Akik hiányoltak,
azoknak most
csak ezzel szolgálhatok.
2014. június 30., hétfő
Újabb roló, szűzbeszéd
Úristen, de rég írtam már ide.
Párszor már kísértett a dolog, de mindig akadt más a szelepelésre.
A szabadságom első napja van ma, nem egészen úgy, ahogy kéne.
A múlt kedden már fájt a szex, pedig nem szokott, szerda óta meg vérzek. Annak idején az orrom előtt csinálta végig T a végbélrákját, nem tudtam nem gondolni rá.
Passzolt a többi tünet is, 6 nap óta csak figyelem magam.
A fasz se tudja, hogy lesz a mi lesz, már most is lever a víz, ha szarok.
Nincs kedvem szebben mondani most.
Olyan szépen terveztem pedig a mostani hetet.
Semmi kényszer, csupa ráérés, kiszellőztetem a fejem végre.
Unokázok egyet, anyámnál is hetek óta nem jártam.
Megnéztem, melyik bolt mikor újít a készletén, beixeltem a naptárban, mikor hol shoppingolok.
Reggel csináltattam egy vérvételt, de kedvem szegte a nővér, hogy a tripper nem vérzik a seggben se.
Pedig úgy kiegyeznék egy tripperben, akár szifilisszel kombinálva is.
A sebészeten csak délután rendelnek, tettem egy kört a szokásos boltok felé. A gyaloglást bírom, csak finganom nem szabad.
Nem döntöttem még, hogy a hasamra rakatom-e a seggem, vagy 7 hónap múlva beadom a kulcsot - de visszaraktam mindent. Ami otthon van, már azt se lesz időm elkoptatni, vagy ha lesz is időm, szarzsákkal a hasamon mit díszítgessem magam.
Kimentem a piacra is - nem kell most baszásra az idő - fekete ribizli lekvárt akartam még főzni, de elbizonytalanodtam. Már most sincs kedvem enni, ami bemegy, annak a kijövetele szülési görcs, naponta ötször.
Úgy leugranék valahonnan... csak még baszottul szeretek élni.
Nagyon sajnálom magam, de ebben a műfajban utolérhetetlen vagyok.
Mintha éreztem volna előre, hogy változnak az idők: karácsony óta készítettem magamról több ezer képet, hogy dokumentáljam magam. Öreg vagyok, de szép még, ami nem ezt igazolta, repült azonnal.
Nem sok pedig az értelme. A HIV-nél is megvolt az előtte - utána szakasz, amiből csak az UTÁNA volt a realitás, az előtte ezer évekre elszaladt.
A mai napot szántam a dolgok kiderítésére.
A kerületi rendelőben tök rendes volt a doki, megvizsgált, pedig szegénység miatt elszervezték onnan a proktológiát. Még akkor se nézett csúnyán rám, amikor sziszegés közben mondtam csak, hogy jaj, most jut eszembe, elfelejtettem szólni, HIV pozitív vagyok, pedig akkor már rég bennem turkált. Kitapintott, amit tudott, műszer híján beutalót adott.
Megértem, nekem is a munkámban csak a kréta az állandó elem, neki meg a toll, ha kifogy, koptatja a sajátját.
Kimentem a picsába a beutaló szerint, a város legmesszebbi részébe, az átszállásról is át kellett szállni. Megtaláltam a proktológiát. Időpont kell, nem lehet csak úgy beesni (kérdezze meg gyógyszerészét és kezelőorvosát). Az ajtón egy mukk se, ki mikor rendel, a nővérkék se tudták, csak a telefonszámokat nyomogatták.
Van most papírom egy ujjakkal kitapintott "bizonytalan és ismeretlenül viselkedő daganat"-ról, ami épp elég, hogy ne legyek bizonyos.
Visszafelé a villamoson szurkoltam, hogy el ne fingjam magam. Fél 2-től 5-ig olyan lettem, mint egy luftballon, de kibírtam valahogy.
El kéne adnom az egyik biciklim, a maradék seggemnek egy is sok lesz.
A romeóra meg kiírom, hogy seggem átalakítása miatt zárva.
Tervezem a jövőt, de minden olyan bizonytalan.
Hátha csak valami ártatlanság, és megússza a seggem.
Tartottam egy gyásznapot magamnak, na bumm -
Ne sajnáljon senki, azt most nem bírnám ki. Épp eléggé sajnálom magam.
Párszor már kísértett a dolog, de mindig akadt más a szelepelésre.
A szabadságom első napja van ma, nem egészen úgy, ahogy kéne.
A múlt kedden már fájt a szex, pedig nem szokott, szerda óta meg vérzek. Annak idején az orrom előtt csinálta végig T a végbélrákját, nem tudtam nem gondolni rá.
Passzolt a többi tünet is, 6 nap óta csak figyelem magam.
A fasz se tudja, hogy lesz a mi lesz, már most is lever a víz, ha szarok.
Nincs kedvem szebben mondani most.
Olyan szépen terveztem pedig a mostani hetet.
Semmi kényszer, csupa ráérés, kiszellőztetem a fejem végre.
Unokázok egyet, anyámnál is hetek óta nem jártam.
Megnéztem, melyik bolt mikor újít a készletén, beixeltem a naptárban, mikor hol shoppingolok.
Reggel csináltattam egy vérvételt, de kedvem szegte a nővér, hogy a tripper nem vérzik a seggben se.
Pedig úgy kiegyeznék egy tripperben, akár szifilisszel kombinálva is.
A sebészeten csak délután rendelnek, tettem egy kört a szokásos boltok felé. A gyaloglást bírom, csak finganom nem szabad.
Nem döntöttem még, hogy a hasamra rakatom-e a seggem, vagy 7 hónap múlva beadom a kulcsot - de visszaraktam mindent. Ami otthon van, már azt se lesz időm elkoptatni, vagy ha lesz is időm, szarzsákkal a hasamon mit díszítgessem magam.
Kimentem a piacra is - nem kell most baszásra az idő - fekete ribizli lekvárt akartam még főzni, de elbizonytalanodtam. Már most sincs kedvem enni, ami bemegy, annak a kijövetele szülési görcs, naponta ötször.
Úgy leugranék valahonnan... csak még baszottul szeretek élni.
Nagyon sajnálom magam, de ebben a műfajban utolérhetetlen vagyok.
Mintha éreztem volna előre, hogy változnak az idők: karácsony óta készítettem magamról több ezer képet, hogy dokumentáljam magam. Öreg vagyok, de szép még, ami nem ezt igazolta, repült azonnal.
Nem sok pedig az értelme. A HIV-nél is megvolt az előtte - utána szakasz, amiből csak az UTÁNA volt a realitás, az előtte ezer évekre elszaladt.
A mai napot szántam a dolgok kiderítésére.
A kerületi rendelőben tök rendes volt a doki, megvizsgált, pedig szegénység miatt elszervezték onnan a proktológiát. Még akkor se nézett csúnyán rám, amikor sziszegés közben mondtam csak, hogy jaj, most jut eszembe, elfelejtettem szólni, HIV pozitív vagyok, pedig akkor már rég bennem turkált. Kitapintott, amit tudott, műszer híján beutalót adott.
Megértem, nekem is a munkámban csak a kréta az állandó elem, neki meg a toll, ha kifogy, koptatja a sajátját.
Kimentem a picsába a beutaló szerint, a város legmesszebbi részébe, az átszállásról is át kellett szállni. Megtaláltam a proktológiát. Időpont kell, nem lehet csak úgy beesni (kérdezze meg gyógyszerészét és kezelőorvosát). Az ajtón egy mukk se, ki mikor rendel, a nővérkék se tudták, csak a telefonszámokat nyomogatták.
Van most papírom egy ujjakkal kitapintott "bizonytalan és ismeretlenül viselkedő daganat"-ról, ami épp elég, hogy ne legyek bizonyos.
Visszafelé a villamoson szurkoltam, hogy el ne fingjam magam. Fél 2-től 5-ig olyan lettem, mint egy luftballon, de kibírtam valahogy.
El kéne adnom az egyik biciklim, a maradék seggemnek egy is sok lesz.
A romeóra meg kiírom, hogy seggem átalakítása miatt zárva.
Tervezem a jövőt, de minden olyan bizonytalan.
Hátha csak valami ártatlanság, és megússza a seggem.
Tartottam egy gyásznapot magamnak, na bumm -
Ne sajnáljon senki, azt most nem bírnám ki. Épp eléggé sajnálom magam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)