Kultúrprogram

Elcsalt ma két barátom Láthatatlan Kiállítást nézni.
Tűnődtem, normális vagyok-e, hogy elmegyek megnézni a semmit, meg ódzkodtam is kicsit. Egyik ismerősöm az AIDS miatt CMV fertőzést kapott. Az egyik szemével azóta csak a sötétet látja, a másik valamennyire működik neki.
Szóval, van némi esélyem a semmit bámulni, a franc akarja előrehozni a dolgokat. De lelkesek voltak, szívesen vagyok velük, egye fene, megyek.
Jó sokat kellett várni, mire sorra kerültünk.
Már épp a pénzt bogarásztam ki a zsebemből, amikor segélyhívást kaptam. Zokogó nő, krízis, nem hagyhattam magára.
40 perc.
Tűnődtem, van-e esélyem utolérni még a barátaim, aztán úgy döntöttem, praktikusabb bevárnom őket idekint. Egy vakvezető kutyával barátkoztam, aztán süttettem magam a nappal, dohányozgattam. Felhívtam anyám, hallgattam a panaszkodását. Elfelejt mindent, nem találja a májat a fagyasztóban, tiszta ideges, megfájdult a mája tőle (vagy más valamije, csak kevertem az előbb keresett májjal), képzeljem, kimúlt a 17 éves macskája, a szegény, pedig tegnapelőtt még tiszta jól volt.
- Amúgy jól van, Anyu? - kérdeztem rutinból.
- A picsát vagyok jól, hát épp azt magyarázom, fiam! Már megint nem figyelsz rám. Fáj mindenem. Tudom, hogy el kell mennem, de így... Otthon vagy most? Vagy honnal telefonálsz?
Gondoltam, ha megmondanám, hogy a Népligetben, hiába mondanám, hogy egy kiállítás kapujában... Azt hiszem, igazából csak egyetlen mondat érdekelné: mikor költözöm haza.
Vártam még jó darabig. A pénztáros azt mondta: kb. 50 perc a láthatatlan rész, és negyedóra a látható. Az már bőven lecsengett. Biztos másik ajtón jöttek ki... csodálom is, hogy nem szóltak?
Elidultam szép lassan. Séta is, meg hátha utolérnek, vagy mittudomén... Aztán a multikultúra jegyében megnéztem a Praktikert, a Tescot és az Obi-t, ha már kultúrprogram van.