Már nagyom elszoktam a vizsgahelyzetektől. Az ember tételt húz - a kérdések halmaza viszonylag ismert... de annyi minden közbejöhet. Az alkalom egyszeri: ha sikerül, természetes, de ha elcseszek valamit, annak sokáig ihatom a levét.
A fiam régóta jár a barátnőjével - heteró, könnyű így neki - 7 éve is talán. Diákszerelem, ami kitartott. Összetartoztak esküvő nélkül is, de hát a fejükbe vették a házasságot. Jól van ez így, az ő dolguk. De a lakodalmat a hátam közepére sem kívántam. Az olyan tiszta udvar - rendes ház, puccparádé, feudális szokások, hagyományok.
Én meg marhára nem vagyok hagyományos.
Ráadásul rendes ruha kell, bicajjal se szokás menni, nyakkendő, zakó, mintha nem 40 fok lenne.
És egy szót se illik ellenvetni, kuss van, mégis az ő ünnepük. Tudom, a gyerekeimnek többet jelentek, mint saját magamnak, nem vehetem el a hitük.
Többet stresszeltem ettől fél év alatt, mint amit a HIV okozott.
Érdekes kép ugrott be hazafelé tartva. Egy fotó, a saját esküvőmről. Rajta apám, apósom, két unokatestvérem, nagynéném férje. Betintázva mindannyian, torkukszakadva énekeltek. Ma már halottak mind. Ettől valahogy történetivé vált az előttem álló 2 nap, hagytam, hogy sodródjak vele.
Idilli csendre számítottam, csillagokra, kabócákra, falusi nyugalomra - a lányomnál aludtam péntek este - de késő éjjelig dübörgött a disco a közeli kocsmából ("pub", magyarosítva). A helyi ifjúságba nem fért a tesztoszteron: motorukat túráztatták - bőgették az éjszakában. Talán kevés a kapható nő, és így ölt testet a virtus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése