismacska közben hozzám húzódott, elrettenve éreztem, hogy a hátamhoz dörgölőzik. A szék szélére csusszantam, minél messzebb a csipás dögtől.
Anyám jó sokára előkerült egy tálca bejglivel. - A tévére raktam - mérgelődött. - Tegnap se találtam, amikor itt voltak a többiek. Hát, ilyen szégyenben maradtam. Rossz dolog az öregség, fiam. Mindent elfelejtek, aztán meg olyan méreg gyün rám, hogy majd szétvet. A boltba is nehezen jutok el, fölírok mindent, de ha közben hozzám szólnak, elfelejtem, hun tartottam. Oda is csak a biciklibe kapaszkodva jutok el.
- Elhozzam a nagymama botját? Elmentettem, ki ne dobja.
- Nálad van? Hogy én azt mit kerestem... a másik, a kampós is megvan, nézd csak!
Ezt bezzeg megtalálta ripsz-ropsz. Fura volt annyi év után újra látnom - ráadásul anyám fehérre sikálta a hajdan barna botot. Talán csak fél méter lehetett: elveszett a fémvége még nagyanyám idején, és a sok használattól rövidre kopott.
- Jobb a bicikli. Annak legalább a kormányára akaszthatja a szatyrot.
Beszélgettünk még, illetve egyoldalúan anyám mondta a magáét. Elszokott már tőle, hogy visszaválaszoljanak. Kisegítettem néha, ha valamelyik unokának nem ugrott be a neve, aztán vitatkozni kezdett, hogy nem is úgy hívják, máshogy, de jön most nyelvére a neve.
Szidta kicsit Ilonka nénit - 60 éve van már haragban vele - de aztán elvesztette a szálat, hova is akart kilyukadni.
Igazán torokszorító érzés volt. Egy barátom jutott eszembe: alzheimer kóros volt az anyja, a végén már őt se ismerte fel.
Anyámat orvoshoz se tudom vinni. Utoljára 9 éve sikerült, szemüveget írattatni, de annak is vadul ellenállt.
Integetett utánam, míg el nem tűntem a sarkon. Visszafordultam párszor, de nem láttam tisztán.

Jaj, de jó


Véget ért a karácsony, hurrá. Ma már kinyitottak a boltok, kussoltak a hangszórók, nem folyt sehonnan a geil Csendes éj.
Igazából nem is a karácsonnyal van bajom, inkább a hozzá kapcsolódó szokásokkal. Két napig bírtam, hogy ártatlan gyerekmeséket néztem a tévében, de hiába kapcsoltam a Jerry Springerre, egy fia gonosz lelket sem láttam. Voltak pedig, biztosan, csak álruhásan, pedig abban a műsorban azt kedvelem, hogy mindenki őszintén utál mindenkit, azt se tudják, mi fán terem a kedvesség, de ha tudnák, akkor se lennének rendesek senkihez. Egy csomó önző dög, ostoba gonoszság, az emberben legfeljebb a mikrofon iránt támad szimpátia.
Szükségem van valamiért a napi gonoszság-adagra.
Az antihősök századát éljük. Győzikék, kiszeltündék, navracsicsok, morvaykrisztinkák. Napról napra mást se látok: ki kinek hogy tart be, ki nyúl le közpénzeket, ezernyi példát ont a média, hogyan kell nyuvasztani. Nehéz átállni hirtelen arra, hogy szeressünk nyakló nélkül mindenkit, ölelgessünk hajléktalanokat.
Csak úgy dobálóznak a szeretet szóval. Kezdem azt gondolni: szeretet annyit tesz, hogy úgy baszol át valakit, hogy csak másnap vegye észre, vagy sose.
A Jerry Springerben bezzeg illusztrálják is a szeretetet: Tudod Joe - mondja a feleség - az életemnél is jobban szeretlek téged, de tudd meg, hogy lefeküdtem apáddal - anyáddal, a testvéreiddel, meg az összes munkatársaddal, a kutyát se hagytam ki. Ja, és mindezt a te költségeden, mert te mindig sose nem tisztelsz eléggé, te geci alak.
Ahogy a menő amcsi filmekben is van egy jó és sok gonosz, és a könnyebb eligazodás kedvéért a jók fehérben, a gonoszok sötét ruhában vannak, itt se kell sokat gondolkodni: csak irigy, beste, stupid, alávaló népeket engednek műsorba.
Mennyivel egyszerűbb ez, mint az életben. Ott az embernek magának kell a bőre árán szétválogatnia, ki gané, ki nem.
Hétköznap lett újra. Lehet ismét rabolni bankot, leütni postásokat, rúghatunk kutyába, etethetünk fényt a családdal, felmenthetünk gyilkosokat, ha jó ügyvédet találnak. Ha meg mindez nyomasztaná valaki lelkét, lesz bűnbocsánat: a vatikáni karácsonyfát nem dobják ki, nem ám, hanem kegytárgyakat készítenek belőle. A két köbméter fára már 30 köbméter elővételben elkelt, de nem kell aggódni, jó pénzért jut abból minden rászorulónak.

2009. december 25., péntek

2009. december 24., csütörtök

Rituálé


Roppant elégedett voltam magammal. Tegnapra abbahagytam a sütést: 9 félét sütöttem, plusz 6 féle bonbont, vagy mit. Vettem egy köteg fenyőgallyat is 300-ért, elég az nekem fa helyett.
Egyedül a porszívózásra szántam el nehezen magam - gőzöm sincs, miért utálom. Elmúlt dél, mire kiszedtem a főznivalót a hűtőből.
Igazán férfias ételt találtam ki: aprólékból erőlevest - olyan lett, mint a vas, csak az íze más - és sörben sült kacsacombot krumplipürével, párolt káposztával. Fölaprítottam a pár napja sütött gubát is. Már forrázás közben látszott, hogy ez nem mállik úgy szét a tejtől, mint a kifli, de nem kóstoltam bele. Igaz, hogy semmiféle vallás nem köti a kezem, de otthon szokás volt koplalni az esti vacsoráig. "Bő't este" - mondogatta anyám, gondoltam, helyt adok a hagyománynak.
A gallyakból egész meggyőző kompozíció sikerült. Raktam bele almát, narancsot, fokhagymát (űzzünk boszorkát, azé'), kár, hogy egy vacak dió nem akadt a háznál. Lett fényár is: egy rakás gyertyát gyújtottam, csak a lángja melegéért.
Anyám panaszkodott kicsit, a fiam épp csomagbontogatás közben hívtam. Teljes volt a lelki békém, mire vacsorához ültem.
A leves baromi jó lett, pedig csak beledobáltam mindent, saccra. Kicsit tartottam attól, hogy a sok zeller bekanosít - szart se tudnék kezdeni vele most - majd az utolsó csirkeszárny leszopogatásakor villant csak agyamba, hogy ilyenkor nem ezt szokás enni, hanem büdös halat, a nyálkás bőrével, mert valami bigott alak egyszer szokásba hozta. Igaz, hogy ezt a koraközépkori szerzetesek is utálhatták, mert halnak minősítették a kacsát - hisz úszik - valamint a nyulat is, előttem érthetetlen okból.
Én, hülye, ezzel a csirkelevessel eltoltam a népszokást. Még szerencse, hogy nem vagyok katolikus, mert akkor gyónhatnék, térgyepelve csúszkálhatnék bűnbocsánatért, mondhatnám, hogy mea culpa, mea maxima kulpa, verhetném a mellyem ököllel a hatás kedvéért, azt meg talán ki se bírná a dohányos tüdőm. Igaz, nincs sok variációm: ha elpatkolok, akkor úgyis egy üstben fognak rotyogtatni, mert bujálkodtam, férfiakkal háltam, elkövettem a szodómiát, nem egyszer, nem százszor. Igaz, nem kártyáztam, más feleségét sem kívántam meg, ez valamit talán enyhít a dolgon.
A kacsacomb olyan lett, mint amilyennek a kacsacombot csak elképzelni lehet. Találtam a hűtőben egy doboz sört - nyáron majdnem megittam, de kiment a fejemből - amit most a hús alá öntöttem (ja, a kacsa nem hús, hanem hal). Azt tudom, hogy a malacnak jót tesz, ha sülés közben sörrel kenegetik, gondoltam, a kacsának se árt. Hát, ezután mindig így sütöm, tuti.

Ráálltam ma a mérlegre. 72 kg vagyok. Most megfigyelhetem, hogy tényleg hizlal-e a karácsony. Tele kajával minden, de nincs hozzájuk kedvem. Annyira elteltem az édes illatokkal, hogy most hozzá se nyúlok egyikhez sem. Csak sós mogyorót nassolgatok.

2009. december 22., kedd

Az életnek tanulunk

A félig rendes népek mind elpucolták ma délutánra a gyereküket az iskolából. (A rendesek eleve máshová íratták be csemetéiket.)
3 kiskölyök maradt csak délutánra. Egy kiselsős - nem kell elszállni, már tavaly is az volt - meg két másodikos. Egy fiú - egy lány az utóbbiból. Azonnal diszkriminálni kezdték a bugyuta elsőst: anyukást - apukást játszottak, rá osztották a gyerek szerepét. Két szétberhelt játékdoboz volt a rögtönzött számítógépük, cseteltek rajta veszettül, nem feledkezve meg a "gyerek" percenkénti felelősségre vonásáról.
- Jaj, ez az ember csak szexelőst akar! - csattant fel Betti a dobozfeneket bámulva, mintha monitor lenne. - Jaj, én terhes vagyok! - rángatta Ricsikét - gyere, kísérj a kórházba!
Ricsikének dolga volt viszont: egzecírozta épp Csabit, a gyereket:
- Ha rátelepítettél vírust, akkor én most nem tudom, mit csinálok veled. Jaj, de sok vírust! Százat! Huszonezeret! Most úgy megbüntetlek, hogy úgy... - Tanácstalan lett, mert nem jutott eszébe semmi "úgy".
Csabika tanácstalankodott egy darabig, várta, hogy kapjon valami büntetést. Jól bírta, egyik lábáról a másikra váltott, de nem történt semmi. Betti egy babát gyömöszölt a pulóvere alá, de Ricsi most se kapott az alkalmon.
- Mi lenne - villant fel Csabi - ha játszásiból lenne egy bicskám, és megszurkálnálak vele?
- Nem - zárkózott el Ricsi.
- Deee... csak egy kicsiiiít... na! - kérlelte Csabi, de nem kaptt támogatást az ötlete.
- Gyere már ide! - parancsolgatott Betti. Hallható volt, amint a polc mögött azt súgta Ricsikének: - Jáccunk szexest, jó?
- Eszedbe ne jusson - dörrentem rá - jól hallom, miket sugdolózol!
- Jaj, nem, nem is azt mondtam - radírozott le. - Gyere, menjünk a kórházba!
Elterült a földön, Ricsikét maga mellé parancsolta. Nyilván láthatta anyját már így, mert elfelejtette a szülést, és Ricsikét kezdte ölelgetni.
- Ha megjön a családi, veszek neked mobilt - csábítgatta.
- Nekem mit veszel, ha megjön a családi? - érdeklődött Csabika.
- Menny most innét ki, a kórházba nem jöhecc be - parancsolta le az elsőst a szőnyegről. - Segíts nekem!- dugta be Ricsi kezét a pulóver alá, és kihúzták a babát egyesült erővel. Dajkálták kicsit, puszilgatták a retkes játékot, majd megágyaztak neki. Ricsi csak bazsalygott, nem jutott eszébe most se semmi, de Betti úgy tett, mintha veszekedne vele:
- Azt a fiút meg a barátnőmnek szereztem, mert nincs pasija, de nem akartam elmondani neked, nehogy elszomoroggyál. És nekem semmi közöm hozzá, de tényleg, megkérdezhecc akárkit, nekem csak te kellecc! És terhes vagyok megint, gyerekünk lesz!
Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban a lányok főzőcskést játszottak, akkor azt tanulták az anyjuktól. Betti pedig tapasztalt gyerek. Anyja épp vele beszélte meg tavaly, az igazgatóhelyettest meglátva: - Én ettől a pasitól akarok gyereket! Nem az apátoktól, aki börtönben van, meg nem is attól a nyámnyila Gézától, hú, de jó ez a pasas!
Talán ma is azért hagyhatta itt a gyereket, hogy ne akadályozza otthon. Párja csencsel valamerre, neki meg most van itt a szerelem ideje.
Csabika unatkozott nagyon, engem kezdett szórakoztatni.
- Neked mikor jön meg a családi? Nekünk csak soká.
- Nekem nem szokott jönni, én fizetést kapok.
Ez új volt neki, nem is tudott mit kezdeni vele. Segíteni akartam:
- Anyukád eljár dolgozni? Akkor ő is kap fizetést a munkájáért.
- Az én anyukám csak otthon dolgozik, pelenkázza a nagymamát. A keresztanyum is azt dolgozza. Apukámnak meg fáj a dereka most, ő sem eljár.
- Jé... akkor most otthon van mindenki nálatok Akkor miért nem jönnek érted?
- Nincs otthon mindenki, a testvérem az óvodában van még. Azért jön soká az anyukám.

Jó, hogy van zene



Hitetlen vagyok

Találtam egy roppant érdekes receptet a neten - juszt se írom le, hogy mást ne üssön meg a guta.
Valami hülye tyúk beverte a fejét, vagy férje bántalmazta, és kitolásból írta le ezt a receptet, vagy ravaszul röhög a markába, hogy de sok barom bedől neki... nem tudom. Az is lehet, hogy egy pasas találta ki a receptet: a gázt se tudja begyújtani, csak álmodozik korgó gyomorral mindenféle extra után, és bolti kaján él.
Nagyon tetszetős dolgokat olvastam a receptben: elszaladt a fantáziám egy-egy sor láttán, és csak készítés közben mérgelődtem, hogy hova tettem a realitásérzékemet, úgy kell nekem most.
A cirka 1 kilónyi vegyes aszalt gyümölcsöket beáztattam a parancs szerint, összetörtem a diót - pörkölt mogyorót, cukrot, rumot rá, összekevertem az egész mismancot. Lett vagy 3 kiló. Na. Ezt kellett volna összevegyítenem 15(!)dkg lisztből készült kenyértésztával. Az esze tokját a barom állatjának - néztem a nevetségesen kevés masszára, és kapásból dupláztam az adagot.
Amíg kelt, megnéztem újra a receptet, hátha félreolvastam. Nem, nem, pont annyi. Keresgélni kezdtem a neten hasonlók után - hát, vagy tíz blogban, saját recepttárban, konyhatündérgyűjteményben találtam meg szóról szóra ugyanazt, a záró bölcs tanáccsal egyetemben. Rájöttem, hogy ezt soha senki nem sütötte meg még, egyiknél sincs ott, hogy lehetetlen, pofozd meg magad inkább, az gyorsabb szórakozás.
Volt pofája bemásolni mindnek, mint saját találmányt, internetgecik, netpatkányok és netpatkánynék, az egyiket egyszer biztos elkapom.
Ráadásul a kenyértészta 40 percig egy centit se kelt. Szar volt az élesztő, vagy a technika, vagy megsértődött rám - kideríthetetlen.
Újabb dagasztás, 40 perc kelesztés, hiábavaló kísérlet, hogy a kelt tésztát a 3 kiló ragaccsal összevegyítsem. Rácsaptam a tepsire végül is, olyan pont, mintha tehén szarta volna.
Valamikor este 9 tájt kezdtem. Most, hajnali fél 3-ra jutottam el addig, hogy bedugtam a sütőbe. Mostmár semmiség, csak 80 perc sülés, hajnal 4-re kész is lesz talán.
Nem érdekel, nincs visszaút, megsütöm. "jól záródó fémdobozba" teszem a receptvégi bölcs tanács szerint. Keményre sülve csak könnyebb lesz fejbevágnom vele valakit.

2009. december 17., csütörtök

Mézes


Tök érdekes, annak ellenére, hogy útálom a karácsonyt - hosszú ú-val, mert úgy jobban lehet utálni - úgy készülök rá, mint szűz a teherbeesésre.
Igazából ezt a készülődést szeretem. Aztán jön a nagy semmi rendre, a csalódások, a kényelmetlenség, ahogy gyerekkoromban belém rögzült.
Legrégibb emlékem is karácsonyi. Álltam a kiságyban, ráztam a rácsot, nagymama gubát sütött. Nyújtogattam a kezem, akartam olyat, de nem kaptam, dunsztom se volt akkor még, hogy nyilván forró.
Pár karácsony teltével nagymama kórházba került. Anyámék elmentek hozzá látogatóba, apai nagyanyánk felügyeletére bíztak négyünket. Feltaláltuk magunk: felaggattunk a fára minden duggatott kincset: csipeszes gyertyát, csillagszórót, üvegmadárkát - hihetetlen nagy kincs volt, alig mertünk hozzányúlni -, pár tarkabarka gömböt, szaloncukrokat - amiből nem volt szabad enni még -, habkarikákat, a ragasztott színespapírláncokat. Nem volt elég szép, a csúcs is csajlán állt rajta. Tesóm kitalálta, hogyha vattát húzgálunk szét rajta foszlányokra szedve, olyan lesz, mint a hó. Szép lett - az akkori ízlésünknek maga a tökély. Csodáltuk hosszasan, aztán meggyújtott valamelyikünk egy csillagszórót. A fa egy pillanat alatt ropogó lángcsóvává vált. Nagyanyám berohant egy lavór vízzel, a fára loccsantotta, aztán a lavór fenekével szakszerűen laposra verte a földre dőlt fa parázsló ágait.
Csak egy üszkös szemétkupac maradt az egészből, a kesernyés füst bűze, és a hideg, amit a kereszthuzat az ablakokon behozott. Se fa, se díszek, se szaloncukor, az üvegmadárka is szilánkokra törve.
A későbbi karácsonyokból megmaradt emlékeim is sajátosak. Már reggel ünneplőbe kellett öltözni, aztán a szép ruhára vigyázva unatkozni naphosszat. Az udvarra nem mehettünk ki, mert bekoszoljuk magunk, az utcára se, mert minden rendes gyerek otthon van ilyenkor. 7 év korkülönbség volt szétosztva közöttünk, nyűgnek éreztük egymás társaságát. Segíteni nem lehetett, mert csak láb alatt lettünk volna a konyhában, ne azt a rohadt tévét nézzük, mert ünnep van, és örüljünk egymásnak inkább. Unalmunkban kötözködni kezdtünk, de ránk pirítottak, hogy ne marakodjunk, mert ez ünnep, szeretni kell egymást. Apám elunta rendre a folyamatos fegyelmezést, és már déltájt lelépett a kocsmába. Mire eljött az este, már forrt a levegő: vagy a veszekedést hallgattuk, vagy csendben lenni, hogy föl ne ébredjen apám, mert akkor cirkusz lesz újra. Szagolhattuk a kocsmabűzt, és gondolkodhattam, micsoda baromságokat írtak az olvasókönyvbe a fenyőfa ünnepről. Mosolygó munkásasszony, mosolygó munkásember, szocreál lakás, két pufók gyerek, ajándékok, illedelmes versek.
Igaz, hogy belémrögzült: a karácsonytól csak annyit várhatok, hogy elmúljon, mégis szeretem ezt a készülődést.
Már sütöttem hadimézest, meg igazit, tele keksztekerccsel a hűtő, egy rakás mák és dió várja a sorsát még. Gubát is fogok sütni, idén abból lesz a mákos. Több, mint 40 éve nem ettem ilyet, hátha feltámad a gyerekkori íz.

2009. november 19., csütörtök

Vizit


Megállapítottam, hogy az utóbbi két kontrollomnál hisztériáztam pár napot. Úgy látszik, így működöm - tűnődtem a Lászlóba menet.
Már fölidézni sem tudtam, hogyan is voltam ideges, elszállt mára minden para.
A Bánhegyitől akkor jött ki épp egy pasas. 2-3 hete beszéltem vele a neten, megesküdött, hogy ő nem is pozitív. Köszönt a váróban üldögélőknek, látszott rajta, hogy már régi bútordarab.
BD jókedvű volt, Nelli is vidám. Ha akkora gáz lenne, nem így fogadnának.
- Hogy van? - rutinozott a doki.
- Egész jól, csak idegesít, amióta tudom, hogy mennyi a vírusom.
- Hát, nem egy minta vírusszabályozó maga - poénkodott Bánhegyi. Ha lemegy 350-re, megajánlom a gyógyszert magának - nézett rám tárgyilagosan. - Vetkőzzön! - mutatott a székre. Végigtapogatott, jött a szokásos "sohajt... sohajt... megint sohajt", a hátam hallgatta már, amikor megjegyeztem, mintha a hónalji nyirokcsomóim nagyobbak lennének. A fülemmel észleltem, milyen vadul csóválja tiltakozásul a fejét: már megint egy paciens, akinek kutya baja, neki akarja bemagyarázni, mi is van vele - de aztán leeresztett.
- Szokott lepedékes lenni a nyelve? Nem?? Szerencséje!
- Háegyenegy? - nézett rám Nelli.
- Köszönöm, kaptam már. 4 héttel a vérvétel előtt, mindkét influenza ellen.
- Na, akkor lehet, hogy az dobta meg a vírusát! - heurékázott Bánhegyi. - Van már időpontja? Nincs? Miért nincs??
- Ő be szokott telefonálni, nem szed még gyógyszert, mindegy az ide-oda néhány hét - mentegetőzött Nelli.
- Keményebb legyen már, ne legyen mindig ilyen vajszívű! Időpontot az úrnak! De keményen már! - viccelődött az asszisztenssel. - Írja oda, hogy a vírust is megnézzük soron kívül. - Akkor uram, viszont látásra, kellemes karácsonyt és boldog új évet! Találkozunk jövőre, addig minden jót!
Sajnos, a váróban most nem ült ott az a múltkori, varázslatos fickó. Láttam azóta a metrón is. Odabiccentettem neki, visszabiccentett tanácstalanul, láttam, jár az agya, ki is lehetek, és honnan - nem mondhattam neki, hogy a László kórházban találkoztunk, te is vérvételre vártál, veled akarok álmodni azóta, de eddig nem sikerült...
Üres volt a váró. Kint novemberi tavasz, az utcán vidám emberek.
A mozgólépcsőn szembejött velem Jé, fentről hozta a futószalag. Honthy Hanna lépcsőjelenete - villant be - és úgy is intett, mint anno Hannuska a hódolóinak. Jó érzés volt látni. Éreztem: tudja, hol jártam, mint mondtak nekem, a CD4-em, %-om is megmondaná, ha érdekelték volna valaha is az ilyenek.
Szép nap ez a mai.
Talán B-nak is megengedem, hogy megfogja a farkam, ha már úgy odavan érte.

Macskajaj


A ház sarkánál már Áá várt. Hiába mondtam neki telefonon, hogy rengeteg a dolgom, későn jövök, vendégem lesz, fáradt vagyok, hajnalban kelek - kiprovokálta, hogy mi van, és szarik a magas vírusszámra, van kotonom, ő meg be van indulva, stb., jön.
Tényleg célratörő volt. Még csak a cipőfűzőmnél tartottam, de ő már meztelen huppant le, alig tudta kivárni, hogy leengedjem a redőnyöket, pik-pakk kész lett.
- Fáradt vagyok, hosszú volt a nap... - ásítozott. Betakartam egy pléddel.
- Kelts fel éjfélkor, haza kell érnem - fészkelte magát a takaróba.
Jó volt nézni, ahogy békén szuszogott. Tán csak mese lehet az a barátnő, akit emlegetni szokott.
Éjfélkor csak átfordult a másik oldalára. Alig értettem, hogy hányra is húzzam az órát, csak orra alatt motyogott. Az ölembe fészkelte magát. Nem is tudom, mikor aludtam ilyen jót.
Felkeltem 5-kor én is, hogy kávét főzzek neki. Szegény gyerek. Ő nyit ma 6-kor, muszáj neki.
- Apám 3-kor szokott kelni. Ez azért barátibb, nem? - nézett álmosan.
Néztem, ahogy köti a cipőt. Kabátjába bújt, fejébe csapta a sapkát.
Mint a munkásemberek.

Batman



Este, hazafelé, egy épülő ház felső emeletéről keserves nyávogás töltötte be az utcát. Valami kalandvágyó macska... Páran álltak az épület előtt, égbe fordított nyakkal. Tekingettek a sötét semmibe, keresve a hang forrását, aztán feladták, tovább siettek.
Hülye macska... most aztán megnézheti magát.
Ha nem jön éjjel Batmen, bereked reggelig.
Nem láttam semmi bejáratot - a földszintre belátni se lehetett a takarótábláktól - az éjjeliőr meg nyilván aludt.

Házi mónika só

Már csendes volt az utca, hazavitték az összes verekedőt. Egy kiselsős kint álldogált még az iskola előtt két szotyolázó rokonával, az autóra vártak, hogy jöjjenek értük. Már teljesen körbeköpködték a maghéjakkal az utcát. Unta magát, visszakéredzkedett játszani.
- Szopd le anyád, geci! - mondta az egyetlen kölöknek, akit hagyományosan az iskolában szokott felejteni az anyja, csak úgy köszönésképpen. Megfogtam a kezét, mert már célozta is a másikat.
- Mikike, ha csúnyán beszélsz, kiküldelek innét!
- Maga miért ráncigálja azt a gyereket?! - aktivizálódott azonnal az egyik rokon. Miért üti a gyereket??!!!? - Milyen egy tanár?!?!?!? - Körbenéztem, kihez is beszél, de láthatóan engem kóstolgatott.
Ja, persze. Mindég ütet találtam meg, rá vagyok állva, agyonütöttem, megrángattam, kitéptem a haját, kicsavartam a kezét, megaláztam, szétkarmoltam. Nem is tudom, hogy nem vettem észre.
Eszembe jutott a délután. Dzsulietta kivirágzott: bunyó volt a házban, nagy élmény, imádja nézni, ez az élete, a szókincse is csak ehhez az egyetlen manőverhez elég, dolgoztatta mind a 73 IQ-ját, hogy népszerű legyen. A többi 9-10 éves csak nézte, itták a szavát.
- A nővérem a Barbit elkapta, kitépte ilyen marék haját (mutatja), megráncigálta, hogy őt ne kurvázza a Barbi, ő nem szopott le senkit, ne hazudgáljon ilyeneket, mert nagyon megbánja, és nem ő, hanem a Barbi szo... tudja, na, a szájával ahogy megcsinálja - nézett rám magyarázólag. - Szóval, a Barbi már mindenkit megcsinált a házban, ő egy olyan, még csak 14 éves, de már mindenki megvolt neki, neki csak szólnak, és már megy is le Lukba, már megvolt a Jajának, a Renónak, a Morginak, a ... -sorolta a neveket, és rángatózott az előadáshoz, mint egy karaoke énekes.
- Én is megkúrtam - röhögött bele a dagadék Dzsasztin, de Dzsulietta befogta a száját, mert ez az ő műsora.
- Szóval, egy ilyen geci köcsökurva vette a nővérem a szájára, de megkapta, nagyon megkapta most, mert behúzott neki a Klau, a torkát kimarta, a haját kitépte, akkorát estek, hogy juuj, csak úgy csattant a fejük a betonon, de a Barbinak jobban csattant, mint Klaunak, a Klaunak csak egy ilyen kicsit tört le a körme, ni, és lecsúsztak a lépcsőn, de nem a földszintig, csak a fordulóig, és kijött az egész ház, az anyu leszedte a Klaut a Barbiról, és ő is megpofozta. Most ki se mer jönni a Barbi, úgy fél! - nézett rám diadalittasan.
Jókedvűen színezgetett aztán egy mikulást. Várja nagyon, hisz, gyerek még. Nem biztos, hogy hoz is neki valamit: az apja a családit rendszeresen elgépezi. Ha kenyér nem is, de cirkusz legalább akad arrafelé.

2009. november 15., vasárnap

Kultúrprogram



Elcsalt ma két barátom Láthatatlan Kiállítást nézni.
Tűnődtem, normális vagyok-e, hogy elmegyek megnézni a semmit, meg ódzkodtam is kicsit. Egyik ismerősöm az AIDS miatt CMV fertőzést kapott. Az egyik szemével azóta csak a sötétet látja, a másik valamennyire működik neki.
Szóval, van némi esélyem a semmit bámulni, a franc akarja előrehozni a dolgokat. De lelkesek voltak, szívesen vagyok velük, egye fene, megyek.
Jó sokat kellett várni, mire sorra kerültünk.
Már épp a pénzt bogarásztam ki a zsebemből, amikor segélyhívást kaptam. Zokogó nő, krízis, nem hagyhattam magára.
40 perc.
Tűnődtem, van-e esélyem utolérni még a barátaim, aztán úgy döntöttem, praktikusabb bevárnom őket idekint. Egy vakvezető kutyával barátkoztam, aztán süttettem magam a nappal, dohányozgattam. Felhívtam anyám, hallgattam a panaszkodását. Elfelejt mindent, nem találja a májat a fagyasztóban, tiszta ideges, megfájdult a mája tőle (vagy más valamije, csak kevertem az előbb keresett májjal), képzeljem, kimúlt a 17 éves macskája, a szegény, pedig tegnapelőtt még tiszta jól volt.
- Amúgy jól van, Anyu? - kérdeztem rutinból.
- A picsát vagyok jól, hát épp azt magyarázom, fiam! Már megint nem figyelsz rám. Fáj mindenem. Tudom, hogy el kell mennem, de így... Otthon vagy most? Vagy honnal telefonálsz?
Gondoltam, ha megmondanám, hogy a Népligetben, hiába mondanám, hogy egy kiállítás kapujában... Azt hiszem, igazából csak egyetlen mondat érdekelné: mikor költözöm haza.
Vártam még jó darabig. A pénztáros azt mondta: kb. 50 perc a láthatatlan rész, és negyedóra a látható. Az már bőven lecsengett. Biztos másik ajtón jöttek ki... csodálom is, hogy nem szóltak?
Elidultam szép lassan. Séta is, meg hátha utolérnek, vagy mittudomén... Aztán a multikultúra jegyében megnéztem a Praktikert, a Tescot és az Obi-t, ha már kultúrprogram van.

2009. november 14., szombat

Front van

Álmomban átöleltem a lányom.

Vigyáztam a hasára, és sírtam.

Életemben először ismertem be magamnak:
sajnálom , hogy hivpozitív vagyok.

Erre ébredtem fel.

Olyan kint az idő, mint a kedvem.
Most nincsenek gondolatok a fejemben, csak érzelmek kavarognak.
Valahogy összeszedem magam.

Azt hiszem, az nyomaszt, hogy nem tudtam elmondani neki még. Akartam, de megelőzött: "képzeld, kisbabám lesz..."
Hogy mondhattam volna el akkor?
Most se merem. Veszélyeztetett terhes.
Utána meg szoptatni fog.
Titok.
Ez az egyetlen, ami közöttünk áll.
El akarom mondani, de most lehetetlen.
Féltem őt.
Hátha traumatikus lesz neki, és ezzel ártok.
Zavar a "minden rendben" szerep, emiatt most felhívni sem tudom.
Igaz, most senkit se tudnék felhívni, pláne őt.

Úgy érzem, felkészült vagyok rá, hogy elmondjam neki. A bajom az, hogy olyan félelmek jelennek meg: mi van, ha megint kórházba kerül - volt már -, ha kikészítem a témával, és görcsölni kezd, vagy elapad a teje majd...
ezek miatt döntöttem úgy, hogy muszáj várnom.
Az eszem reális fele tudja, hogy amikor mást akarok kímélni, akkor magam fosok.
De érzelmileg túl elfogult vagyok ahhoz, hogy reálisan lássam: mitől is fosok?

Miközben a béka valaga alatt voltam épp, felhívott egy hipochonder, ma már harmadszor.
Megdöbbentem magamon, milyen hirtelen tudtam lenyomni a lányommal kapcsolatos érzelmi viharom, és átváltani a pasasra. Most jót tett velem, nagyon.
Így már képes leszek lemenni tejfölért a boltba.
Dél óta sütni akarok.

2009. november 12., csütörtök

Badizom az immunomat

De jó, amikor békén zajlik az élet.
Az imént egy fiatalember kedvesen invitált a neten: vegyek részt egy előadáson, ahol csodaszart szeretnének rámtukmálni. Fantasztikus, csodálatos, ilyen Magyarországon még nem volt, extra erős immunerősítő, stb.
Gondolom, van benne 9 féle macskaszőre, és holdvilágnál, bal kézzel, visszafele kavarták.
Nagyon tudok hinni az ilyenekben - szorult belém tudományos érdeklődés - de alig leküzdhető részvételi vágyam ellenére nemet mondtam neki. (Sáros a cipőm, ki kéne pucolni, nem mehetek így)
Aztán nem kommunikáltunk tovább, mert igen gyorsan megsértődött.
A hit nagyon olcsón megvan, ergo praktikus.
Igaz, hogy aztán baromi sokba kerül, de ez már részletkérdés.
Ha pénzem lenne rá, tán inkább kokaint vennék. A gyógyító ereje pont annyi lehet, mint egy fántásztikusssssss immunerősítőnek, de legalább szállnék kicsit tőle.
Nem is értem, mi a francot görcsölnek a nagy laboratóriumok, miért ölnek iszonyatos pénzeket kísérletekbe... amikor itt van egy magyar termék, az egyik KFT csinálta, bio is talán, vegetáriánus rókák véréből van az egész, és tök szuper, hidd el...
Sokan dicsérik, igazán.
Á, nem vagyok szkeptikus. Én is tudok csodálatos gyógyulásokról. Egy ismerősöm pl. 7 évig azt hitte, HIV fertőzött. Kikötött egy viszonylag kurva drága termék mellett, ette 7 évig, aztán elment egy HIV szűrésre, és nem is lett pozitív. Na, ugye, hogy használ az ilyen? Ha csodaszer helyett azt a sok pénzt pl. disznózsírra költötte volna, most megnézhetné magát, milyen kövér lenne. Így legalább kurvaszép maradt, szóval nyert a dolgon.
Én is nyertem. Pedig bele se kóstoltam ebbe a legújabb találmányba - egyszerűen csak vidám lettem. Az meg már ingyért is erősíti az immunizét.

Bekaphatják!

Tegnapról mára virradóra határoztam el, hogy eztán egy darabig apácaéletet élek. Ettől a 718 ezertől megingott a faszalapú öntudatom.
Az a helyzet, hogy ennyi vírussal nem kúrhatok. Ez még kotonnal is kockázatos. Le se szophat senki (ez alatt csak szájbakapást gondolok).

Pipa vagyok. Én annak idején épp azért jártam gyakran tesztre, hogyha egyszer ráfaragok, akkor az akut szakaszban kapjanak el. Már az sem tetszett, hogy 2 hétig nem fogadtak, mondván, hogy az összes doki külföldön van. Azért kellett várnom, hogy nővér vért vegyen. Pedig ő nem volt külföldön. Rajta kívül a kutyát se érdekeltem. 1 hónap után újra vért vettek, és csak rá pár napra nézett meg először a Doki.

K U R V A P I P A V A G Y O K ! ! !

Szét tudnék robbanni!

Márc. 4-én tudtam meg a pozitívságot, 5-én már elintézett helyettem mindent a Sebestyén dr. a Lászlóban - ő szűrt ki -, hogy fogadjanak. Erre csak április végén néztek ott rám először. Az akkori 118 ezer vírust kevésnek ítélték az akut terápiához.
Rá is kérdeztem: kaphatok akut terápiát? Azt mondták, nem, azt csak milliós vírusnál adják.
Gondoltam is, mekkora baromság. Ki az, aki 5-6 hetes fertőzötten kiköt a Lászlóban?

Mérges voltam és mérges vagyok.

Én papírt vittem - nevemre szólót - hogy a dec. 2-i tesztem negatív volt még. És az tuti, hogy igazi negatív teszt volt, mert előtte 2-3 nappal meg a Sebestyénnél csináltattam egyet. (Eredetileg ott akartam csak, de az Aurórában épp akció volt: HBV-t, HCV-t, HIV-et, szifkót néztek - kihagyhatatlan alkalom.)
A febr. 25-én vett vérem lett pozitív, azzal kerültem a Lászlóba. Mondtam, hogy vagy febr. 7-én, vagy dec. 27-én fertőződtem. Lobogtattam a papírt is, lássák, valóban friss vagyok.
Szartak rá.
Másnak rimánkodnak, hogy kezdje le már a gyógyszerszedést. Én meg még ajánlkoztam is.
Akurva életbe

Én nem 70 évesen akarok méréshatár alatti vírussal rendelkezni, hanem most, amikor még baszni tudok. Ez a mostani vírusszámom azt mondja nekem, hogy elbasztak, kezdhettem volna már tavasszal a gyógyszerszedést.
Most már méréshatár alatt lennék.
Elvettek tőlem 8 hónapot.

2009. november 10., kedd

Rapid tempó

Megtapasztaltam már, mekkora meglepetésekkel szolgálhatok időnként magamnak.
Hihetném: agyam, érzelmeim kontrollálom, én állítom elő, direkt csinálom - mégis kész rejtély vagyok.
Azt, hogy a testem, mint rendszer mire képes, mire nem, csak azóta figyelem, mióta HIV+ vagyok.
Idén márciusban szűrtek ki. Az első vérvételem rá 2 hétre történt, majd egy hónap múlva követte a második, aztán negyedévente a többi.
Kíváncsi is vagyok - afféle felfedező érdeklődés - és ijedezni is lehet, vagy épp elszállni, ahogy a helyzet hozza.

Akkor a száraz adatok:
március 17. : 860 CD4 - 32 % - 118.000 vírus/mikroliter
április 15.: 1080 CD4 - 38 %
július 15.: 630 CD4 - 31,5 %
november 3.: 613 CD4 - 31 % - 718.000 vírus/mikroliter

Mindezt a munkahelyemen tudtam meg, a sarkamban nyarvogott pár kölök.

Tökönrúgás az éteren át, de jó, hogy van mobil telefon.

A 718.000 vírus/mikroliter szorozva millióval (az egy liter), és szorozva 4,5-tel (feltételezve, hogy ennyi vérem van) az 3.231.000.000.000 vírus.
Ez mind bennem van.
Nem is értem, hogy lehetek ugyanannyi kiló.
Nem is tudom, hol fér el bennem a vér ennyi vírus mellett.
Ennyit gyógyszer nélkül túlélni nem sokáig lehet.

A jelek szerint kurvára fertőző vagyok.
Egy kávéskanál véremben 215 millió 400 ezer vírus lesi a jószerencsét. (Neki az, nekem meg kész pech.)
Ennyivel már pisztoly nélkül is rabolhatnék bankot.
Ha most le akarna ütni egy balek rabló valahol, életveszélybe sodorná magát velem.

Amikor 8 hónapja megtudtam, hogy HIV pozitív lettem, kb. akkor tartottam ennyire fertőzőnek magam. Tudtam: nem vérezhetek, nem élvezhetek senkibe. Az a dolgom, hogy vigyázzak, ki ne lukadjak valahol, maradjon egyben a csomagolás, a farkam meg még képeken se nézegesse senki, a közelébe kerülésről nem is beszélve.
Tudom, van koton. De ha eszembe jut ez a háromnegyed millió, attól úgyis lelankadok.

2009. november 9., hétfő

Emlékek hete

Nagyanyám azt mondogatta annak idején, hogy Mindszent előtt semmire se szabad kiadni pénzt, csak gyertyára meg virágra. Nem tudom, ezt honnan tudták meg az üzletek, de semmi se volt nyitva a buszmegállóba menet.
Hiába mentem WC-re, mielőtt elhagytam a lakást, pár megállónyi metrózás után úgy éreztem: rögtön bepisálok. Zárva volt az aluljárós klozet, az Europark se mert kinyitni aznap, kénytelen voltam a Határ úti kiserdőt összecélozni.
Nehéz volt visszazökkenni ezek után az elholtak utáni merengésbe, igazából nem is sikerült.
Csak úgy, az emlékeimen merengtem, amiben csapongtak mindenfélék. Bámultam a buszablakon túli simogató napsütést, néztem a barnálló mezőket, a közeli - távoli erdőfoltokat aranyló őszi tarkaságukban. Zalatája ószeny - jutott eszembe Osiné, a régi orosztanárom. A Dunába szórták hamvait tavaly. Szép nő volt, franciásan érdekes, baromi jó fej, sose görcsölt rajta, hogy képtelen volt megtanítani nekem bármi oroszt. Halála előtt pár héttel felfedezett az iwiwen, váltottunk pár levelet. Épp elhatároztam, hogy megírom neki: feljöttem buzinak Pestre - amikor valamelyik családtagja levelet küldött ugyanott, hogy meghalt, végső elköszönés, oda a múlt, leszakadt egy darabja.
A némedi temető mellett bebámultam a semmi egy határozott pontjára. Oda temették egy hajdani tanítványom. Aranyos gyerek volt, jólelkű, életvidám, egyke, anyja sebzett-tigrisordítása most se megy ki a fülemből. Érzem az akkori spirituszláng elviselhetetlen szagát, a rettenetet, hogy ilyen, hogy ennyire hirtelen, ilyen igazságtalanul, ennyire visszacsinálhatatlanul halál, hogy ez a rák, lecsap ilyen hirtelen, megmagyarázhatatlanul. Bújtak belém a tanítványaim, kicsik voltak, 10 évesek csak, nem értették, miért hal meg egyikük, milyen a halál, hogy kell azt csinálni... most is úgy szorul a torkom, mint akkoriban.
Ott fekszik régi kolléganőm is. Világszép volt éltében, akkorát tudott fütyülni a két ujját használva, mint egy vonat. Egyszerre vett el tőle mindent az élet: előbb a mellét, aztán a hitét, hogy van fölépülés. Elszállt a fiatalsága, az egészsége, a szépsége, minél többet vesztett, annál inkább ragaszkodott ahhoz a kevéshez, ami megmaradt. Aztán újabb műtét, áttétek, szenvedés. A hasfalában a burjánzó sejtek vizet termeltek, kismamaruha ment csak rá. Jószándékú barmok kérdezgették: nocsak, nocsak, kisbaba? mikorra várják? látom, mindenórás már - csak legyintett szegény, hogy nem baba, hanem rák.
A lányom mamuszban szöszölt a konyhában, várt már. A hasát nézegette szokása szerint: mutatta, hogy nő, hogy rugdos a baba, hogy ilyen kis izé, meg olyan, nézzem meg, nézzem meg a videót is, láthatom az ultrahangot 3D-ben, hogy de édes, nézzem a kezét, a lábacskáját, de cuki, de édi - csak füle fogta meg mosolyát.
- Pont ekkora hasa volt anyádnak, amikor túráztunk. Te voltál benne, és úgy forogtál, ahogy épp hegyre fel, vagy hegyről le jöttünk - idéztem fel a régi időket.
A vőm nyarvogott, le - föl séremórált, nem fűlt a foga a temetőzéshez.
Végigszaladtunk csak a sírok közt, nem volt időm figyelni a halottakra. Mondtam pár szót a lányomnak, hadd emlékezzen majd egyszer. Nagyanyáim már nem ismerte, nagyapáim egy részét én se. Az apósomnál elszívtam egy cigit, hadd érezze a jó szagot. Apámon, testvéremen majd otthon gondolkodom.
Elvitettem magam egy darabon, hogy anyámhoz olyan úton menjek, ahol már évek óta nem jártam. A szülőfalum az emlékeimbe vésődött, de látni akarom, merre mi változik.
Anyám a konyhában mérgelődött. Percenként meg akart etetni valamivel, zavarta, hogy semmit se sütött. A macskákat hajkurászta, a kutyára morgott bentről, hogy a piszok nem hagyja a macskáit, aztán a menyeit kritizálta. Végül kikötött az egyiknél. Hogy telefonált hozzájuk, beszélni akart a tesómmal, de az nem szól a neki, mert alszik. "álszikk" - karikírozta nulla jóindulattal. Hogy ilyet mond neki. Hogy kijön belőle az igazi "naccsága", hogy mórikálja magát, a piszkos, hogy már nem is tudja, mire tartsa magát a festett dög, a kurva, hogy ilyenkor látszik rajta az igazi komenista vér. Nem tudtam ráhangolódni az indulataira, mulattatott az ingyencirkusz, találgattam, mitől is ennyire frusztrált.
Talán az öregség.
Nem tud kint állni egész nap a sírok közt, ahogy szokása volt régen. Tán az is, hogy most már a falu legöregebbjei közül való. Több az ismerőse odakint a temetőben, ide szinte már csak a macskái kötik.
Valakit szidnia kell, engem mégsem szidhat. Hisz le se szarom, ránézek kéthavonta. Ezért nevelt... Háládatlan vagyok.
Öt éve, hogy elköltöztem Pestre. Én voltam a liebling, mégis elhagytam őt.
- Az a rohadt csap is csöpög. Elromlik itt már minden - vonta meg az általánost.
A kapuban hosszasan állt, integetett, mert sose tudni, lát-e még.
Hazafelé csak a sötétet bámultam az ablakon.
Én majd elhamvasztatom magam, ha meghalok. Aztán szórjanak szét, mint Gyurit,vagy Osinét. Ne legyen sírom sehol.
Sorra szedtem mindenkit, aki már eltávozott. Otthon majd gyújtok még mécsest, értük. Mindenhova mégse juthatok.

2009. október 29., csütörtök

Orr

Nem tudom, hogy szagot és szagot mi választ el. Állt előttem egy nőci a metrón, fojtogatott a parfümbűze. Olyan tömény volt, annyira beterített mindent, hogy könnyezett a szemem, tüsszögnöm kellett, meg orrot trombitálni. Megijedt tőlem, gondolhatta: H1N1-es vagyok, arrébb húzódott. Hiába került messzebb, irritált a szaga, míg le nem szállt. Nem értem. Ő hogy bírja ki?
Tudom, hogy másként hord az orrom, mint másé. Minden illatos. Műbarackvirág-szagú a klozetpapír, meg műeperszagú, nem is értem, hogy lehet összekapcsolni ezeket a szarással. Azt se értem, a takony mivel szalonképesebb műkamillaszaggal, vagy műzöldalmával. Miért nem lehetne egy papírzsepi simán papírszagú?
Egyszer, réges-rég, egy figyelemreméltó beszélgetést folytattak egy tányérgyártó munkással. Elmagyarázta a riporternek, hogy a rengeteg munkával agyonmintázott tányérok mellett vannak díszítetlenek is, de azok sokkal drágábbak, mert az ízlést meg kell fizetni, és ára van annak is, hogy megállják, hogy össze ne pingáljanak mindent.
Valahol itt lehet a megoldás. Biztos megvan az illatoknak is a maguk evolúciója: az erőtlenek és enyhék életképtelenek, az erőszakosak győznek. Az erősebb kutya elve. Csak azt nem értem, hogy bukhatnak erre a nők? Állítólag a női orrnak szimpatikus, ha beledöglik az ember a mosóporszagba, hihető, hogy vadvirágos réten jár a klozet helyett, mert telelövi a budit műrétszaggal, és szívesebben vesz meg a háziasszony általa illatosnak minősített termékeket, mint szagtalanokat.
Lehet, hogy a dolgok logikátlansága zavar? Helyénvalóbb lenne egy ganészagú WC papír, vagy faszízű koton?
Vagy csak háklis vagyok? Öregkori rigolya?
Büdösnek találom a gyrost, pedig kimondottan gyrosszagú.
A saját bagószagom viszont nem érzem, pedig lehetetlen, hogy ne legyek bagószagú.

2009. október 27., kedd

Elmaradt konklúzió

Rég voltam olyan klasszikus gruppenben, ahol a résztvevők száma meghaladta a hármat. Talán 2-3 éve?
Akkor megcsömörlöttem: a társaság zöme szétnarkózta az agyát, amit műveltünk, az messze esett az általam szexnek minősítettektől. Mikróban sült a ketamin, akciózás volt, genitáliák összeillesztése, kb. annyi intimitással, mint egy Brezsnyev - Nixon találkozó. Egy fickó folyton monitorozta a társaságot, kinek kell vizelnie. Végre fogott valakit, aki a kádban lehugyozta, én meg hazajöttem.
Tegnap csak a kíváncsiság vitt el, na meg a praktikum: itt voltak egy köpésre, útba esett a bolt is, úgysincs krumpli itthon. Időm is volt: 5-re ígérte magát egy hülyegyerek, aki vagy jön, vagy se.
Félhomály volt, csukott ablak, behúzott függöny, fülledt meleg, szinte azonnal szakadni kezdett rólam a víz. Egy darabig álltam a beszédes pillantásokat, bezsebeltem a megszokott irigykedést: talán hármuknak összekötözve lehetett akkora a farka, mint nekem. Jó királynak lenni, kétes helyeken is akár. Egy fickót kezdtem dugni, akire már régebben is kíváncsi voltam, de a házigazda - régebbi ismerősöm lévén - kizökkentett folyton. Hogylétem felől érdeklődött, emlékeket idézgetett, közben biztatta a partnerét, hogy "de jó, csak dugjál tovább, csúcs vagy apám". Időnként kipattant alóla, és végigkínált kóláva-dzsúzzal mindenkit. Fojtogatott a szobába szorult poppersbűz, határozottan untam az egészet. Amikor jött egy újabb pofa, átengedtem neki a dugnivalókat, és leléptem.
Bementem krumpliért a boltba. Kurvára idegesített a sorbanállás. Haza akartam menni, mielőbb, lemosni magamról a szagot, az érintéseket, az izzadást. Egy nyanya piszmogott a sor elején az aprójával, kölök visított előttem kettővel, álltunk csak, nem haladtunk, egy örökkévalóság.
A lefolyóban örvénylő víz megnyugtatott.
Türelmesen válaszoltam egy fickónak, aki fél évig csak levelezgetni akar, hogy jól megismerjen. Nem írtam neki, hogy idealista, ezt már évek óta csinálom, mégse ismerem magam rendesen, pedig napi kapcsolatban vagyok magammal.
Jött a hülyegyerek is. Van neki esze valahol, de nem szokta használni. Szalad csak, mint a kerge tyúk, baromságokat beszél és eszetlenül cselekszik. Elnézem neki: okosodhat még, érhet, hisz csak 20, nyunyesz, 55 kiló, és ő is pozitív. Volt olyan pont az életünkben, amikor pont annyi volt az eszem, mint neki - és ez megnyugtató. Hátha nevelek rajta valamit.

2009. október 26., hétfő

Kálló

Bosszús vagyok.
Tegnap, a buszmegállóban állva, egy régi ismerősöm söpört el előttem biciklin. Egész meghökkent, hogy ráköszöntem.
Este, a gayromeo buzijait bámulva rám kattintott, nevemen szólítva. Hogy régen látott, a délutánit leszámítva, mi van velem?
Mondtam, köszi, elvagyok, de honnan tudta, hogy ez az én profilom? Nincs kint sem arcképem, sem nevem...
Éreztem a válaszán, hogy zavarban van. Elkottyantotta magát, késő már, ki kell mászni belőle valahogy.
Felismert a gatyámban dudorodó csomamagomról (hízelkedett).
Na, ja. Megfordult benne fél Pest, majd pont itt ébred fel benne a memóriai.
Na, jó... baráti tárasaságban beszélgetett, hiányolt (pont ő, 2 év után), ott kerültem szóba, és bizonyistendeténylegnemtudjakimondta, hogy ez a nickem most.
Ergo közölték, névvel, címmel, hogy HIV+ vagyok.
Nem sokat kellett töprengenem, ki lehetett az a mindkettőnk által ismert ismeretlen.
A szószátyár anyjába!
Ráadásul olyannak jár a pofája, aki a maga pozitívságát évek óta titkolja!
Igaz, hogy én elmondom fűnek - fának, ha úgy látom jónak, de az az én dolgom.
A saját HIV-emhez szerzői jogaim fűződnek, én szereztem, az enyém, kuss tőle másnak!
Elvettek tőlem most valamit.
A hitet? Hogy a barátaim korrektebbek velem, mint mások. Hisz épp attól a barátaim.
És a barátaim tényleg korrektebbek velem, mint mások.
Hisz a barátaim.
Akkor ő nyilván nem a barátom.
Ez pedig veszteség.
Nincs mit ragozni rajta.

Szar(ez a)kóma

Tegnap reggel (vasárnap lévén ez cirka 11-et jelent) felhívott B. Kétségbe van esve, arcán reggelre megjelent a kaposi-szarkóma. Eddig sírt, aztán riadóztatta az anyját, mit tegyen most?
Meg fog halni.
Mondtam, persze, mindenki így jár, aki embernek születik, senki se él mindörökké. De törődjön bele, nem most fog meghalni, mert ilyen CD4-számnál és %-nál ez nem szokás (közben járt az agyam, mennyi is a CD4-e... blöffölök, vagy igazat mondok?)
Be se ment dolgozni, betelefonált, hogy nagybeteg.
Oks, akkor jöjjön át, megnézem, hogy szarkóma, vagy csak valami szar, amitől kómába esett.
Nem, nem jöhet, így képtelen kilépni az utcára. Rettenetesen látszik.
Elképzeltem hamvas arcocskáját, a 24 évesek folytonos tetszeni vágyását, és beadtam a derekam: akkor kimegyek hozzá, szarkóma-nézni.
Úgyis van bérletem, hadd kopjon alattam a buszülés.
Félhomályban fogadott, hogy ne lássam az arcán a rettenetes változást. Egy fehér folt fénylett a pofikáján, púder, vagy kence, amit a piperecuccai közt talált.
- Látom, élsz még - nyugtáztam.
A konyhába vezetett, ahol a rendkívüli helyzetre tekintettel dohányozni lehetett. A sötétítő behúzva - be ne lássanak a varjak - az asztalon tükör, percenként kontrollálni magát.
- Na, mutasd! - raktam fel a szemüvegem, miután elhúztam a függönyt. Engedelmesen tartotta fejét, hogy szemléljem a mintegy 1Ft-osnyi karikát az arcbőrén.
- Ufókörnek inkább látszik, mint szarkómának. Ha nem kennéd le, észre se lehetne venni. Ezzel nem mentél be dolgozni?
- Igen... ez már az AIDS. AIDS-es vagyok. Meg fogok halni - hajtogatta kétségbeesetten. Ha kimegyek az utcára, mindenki látja, hogy AIDS-es vagyok.
- 380-as CD4-gyel és 23%-kal nem vagy AIDS-es, csak HIV fertőzött. Ráérsz még temetni magad. Neked ez a kedvenc lemezed.
Láttam, fel se fogja, amit mondok. Nem nézett rám: a szeme elrévedt a semmibe. Aztán két alkarját vizsgálgatta, a végromlás jegyeit keresve. Aztán a tükör megint, a halvány karikát húzgálva, grimaszolva, aztán megint a messze semmi.
- Elbasztam az életem. Itt vagyok, 24 évesen, AIDS-esen. Meg fogok halni - kezdte a régi nótát.
- Oké - adtam be a derekam. - Legyél akkor AIDS-es. És akkor mi van?
- Felkötöm magam arra a kampóra - mutatta a mennyezeti csillárkampót.
- Hülye ötlet, kiszakad, és nem is ez a megoldás. Ha AIDS-es vagy, akkor mi van?
- Gyógyszert szedetnek velem, na - mondta kelletlenül.
- Ha gyógyszert szedetnek, akkor mi lesz?
- Nem gyógyulok meg akkor se...
- Ja, beteg vagy? - néztem rá meglepetten. - Mi lesz, ha gyógyszert szedsz?
- Jól van, na... de az a szar akkor is itt marad az arcomon. Látni fogják rajtam, és kikerülnek, mint a pestisest.
- Szerintem, ha megborotválkoznál, el is tűnne - raktam fel újra a szemüveget. - Úgy látom, hogy ott egyszerűen karikában nő a borostád. Nézd csak meg!
Ez már eléggé megdönthetetlen érv volt.
- De eddig nem láttam ott - védekezett.
- Persze. nem is kerested eddig. Beszart a tévéd, pasasod nincs, ha nem dolgozol, vagy alszol, vagy tüneteket keresel. A reggelin kívül mikor bőgtél utoljára?
Meglepetten nézett fel alkarjai vizsgálódásából. A tükröt kereste, de addigra már a hátam mögé dugtam.
- Régen... talán tegnapelőtt.
- Akkor mi volt az okod?
- Hát... semmi. Csak úgy. Hogy felelőtlen voltam egyszer, és mennyire elbasztam az életem.
- Az, hogy milyen voltál egyszer, az már nem oszt, nem szoroz. Az "elbasztam az életem" meg akkor lenne jogos, ha már a halálos ágyadon lennél. Korai még a múlt idő. Élsz még vagy 30-40 évet. Azt el tudod baszni, ha ezt folytatod.
Ezt valahogy megértette. Meglepődtem magam is.
- Anyukád miért riasztottad?
- Hát, hogy jöjjön, nézze meg, mi lett belőlem, hogy már látszik az AIDS - mondta röstelkedve.
- Ja, értem... hogy anya, gyere, megvágtam az ujjam, bibis, puszit rá...
- Igen... mondta szégyellősen, de a szeme, mint egy gyereké.
- Na, gyere, butagyerek - öleltem magamhoz. Simogattam párat a fején, amitől láthatóan megnyugodott.
Már a cipőm kötöztem az előszobában, amikor valami eszembe jutott.
- Van itthon köteled?
- Nincs - szabadkozott. - Mihez kéne?
- Semmihez. De elvittem volna, ha van.

2009. október 23., péntek

Magzati emlékeim

Anyámat az olyan tudálékos megközelítések, hogy mitől volt '56, nem győzték meg. Szerinte forrt a bor, itták a murcit a népek, a fejükbe szállt, megvadultak, ahogy legények közt a kocsmában is szokás. Aztán nem fértek a bőrükbe, egyik se maradt a valagán, nekimentek mindennek. Hőzöngeni könnyű, férfimuri, az asszonyokra meg ottmarad minden.
Áldotta a Bató doktort, aki elrekkentette 5 terhességét is a Ratkó-korszakban, pipa volt apámra, hogy mit vigéckedik folyton. Neki abból állt az élet akkoriban, hogy van-e otthon egy marék zsírunk, meg egy kis liszt, hogy összeüssön valamit. 3 gyerek marta egymást a lábainál, vagy bömböltek épp, amíg begyújtott a sporhétba, hogy főzzön valamit. Fel se tűnt neki, ha néha megpofozta apám.
Apját tavasszal temette. Furcsa volt a viszonyuk: apja nem szívelte, hogy lánya lett. Igazából akkor kezdte csak becsülni, amikor sorra szülte a fiúkat anyám. Átjárt testvéreimmel játszani, talicskát fabrikált, játékméretet, birkózott velük, lovagolhattak a hátán. Ha még vár jó félévet, engem is láthatott volna, de rám csak a legendája maradt.
Akkorra már eltűntek az állatok az istállóból, pár koszlott tyúk volt az összvagyon. Nagypapa beadta a földjeit a TSZ-be, vagy adni se kellett nagyon, vitték maguktól is. Nagymama lebetegedett, haldoklott 2 hétig, az orvos csak legyintett rá. Anyám Pestről hozatott koporsót - ki tudja miért - aztán szégyellte hazahozni a vasútról. Letakarta egy pokróccal, hogy ne lássák, mit húznak a lovak a pletykás népség közt. Fölvitette aztán a padlásra a hátsó kémény mellé, legyen készen, ha szükség lesz rá.
Fél óra múlva már ott állt két rendőr az ajtóban, hogy mutassa csak azt a disznót, amit az állomásról hozott, letakarva, hogy így tévessze meg a szocializmus éber őreit. A zugvágás tilos, lefoglalják a malacot, a nép nevében, pakoljon ő is, mert viszik.
Anyám elbőgte magát, megmutatta a koporsót a padláson, meg a nagyanyám. A rendőrök elmentek - kinn állt az egész utca - nagymama meg felgyógyult, élt még 15 évig.
Akkor már anyám hasában voltam 4 vagy 5 hónapja. Sose kérdeztem még, hogy velem lekéste Bató doktort, vagy csak nem vett észre abban a nagy ramazuriban.
Aztán híre jött, hogy kitört a forradalom Pesten. Apám lelkes lett - könnyen ment nála az ilyen - anyám előadta az elméletét a murciról, meg hogy maradjon a valagán nyugton, akinek már 3 és fél gyereke van. Azt már nem tudom, hogy kapott-e ezért is egy taslát, de apám biciklire ült, fölkerekezett Pestre, napokig nyomát se látták. Nekem sose mesélt forradalmi emlékeiről, de pár év múlva egy pesti útjuk során végigmutogatta anyámnak, kiket kefélt meg a népfelkelés buzgalmában. Csak azért nem lettem elvált szülők gyereke, mert anyámnak annyira ismeretlen volt Pest, hogy nem talált volna haza, kénytelen volt hát nyelni.
A faluban is felbuzdultak a népek. Égettek zászlót, meg söprűnyelet, agyoncsapták Biksza Miklóst, a helyi párttitkárt. Kergették előbb, aztán lincseltek, alig maradt belőle felismerhető valami.
Nagybátyám - megrögzött ellenzéki révén - akkor alapozta meg a szerencséjét. A Horthy-korszakban fél évet ült a "pléhpofájú kormányzó" megjegyzéséért. 6 hónapot kapott a Rákosi-érában is, mert elénekeltette a kocsmában a falubolondja Ádám Potyóval a "Horthy lovát kormányozzá"-t. Most is azonnal rátalált, hogy lehet kisebbség: karon ragadta Biksza özvegyét, hogy kihúzza a népharagból.
Neki megvoltak a földjei akkor még, mert természetéből adódóan ellenállt a kollektivizálásnak. Nem is vették el tőle sose: sőt, nekiadták érdemeiért az egyik, addig lakatlan nemesi kúriát a szölleivel együtt.
Nagy ház volt, el lehetett tévedni benne. Ketten lakták csak, valamiért nem volt gyerekük.
Érdekes volt nagybátyám rokonsághoz való viszonya: ha valahol lány született: oda se köpött. Ha fiú, akkor beállított egy tíz literes demizson borral, telt neki a szőlőkből.
Amikor megszülettem, jött is a szokásos demizsonnal. Győzködte apám-anyám, hogy adjanak oda neki: kinn a seggük a szegénységtől, minek nekik annyi gyerek. "Urat nevelek a fiadból, Mari!" - puhította a makacsabb láncszemet, de eredménytelenül.
Na, így nem lettem én úr. Pedig mekkora majom lehettem volna.

2009. október 20., kedd

Nőzős duma

Ha egyszer heteró leszek, kiírom a profilomra:
"Eddig csak guminőim voltak.
Nem győzöm a sallerezést, ezért keresek most igazit."
Biztos sokan írnak majd, és népszerű leszek.

Szép új világ

Nemrég adtak hírt egy thaiföldi vakcináról, ami a kísérletben résztvetteknél 30%-kal csökkentette a HIV-vel való fertőződést. Ma arról olvastam, hogy a Hivis vakcinával a svédek ettől jobb eredményeket értek el.
Elszaladtak aztán a gondolataim mindenfelé.
Töprengtem: mi van, ha a kísérletben résztvettek mind aszexuálisok voltak, nem izéltek senkivel, nem is csoda, hogy nem kaptak el semmit.
Sokkal érdekesebb lett volna ez a kísérlet számomra, ha pl. az 1600 vakcinát kapott és az 1600 placebós mind velem kamatyolt volna, natúr - akkor aztán tényleg rendesen megnézhették volna magukat. Csak az fog vissza az önkéntes felajánlkozástól, hogy a kísérletet heterókon végezték. Azok közül mostanában pedig csak a férjekkel volt dolgom, ágyilag.
Azt is mondhatnám: baszhatják, most kísérleteznek, amikor nekem ez már nem oszt és nem szoroz... de nem mondom.
Egyrészt az jó, ha nem muszáj az embernek bubópestisben, TBC-ben, torokgyíkban kimúlni.
Másrészt elképzelek egy olyan világot, ahol a népeket immunizálják HIV ellen.
Jöhet megint a szexuális forradalom, szabad lesz élvezni a szexet, nem rágja senki tövig a körmét egy nagy kefélés után valamelyik HIV szűrőállomáson... Hozzáérhet a test a testhez, a nyálkahártya a nyálkahártyához, vérszerződést köthetnek újra a hétmagyarok, és nem kell befosni senkinek, ha azt mondja a partnere: HIV+ vagyok.
Nem lesz miért titkolózni annak, aki pozitív, nem kell az intoleráns negatívok elől bujkálni, szabad lesz megint kikezdeni velünk, és nem kell folpackba csomagolnom a partnerem, ha épp nyalni akarom.
Szép új világ.
Kurva naiv vagyok.
Aztán, ha a natívságom elmúlik (a kurvaság soha), akkor sokkal reálisabban látok.
Ha lesz oltóanyag a HIV ellen, akkor belendülnek a katolikusok.
A pápa ki fogja átkozni, aki beoltatja magát, mert mi lesz, ha össze-vissza baszik mindenki, összeomlik a család szentélye, az örökre bevásárolt, törvényesen dugható feleséggel, beporzó férjjel. Rákapnának a népek, hogy csak úgy, kedvtelésből keféljenek, az évi kettő, az Úr áldásával szentesített gyerekcsinálós helyett.
Jönne a szülők érdekvédelmi képviselete, a vén gyagya nagypapával, aki elmondaná, hogy ez a fiatalság megrontása, mert eszükbe juttatná a szexet, túl korán, még 18 esztendős korukban, mert csak ő nem ismeri a statisztikákat egyedül, hogy majd mindegyik 13-14 éves szopott már faszt, telekúrták a lukát 15-16 évesen, amikor még több az orra, mint az esze.
Összeveszne az orvosi kamara, hogy hat vagy nem hat a védőoltás, tépnék egymást a nyílt színen, mint a H1N1 esetén.
Megszólalnának vén hülye szcientológusok, hogy be ne oltasd magad, mert ez a gyógyszergyárak összeesküvése, hogy kihúzzák a rengeteg pénzt a zsebedből. Ne hagyd magad, állj ellen, és a zsebedből kihúzott rengeteg pénzt költsd nálunk hiper-szuper vitaminokra, amik hasmenés és szorulás esetén egyaránt hatásosak.
Aztán jönne az ellenzék, hogy miért csak 6 millió oltóanyagot rendeltek, amikor tízmillió magyar van? Észbe kapna a kormány, és rendelnének 10 milliót, de akkor az ellenzék előállna a szórványmagyarsággal. Talán Tőkés Lászlót se kéne sokáig biztatni, hogy mondjon valami bombasztikusat. Amikor már kupacban állna 15 millió oltóanyag, jönne a Fidesz, hogy ennek a kormánynak ne dőljetek be, az oltóanyag gagyi, ezzel akarják kiszúrni a szemünket, ezzel akarják kipusztítani a magyarokat, akibe ezt beoltják most, azokból mind visszaszívjuk, ha kormányra kerülünk.
Lehet, hogy tényleg lesz egyszer oltóanyag HIV ellen. Talán már most neki kéne állni, és felállítani anonim oltóállomásokat, ahova az elszántak - este, sötétben, fal mellett osonva - elmennének immunizáltatni magukat.
Kb. évi 60 ezren. Minden 150. magyar.
Kb. annyian, mint ahányan tesztet csináltatnak maguknak, manapság.

2009. október 16., péntek

Stílszerűen

Elhatároztam, hogy káposztás murgyét készítek most.
Mivel ez egy paraszt étel - és elmúlt este 11 - nagyokat fogok káromkodni közben.
Úgy biztos parasztosabb lesz.

2009. október 13., kedd

Mai talány

"Folytassátok a gyapotszedést, és közben imádkozzatok" - olvastam imént B-nál.
Tök szuper, amikor kitalálta az ember a vallással a távirányítást. Többé - kevésbé működik, évszázadok óta. Egyszerű a recept: minden bűn, ami jólesik az embernek, eltéveszteni se lehet, gyakorolhatod önállóan a penitenciát.
Nem is értem, miért nem lett sikeres ez az APEH-nél. Pedig ott is van önellenőrzés, meg is bírságolhatja magát az ember. Ha nem jönnek foglalni, az egy kvázi feloldozás.
Ki érti ezt.
Mi okoz ugyanaz egyik helyen révületet, a másikon meg ellenállást?

Hidegfront

Dzsasztin nem állja az időváltozást.
Már tegnap elment a maradék esze.
Köszönés helyett elém állt, dagadt hasát markolászva. Hétvégén verekedett, a nyolcban, eléállt egy csicskagyerek, behúzott neki, de szétverte, de szééééétverteeee, de nagyooonnn! Hivjam fel az anyukáját, hogy beteg, és haza akarom engedni.
- Nem hívom, Dzsasztinka, szeretem, hogy itt vagy, hiányoznál - húztam keresztbe terveit. - Meggyógyulsz biztosan.
- De hányingerem is van!!!! - ordított rám, öklével nagyot bokszolva a lambériába.
- Aki ilyen erős, az jó egészségben van - nyugtattam. -Legalább tudunk együtt tanulni. Jó lesz ugye? - keserítettem el végleg.
- Ilyen egy geci tanárt...!!! Fuuúúj! De utálom magát!!! Nem maradok itt, hazamegyek! - csapta le mind a 84 kilóját a székre.
- Halkabban Dzsasztinka, megfájdul a torkod - aggódtam érte látványosan. -Gyere, rajzolok neked valamit!
Szart rám. A táskájához ment, bepakolt, felrakta a székét is a padra, jelezve: végzett itt mára. Felvette a pulóverét, a kapucnit a fejére húzva, jelezvén, akcióra kész. Ott álldogált aztán tanácstalanul, táskával a hátán, és nem tudta, mitévő legyen. Hisz nem tiltakoztam, rajzoltam a többieknek csak nyugodtan tovább.
- Megyek!...Megyeek! - fenyegetett néha, és roppant tanácstalan volt.
- Üüüü! üüüüü! - bömbölt nagyokat. - Ilyen köcsöggeci tanárt! - hergelte magát, és a behívatomapámat-anyámat duma után elszántan kidöngölt az udvarra.
Ebéd utánra lecsitult végre.
- De nem tanulok! - ordított felém néha. Aztán beült az ötödikesek közé, leplezetlen bámulva Nikolettát.
- Mekkora fekete pina van alatta. De megkúrnám - ábrándozott maga elé motyogva.
- Dzsasztinka, te nagyon nézed Nikolettát. Tetszik neked? - kérdezte kolléganőm. - Miért nem írsz neki levelet?
- Á, azt nem úgy kell! - oktatta kolléganőmet. - Én már mindent kipróbáltam. Kergettem, kitéptem a haját... lekurváztam. Mégse akar szóba állni velem!
Belátta lassan, hogy ez a nap nem az övé. Elszántan nekiült egy Donald-kacsának, és úgy festegette, mintha ez lenne a mai diplomamunkája.

Apró szívesség

Haragudtam F-re.
Megjelent - eltűnt - megjelent - megint eltűnt hónapokra.
Szűrésre se ment el, pedig már majd 7 hónapja szóltam neki.
Érveltem: "teleélveztem a valagad, amikor épp a legfertőzőbb voltam, nőd van, aki mit se sejt" - de nem ért épp rá, dolgozott épp, aztán aludni kellett, aztán gondolkodni az élet folyásán.
Gondoltam: fél. Kétszer is megbeszéltük, hogy elkísérem tesztet csináltatni - aztán elszöszölte az időt, majd eltűnt megint.
Ma megint felhívott. Döntött végre, szakított a nőjével. Átgondolta az életét. (már megint) Rég látott. (nem rajtam állt) Hiányzik a beszélgetés. (csodálom... ha itt volt, csak felhangosítva mondta az örökös monológját, amiről napról napra gondolkozott)Jó volt velem beszélgetni (meg dugni)
Otthon vagyok most?
Naná.
Feljön. (ahogy a múltkor is)
Eszem ágában se volt várni rá - felugrott mégis. Mivel haragudtam rá, demonstratívan csak fél füllel figyeltem rá. Játszmáztam, mi az nekem.
Ült csak, félszegen, tudta, hogy bűne van.
- Hogy ki vagy szőrösödve - mondtam dicséret helyett. (Persze... hülye lennék azt mondani, hogy kurvaszép vagy megint)
- Most nem növesztem, csak nem volt kedvem letolni - intett arca felé, egyik szemöldökét magasra húzva, amitől rögtön azt hittem, hazudik.
De nem mondott semmit, csak feszengett percekig.
- Tudom, hogy sietsz, de kérhetnék egy kis szívességet? - bökte ki nagy nehezen.
(Na... most jön, hogy lakhatna-e itt pár napig, vagy ki tudnám-e segíteni fizetésig, vagy megkínálnám-e cigivel, vagy elkísérném-e valahova, vagy a tököm tudja)
- Oks, ha teljesíthető... Mi az?
- ...Megdugnál? Annyira hiányzik már... - bökte ki, szégyellősen.
- Ojjé... hacsak ez.
(Nem mondhatok ellent. Amióta felállították az Egyenlő Bánásmód Hatóságot, kész frászban vagyok, hogy bejelent valaki, ha nem kúrom meg.)

2009. október 10., szombat

Máj

Van a májammal valami... hol fehér, hol rossz.
Rosszmájúnak lenni,
fehérmájúnak lenni
viszont olyan érdekes...
Utálnám, ha gyógyszer lenne rá.

2009. október 8., csütörtök

Dobszerda

Reggel a Nagyvárad téren vártam B-t. Ismerem már lassan 5 éve, igaz, ebből kiesett 4. Megöregedett közben: már túl van a 24-en is.
Kicsit zavart voltam: rendességnek, vagy nyomulásnak veszi-e, hogy elkísérem - aztán azzal nyugtattam magam, hogy legalább a kíváncsiságom kielégül, kikbe botlok odabent.
Lassan több az ismerősöm a Lászlóban, mintha beesnék az Alteregóba.
B késett, és rosszkedvű volt. AIDS-es, beteg, elbaszta az életét - kb. ez a 3, ami elsőre eszébe jut saját magáról. Lassan ér be tudatáig 1-1 új érv e három vastag falán át, de nem reménytelen.
Csendes, aranyos, rendes fickó. Mutogatom, merre kanyarogjon majd, ha egyedül jön, de inkább azt figyeli, látja-e valaki.
Zavartan ült a rendelőben, zavarta, hogy nekem majd mindenki ismerős. Talán pislogni sem mert fél óráig, aztán eltűnt Nelli nővér mögött.
Meglepett, mennyi nőt láttam ott, míg rá vártam. Aztán megjött J, a nyakába varrtam, nézzék csak meg a fogászaton is.
Negyed 10-kor tekertem ki a kapun, s fél után 5 perccel már a Nyugatinál interjúztam. (Nagy találmány a bicikli, pláne pesti csúcsforgalomban.)R-val pár elégedett mondat, megérte, a fickóból tán lesz még valaki.
A fogorvos után felhívott B. Megijedt, mondott neki valamit az orvos, amit nem tudott hová tenni. Meg fog halni, 1 éve sincs, fiatalon, vonta le a konklúziót. Át jöhet este? Nem akar egyedül lenni, most.
Meló után hármasoztunk, munkailag. Konstatáltuk hamar: egyikünk sem üzletember. Amire felkértek, ingyen is megcsinálnánk, hobbiból, de hát fizetni akarnak érte. Igaz, ez volt szinte az egyedüli megvitatandó, de minden más téma fölékerekedett. Vacsora közben le -föl grasszált a világ 2. legtápláltabb macskája. 12 kilóra saccoltam, 10 deka előnyt hagyva E. macskuszának. (érdekes, mennyire gyorsan kedvelek meg macskáékat mostanában gazdájuk miatt)
B. megint késett. 2 és fél órát. Aludt, sírt, aztán megint aludt, vele még a metró is lassabban jár.
Papírokat teregettem ki elébe, rajzoltam, írtam, magyaráztam a CD4-ek, százalékok, vírusszámok világát. Meddig számít tünetmentes HIV fertőzöttnek, mikortól AIDS-es. És hol van az még?
Valamennyire megnyugodott.
Megágyaztam, hosszú volt a nap nekem is.
B nem tudott aludni. Volt pasasáról beszélt: kitárgyalta őt mindenkinek, hogy pozitív, a háta mögött röhögött a szerettein, meg rajta. Nem törődött vele igazán, talán nem is szerette... egyszer se mondta, hogy menjen el vizsgálatra. Vagy hibázott, neki kellett volna, egyedül? Anyja se kérdezte, egyszer se, amióta elmondta neki, hogy mi van vele... - Egy év óta te voltál az első, aki megkérdezte, miért nem megyek el kontrollra - nézett rám. - Nem törődött velem senki.
- Akkor én most törődök? Jó - nyugtattam meg.
Beszélt még, biztos, de elaludtam. Elfelejtettem szólni, hogy horkolok.
Sebaj... legalább hallotta, hogy nincs egyedül.

Viva

Érdekesek ezek a mai fiatalok.
Tudom, hogy némelyiknek még a Cartoon Network lenne való, de azt már cikinek vélik mások előtt nézni.
Marad a zene.
Az MTV szerintük nem jó, a Viva oké. A franc se érti. Pont egyformán idegesítő mindkettő.

2009. október 6., kedd

Hogy vagy?

Nem is tudom, van-e kérdés, amit ettől jobban utálnék mostanában.
Addig se szerettem, amíg negatív voltam.
Mindig az angol - amerikai hadujúdút éreztem mögötte.
Hogy "nehogy azt hidd, érdekel, nehogy válaszolj rá valami igazat".
Amióta pozitív vagyok, duplán utálom. Mintha azt feltételeznék: csakis rosszul érezhetném magam.
Nem is tudom, mit illik válaszolni rá.
Ha azt mondom: "jól" - azt hiszik, hazudok.
Ha azt: "szarul" - ez illetlenség, titkold, ki a fasz kíváncsi rá.
Így többnyire azt válaszolom: REMEKÜL.
És azonnal eszembe jut a Monty Python Gyalog galoppjából a nagypapa, akit unokája akar a halottas kocsira feldobni idejekorán. Ő hangsúlyozza, dobás közben, hogy "határozottan remekül érzem magam, sosem voltam ilyen jól"

Amúgy jól vagyok. Kezem - lábam megvan, simogat a napfény, van internetem, lisztem, cukrom, sóm. Étolajom is.
Nem izgat, hogy nem láttam a tengert, és repülőn se szartam össze magam.

2009. szeptember 29., kedd

Nyú dzsenerésön

Azt írta ma a lányom,
hogy lánya lesz.
Fotót is mellékelt: jól kivehető a koponyája, gerince.
Szóval, tisztára az anyja.
Meg hát rám ütött.
(a lányságot leszámítva)

2009. szeptember 27., vasárnap

El Camino, itthon

Úgy látszik, most nekem az az utazás jutott, ahol érzéseim mélyét-határát kell megtalálnom.
Még két lépés, és talán meglátom az óceánt - de az utolsó lépések tágulnak, mint a Szadovaja 302/B 50-es lakása -
***
Akiért aggódtam, nagyon - nagyon, nem lépett be 9 napja a társkeresőn lévő profiloldalába.
Meghalt talán?
Vagy félig sikerült, és bent fekszik valahol egy pszichiátrián?
Csak azzal békítem magam, akárhol jár, hogy talán kevesebb terhet cipel.
Egy része nálam maradt.
***
Ismerős, vagy 5 évnyi távolból. Levelet ír, az 5. körre rájövök, ki is ő. Talán tavalyelőtt télen hancúroztunk egyet, barátjával hármasban.
Párszor beléjük botlottam, invitáltak, de nekem nem akarózott igazán. Vele jó volt, a barátja nem vonzott eléggé.
Találkozni akar velem, csak úgy, vagy szexre, vagy ki tudja, nem körvonalaz.
Kérdem: barátja? Szakítottak talán?
Nem, dehogy.
Júniusban meghalt.
Agyvérzés.
A HIV-gyógyszerek. Jók... de hát a mellékhatás.
***
Gayromeo, délelőtt. Fiatal srác ír: találkozna velem.
Kérdem: talán ő is?
Aha. Másfél éve, de csak novembertől tudja.
Nézem a képét: arc nincs, de a domborodó - tépett gatya ismerős.
Együtt laktunk 4 éve, társbérletben.
De marha kicsi a világ.

2009. szeptember 10., csütörtök

Morzsák

A munkahelyem folyton újat ad.
Az első héten ezt hallottam a kisalsósoktól, amint egymással csevegnek: "megdöglesz, geci!", "4-ig élsz csak ma köcsög, megszurkállak", "megbaszom a köcsög kurva anyádat, büdös geci" (ez utóbbi csak 3-4 év, és beteljesül), rohaggyámeg, Dzsenigeci.
Morzsák, 9 éves gyerekek:
1.
Márió: - Fúj, és úgy utálom apámat, rohadt geci, szopjon faszt!
én: - Jaj, Márió, nem szabad csúnya szavakat mondani.
Márió: - (arca felragyog) De a másik két apukámat nagyon szeretem...!
2.
(Dzsulietta, tanító szándékkal egy kiselsősnek):
-Vanessza, aztán szépen beszéljél, mert picsán baszlak!
3.
Dzsasztin, dagadt 11 éves maffiózó, testsúlya lehagyta az IQ-ját épp:
- Ha megnövök, trici leszek.
- Hogy kell tricinek lenni?
- Hát-hát, lányokat kell futtatni.
- Azt hogy kell csinálni?
- Hát-hát... azt nem tudom, de a bátyám tudja.
- Vonalat kell húzni, hogy eddig fussatok?
- Hát... nem, azt nem úgy...máshogy, de nem tudom (rámnéz, és sajnál, hogy ennyire hülye vagyok)
4.
Dzsasztin, ma (IQ maradt, testsúly nőtt):
- Tanbácsi, ennek a kislánynak ez az anyukája kurva.
- Mi az, hogy kurva?- adom a tudatlant.
- Hát-hát, bekönyököl a kocsikba, aztán elmegy velük.
- Hova megy velük? - kérdem.
- (zavarban van, az infói nem pontosak) - azt... hát-hát azt nem tudom.
- Biztos beülnek valahova kávét inni - találgatok helyette.
- (megbotránkozik tájékozatlanságomon) - Dehogy... azt máshogy... én a járásán is látom, hogy kurva. Úgy lép, és kitarcsa a seggét. Így (mutatja). Gondolkodik: -És festi is magát, nagyon (elégedett, ez nyomós érv).
- De a felsős lányok is festik maguk - vetem ellen.
- (felderül) - Ja, hát azok is azok! Hát nem tudta?
5.
Dzsenifer: - Fúúúj, de utálom magát! Ilyen egy tanárt! Behívatom apámat, anyámat, meg az összes brancsot, és megszurkálják az egész tanárt!

2009. augusztus 20., csütörtök

Namámegint

Egyik éjjel SMS-t kaptam M-tól, hogy itthon van a messzi idegenből, akarom-e látni.
Akartam, és féltem akarni, így eljátszottam magamnak, hogy nem vagyok már ébren, tulajdonképpen alszom, holnap meg el lehet már felejteni a választ.
Csak 2 nap múlva reagáltam az üzenetére, de akkor már Bulgária felé utazott.
Ma hazaért.
Üzent újra.
Hogy átmegyek-e hozzá.
Meg is csörgetett, hogy ne aludjak délután 1-kor a telefonon.
Megmondtam neki.
HIV pozitív lettem, mióta nem látott.
Csönd, csak csönd, csak csönd.
Aztán azt mondta: hidd el, nagyon sajnálom.
Mondtam:
engem
nem
kell,
saját magát sajnálja,
22 évesen több a szavatossága,
mint nekem.
Jó egy éve, amikor utoljára szeretkeztünk, nem voltam még fertőzött.
Miattam nem kell aggódnia.
Vigyázzon magára.
Hogy ne járjon így.
Elköszöntem.

Örök ködbe veszik
összes csigolyája
a születésnapi tetoválásával,
tüzével,
bőre hamvával,
nyálkahártyáink összeforrasztásával.
Múlttá vált ez is.
De kár.

2009. augusztus 15., szombat

N.

Tegnap belebotlottam N.-ba.
Nem láttam már talán 2-3 éve.
Tudtam, hogy nem szűntem meg szeretni, de valahogy más, ha nem látom.
Azóta valami szorít.
Eszembe jutott megint, hogy szerethetetlen vagyok.
Meg az is, hogy haragszom rá, de ez mára valahogy erőtlenné vált, inkább csak izomból tudom.
Megmondtan neki, hogy pozitív lettem.
"Sajnálom."
"Sajnálom"
- mondta.
Meghalt az anyja két éve.
Felkavart.

2009. augusztus 9., vasárnap

Azték kávé pácban

A kávézóban a sok flancos nevű kávé közül L. ízlésére bíztam magam. Meglepő volt a a számban keveredő csoki - csili - kávé ízkontrasztja, és ihlető.
Recept következik.
Hozzávalók:
- pác
- csirke
- házasodós meleg pár
- demonstráció
- BKV-bérlet hiánya
- lustaság
- étvágy

A hűtőben egy napja dekkolt egy rakás csirkecomb, minden ajtónyitáskor megfenyegetve, hogy megromlik, ha azonnal nem teszek vele valamit.
Egy kevés olajba elkevertem borsot, fahéjat, csilit, dijoni mustárt, kb. egy kávéskanálnyit mindből. Belehempergettem a combokat, a maradékot rátapicskoltam a húsra, és befóliázva a hűtőbe dugtam.
Aztán elmentem az esküvőre, vagy mire.
PB és AR már jó ideje együtt élő meleg pár. Elhatározták, hogy egybekelnek, élve az összeregisztrálási lehetőséggel.
Szép szertartás volt, bár borsódzok a ceremóniáktól. Örömmel láttam T. barátom, aki a saját lábán jött el az esküvőre (ki kell még a jó szót találni helyette). T. épp PB kitartó akciózásának köszönheti az életét. Ha PB nem mozgat meg minden követ másfél éve, hogy műtsék már meg végre T-t, akkor ma már nem lehetne köztünk.
T. barátom rákbeteg volt, és AIDS beteg ráadásul. A László kórházban nem foglalkoztak vele, azt javasolták, hogy agyonmorfiumozzák, hogy ne érezze: FÁJ! Orvosokat kerestünk és találtunk, akik fogadták, új reménysugarakat gyújtva. Bonyolult műtét várt rá, team kellett hozzá, de hol az aneszteziológus, hol a takarítónő mondott rá nemet - mindenhonnan visszadobták a Lászlóba. Irgalmatlan fájdalmai voltak, az utolsó 4 hónapban ülni sem tudott már, nemhogy a maga érdekei után járni. Aztán a betegjogi képviselő, az Eü. Minisztérium, a Betegbiztosítási Felügyelet és a TASZ közbenjárására hajlandóak voltak DeNegri sebész "sebészeti beavatkozást nem igényel" döntését felülírni, és kiműtötték a daganatát végre. Most itt van, másfél év telve, 90 kilósan megint, a saját lábán, meghatottan vigyorogva.
Az anyakönyvvezető kellemes csalódás volt, a násznép gyakorlatlan és rakoncátlan.
Hazatérve a csirke várt, meg egy demonstráció a város túlsó csücskén. Lelőtt izraeli meleg aktivistákra hívtak emlékezni. BKV- bérletem nincs, nem telik rá, annyiszor kell átszállni, hogy az oda-vissza 6 BKV jegy, 1800 Ft. Bicajjal messze van, hegynek föl, nem ártana, mert 70 kiló fölé híztam, de lusta vagyok. Meg oda lenne az este, a csirke potyára a pácban.
Inkább öreg vagyok én már demonstrálni.
Bedugtam a sütőbe a húst, pont befért mellé egy keskeny tepsiben egy rakat újkrumpli. Csak úgy hajastul, de ez parasztos, biztos valami "csőben sült" lenne a trendy.
50 percig sült, az illata is kész orgazmus. Kiszedtem a húst, a megmaradt lét átrottyantottam tejszínnel, szósznak.
Isteni lett.
Nézegettem a hasam. Nem vagyok még mindenórás, de már úgy az ötödik-hatodik határán járok. Ilyen krapekot nem szednék már fel. Az tuti.

Hátrányos helyzet

Amikor eL-t viszontagságos gyerek- és kamaszkorommal szórakoztattam, szomorúan maga elé nézett:
- Nekem nincs semmi hasonló történetem.
- Miért? Mintagyerek voltál?
- Igen, az - látszott, roppant röstelli a dolgot.
- Éltanuló, sikeres fiatal, mintaszülőkkel?
Csak bólogatott, beletörődőn.
- Testvéred volt legalább?
- Nem, az se - ingatta a fejét.
- Akkor ki vert?
- Hát, senki.
Szívből sajnáltam szegényt. Baromi unalmas lehetett optimális körülmények közt felnőni. Kész csoda, hogy el nem kallódott annak idején.

2009. augusztus 6., csütörtök

A köz érdekében

Bé a legkitartóbb ismerősöm. Most évfordulózhattunk (volna): épp 4 éve jár hozzám. Ez igazán szép teljesítmény, pláne, ha figyelembe veszem, hogy ő nem is meleg, nem is bi, csak úgy jön, megszokásból, lelkesen.
Amióta pozitív vagyok, kinevezte magát hangulatfelelőssé. Hozott már filmeket, rávett a honfoglalózásra, bölcselkedett, ha egyikhez se volt kedvem. Nem mert hozzám nyúlni egy darabig. Reménykedett - hátha ő megúszta - ez kitöltötte minden gondolatát, szexelni se volt kedve. Most se tudja, mi van, mert kapott már egy pozitív, aztán meg egy negatív tesztet. Küldtem volna Nellihez, de odázza a bizonyosságot egyre.
Reggel alig másztam ki az ágyból, már keresett. Nyúzott voltam az éjszakától, kapkodni is utálok reggel. Kell kávé, meg cigi hozzá, meg keresztbetettlábas elmélkedés.
- Nem vagyok még ébren! - néztem a kitartóan rezgő telefonra, és idilli babérleveles krumplilevesen járt az eszem.
Tejföllel.
De nem lehetek pökhendi vele. Becsüljem, hogy jönni akar. Ki tudja, milyen éhkopp jöhet még az életembe... Itt volt kedden. Jött volna tegnap is, de leráztam, nem tehetem minden nap... Nincs addig krumplileves, mert a farkamon jár az esze, lelkesednem kell a videóin, amire veri, kell egy magömlést produkálnom, hogy elégedett legyen, és megdicsérnem hetvenhárom bögyösmacát, akiknek tőlem irkál leveleket.
Mint egy szolgáltató vállalat. Csak most épp semmi lelkesedésem szolgáltatni.
De be kellett adnom a derekam.
Összehúzta a függönyöket, hogy ne járjon a levegő, le akarta engedni a redőnyt, hadd higgyem, hogy megint este van, de aggódott így is, be ne lásson valaki. Aztán kereste a felesége - cseréljünk pózt, mert fáj neki - hívta a titkárnője - kereste egy üzletfele - inkább megint úgy, mint az előbb - csupa meghitt pillanat.
Egy újabb telefon után összekapta magát, és elvágtatott. Örültem, hogy munkaidőben van, mert lesz így legalább krumplileves.
Nincs itthon tejföl - konstatáltam. Végigsuhant az agyamon, mikre nincs már időm ma sem.
A pénztárhoz álltam sorba, amikor újra csörgetett: - Fölmehetek?
Mint egy munkahelyen. Ki se mozdulhat az ember reggeltől estig, végig szopás meg baszogatás, cigizni csak a szünetekben lehet.

Szégyen

Két éve egy régi barátom lakodalmán vettem részt.
András maga volt a két lábon járó erotika. Fogott magának egy német palit, kiköltözött hozzá, úgyis az volt a dédelgetett álma, hogy külföldön legyen buzi. Amikor Németországban lehetővé vált összeregisztrálni (hülye szó a házasság helyett), egybekeltek. A ceremónia kint volt, a buli meg itthon, mert a német rokonság kíváncsi lett a tsicos-gulasch rokonságra, meg hogy honnan sarjadzott ki az ifjú "ara".
Ez volt az első meleg lakodalom, amin részt vettem.
A német rokonság meglepett: eljöttek vagy negyvenen. Kicsik, nagyok, tolószékes tante, kedvesek voltak és közvetlenek, na meg boldogok, mert örültek az ifjú pár boldogságának. A lakodalom András szülővárosában volt, és torokszorító volt tudomásul venni, hogy a német pereputty keresztülutazta fél Európát, hogy megünnepeljék annak boldogságát, akit szerettek, Andrásnak pedig csak édesanyja jött el. Meg mi, pár barát Pestről. Az apja "nem ért rá". A testvérinek épp "fontos dolga volt". Senki, senki, csak az anyja, egyedül.
Fiatal, csinos nő, egy fotelben ülve fogadott, lábra sem tudott állni az izgatottságtól. Arcán kétségbeesett, rémült vigyor, mint akit űznek. Takargatta a takargathatatlant, hálás volt, hogy legalább mi elmentünk.
Közénk ült - nem tudott németül a násznéppel kommunikálni - de velünk se beszélgetett, annyira görcsben volt.
Amikor rázendített a cigányzenekar, egyikünk táncba vitte, hogy oldódjon kínja. Kétségbe esve állt fel, odalett a közénkbújás mimikrije, láthatóvá vált. Két lépés után összepisilte magát, galambszürke nadrágján virított a hatalmas, terjedő sötét folt.
Úgy tett, mintha észre se venné.
A násznép is úgy tett, mintha nem látná a szembeütközőt.
Iszonyú szégyenben volt, ahhoz képest nem számított az összehugyozás már.
Mert napnál világosabb volt, hogy cserbenhagyta a saját családja Andrást.
Mert ő fogja hallgatni hetekig a gúnyolódást: jó kis lagzi, az egyik csíra buzi, a másik meg ratyi, hát még ilyet -

Ezen gondolkodtam mákdarálás közben. Meg anyámon. Hogy ő miért hagyott cserben.
Mondhatnám, hogy agyalágyult, vagy erőtlen, de nem ezek az igazi okok.
Szégyellt.
És szégyellte magát.
Hogy ilyen a gyereke.
Buzi és családelhagyó.
Hogy legyen így büszke rokon?
Attól még, hogy nem tartom magam szégyellnivalónak, ő még szégyellhet szabadon.
Mert ő él abban a rokoni - ismerősi hálóban, ahol nem divat a tolerálás.
Megvan neki a maga szégyellnivalója, nem bír el még egy púpot hozzá.

A szégyen lehet a rosszapa-komplexusom gyökere is. Hogy nem lehetek olyan apa, akire fel lehet vágni, mert akárhány érv szólna mellettem, ott lenne mellette a "de buzi".
Igaz, hogy ezt sose hallottam tőle, magam gondolom, de hát ettől komplexus a komplexus.

A szégyen a viszonyom a HIV-hez is.
Szégyen,
hogy elkaptam,

nekem

nem

illett

volna igazán.

Szarok rá, hogy gyógyíthatatlan, tojok rá, hogy mikkel jár.
A négy fal között elvagyok vele.
Ettől szeretem mostanában a magányt.
Ettől falazom be magam a HIV pozitív gettómba.
Pozitívak közt nincs rajtam a szégyen-nyomás.

2009. augusztus 3., hétfő

Holtomiglan-holtodiglan

Késtünk, természetesen, ez családi átok, leányágon öröklődik, anyósom az apja temetését is lekéste. Most nem volt nagy ügy, feleségem rokonai érkeztek úgyis utolsónak.
Feszengtem. Menyasszony-vőlegény-örömapák-örömanyák volt az ültetési rend. Talán 8-10 éve ültem utoljára a feleségem mellett, aztán itt, a kirakatban... de senki se jött oda, hogy deutálomabuzikat.
A lakodalom baromira heteró műfaj, idegenül éreztem magam jó ideig. Az ismerősök "tapintatosan" nem tettek fel mi van veled kérdést - tarthattak tőle, hogy megmondom - így nagyon beszélgetős téma se akadt. Üvöltött a zene, csak ordítva lehetett kommunikálni, de leves - hús - rétes idejére legalább csendben maradtak.
A menyem gyönyörű: sudár alkat, karcsú derék, hattyúnyak, gesztenyeszín haja a lábszárát veri máskor, de most kontyban a fején. Van ízlése a gyereknek - nyugtázom, és szerencséje is: párja úgy néz rá, mint egy istenre, 7 éve egyhúzomban. Ennyi idő alatt csak 2 hónapig voltak egymástól távol, amikor a fiam kiküldték Amerikába, de nem bírta a nélkülözést, és utána ment az utolsó hónapra. Anyósa jó fej, apósa meg, mint a 3 lányos családapák, alig várta, hogy végre legyen valaki, akit megtaníthat horgászni-szerelni-politizálni.
Hagyományűzés folyt, búcsúztatóval, kikérővel, érzelmeket fölkavaróval. Amikor előttem állt a fiam, láttam, ráng az álla, elérzékenyült. nekem meg fölszakadt a rosszapa-komplexusom, átfutott, hogy miket nem tettem meg annak idején, amitől jóapa lehettem volna, és nekem is elfutotta a könny a szemem. A család nőtagjai állták a sarat, száraz szemmel, érdekesek vagyunk.
Drága dolog manapság szépnek lenni. Virágban, ruhában, puccparádéban százezrek - úgy éreztem magam, hogy apám is gróf volt, a fiam is az, csak én vagyok kocsis.
Az egyházi esküvő ökonomikus volt, egy gitározó katolikus és egy mindenórás evangélikus pappal. Soknak találtam benne a térítést, de megható volt, hogy fiam gyerekkori barátai eljöttek egyet gitározni négyen. Az ötödikük hiányzott, meghalt 18 évesen, váratlanul.
A polgári esküvő az eddigi legunalmasabb volt, amit átéltem, de utána koccintás, összecsókolt mindenki mindenkit (hehe, ha tudnák rólam), lekerülhetett végre a zakó, nem fojtogatott tovább a nyakkendő, lazult az etikett. Rájöttem, hogy ismerem még a 30 évvel ezelőtti dalokat, táncolni is tudok. Kibírtam, bravó.

Anyám

A délelőttöt anyámnak szántam. Családi esemény lesz, ilyenekre csak erőszakkal megy el, kéreti magát, ellenáll, játszmázik, nem látok át rajta. 77 éves, de fiatalon se volt egyszerű eset.
Most a macskáit gyenge érvnek tartotta - etetni kell, fiam - nem próbálkozott a secipőm - seharisnyám nótával sem. Azzal se, hogy nem tud enni ott, mert ott úri népek vannak.
Nem, egyikkel sem.
Most a 65 éves pufók özvegyasszony vált veszélyessé, mert képzeljem, bemászott hozzá kiszúrni a biciklikerekét, pedig semmi baja sem volt a keréknek már három éve, föl se szokott ülni, bot helyett kapaszkodik a kormányba, ha elcsoszog a boltba vagy a temetőbe néha. Nem hagyhatja most itt a házat őrizetlen, mert az a büdös kurva megint csinál valamit. Képzeljem, bedobott hozzá egy doboz bolhát is, amit az állatkereskedésben árulnak, csupa bolha lett a macskája mind. Hiába mondom, hogy a szárított vízibolha nem macskában szaporodik, ma meggyőzhetetlen.
Ráhagyom.
Rosszul is hall - vagy szelektíven? - a kellemetlen mondatokat nem érti, a cinikus megjegyzéseim, ha pusmogok is, hallja.
Szegény, nagyon megöregedett.
20 kilót fogyott fél év alatt. Az epéjét fájlalja hosszú ideje, de nem hagyja magát orvoshoz vinni. Nemcsak most: 7 éve sikerült utoljára elvinni szemorvoshoz, oda is csak erőszakkal, pedig injekciót se kapott.
Beszélgetni is nehéz vele. Megállít folyton, egy-egy személyt említve belekérdez: az ki? Válaszolok, maga elé néz, kutat az emlékeiben, fejét rázza, majd rábólint: ja. De gőze sincs, kiről beszélek.
Fáj látni.
Beszűkült a világa. Otthon talpal a tévé és a 25 macska közt, brazil szappanoperák lettek a családja, a Hírtévé a világ, rohadjon meg Gyurcsány meg a péhpofájú akárki. Néha a bolt, meg egy-egy temetés hoz valami újat - bár akik mostanában halnak, azokat alig-alig ismeri.
Látom, frizurát csináltatott. De nem akar jönni, nem, az Istennek sem.
Most igazodjak el.
Legalább az ebédre jöjjön el - próbálkozom. - A diplomaosztón úgyse volt.
- Meddig emlegeted még? - vág vissza. - Nem lehet megérteni, hogy rosszul voltam? Most se érzem magam sehogy. Nem megyek, nem mehetek! Majd elmegyek a templom elé, fiam. Bemenni úgyse merek, mert mi van, ha ott rosszul leszek? Most csak azért jöttél, hogy ezzel baszogass?
Békén hagyom, nem győzködöm. Tele a tököm a cirkuszával.
Higgadt maradtam látszólag, de görcsölt utána a gyomrom.

Nem jött el az esküvőre. Úgy éreztem, cserbenhagyott.

Másnap meglátogattam. Nem akartam, forrt bennem a méreg, de a lányom győzködött: leszek még én is vén gyagya, ne úgy fogjam föl, mintha komplett lenne. Meg tényleg, hátha történt vele valami.

Nem számított rám, viruló egészségben fogadott. Nem akartam hallgatni, miket hamukáz, meg se kérdeztem, miért nem jött el. Csak 300 m tőle a templom.
Jópofizott, kérdezgette, milyen volt az esküvő. Mondtam neki: tök mindegy, úgyse kíváncsi rá. Ha az lenne, megnézhette volna. Itt volt az orra előtt.
- Ezt meddig akarod az orrom alá dörgölni, fiam? - kérdezte sértetten.
- Nem sok gyerekem van, nem is sokszor nősülnek. Szóval, hallgathatja egy darabig.
Intettem azért neki, amint eltűntem az utcasarkon. Sose tudni, látom-e még.

Előtte

Már nagyom elszoktam a vizsgahelyzetektől. Az ember tételt húz - a kérdések halmaza viszonylag ismert... de annyi minden közbejöhet. Az alkalom egyszeri: ha sikerül, természetes, de ha elcseszek valamit, annak sokáig ihatom a levét.
A fiam régóta jár a barátnőjével - heteró, könnyű így neki - 7 éve is talán. Diákszerelem, ami kitartott. Összetartoztak esküvő nélkül is, de hát a fejükbe vették a házasságot. Jól van ez így, az ő dolguk. De a lakodalmat a hátam közepére sem kívántam. Az olyan tiszta udvar - rendes ház, puccparádé, feudális szokások, hagyományok.
Én meg marhára nem vagyok hagyományos.
Ráadásul rendes ruha kell, bicajjal se szokás menni, nyakkendő, zakó, mintha nem 40 fok lenne.
És egy szót se illik ellenvetni, kuss van, mégis az ő ünnepük. Tudom, a gyerekeimnek többet jelentek, mint saját magamnak, nem vehetem el a hitük.
Többet stresszeltem ettől fél év alatt, mint amit a HIV okozott.
Érdekes kép ugrott be hazafelé tartva. Egy fotó, a saját esküvőmről. Rajta apám, apósom, két unokatestvérem, nagynéném férje. Betintázva mindannyian, torkukszakadva énekeltek. Ma már halottak mind. Ettől valahogy történetivé vált az előttem álló 2 nap, hagytam, hogy sodródjak vele.
Idilli csendre számítottam, csillagokra, kabócákra, falusi nyugalomra - a lányomnál aludtam péntek este - de késő éjjelig dübörgött a disco a közeli kocsmából ("pub", magyarosítva). A helyi ifjúságba nem fért a tesztoszteron: motorukat túráztatták - bőgették az éjszakában. Talán kevés a kapható nő, és így ölt testet a virtus.

2009. július 27., hétfő

Próbajárat

Nehéz hétvégém volt.
Kedvem a béka segge alatt, embert se akartam látni.
Nem sikerült.
Szombat délelőttre volt egy muszáj-program. Alig vártam, hogy szabaduljak.
Magányt akartam, nem társas életet.
Cé beállított este. Keféltünk időnként, közben ütős-verőst nézett a tévén. Aztán megint szex. Unottan, rutinból, katarzis nélkül.
Nyomot se hagyott.
Tegnap aztán gondolkodhattam.
Szétszedtem magam apróra, mint egy rossz biciklit.
Egyik cigi a másik után.
Ma délután a nikotin kivitt az utcára. Kellett a pótlás.
Szép idő volt, kerültem hát egyet. Veszek dinnyét talán valahol. Csak mentem, mint a gép. Árnyékból napra, aztán vissza megint. Boltról boltra, csak úgy. Módszeresen végiglapoztam egy turkászbolt összes pólóját, egy nyalábbal kihalászva. Leszek én még mutatós megint... szegtem meg fogadalmam, miszerint nem veszek pólót 2 évig. Kidobok helyettük ötöt, ha hazaérek, de tudtam, hogy úgyse teszem.
Kaptam dinnyét is. Hoztam két akkorát, hogy 3 napig ehetem.
Itthon felpróbáltam az összes saccra összeszedett cuccot. Mind tökéletesen passzolt. Vannak véletlenek.
Benyomtam a mosógépbe mind. Arbeit macht frei - jutott eszembe, s a színesek után összeszedtem egy valag fehér mosnivalót is.
Víz kell a virágoknak... 3 napja egy cseppet sem kaptak - ugrott be. Aztán letöröltem az ablakpárkányt, sok port besodort a szél a napokban. Majd nekiestem a polcoknak is. Leszedtem mindent, és visszaraktam, rendesen, akkurátusan. Van idő, tiszta udvar - rendes ház, ösztökéltem magam. Pár csepp ecet, pár csepp folyékony szappan, ez így kóser, a porszívó csak átfújná egyik helyről a másikra.
Teregettem, portalanítottam, szakácskönyvek hulltak rám soha meg nem sütött süteményekkel, emlékek hulltak ki a könyvek közül, tervek fogalmazódtak. Meglett a Szamártestamentum, meglett Petronius is, Lao Sö is előkerült, meg egy mesekönyv, hajtogatós, a lányom rágta hajdanán a lapjait. Nekiadom az unokámnak - határoztam el, és kívántam, hogy majd olvashassak neki. Ez meglepett. Hogy kívánom az unokázást. Amikor elmondta a lányom, hogy gyereket vár, csak elraktam az infót a többi közé, nem támadt bennem semmi örömteli. Úgyse most születik meg, hanem majd valamikor, a jövőben, hol van az még... A jövővel szemben nem volt bennem semmi várakozás.
Felkentem a parkettát is, ha már belelendültem. A paszta büdösétől hasogatni kezdett a fejem, de tojok rá. Majd kialszom reggelre... fő, hogy elégedett vagyok.