Késtünk, természetesen, ez családi átok, leányágon öröklődik, anyósom az apja temetését is lekéste. Most nem volt nagy ügy, feleségem rokonai érkeztek úgyis utolsónak.
Feszengtem. Menyasszony-vőlegény-örömapák-örömanyák volt az ültetési rend. Talán 8-10 éve ültem utoljára a feleségem mellett, aztán itt, a kirakatban... de senki se jött oda, hogy deutálomabuzikat.
A lakodalom baromira heteró műfaj, idegenül éreztem magam jó ideig. Az ismerősök "tapintatosan" nem tettek fel mi van veled kérdést - tarthattak tőle, hogy megmondom - így nagyon beszélgetős téma se akadt. Üvöltött a zene, csak ordítva lehetett kommunikálni, de leves - hús - rétes idejére legalább csendben maradtak.
A menyem gyönyörű: sudár alkat, karcsú derék, hattyúnyak, gesztenyeszín haja a lábszárát veri máskor, de most kontyban a fején. Van ízlése a gyereknek - nyugtázom, és szerencséje is: párja úgy néz rá, mint egy istenre, 7 éve egyhúzomban. Ennyi idő alatt csak 2 hónapig voltak egymástól távol, amikor a fiam kiküldték Amerikába, de nem bírta a nélkülözést, és utána ment az utolsó hónapra. Anyósa jó fej, apósa meg, mint a 3 lányos családapák, alig várta, hogy végre legyen valaki, akit megtaníthat horgászni-szerelni-politizálni.
Hagyományűzés folyt, búcsúztatóval, kikérővel, érzelmeket fölkavaróval. Amikor előttem állt a fiam, láttam, ráng az álla, elérzékenyült. nekem meg fölszakadt a rosszapa-komplexusom, átfutott, hogy miket nem tettem meg annak idején, amitől jóapa lehettem volna, és nekem is elfutotta a könny a szemem. A család nőtagjai állták a sarat, száraz szemmel, érdekesek vagyunk.
Drága dolog manapság szépnek lenni. Virágban, ruhában, puccparádéban százezrek - úgy éreztem magam, hogy apám is gróf volt, a fiam is az, csak én vagyok kocsis.
Az egyházi esküvő ökonomikus volt, egy gitározó katolikus és egy mindenórás evangélikus pappal. Soknak találtam benne a térítést, de megható volt, hogy fiam gyerekkori barátai eljöttek egyet gitározni négyen. Az ötödikük hiányzott, meghalt 18 évesen, váratlanul.
A polgári esküvő az eddigi legunalmasabb volt, amit átéltem, de utána koccintás, összecsókolt mindenki mindenkit (hehe, ha tudnák rólam), lekerülhetett végre a zakó, nem fojtogatott tovább a nyakkendő, lazult az etikett. Rájöttem, hogy ismerem még a 30 évvel ezelőtti dalokat, táncolni is tudok. Kibírtam, bravó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése