Front van

Álmomban átöleltem a lányom.

Vigyáztam a hasára, és sírtam.

Életemben először ismertem be magamnak:
sajnálom , hogy hivpozitív vagyok.

Erre ébredtem fel.

Olyan kint az idő, mint a kedvem.
Most nincsenek gondolatok a fejemben, csak érzelmek kavarognak.
Valahogy összeszedem magam.

Azt hiszem, az nyomaszt, hogy nem tudtam elmondani neki még. Akartam, de megelőzött: "képzeld, kisbabám lesz..."
Hogy mondhattam volna el akkor?
Most se merem. Veszélyeztetett terhes.
Utána meg szoptatni fog.
Titok.
Ez az egyetlen, ami közöttünk áll.
El akarom mondani, de most lehetetlen.
Féltem őt.
Hátha traumatikus lesz neki, és ezzel ártok.
Zavar a "minden rendben" szerep, emiatt most felhívni sem tudom.
Igaz, most senkit se tudnék felhívni, pláne őt.

Úgy érzem, felkészült vagyok rá, hogy elmondjam neki. A bajom az, hogy olyan félelmek jelennek meg: mi van, ha megint kórházba kerül - volt már -, ha kikészítem a témával, és görcsölni kezd, vagy elapad a teje majd...
ezek miatt döntöttem úgy, hogy muszáj várnom.
Az eszem reális fele tudja, hogy amikor mást akarok kímélni, akkor magam fosok.
De érzelmileg túl elfogult vagyok ahhoz, hogy reálisan lássam: mitől is fosok?

Miközben a béka valaga alatt voltam épp, felhívott egy hipochonder, ma már harmadszor.
Megdöbbentem magamon, milyen hirtelen tudtam lenyomni a lányommal kapcsolatos érzelmi viharom, és átváltani a pasasra. Most jót tett velem, nagyon.
Így már képes leszek lemenni tejfölért a boltba.
Dél óta sütni akarok.