2009. november 9., hétfő

Emlékek hete

Nagyanyám azt mondogatta annak idején, hogy Mindszent előtt semmire se szabad kiadni pénzt, csak gyertyára meg virágra. Nem tudom, ezt honnan tudták meg az üzletek, de semmi se volt nyitva a buszmegállóba menet.
Hiába mentem WC-re, mielőtt elhagytam a lakást, pár megállónyi metrózás után úgy éreztem: rögtön bepisálok. Zárva volt az aluljárós klozet, az Europark se mert kinyitni aznap, kénytelen voltam a Határ úti kiserdőt összecélozni.
Nehéz volt visszazökkenni ezek után az elholtak utáni merengésbe, igazából nem is sikerült.
Csak úgy, az emlékeimen merengtem, amiben csapongtak mindenfélék. Bámultam a buszablakon túli simogató napsütést, néztem a barnálló mezőket, a közeli - távoli erdőfoltokat aranyló őszi tarkaságukban. Zalatája ószeny - jutott eszembe Osiné, a régi orosztanárom. A Dunába szórták hamvait tavaly. Szép nő volt, franciásan érdekes, baromi jó fej, sose görcsölt rajta, hogy képtelen volt megtanítani nekem bármi oroszt. Halála előtt pár héttel felfedezett az iwiwen, váltottunk pár levelet. Épp elhatároztam, hogy megírom neki: feljöttem buzinak Pestre - amikor valamelyik családtagja levelet küldött ugyanott, hogy meghalt, végső elköszönés, oda a múlt, leszakadt egy darabja.
A némedi temető mellett bebámultam a semmi egy határozott pontjára. Oda temették egy hajdani tanítványom. Aranyos gyerek volt, jólelkű, életvidám, egyke, anyja sebzett-tigrisordítása most se megy ki a fülemből. Érzem az akkori spirituszláng elviselhetetlen szagát, a rettenetet, hogy ilyen, hogy ennyire hirtelen, ilyen igazságtalanul, ennyire visszacsinálhatatlanul halál, hogy ez a rák, lecsap ilyen hirtelen, megmagyarázhatatlanul. Bújtak belém a tanítványaim, kicsik voltak, 10 évesek csak, nem értették, miért hal meg egyikük, milyen a halál, hogy kell azt csinálni... most is úgy szorul a torkom, mint akkoriban.
Ott fekszik régi kolléganőm is. Világszép volt éltében, akkorát tudott fütyülni a két ujját használva, mint egy vonat. Egyszerre vett el tőle mindent az élet: előbb a mellét, aztán a hitét, hogy van fölépülés. Elszállt a fiatalsága, az egészsége, a szépsége, minél többet vesztett, annál inkább ragaszkodott ahhoz a kevéshez, ami megmaradt. Aztán újabb műtét, áttétek, szenvedés. A hasfalában a burjánzó sejtek vizet termeltek, kismamaruha ment csak rá. Jószándékú barmok kérdezgették: nocsak, nocsak, kisbaba? mikorra várják? látom, mindenórás már - csak legyintett szegény, hogy nem baba, hanem rák.
A lányom mamuszban szöszölt a konyhában, várt már. A hasát nézegette szokása szerint: mutatta, hogy nő, hogy rugdos a baba, hogy ilyen kis izé, meg olyan, nézzem meg, nézzem meg a videót is, láthatom az ultrahangot 3D-ben, hogy de édes, nézzem a kezét, a lábacskáját, de cuki, de édi - csak füle fogta meg mosolyát.
- Pont ekkora hasa volt anyádnak, amikor túráztunk. Te voltál benne, és úgy forogtál, ahogy épp hegyre fel, vagy hegyről le jöttünk - idéztem fel a régi időket.
A vőm nyarvogott, le - föl séremórált, nem fűlt a foga a temetőzéshez.
Végigszaladtunk csak a sírok közt, nem volt időm figyelni a halottakra. Mondtam pár szót a lányomnak, hadd emlékezzen majd egyszer. Nagyanyáim már nem ismerte, nagyapáim egy részét én se. Az apósomnál elszívtam egy cigit, hadd érezze a jó szagot. Apámon, testvéremen majd otthon gondolkodom.
Elvitettem magam egy darabon, hogy anyámhoz olyan úton menjek, ahol már évek óta nem jártam. A szülőfalum az emlékeimbe vésődött, de látni akarom, merre mi változik.
Anyám a konyhában mérgelődött. Percenként meg akart etetni valamivel, zavarta, hogy semmit se sütött. A macskákat hajkurászta, a kutyára morgott bentről, hogy a piszok nem hagyja a macskáit, aztán a menyeit kritizálta. Végül kikötött az egyiknél. Hogy telefonált hozzájuk, beszélni akart a tesómmal, de az nem szól a neki, mert alszik. "álszikk" - karikírozta nulla jóindulattal. Hogy ilyet mond neki. Hogy kijön belőle az igazi "naccsága", hogy mórikálja magát, a piszkos, hogy már nem is tudja, mire tartsa magát a festett dög, a kurva, hogy ilyenkor látszik rajta az igazi komenista vér. Nem tudtam ráhangolódni az indulataira, mulattatott az ingyencirkusz, találgattam, mitől is ennyire frusztrált.
Talán az öregség.
Nem tud kint állni egész nap a sírok közt, ahogy szokása volt régen. Tán az is, hogy most már a falu legöregebbjei közül való. Több az ismerőse odakint a temetőben, ide szinte már csak a macskái kötik.
Valakit szidnia kell, engem mégsem szidhat. Hisz le se szarom, ránézek kéthavonta. Ezért nevelt... Háládatlan vagyok.
Öt éve, hogy elköltöztem Pestre. Én voltam a liebling, mégis elhagytam őt.
- Az a rohadt csap is csöpög. Elromlik itt már minden - vonta meg az általánost.
A kapuban hosszasan állt, integetett, mert sose tudni, lát-e még.
Hazafelé csak a sötétet bámultam az ablakon.
Én majd elhamvasztatom magam, ha meghalok. Aztán szórjanak szét, mint Gyurit,vagy Osinét. Ne legyen sírom sehol.
Sorra szedtem mindenkit, aki már eltávozott. Otthon majd gyújtok még mécsest, értük. Mindenhova mégse juthatok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése